A magyarok bejövetele

Először az orkhoni ótörök feliratos sztélék kicsinyített műgyanta másolatait veszem észre a bugaci pusztán, csak aztán figyelek fel az előttük pózoló nomád vitézre. „Milyen zászló ez?”, kérdezem, a kezében tartott zöld farkasfejes lobogóra mutatva, de németül kérdez vissza, tévedésből néztem ősmagyarnak. Ő valójában német, mondja török akcentussal, most van először Magyarországon, egyébként Törökországban és Mongóliában – az orkhoni sztélék otthonában – szokta járni a hasonló hagyományőrző felvonulásokat a török írásnak ezzel a hordozható apoteózisával. A zöld farkas az Orkhont a 6-7. században uraló göktürkök elképzelt zászlaja. Ott használták először ezt az arám írásból a türk nyelvre adaptált rovásírást a birodalom történetének lejegyzésére. Törökül búcsúzom el, kis jelképállatának ezüst feje hálásan biccent.

A kazak nomád íjász hosszan fotózza a nyereg alól előrántott Canon kamerával az ősmagyar kovácsbemutatót. A vén kovács rongyszőnyeggel letakart lócán ülve kommentálja inasának mesterfogásait, kezében üresen ásítozó ivócsészét forgat. „Honfoglaláskori az ivócsésze?” kérdezi az egyik áhítatos néző. „Hát tulajdonképpen tunéziai szuvenír, de elmenne késő vaskorinak.”

A nap fénypontja, amikor délben porfelleg száll fel a bugaci pusztán, amelyből lassan kibontakoznak egy lovas hadoszlop körvonalai. A magyarok azok, akik több mint ezer év múltán újra bemutatják, hogyan érkeztek őseik ide, a Kárpát-medencébe. Elszánt tekintetű férfiak és nők lóháton, mögöttük kemény léptű talpasok, köztük szekerek az öregeknek és az aprónépnek. Jól átérzem, mennyire beléfagyhatott a szar a korabeli szláv nézőkbe. Meg a helyi magyarokba is, amikor néhány száz év múlva nomád testvéreink vonultak fel hasonló hadoszlopokkal itt az átjáróházban. Ahogy közelebb érnek, és már világosan felfogom, hogy ezek a mieink, már jobban tudom értékelni lelkes részvételüket és tisztelgésüket az ősök emléke előtt. Csak egy dolog zavar. Sok reenactment-találkozón voltam, és mindenütt elvárás a korhű öltözék. A résztvevők finoman, de egyértelműen megszólják egymás viseletének esetleges anakronisztikus darabjait. Ez a felvonulás, amelyen az elképzelt Árpád-házi viselettől a csikósgúnyán át a negyvennyolcas honvédöltözetig minden játszik, ilyen szempontból nem egy felelevenítés, sokkal inkább egy rituális körmenet, amelyre mindenki a legjobb történelmi ünneplő ruháját vette fel. A tökéletes élmény kedvéért érdemes elnémítani a hangot a celebráns kenetteljes kommentárjával.

Iránban Ashura másnapján Nushabadban van olyan felvonulás, ahol az ország minden részének 7. századi öltözetű harcos képviselői vonulnak hosszan a sivatagból át az agyagvároson, különféle egzotikus páncélokban és harci állatokon, hogy harcba szálljanak az ezen a napon elesett Husszein imám védelmében a gyalázatos szunnitákkal szemben. Ennek a felvonulásnak nagy vizuális előnye, hogy a nézők között szabadon hagyott két méteres szakaszon halad végig, úgyhogy mindenki szemügyre veheti a ló vagy teve ékszereit, a fegyverzetet, és a kisgyerek öltözetét, lévén hogy a harcosok többsége egy-egy feldíszített kisfiút is hoz az ölében, Husszein imámnak a mészárlásból kimenekített kisfiára emlékezve. Bugacon a honfoglaló magyarokat távol tartják kései utódaiktól, de aztán nem csoportkép-kompatibilis elemeik – a gyalogosok, szekerek és tevék – a bevonulás után csöndben lefalcolnak a jurták közé. Itt közelebbről szemügyre lehet őket venni, s a nézők boldogan élnek a lehetőséggel. Csak arra vigyázzunk, hogy a teve meg ne harapjon, mint arra a rendezvény főideológusa felhívja a figyelmet.

Az idei kurultájon huszonhét nomád gyökerű nép képviselői vesznek részt lóháton, történelmi viseletben. A honfoglaló magyarok bevonulása után egy-egy lovasuk körülfutja a magyar tábort népük modern zászlajával: a motívumot talán a Feszty-körkép bemutatóját kísérő műsor fényképéről vették. A kirgiz és a mongol leesik a lóról: micsoda blamázs! Odahaza valószínűleg lefejezik őket. Itt a krími tatárok és a székelyek zászlóhordozóit látjuk. Az örök és megbonthatatlan tatár-erdélyi barátság még az erdélyi fejedelemség évszázadaira nyúlik vissza, amikor hol a tatárok mentek tanulmányútra Erdély gazdag városaiba, hol az erdélyiek a Krím bőrcserző műhelyeibe, mint Jókai plasztikusan leírja A Damokosokban (erről lásd bejegyzésünket). Az utolsó közös vállalkozás az volt, amikor Rákóczi szélnek eresztett kurucai és a krími tatárok a szultán megbízásából 1717-ben közösen fosztogattak a már Habsburgok uralta Erdélyben. Ekkor pusztították el többek között Szék városát is, amiről a székiek mindmáig gyászruhában emlékeznek meg az évfordulón, augusztus 25-én. Néhány éve voltam ott, és felvetettem, hogy a közelgő 300. évfordulóra, 2017-re a megbékélés jelképeként meg lehetne hívni a krími tatárokat is. A széki keménynyakú kálvinista presbiterek csak ingatták a fejüket. „Nincs még itt az ideje.”

1 megjegyzés:

pera írta...

Kurultáj - Turultáj. Életmód, divat, jószándékú dilettantizmus, alternativitás, szubkultúra, hagymázas álmodozás, történelmi fesztiválelemek furcsa egyvelege a politikai jobboldaliság néha ártatlan, máskor agresszív jelenségeivel. A millénniumi ünneplés is ilyesmivel telt, elég elolvasni Kovács Ákos Két körkép c. kötetét vagy legújabban Ablonczy Balázs elemzi a turanizmus vadhajtásait és kevéske maradandó eredményeit. Itt írtam róla, ha érdekes: https://pera-graner.blogspot.com/2017/02/a-turanizmus-kartyavara.html