A négyes számú fürdő

Kazimir Malevics: A fürdőben, 1911-12

Az 1113-ban írott kijevi Повѣсть времѧньныхъ лѣтъ, „Elmúlt idők krónikája”, amelynek szerzője, Nyesztor szerzetes a keleti szlávok történetét foglalja össze Bábel tornyától kezdve saját koráig, azt állítja, hogy András apostol térítő útján a keleti szlávok között is járt, a későbbi Kijevtől a későbbi Novgorodig. Itt találkozott számos más csoda között a szlávok különös intézményével, a fürdővel.

„Még elmondani is csoda, mi mindent láttam a szlávok földjén. Egyebek között fa fürdőházaikat. Ezeket rendkívül forróra hevítik fel, majd meztelenre vetkőznek, s miután faggyúval kenik be magukat, fiatal nádat vágnak, és azzal csapkodják testüket, mégpedig olyan erővel, hogy alig élik túl. Ezután hideg vízben fürdenek meg, s attól új erőre kapnak. Nem okoz nekik gondot, hogy minden nap megismételjék ezt, és ilyen önkéntes gyötrelmet szabjanak magukra. Mert nem pusztán tisztálkodás ez, hanem igazi önkínzás.”

A szláv önkínzás művészete nem sokat változott Szent András, vagy legalábbis Nyesztor óta. A fürdő forró kamrájában vizet öntenek a felhevített kövekre, s az intenzív gőzben nyír-, tölgy-, vagy újabban eukaliptuszfáról vágott venyikkel, venyigével, vékony ágakkal csapkodják magukat a vérkeringés serkentésére. Amikor jól kiizzadtak, hideg vízben – tóban, folyóban, vagy a fürdő hideg kamrájában – fürdenek, vagy hóban hemperegnek meg. Ezután szünetet tartanak a következő izzadásig-ostorozásig, amit teázással-sörözéssel, beszélgetéssel, sakkozással töltenek ki. A hagyományos fürdő az orosz társasélet egyik legfontosabb színtere.

Borisz Kusztodiev: Orosz Vénusz, 1925

Zinaida Szerebrjakova: Fürdő, 1913

Tamara De Lempicka: Nők a fürdőben, 1929

E hagyományos művészet palotái azonban ugyancsak megfogyatkoztak az elmúlt évszázadban. Egyfelől a szovjet rendszer igyekezett korlátok közé szorítani a kontrollálatlan társasélet e központjait, másfelől a lakások többségében megjelenő fürdőszoba váltotta fel őket. Odesszában, ahol a századfordulón még négyszáznál is több közösségi fürdő volt, ma már csak egyetlen hagyományos fürdő működik, de 1861 óta: a Négyes Számú Fürdő a Moldavanka szélén, az Asztaskin utca 6. szám alatt.




A szőlővel befuttatott udvar végében, a fürdő feljárója alatt fiatal férfiak ácsorognak. „Shalom”, köszönnek, úgy látszik, a külföldi itt automatikusan Izraelbe szakadt hazánkfiát jelent. Oroszul válaszolunk, s azonnal megindul a társasélet. Felhívják figyelmünket az udvar falába illesztett fekete márvány emléktáblára. Ez „Karabasznak” állít emléket, a helyi maffiafőnöknek, akit 1997-ben lőttek le „ott a lépcsőn, ahogy jött lefele a fürdőből”, mutatják. „Olyan volt, mint Miska Japoncsik”, mondják áhítattal, noha őket személyesen már nem irányította, csak idősebb kollégáiktól hallottak róla. Miska Japoncsik, a 20. század eleji zsidó gengszterfőnök, akiről Iszaak Babel az Odesszai történetek Benya Krikjét, a moldavankai „Királyt” mintázta, olyan elevenen él a moldavankai utódok emlékezetében, ahogy mi, az Odesszai történetek olvasói nem is gondolnánk.

„Itt ölték meg 1997. ápr. 21-én álnok módon Viktor Pavlovics Kulivart. Örök és fényes emléked fennmarad, Karabasz. Barátaidtól és üzlettársaidtól. – Régi Vágóhíd (Kujbisev) utcai szomszédunknak, V. P. Kulivarnak szentelve, halála emléknapján.”

A fürdő udvari fala üvegtéglából van rakva, hogy fény legyen odabenn, s a legfelső sor első üvegtéglája ki van ütve, hogy ki lehessen nézni, ki jár odakint. A földszinti kazánház buherált berendezése, ahonnét a fürdőt fűtik, a szocializmus legszebb éveit idézi. A forró felületek közé dugdosva tölgyfaágakat szárítanak. Az ágakat az udvaron idős férfi kötözi össze a fürdő számára. „Jó napot”, köszön magyarul. Sok korábbi hasonló eset után már egyenesen rákérdezek: „Magyarországon szolgált?” „Igen.” „Hol?” „Tamásiban, 1962-64-ben.” „Milyen volt?” Áhítattal feltekint az udvart befutó szőlőindákra. „Mennyország.” Interjúzni kellene a nálunk szolgált szovjet katonákkal, még míg élnek.

Jelenet a fürdőből. Dmitrij Khavin „Quiet in Odessa” c. dokumentumfilmjéből