Budavári őrjárat

Török „temető” a budai Vár alatt, valójában inkább emlékhely. Bár a fejfák valóban török koriak, de a budai Várhegy más részeiről kerültek elő, s csak az 1960-as évek második felétől állnak itt – a Budapest folyóirat 1967. áprilisi száma újként említi és címlapon hozza az emlékhelyet –, ráadásul a korabeli fotók tanúsága szerint akkor még több volt belőlük, és nem voltak elkerítve sem. Utóbbi minden bizonnyal a 2000-ben történt felújítás hozadéka.

A török temető-emlékhely a budai Vár oldalában, 1966/1968-ban / forrás: Fortepan, innen és innen

Az elhelyezés ugyanakkor nem légből kapott. Egy 1686-ból származó olasz nyelvű népszerű metszet – Ludwig Nikolaus von Hallart, II. Miksa Emánuel bajor választófejedelem főhadsegédje, később az orosz hadsereg tábornoka, és Michael Wening bajor udvari rézmetsző munkája – ugyanis valóban feltüntet egy török temetőt itt, a Várhegy déli lejtőjén, ami kicsit szokatlan ilyen közel a védművekhez. Talán rögtönzött katonsírokról van szó.

A Hallart-Wening-féle metszet, Il Castello di Buda oppugnato dalle genti del Serenissimo Elettore di Baviera. A temetőt "Z" betű jelöli: le sepolture dei Turchi.

Az emlékhely előtti kövön is ez a metszet látható, vagy legalábbis sejthető, hiszen a metszet képe az alatta levő felirattal együtt jóformán olvashatatlanra kopott: „Török temető / Hallart-Wening metszete alapján (1686) / ترك مزارلق türk mezârliq”. Az egyik fejfa tövében üvegmécses. Éppen az emlékkő még kisilabizálható részeit fotózom, amikor egy orosz pár érkezik. Пожалуйста, mondom, приходите, jöjjenek közelebb. A nő felbátorodik az orosz nyelvű megszólításon, rövid szünet után megszólal: Kicsit beszélek magyarul. Beszélgetni kezdünk. A temető felől érdeklődik: török-e? mikori? Röviden elmondom, amit tudni lehet a helyről, érdeklődve hallgatja, majd megköszöni és boldog új évet kívánva elbúcsúzunk egymástól, ők tovább sétálnak, én még maradok kicsit. Ha már turisták nincsenek, akiket vezetni lehetne, legalább néhány helyi érdeklődő akad.

Feljebb, túl a Déli Rondellán, a Vár felé haladva a Cortina-fal északi oldalán díszes barokk kapuzat húzza meg magát, mintegy meghunyászkodva, félreállítva. Ez az egykori budavári arzenál, a Zeughaus főkapuja. A katonai szertárak a török hódoltságból és a visszafoglaló háborúból éppen csak kilábaló Magyar Királyság jellegzetes építményei voltak, a 18. század első felében sorra épületek az arzenálok a katonailag fontos településeken Pozsonytól Székesfehérváron, Bród/Nagyréven és Belgrádon át Temesvárig és Orsováig.

Matthey főhomlokzati terve, innen

A Zeughaus épülete (l’Arcenal [sic!]) François Langer térképén (Plan de la Forteresse de Bude, 1749) / Budapest Főváros Levéltára, innen

Az egyik legfontosabb érthető módon a budai volt. Jelentőségét – és általában a fegyvertárak fontosságát – jól mutatja, hogy amíg a budavári királyi palota a visszafoglalás óta eltelt ötven év alatt sem épült újjá teljesen, ezalatt fegyvertárból kettő is épült a Várhegyen. Miután az első, a török kori arzenál helyén felépült Fegyvertár az 1723-as húsvétvasárnapi tűzvészben elpusztult, romjain alig két évvel később már el is kezdődött az új arzenál építése Johann Matthey hadmérnök és Donato Felice Aglio/d'Allio tervei alapján. Maga az épület a főkapuval ellentétben meglehetősen egyszerű megjelenésű volt – elvégre gyakorlati célokat szolgált –, a korabeli pest-budai metszeteken, majd később fényképeken nem különösebben feltűnő, városképileg mégis meghatározó volt. Erre utal, hogy a 18–19. században valamirevaló pest-budai útleírás nem hagyhatta említés nélkül a Zeughaus épületét.

A mára bejárat nélkül maradt kapu tehát a második Fegyvertárhoz tartozott. Díszes kartusba foglalt feliratát szerencsére nem Dante ihlette: Carolus Sextus me fundo elevabat, VI. (magyar királyként III.) Károly emeltetett engem alapjaimtól. A szöveg egyben kronosztikon is, ha azonban elkezdjük kiszámolni, rögtön kiderül, hogy jelenlegi formájában inkább anakronosztikon, hiszen a nagy betűk összege 1680-ra rúg. Az hat évvel lenne Budavár Hallart-Wening által is megörökített visszafoglalása és harmincegy évvel III. Károly trónralépte előtt. Csak az elevabat kis L-jét hozzáadva áll helyre a kizökkent idő: a szertár 1730-ra, öt évnyi építkezés után végre valóban készen állt, bár működését csak 1731–32 során kezdhette meg.


Kétoldalt felül az Állhatatosság és Bátorság alakjai állnak, kezükben egy-egy kartus, amely elárulja kilétüket, összeolvasva pedig III. Károly jelmondatát – Constantia et fortitudine, állhatatossággal és bátorsággal – adják ki, amely egyúttal az építésre vonatkozó feliratot is kiegészíti. A szobrokat alkotó művész ugyan ismeretlen, de talán előképül szolgálhatott hozzájuk a bő egy évtizeddel korábban felújított melki apátság két szobra. Lorenzo Mattielli, vicenzai születésű bécsi udvari szobrász 1717-es alkotása szintén két allegorikus alakot ábrázol, a különbség csupán annyi, hogy Mattiellinél kettőjükre jut egy kartus, benne az uralkodói jelmondattal.

A Mattielli-féle Állhatatosság és Bátorság a melki apátságban, innen

A jelmondat jó ómennek bizonyult. A 19. század végi nagyszabású építkezéseket ugyanis egyedül a főkapu élte túl. Az épület egyes részeit már az 1850-es évektől a királyi palota konyhája és gazdasági helyiségei foglalták el, sorsát azonban a királyi palotaegyüttes Ybl Miklós, majd Hauszmann Alajos vezette átépítése pecsételte meg. 1901-re a Zeughaus épületét teljesen elbontották. 1898 elején, a bontás megkezdésekor Hauszmann – akinek budavári építészeti örökségét épp mostanában építik vissza – beépíttette jelenlegi helyére, a kapu boltíve alá helyezve az eredetileg a timpanon csúcsán állt Herkules-szobrot. Utóbbinak mára nyoma veszett, talán a második világháborúban semmisült meg, Bánrévy György 1933-as tanulmányában még mint meglévőt említi. Az 1930-as évekbeli fotókon ugyanakkor még látszik az „elevabat” kiemelt L-je, bár a felirat ekkorra már megrongálódott, egy 1982-es fényképen pedig már olvashatatlan. A hibás kronosztikon tehát nem 18. századi typo, hanem a modern restauráció számlájára írandó.