Elvtárs, az élet nem olyan szürke

A Карнавал цветов („A színek karneválja”) című film technikai és történelmi szempontból egyaránt kuriózum. 1935-ben forgatták a Szovjetunióban a hazai fejlesztésű színes filmtechnika bemutatására és propagálására. Számos korabeli kísérleti eljáráshoz hasonlóan ez is különbözik a mai színesfilm-eljárásoktól, minthogy a ma széles körben alkalmazott három színnel szemben csupán két színt használ. A szovjet rendszer által kiválasztott két szín az alábbi színmintán látható ragyogó cinóbervörös és a türkizkék volt.


A Карнавал цветов mint „demó” megengedhette magának, hogy ne törődjék a narratíva problémájával, hanem ehelyett az új eljárás bemutatására koncentráljon, mégpedig olyan módon, ami hangsúlyozza erősségeit és minimalizálja gyengeségeit. Egyszersmind példákkal szolgál az új technikának a szovjet filmipar kontextusán belüli lehetőségeire is. A filmet négy önálló опыты („tanulmány”) alkotja, köztük egy dokumentumfilm a május 1-i felvonulásról a Vörös Téren valamikor 1935 körül, egy amatőr népitánc-együttes bemutatója, és egy híradó a rekordtermésről a szovjet-grúziai narancsültetvényeken.

A projekt vezetője Nyikolaj Ekk (né Ivakin) volt, a négy évvel korábbi Путевка в жизнь („Út az életbe”) című film rendezője, amely egy másik technikai újítást jelentett: ez volt az első szovjet hangosfilm. A figyelemreméltó film magával ragadó és tragikus cselekménye az 1930-as évek szovjet szociális programjának egyik szálát dolgozza fel, amely az otthon nélküli tizenéves csavargókból igyekezett példás szovjet állampolgárokat nevelni, a filmben egy egykori kolostorban berendezett munkáskommunában. A történet egyik főszereplője egy mari fiú, Musztafa, akinek élete, mielőtt Moszkva utcáin begyűjtötték volna, apró lopások, csalások és erőszakosságok sorozatából állt. A cselekmény folyamán fiatal utcai huligánból a szovjet eszmények kimagasló képviselőjévé, s a film végére ezen eszmények vértanújává válik. A film találékonyan kerüli el a népbutító ideológiai csapdákat a ragyogó és meggyőző karakterek előtérbe helyezésével, akiknek sikereit és hibáit a nem hivatásos fiatal szereplők ügyesen és meggyőzően alakítják, több mint egy évtizeddel megelőlegezve az olasz neorealizmus szellemét. A film a Szovjetunióban és külföldön egyaránt hatalmas sikert aratott.


A törénet folyamán Musztafa mosdatlan utcai csirkefogóból…


…a szocialista eszmények védelmezőjévé alakul át.

Nyugaton az 1920-as évek végén a filmhez szinkronizált hang megjelenése egyfajta várakozást ébresztett az ez után következő újabb „nagy durranás” iránt, s ez vezetett a színes filmmel, széles vászonnal és sztereoszkópiával (háromdimenziós filmmel) folytatott első kísérletekhez. Színes filmeket ugyan már a némafilmek korában is készítettek, de a hangosfilm új érdeklődést támasztott az új technikai megoldások iránt. A mozgófilmek „realizmusának” és elevenségének növelésére tett minden kísérletet megfelelőnek tartottak a jegyeladás növelésére, bármilyen szegényes volt is e gyakran bájos, ám primitív alkotások realizmusa. Ekkoriban forgatta Abel Gance francia rendező is a maga látványos és ünnepelt szélesvásznú „polivízióját”, a Napoléon vu par Abel Gance-t. Az ezt követő kísérletek közül csak néhány, véletlenszerűen kiválasztott színes filmet említünk meg.

Chester M. Franklin The Toll of the Sea című filmje (1922) az amerikai kétszín-alapú színes film egyik korai példája, a főszerepben Anna May Wong amerikai kínai színésznővel.


1926-ban a brit közönség láthatott egy, az angol vidéki táj szépségeit bemutató rövid útifilm-sorozatot The Open Road címmel (Claude Friese-Greene), ugyancsak kétszín-eljárásos alapon.


Fejős Pál magyar rendező már amerikai stúdióban dolgozva illesztett be egy rövid, kétszín-alapú zenei betétet Broadway című 1929-es hangosfilmjébe.


A filmek mai megítéléséhez figyelembe kell vennünk, hogy a színek még a filmek helyes tárolása esetén is közismern elváltoznak az idők során. Amellett igen vitatott, hogy a filmről videóra, majd a videóról digitális fájllá – illusztrációink forrásává – történő konvertálás milyen mértékben őrzi meg a színhűséget. A korabeli nézők minden bizonnyal sokkal élesebb és tisztább, s a valóság színeit hűbben visszaadó képeket láthattak.


A Карнавал цветов-ban nyilvánvaló az ideológia jelentősége: a korai színesfilm a Szovjetunió technikai fejlettségéről tanúskodik, s újabb mérföldkövet jelent az országnak a világ élvonalába emelkedésében. S a legtöbb szovjet filmhez hasonlóan feladata részben a hatalomnak való hízelgés volt. Vessünk egy pillantást ezekre a képekre a május 1-i felvonulásról a Vörös Téren:



Talán nem látszik első pillantásra, de a lovak vörös lábszárvédőt viselnek.


Látják már a tematikus szálat? Nyilvánvaló, hogy legalábbis a színek megválasztása ideológiailag kifogásolhatatlan volt.

Lássuk a további képeket. Az alábbi képsorok alatt a Все выше („Egyre magasabbra!”) című induló akkordjai hallhatóak.


Авиамарш (Авиационный марш военно-воздушных сил РККА) „Все выше!” („Egyre magasabbra!” A Vörös Hadsereg légierejének indulója). Zene: J. Hajt. Szöveg: P. German (1926). Énekli: Jevgenyij Kibkalo, 1958


A szovjet kétszín-alapú film képes volt megfelelő barna szín visszaadására…


…kellemes zöldekre…


…és nézzék csak ezeket a testszín-árnyalatokat!


A film újranézésekor valami különöset vettem észre. Az alábbi felvétel legnagyobb részében a bal alsó sarokban látható férfi csak a felvonulást figyeli; azt hinné az ember, csupán egyvalaki a bámészkodó tömegből.


Ám egyszerre csak hirtelen megfordul, s lendületesen int az operatőrnek, nyilvánvalóan hogy hagyja abba a felvételt.


Az alábbi képen, úgy tűnik, szóbeli utasítást ad ugyanerre, s a felvétel itt is hirtelen megszakad.


Egy orosz életrajzi szájt alábbi fotója igazolni látszik, hogy a felvétel sarkában látható férfi maga Nyikolaj Ekk, aki utasítást ad operatőrének, mikor kezdje és mikor állítsa le a felvételt.


Alább a többi „опыты”-ből vett további példákat látunk. A képekből egyfajta nosztalgikus derű árad, mintha a korabeli világ éppolyan egyszerű lett volna, akárcsak ez a kétszín-modell. S mint látjuk, ha olykor nem is adják vissza hűen a színeket, legalább egyfajta kellemes hatást sikerül kelteniük.

A „Néptánc”-ból:


És az „Ősz Délen” tanulmányból:

Át a hídon

Túlélőkészlet

Aki az előző bejegyzéstől kedvet kapott rá, hogy útra keljen Bram Stoker és Drakula nyomán Besztercére és a Borgói-hágóra, az összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben van a gyanútlan Jonathan Harkernél. Nemcsak azért, mert immár pontosan tudja, milyen veszéllyel kell szembenéznie, hanem azért is, mert egy kattintással, egy csomagban összekészítve megvásárolhatja mindazt, amivel fölényesen legyőzheti majd e veszélyt.


Az amerikai keleti partról az erdélyi Kárpátok keleti karéjába utazók számára készült 19. századi vámpírölő készletek, ha korlátozott számban is, de folyamatosan beszerezhetőek az eBayen, sőt még a patinás Sotheby’s aukciós háznál is, 10-14 ezer dolláros áron. Nem kis összeg, de az ember élete minden pénzt megér.



A készletek tartalma igen gazdag és változatos: a vámpírokat elijesztő fokhagymától, szenteltvíztől, szentelt gyertyától és feszülettől a végleges leszámolásra szolgáló fa karón és lefejező-tőrön át olyan apokrif, a vámpír-irodalomban nem említett fegyvereket is tartalmaz, mint például a pisztoly ezüst golyókkal, amely eredetileg a vérfarkasok elleni védekezés eszköze volt. Különösen jelentős szerepet játszik a rózsafüzér, amelyet még a Drakula-regény emelt be a szakirodalomba, s amelynek első dokumentált alkalmazása ugyancsak a besztercei Magyar Király fogadóhoz kötődik:

– Menni kell? Jaj, junger Herr, hát elmegy? – Izgalmában, úgy tetszett, kevéske németségét is valami ismeretlen nyelvvel zagyválja, és mikor azt feleltem neki, hogy indulnom kell, igen, mert fontos ügy szólít a grófhoz, megkérdezte: – Tudja, milyen nap van? – De válaszomra, hogy május negyedike, csak a fejét rázta, és tovább firtatta: – Az, az, de kinek a napja? – Nem értettem, hát elmagyarázta: – Szent György estéje van ma. Hallotta-e, hogy ma, mikor elüti az éjfélt, e világnak ártó lelkei elszabadulnak? Tudja-e, hova tart, minek elébe?

Hiába csitítottam. Térdre rogyott, úgy kérlelt, ne menjek, vagy ha már mennék mindenáron, legalább várjak egy-két napot. Bármilyen nevetséges volt ez a jelenet, nem mulathattam rajta jó szívvel. Ügyfelemet sem várathattam. Ezért talpra segítettem az asszonyt, megköszöntem neki a vendéglátást, és ellentmondást nem tűrően tudattam vele, hogy indulnom kell haladéktalanul. Ekkor megtörölgette a szemét, és a nyakából a rózsafüzért akarta a nyakamba keríteni. Nem tudtam, mitévő legyek, hiszen anglikán hitben neveltek a bálványimádás ellen, mégsem tetszett ildomosnak, hogy az ilyen jóakaratú és izgatott asszonyság ajándékát elutasítsam. A kétséget leolvashatta arcomról, mert amikor olvasóját utoljára mégis sikerült a nyakamba akasztani, ennyit mondott: – Viselje édesanyja kedvéért! – Azzal kifordult a szobából.


Ugyanakkor furcsa módon teljesen hiányzik belőlük a tükör, amely az álruhás vámpír felismerésének legbiztosabb eszköze.

Alig aludtam néhány órát, felébredtem, aztán már nem jött álom a szememre. Felkeltem, borotválkozótükrömet az ablakra akasztottam, és éppen nekifogtam a borotválkozásnak, mikor kéz nehezedett a vállamra, s a gróf szólalt meg a hátam mögött: – Jó reggelt! – Összerezzentem, mert meghökkentett, hogy nem láttam, holott tükröm befogja a teljes hálószobát. Kínomban meg is metszettem magam egy cseppet, bár meg sem éreztem. Fogadtam a gróf köszönését, és fordultam vissza a tükörnek, hátha nem láttam jól. Ekkor azonban már nem tévedhettem semmiképp, hiszen a gróf szorosan mögöttem állt. Láttam a szemem sarkából is. A tükör mégsem vetette vissza a képét! A teljes szobát láttam benne, s magamat ugyancsak, éppen a grófot nem! Mivel e megfigyelésem annyi egyéb furcsaság halmazatának leghegyén állt, ideges lettem a gróf közelségétől. Akkor ötlött a szemembe borotvával ejtett sebem, mert vérezni kezdett, és a vér lecsordult az államon. Letettem a borotvát, és elfordultam; hogy tapaszt teszek a metszésre, azonban amikor a gróf meglátta vérző arcomat, düh lobbant a szemében, és a torkom után kapott. Elhúzódtam, így a keze csak a nyakamban függő olvasót érte – s ahogy azt érte, nyomban el is párolgott a dühe. – Vigyázzon a borotvával – intett –, mert veszélyes, ha a képét ezen a vidéken kicifrázza! – Azzal lekapta az ablakról a tükrömet, és így folytatta: – Ez a hiú kacat okozta a bajt. Ki vele! – Vaskeze egyetlen rántásával feltépte az ablakot, s a tükröt úgy kihajította, hogy lenn ezer darabra tört az udvar kövén.


Vajon mikorból származhatnak ezek a készletek? Az eBayen többségüket az 1840-es és 50-es évekre datálják, ám, ez, mint a BS Historian néhány évvel ezelőtti posztja írja, teljességgel lehetetlen. Az általa idézett – és sajnos azóta eltűnt – MondoSkepto blog részletesen elemezte a készletek összetételét, s kimutatta, hogy számos elemük nem lehet régebbi a századfordulónál – azaz a Drakula-regény megjelenését (1897) követő vámpír-láznál. Persze ma már egy ilyen korú készlet is muzeálisnak számít, de akkoriban muszáj volt hozzátoldalni a hitelességéhez szükséges néhány évtizedet.


A vámpír-láz persze azóta sem ült el. Egy bizonyos Michael de Winter 2005-ben azzal dicsekedett, hogy ő találta fel az ál-vámpírölő készleteket még a 70-es években, ami éppolyan túlzás, mint hogy ezek 19. századiak lettek volna, hiszen hasonlókat már az 1950-es években is bevallottan készítettek. Az azonban hihető, hogy ő tipografálta azt a könyv nélküli címlapot, amelynek révén azóta is számos készlet összeállítását tulajdonítják a sosem létezett Ernst Blomberg professzornak. S az iparág, mint egyes oldalakon nyilvánvaló vagy gyanítható, azóta is virágzik.

Drakula

Alkonyult már, mire befutottunk Besztercére. A régi kulcsos város szinte a határon lévén – a Borgói-hágó innen vezet Bukovinába – szász iparosait elküldte építeni messzi keletre, áruit pedig fel a Keleti-tengerig, s le a Duna torkolatáig. Múltja igen viharos volt, amelynek mindmáig számos jelét mutatja.

Bram Stoker: Drakula gróf válogatott rémtettei

A mai napon befejeztem Umberto Eco A mesés földek és helyek története című könyvének fordítását, amely az utóbbi fél éven át útitársam volt Szabadkán és Tokaj-Hegyalján, Lembergben és Odesszában, Csernovicban és Kamenyec-Podolszkban, Berlinben és Mallorcán, a Tisza forrásánál Kárpátalján és a haszid zarándokhelyeken Podóliában, Máramaros fatemplomaiban és Bukovina festett kolostoraiban, a Radnai-havasoktól a Nyíres-hágóhoz felkapaszkodva, s a Borgói-hágótól Besztercére aláereszkedve. A helyek, amelyekről ír, különös szinkópákkal kapcsolódnak a helyekhez, ahol fordítottam őket, Odüsszeusz bolyongásai a Cseremos völgyéhez és Atlantisz eltűnt kontinense Csernovichoz, olyan váratlan olvasatait adva a könyvnek, amelyeket sajnálom, hogy nem oszthattam meg egyfajta folytatólagos fordítói lapalji jegyzetben az olvasóval.

A könyv, amelyet a Bompiani kiadó októberben fog megjelentetni egyszerre több tucat nyelven (még sok évtizedes fordítói gyakorlat után is meghökkenve nézem a kiadói pdf-ek kolofonjában a dátumokat a jövőből) nem általában a legendás helyekről szól, amelyekről már sokkötetes enciklopédiákat írtak, hanem kifejezetten olyan képzeletbeli helyekről, amelyeket az olvasók komolyan vettek, és akár évszázadokon át is próbálták megtalálni őket, Atlantisztól a földi Paradicsomig, és a Szent Grál rejtekhelyétől az ismeretlen Déli Földrészig, különös hangsúllyal a huszadik századi misztifikációkon, a náci okkultizmus Thuléjétől és Hyperboreájától az örök jég és az üreges Föld tanításán át Dan Brown összelopott zagyvaságaiig. S az utolsó fejezetben Eco arról is ír: olykor valóságosan létező helyek is válnak tárgyává regényeknek, s a regények nagy sikere folytán valódi kultusznak. Hosszan sorolja a példákat, Robinson szigetétől Arsène Lupin szikláján és Montecristo grófjának börtönén át Sherlock Holmes Baker Street-i és Nero Wolfe new yorki házáig, ám – mint azt már Eratoszthenész kútjáról és az oroszlán farkáról szólva megírtuk – nem lenne Eco, ha nem ejtene el egy zsonglőrlabdát:

„Ugyancsak valódi személy volt a Bram Stoker által leírt 15. századi Vlad Țepeș vajda, akit apai nevén Drakula néven ismerünk, s aki természetesen nem volt vámpír, ám azáltal vált híressé, hogy válogatás nélkül karóba húzta ellenségeit.”


Hogy miként kerül a létező személy kakukktojása a létező helyek közé, az csupán a kisebbik probléma. A nagyobbik az, hogy a példa abszolút elhibázott: a személyhez híresen nem kapcsolódik konkrét hely, vagy inkább túlságosan is sok hipotetikus. Eco valódi darázsfészekbe nyúlt: Vlad Țepeșért, Karóbahúzó Vlad havasalföldi fejedelemért ugyanis, akárcsak Homéroszért, hét hely verseng. A legismertebb Törcsvár impozáns erődje, ahol az ifjú Vlad állítólag valóban raboskodott rövid ideig, s amelyet a román turisztikai hivatal 1920 óta Drakula váraként propagál. Ennek dobott kesztyűt 1990 után Segesvár, amelynek erődjében született 1431-ben – apja ugyanis ekkor éppen Magyarországra menekült oszmánpárti ellenfelei elől, s éppen Vlad születésekor vették fel a Zsigmond császár által alapított sárkányos – románul Dracul – lovagrendbe –, úgyhogy a segesvári polgármester még egy évizede is hatalmas Drakula-park kiépítését szorgalmazta a város körül, míg csak Károly angol herceg, aki 1990 után egykori szász birtokokat vásárolt és kezdett fejleszteni a környéken, meg nem fenyegette, hogy ilyen ízléstelenség után kivonul a régióból. A harmadik az egykori târgoviștei fejedelmi központ, ahol uralkodására emléktábla és számos horrorisztikus szuvenír emlékeztet. A negyedik Isztambul, ahol a Stoker-regény által ihletett Drakula İstanbul’da, „Drakula Isztambulban” című filmet forgatták 1953-ban, emlékeztetve a fiatal Vlad oszmán túszként töltött éveire, s ahol Elizabeth Kostova 2005-ös bestsellere, a The Historian főszereplői kutatják Drakula nyomait. Az ötödik Poienari vára a déli Kárpátokban, amelyet a legenda szerint az ellene összeesküvő bojárok kényszermunkájával emeltetett. A hatodik Pécs, ahol nemrég tárták fel a Mátyás király által neki adományozott palotát. A hetedik pedig természetesen a Borgói-hágó, ahol a Stoker-regényben a gróf kastélya áll, s ahol ma a hágón átkelve egy „Drakula Vára” szállót talál az olvasó: természetesen nem ott, ahol a vár a regény szerint valaha állott, hiszen az a hágótól már látótávolságon, néhány lidérc- és egy farkaskalandon túl feküdt, hanem az útelágazásnál, ahol Jonathan Harker a Beszterce-Bukovina postakocsiról az utasok sűrű keresztvetése közepette átszáll Drakula gróf elébe küldött fogatára.

Hamarosan fák fogtak körül bennünket, sőt helyenként átborultak a vágás fölött, mintha alagútban jártunk volna. Mindkétfelől előremeredő komor szirtek voltak a mérföldköveink. De bármennyire védett volt a vágás, az erősödő szelet csak hallanunk kellett, mert sziklafalak közt fütyürészett, és a fák koronáját cibálta a fejünk felett. Ahogy hűlt a levegő, hó kezdett hulladozni, és lassan fehér takarót kerített körénk. A metsző szél elhordta utánunk a kutyatutulást. A farkasordítás azonban közeledett, méghozzá mindenfelől, mintha körülzártak volna bennünket az ordasok. Félelmem nőttön-növekedett, akár a lovaké – a kocsison azonban nem láttam jelét a megszeppenésnek sem. Csupán fejét forgatta, én pedig hiába kémleltem a sötétséget.

A Drakula-regény helyszínei Gashicsavargó blogjáról (érdemes posztját is elolvasni)

Pedig hát ha Eco – illetve szerkesztői és diákjai, akik ötleteinek és anyagának egyre inkább jelentős részét szállítják – kicsit beleásta volna magát a Stoker-irodalomba, Drakulához is könnyűszerrel talált volna kultikus helyet. Besztercéről ugyan a szászok 1990 után eltűntek, ám az ott maradt magyarok és románok nagy erőfeszítéssel igyekeznek megőrizni és bemutatni a város múltját, köztük az egyetlen hiteles helyet, amely Bram Stoker Drakula-történetéhez köthető.

Drakula gróf útbaigazítása szerint a Goldene Krone-szállót kerestem, amely nagy örömömre a régi világból itt maradt betérő fogadónak bizonyult. Várhattak, mert a kapuja résén piros arcú, idősebb asszony tekingetett kifelé – pendelyére kötény borult elöl-hátul, szoros kötése szinte az erényességre cáfolt rá –, s amint odaértem, megszólított: „Herr Anglius?” – „Az vagyok – mondom –, Jonathan Harker.” Rám mosolyodott és nyomban hátraszólt egy fehér ingujjas idősebb embernek, az meg került-fordult, s levéllel tért vissza:

Szeretve tisztelt uram, üdvözlöm a Kárpátok peremén. Már igen várom. Aludjon jól az éjszaka. Holnap háromkor indul a delizsánsz Bukovinába. Helyet foglaltattam rajta. A Borgói-szorosban kocsim várni fogja és elhozza énhozzám. Remélem, jól utazott Londonból, és kellemesen tölti majd napjait az én kies vidékemen. Szolgája,

Drakula

Az egykori Magyar Király szálloda helye Beszterce 18. század végi térképén

Az egykori Magyar Király – a két világháború között Paulini – szálloda ma