Egy falu hagyatéka


Hernai Béla véméndi tanítót a háború tette fotográfussá. 1905-től élt a faluban, s minden bizonnyal már azelőtt is volt fényképezőgépe, hogy 1916-ban az első helybéli család megkérte, készítsen fényképet az itthon maradottakról a fronton szolgáló férj számára. Ám az a 700 üvegnegatív, amely padlásáról került a pécsi Janus Pannonius Múzeumba, mind az 1916 és 1920 közötti években készült. Ez idő alatt sok család kereste fel Véméndről és a környező falvakból, németek, magyarok, szerbek, hogy a tanítólak tornácán ünnepélyes pózban állva megörökíttessék magukat, hadbavonuló vagy a frontról hazalátogató férjükkel vagy fiukkal az otthon maradók, vagy nélküle a távol levők számára. De fényképezte a környéken dolgozó orosz hadifoglyokat, majd a megszálló szerb hadsereg katonáit is, mindenkit, aki csak igénybe kívánta venni alkalmi műterme szolgáltatását. Hétszáz képén keresztül a falu váratlanul lép be egy pillanatra a történelembe, látványosan dokumentálja önmagát, mielőtt hagyományos társadalma a következő években végképp megsemmisülne.

„Mausz Erzsébet kisgyerekkel, Kanadába vándoroltak ki”

A Mohács környékén, a mai szerb határ közelében fekvő Véménd/Wemend/Vemen községet a török pusztítás után 1690-ben délről menekülő rácok alapították újjá, majd 1748-ban német telepesekkel gyarapodott. A faluba később magyar és zsidó családok is érkeztek, s a Cigánytelepen a déli erdőkből jött beás cigányok telepedtek le. 1900-ban 1882 német, 255 szerb és 105 magyar nyelvű lakosa volt, német és szerb nyelvű iskolája, katolikus, orthodox, zsidó és református temetője – jellemző, hogy Thiery Árpád Bábel volt, Véménd! címmel publikálta szociográfiáját. A falu különböző etnikai csoportjai között, mint általában a Délvidéken, harmonikus együttműködés alakult ki a két évszázad során, értették és használták egymás nyelvét, ismerték és tisztelték egymás hagyományait. Ez a világ éppen a világháborúval indult bomlásnak. A trianoni béke után szerb lakói szinte valamennyien áttelepültek a közelben meghúzott határ túloldalára, a zsidókat 1944-ben vitték el, a németek nagy részét 1945 után telepítették ki, s házaikat menekült bukovinai székely és felvidéki családoknak adták.


A képek a tanító halála után még ötven éven át hevertek a múzeumi raktárban, mielőtt a budapesti Néprajzi Múzeum néhány hónapja kiállította volna őket. A múzeum munkatársai az egykori családok még Véménden élő leszármazottait is felkeresték, hogy megkérdezzék őket a képek szereplőiről és azok további sorsáról. A kiállított képekből és a hozzájuk kötődő visszaemlékezések „sűrű leírásaiból” egy közösség száz éves, viszontagságokkal teli történelme rajzolódik ki.



A kiállítás külön felhívja a figyelmet a kézben tartott tárgyakra, amelyek többnyire tulajdonosaik társadalmi helyzetére, felekezetére, identitására vagy az alkalomra utalnak. A katolikus németek többsége imakönyvet vagy rózsafüzért tart, a szerbek egy része nyitott könyvet, a férfiak cigarettát. Az egyik orosz hadifogoly úgy ül a széken, mintha az otthonról kapott levelet tartaná a kezében: valójában egy összehajtogatott magyar újságot, ráadásul fejjel lefelé, de így is megfelel a hadifogolyról alkotott képnek, akit levéllel a kézben kell ábrázolni. S az utolsó, alkalmi műteremnek berendezett szobában a látogató is a paraván elé állhat egy-egy olyan, magával hozott tárggyal, amellyel a saját kultúrájáról kíván üzenni valamit. Az eddig készült képek a terem kivetítőjén peregnek, s száz év múlva talán hasonló kiállítás lesz belőlük.



5 megjegyzés:

Marguerite írta...

Nagyon szép, ez olyan, mint a régebbi Boldog, amiknek a digitális restaurálását én is csináltam. Szépek ezek a munkák, interjúzni is jó lehet hozzá nagyon.

Holdgyöngy írta...

Vannak temetők, ahol sok a fényképes sírkő. Tavaly Véménden sokat találtam, most végignéztem az ott készült fotóimat. Így már érthető. Holnap átutazom Budapesten, lehet, hogy teszek egy kitérőt? Voltak véméndi iskolatársaim Pécsett, mindenféle nemzetiségből, az említett könyvet miattuk volt érdemes elolvasnom. S már utólag megértenem azt a világot. Örütem a bejegyzésednek, ha írhatok ilyent.

Studiolum írta...

Fantasztikus egybeesés: Natasa Gajdarova éppen ma írt ugyanerről a kiállításról a Nagy Háború blogon! Több olyan képpel is, ami itt nem szerepel.

Holdgyöngy írta...

Remélem nem sértek levéltitkot, de ideillik: "A Hernai házaspárra emlékszem---már elég idősek voltak-----a közelünkben laktak. Emlékem még róluk, hogy 2 nagyméretű szép kutyájuk volt, s amikor elhunytak a gazdáik keservesen vonyítottak...rossz volt hallgatni.... I..A képek és leírások újra emlékeztetnek a nemzetiségekre, .. igen: külön református temetőnk volt és zsidó is. Az utóbbi mellett gyerekként félve mentünk el olyan gondozatlan és ezáltal félelmetes volt... Rác templom is volt, de ott --akkor--- terményt tároltak. Nekünk reformátusoknak csak imaházunk volt a kis létszámú felvidékiek számára. Ott kereszteltek, konfirmáltam és most a győri gyülekezet tagja vagyok. De az első lépéseket ott tettem Anyukám felügyelete mellett. Gyerekként szívesen néztem voln a tv-ben a Tenkes kapitányát...de nekem Anyával mennem kellett Istentiszteletre. Persze ezt most már másképp értékelem...de gyerekkorban.. Nekem is megvan a Bábel volt Véménd c könyv. Még otthon Véménden elolvastam. Ahogy idősebb lettem engem is érdekelt az a környezet ahol felnőttem. Mondhatnám idő kellett ahhoz hogy megértsem átéljem azt ami a kitelepítés miatt az őseim elszenvedtek."

Heiddar Haraldson írta...

A három német kissrác mintha valami gengszterfilmből lépett volna elő. A baloldali fiúnak egészen félelmetes a tekintete.