Kiadatlan

Ha az ember elnézi a könyvespolcon a klasszikusok tekintélyt és megbízhatóságot sugárzó Összes Műveit, el sem tudja képzelni, hogy akadhat olyan Mű, amely fennmaradt, de mégsem került bele az Összesbe. Különösen ha olyan jelentőségű költőről van szó, mint Radnóti Miklós. Pedig van ilyen. Noha a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárába tavaly bekerült Radnóti-hagyaték feldolgozása még folyamatban van, a feldolgozást végző Babus Antal pillanatnyi állapotfelvételéből, amelyet holnap teszünk közzé a Radnóti-hagyatékot bemutató honlapon, kiderül, hogy a hagyaték jó néhány olyan verset, versrészletet, műfordítás-változatot, prózai írást és töredéket őriz, amely mindmáig ismeretlen a nagyközönség számára.

A honlapon felsorolt példákból csak egyet szeretnénk megemlíteni a kíváncsiság felkeltésére és a holnapi bemutató megelőlegzésére: Radnóti Miklósnak Babits Mihályról írott gúnyversét.


A vers persze nem teljesen ismeretlen, hiszen Ferencz Győző, a hagyaték kurátora tavaly már említést tett róla a költő születésének századik évfordulójára megjelent monumentális monográfiájában. Radnóti versei között azonban soha nem adták ki, és kéziratát is a honlapon tesszük először közzé.

Ferencz Győző Radnóti és Babits viszonyának külön fejezetet szentel (amely itt teljes egészében olvasható). Ebből ismerjük a vers előzményeit. 1933 februárjában jelent meg Radnóti Lábadozó szél című verseskötete. A kötetről számos kritika jelent meg, többnyire Radnóti egyetemi társainak tollából s ennek megfelelő méltató hangnemben, ám a legjelentősebb, amelyet Babits írt a Nyugat február 16-i számában, elsősorban költői nyelvének keresettségét és erőltetett népiességét hányta a szemére:

„…[Radnóti Miklós], akinek új könyve paplanomon hever, s akinek modern szabadvers-uniformisa alatt halkabb líra gyenge szíve dobog: ilyen virágénekeket dalol:

Minden alszik itt, két virág is szotyogva
egymásra hajlik…
s rotyogva nő…

Ahol a virágok is szotyognak és rotyognak, ott nem csoda, ha a napfény »hasra fekszik utakon, és nagyokat mélázva vakarja farát«. Ebben a költészetben a Kraftausdruckok pótolják az erőt, a pongyolaság a spontánságot, paraszti születés a hivatottságot s a fenegyerekség a tehetséget.”

Radnóti mélyen szívére vette a kritikát. Február 17-én ezt jegyezte be naplójába: „Megjött az új Nyugat. Babits brutálisan nekimegy új könyvemnek.”


Április 12-én pedig papírra vetette a fenti Április című verset, amelyet azonban aztán soha nem közölt. Jól tette. Hiszen ez a vers önmagában is bizonyítja, hogy Babitsnak igaza volt, amikor még kiforratlannak és modorosnak ítélte a pályakezdő Radnóti költészetét.

Április

Mélán, rozsdálló róka
zászlós farkára száll
a csipogó madár
és fene farkasokkal
göndör barik ügetnek együtt,
hogy lássák, ha kontyba űl
asszonyom fején
a kemény aranysörény.


És csudálják róla verseim,
melyek gurulnak ott
az ég tetején;
madár eltátja csőrét
úgy csudálja
s csudálja róka, farkasok.
Barik is olykép: hogy
Szájukból kibillen fogsoruk!


Ajánlás:

Ó, emberek! Babitsnak torkát
Fojtsa füstként e boldog ének
és pöttyentsen fejére
fán rejtező madár.

Ez a düh a következő években is tüzelte Radnótit a művészetét szerinte el nem ismerő Babits ellen. Ferencz Győző számos erre utaló idézetet hoz kiadatlan naplóiból és levelezéséből (értékelésükhöz lásd Vári György kritikáját is). Csak 1936-tól kezdve békült meg vele, amikor Babits végre a Nyugat asztalához engedte őt, majd az egyik legnagyobb irodalmi kitüntetésnek számító Baumgarten-díjat is oldaítélte neki. 1941. augusztus 5-én pedig mélyen megrendítette őt Babits halálhíre:

„Tegnap éjjel meghalt Babits. A Nyugat új számáért megyek fel a szerkesztőségbe s ifjabb [Gellért] Oszkár mondja. Sokáig álltam ott. Hisz tudtam, tudtam, de annyiszor volt már »nagyon rosszul«. (…) Nagyon magánosnak érzem magam. Nem voltam »bizalmas barátja«, de a tudat, hogy él, ha betegen is, hogy él… ki védi most már azt, (milyen nehéz meghatározni, hogy mit!) azt, amit védeni kell. Kinek a tekintetét érezzük író jobbkezünkön? Egyetértve vele s ellentmondva Neki, ő volt mindig a mérték és a példa. (…) tanár volt, a Nagy Tanár is ő volt, a versek »nagy tanárja«.” (Ikrek hava)

Babits halálára írta Csak csont és bőr és fájdalom című versét is. Ennek kéziratát – amelyben szintén olvasható egy soha nem publikált versszak – ugyancsak első ízben tesszük közzé a Radnóti-hagyaték honlapján. Az 1933-as és 1941-es két vers nemcsak azt mutatja, mekkora utat járt be Radnóti Babits elutasításától mesterként való elfogadásáig. Hanem azt is, hogy költészete mennyit fejlődött e nyolc év alatt. Amiben vitathatatlanul nagy szerepe volt Babits 1933-as kritikájának.




Csak csont és bőr és fájdalom
Babits Mihály halálára

1.
Látjátok, annyi szenvedés után most
pihen e hűvös, barna test.
Csak csont és bőr és fájdalom.
S akár a megtépett, kidőlt fatörzs
évgyűrűit mutatja,
bevallja ő is gyötrött éveit.
Csak csont és bőr e test.
De most a nemzeté is
csak csont és bőr és fájdalom. Íme,
Balázs, kihez könyörgött, vedd karodba!
Ó, requiem aeternam dona ei… Domine!

2.
Szavak jöjjetek köré,
ti fájdalom tajtékai!
ti mind, a gyásztól tompa értelem
homályán bukdosó szavak,
maradjatok velem:
gyászold omló göröngy,
sírj rá a sírra most!
jöjj, könnyű testű fátyol
ó, takard be,

s akit már régen elhagyott a hang, -
gyászold meg őt, te konduló harang,
lebegő lélek és gömbölyű gyöngy,
s gyászolj megint
te csilla szó, te csillag,
te lassú pillantású szó, hold,
s ti többiek! ti mind!
3.
Tudtuk már rég, minden hiába, rák
marcangol és szemedben ott ragyog
egy messzi és örök dolgokból font világ,
s hogy oly időtlen vagy te, mint a csillagok.

Tudtuk, hogy meghalsz, tudtuk s mégis oly
árván maradtunk most a Művel itt.
Nagysága példa. És magasság.
És szédület. Szívet dobogtató.

4.
Ki nézi most tollat fogó kezünket,
ha betegen, fáradtan is, de mégis...
ki lesz az élő Mérték most nekünk?
Hogy összetörte már a fájdalom,
nézd, ezt a költeményt is.
Mit szólnál hozzá?
lám az eljövő
költőnek is, ki félve lép még
most már a Mű a mérték.

S nem érti árvaságunk,
ha bólintunk: halott már...
nem ismert téged, ágyadnál nem ült,
s nem ült az asztalodnál.

Nem tudja majd, mi fáj...
s nem kérdi és nem kérdik tőle sem, –
mint egymástól mi,
évek óta már,
mint jelszót, hogy: „ki járt kint nála?
Ki tudja mondd, hogy van Babits Mihály?”

5.
Halott keze nem fogja már a tollat,
béhunyt szeme nem lát több éjszakát.
Örök világosság, kibomló égi láng
röppen felé a földi füstön át.

7 megjegyzés:

G.d.Magister írta...

"Babitsnak torkát
Fojtsa füstként e boldog ének"

Ez rossz ómen volt.

Studiolum írta...

Bizony. Micsoda szerencse, hogy nem publikálta.

ÉvaZsuzsanna írta...

"Akié a választás, azé a kín" sajnos a bemutatóra hasonló vonzó program miatt nem jutottunk el, figyeljük a hálót!

Studiolum írta...

Nagyon köszönjük! Mindjárt közzéteszem a megnyitott honlap címét is. És bocsánat, az előző komment, amelyben megígérte, hogy jön, véletlenül törlődött (hajnalban álmosan rossz gombra kattintottam), de ezek szerint nem is baj :)

anna írta...

így is annyian voltak, hogy csak na!

Studiolum írta...

nem is a mennyiségnek örülünk, sokkal inkább a minőségnek! :)

jel írta...

tegnap (24-én) délután fölfedeztem a honlapot.
Aztán este is, meg ma is nehéz szívvel olvasgattam...