A régi csokigyárban

Nagyobb térképen

Studiolum tanácsára mentem el Moszkvában a Krasznij Oktyabr csokigyárban kialakított múzeumnegyedbe. A város központjában, egy mesterséges sziget nyugati csücskében épült ki a komplexum. A XIX. századi német származású csokigyáros, Einem (lásd itt, itt és itt) tulajdonában volt itt minden, amit aztán annak rendje és módja szerint konfiskáltak a szovjethatalom kezdetén. Zamoszkvorecsje felől érkeztem a szigetre a Vízelvezető csatornán (vodootvodnij kanal) átvezető hídon, az első amibe beleütközött a szemem az Udarnyik (Élmunkás) mozi hatalmas tömbje. Szovjet stílus, szecesszióval enyhén fűszerezve, nem is rossz. Mellette a magas rangú pártfunkcionáriusok lakótömbje – a Dom na naberezsnoj (Ház a rakparton), ahogy Trifonov elnevezte. Aztán fáradt lábaimat tovább rakosgatva eljutottam a Bolotnaja naberezsnajára, és megpillantottam a tipikus orosz vöröstéglából készült gyárnegyedet. Bizonytalanul megyek tovább, mert attól félek, hogy előbukkan valami csokimázas másztyer a régi időkből és rámförmed, hogy elfogyott a praliné… De aztán ráérzek a(z) – csoki – ízére, csodálkozva nézegetem a gyár egyes épületrészeinek átalakulását: itt egy kis galéria, ott egy fotóstúdió, amott kávézók, kiállítótermek és dizájnközpontok, de még ökölvívó csarnok is akad. Jól öltözött emberek szállnak ki modern gépkocsikból, már a szovjet korszak után felnőtt új orosz felső középosztály tagjai.


A folyó másik oldalán a Megváltó Krisztus.


Az egyik hatalmas üzemcsarnokban izgalmas plakátkiállítást tekintettem meg.



A Lumière testvérek fotómúzeumában a szovjet korszak mindennapjait bemutató tárlat volt, amely után bizton állapíthattam meg, hogy Oroszország nagyobb békében él közelmúltjával, mint Magyarország.



A tetőteraszon hipermodern éttermek várják az aranyifjúságot. Az árak? Harapnak, ahogy az orosz mondja, de még mennyire!


Aztán átkeveredek a Berszenyevszkaja naberezsnajára, innen intek búcsút a Vörös Októbernek és a nekem hátat fordító – valóban nagy – Péternek. Régen itt Kolumbusz emlékműve állt, Zurab Cereteli lecserélte a reformcárra. De már megyek is tovább a Patriarsij híd felé, ami a 2008-ban elhunyt II. Alekszij pátriárka emlékére kapta nevét. Ez vezet át a kolosszális Megváltó Krisztus székesegyházhoz.

Gőzkatedrális

Ez a bejegyzés a drohobyczi Bruno Schulz-fesztiválon készült, amelyen a Budapesti Lengyel Intézet meghívására és támogatásával vettünk részt.

A fényképezésre öregember csoszog elő a fűrészgépet és a homokkupacot őrző bódéból. „Lenyűgöző”, lelkendezem. „Kilenc éve épül”, mondja büszkén. „Többre-többre, ahogy van rá egy kis pénz”. Előhoz egy adakozásra felhívó szórólapot, rajta az elképzelt végső állapot ideáltervével, amely messze elmarad merészségben a jelenlegi változattól. Ha egy napon elkészül majd, Ukrajna egy csodálatos steampunk alkotással lesz szegényebb.

Lembergbe menni

Gyerekkorom egy csúnya iparvárosban telt. Akkor vittek oda, amikor még négy hónapos sem voltam, s az azt követő sok éven át egyfolytában arról a csodálatos szépségű városról, Lwówról meséltek nekem, amelyet családomnak el kellett hagynia. Nem csoda hát, ha egyfajta félig-meddig fennsőbbséges megvetéssel tekintettem a valódi házakra és utcákra, s hogy a valóságból csak a legszükségesebb dolgokat fogadtam el.

Adam Zagajewski: Két város

Adam Zagajewski: Jechać do Lwowa Rodzicom Jechać do Lwowa. Z którego dworca jechać do Lwowa, jeżeli nie we śnie, o świcie, gdy rosa na walizkach i właśnie rodzą się ekspresy i torpedy. Nagle wyjechać do Lwowa, w środku nocy, w dzień, we wrześniu lub w marcu. Jeżeli Lwów istnieje, pod pokrowcami granic i nie tylko w moim nowym paszporcie, jeżeli proporce drzew jesiony i topole wciąż oddychają głośno jak Indianie a strumienie bełkocą w swoim ciemnym esperanto a zaskrońce jak miękki znak w języku rosyjskim znikają wśród traw. Spakować się i wyjechać, zupełnie bez pożegnani, w południe, zniknąć tak jak mdlały panny. I łopiany, zielona armia łopianów, a pod nimi, pod parasolami weneckiej kawiarni, ślimaki rozmawiają o wieczności. Lecz katedra wznosi się, pamiętasz, tak pionowo, tak pionowo jak niedziela i serwetki białe i wiadro pełne malin stojące na podłodze i moje pragnienie, którego jeszcze nie było, tylko ogrody chwasty i bursztyn czereśni i Fredro nieprzyzwoity. Zawsze było za dużo Lwowa, nikt nie umiał zrozumieć wszystkich dzielnic, usłyszeć szeptu każdego kamienia, spalonego przez słońce, cerkiew w nocy milczała zupełnie inaczej niż katedra, Jezuici chrzcili rośliny, liść po liściu, lecz one rosły, rosły bez pamięci, a radość kryła się wszędzie, w korytarzach i młynkach do kawy, które obracały się same, w niebieskich imbrykach i w krochmalu, który był pierwszym formalistą, w kroplach deszczu i w kolcach róż. Pod oknem żółkły zamarznięte forsycje. Dzwony biły i drżało powietrze, kornety zakonnic jak szkunery płynęły pod teatrem, świata było tak wiele, że musiał bisować nieskończoną ilość razy, publiczność szalała i nie chciała opuszczać sali. Moje ciotki jeszcze nie wiedziały, że je kiedyś wskrzeszę i żyły tak ufnie i tak pojedynczo, służące biegły po świeżą śmietanę, czyste i wyprasowane, w domach trochę złości i wielka nadzieja. Brzozowski przyjechał na wykłady jeden z moich wujów pisał poemat pod tytułem Czemu, ofiarowany wszechmogącemu i było za dużo Lwowa, nie mieścił się w naczyniu, rozsadzał szklanki, wylewał się ze stawów, jezior, dymił ze wszystkich kominów, zamieniał się w ogień i w burzę, śmiał się błyskawicami, pokorniał, wracał do domu, czytał Nowy Testament, spał na tapczanie pod huculskim kilimem, było za dużo Lwowa a teraz nie ma go wcale, rósł niepowstrzymanie a nożyce cięły, zimni ogrodnicy jak zawsze w maju bez litości bez miłości ach poczekajcie aż przyjdzie ciepły czerwiec i miękkie paprocie, bezkresne pole lata czyli rzeczywistości. Lecz nożyce cięły, wzdłuż linii i poprzez włókna, krawcy, ogrodnicy i cenzorzy cięli ciało i wieńce, sekatory niezmordowanie pracowały, jak w dziecinnej wycinance gdzie trzeba wystrzyc łabędzia lub sarnę. Nożyczki, scyzoryki i żyletki drapały cięły i skracały pulchne sukienki prałatów i placów i kamienic, drzewa padały bezgłośnie jak w dżungli i katedra drżała i żegnano się o poranku bez chustek i bez łez, takie suche wargi, nigdy cię nie zobaczę, tyle śmierci czeka na ciebie, dlaczego każde miasto musi stać się Jerozolimą i każdy człowiek Żydem i teraz tylko w pośpiechu pakować się, zawsze, codziennie i jechać bez tchu, jechać do Lwowa, przecież istnieje, spokojny i czysty jak brzoskwinia. Lwów jest wszędzie.

Adam Zagajewski: Lembergbe menni Szüleimnek Lembergbe menni. De melyik állomásról, hogyan, ha nem álmunkban, hajnalban, mikor a bőröndök harmatosak és kívánságra robognak elő az expresszvonatok. Elmenni Lembergbe, hirtelen, az éj közepén, nappal, szeptemberben vagy épp márciusban. Ha Lemberg megvan még a határok takarói alatt, nemcsak az új útlevelemben, ha nyárfák, kőrisek zászlói lélegeznek ma is hangosan, mint az indiánok, patakok mormolják a homályos eszperantót, s a fű közt siklók tűnnek el, mint az oroszban a lágyjel. Csomagolni és elmenni, búcsú nélkül, délben, eltűnni ebből a világból, úgy, ahogy a kisasszonyok aléltak el. És zöld lapulevelek, seregnyi lapu árnyékában, velencei kávéházi napernyők alatt, lám, csigák beszélgetnek az örökkévalóságról. De a székesegyház az égbe nyúlik, emlékszel, felmutat függőlegesen, akár a vasárnap. És fehér szalvéták, s a málnával teli vödör a padlón, s a vágyam, ami akkor még nem is volt, csak a kertek, a dudva, a borostyánszínű cseresznyék meg az illetlen Fredro. Lemberg túl sok volt mindig, senki se érthette meg minden negyedét, senki se hallhatta meg minden egyes napsütötte kő suttogását, a pravoszláv templom éjjel másként hallgatott, mint a székesegyház, a jezsuiták levelenként keresztelték a növényeket, de azok csak nőttek, nőttek ész nélkül, az öröm ott bujkált mindenütt, megbújt a folyosókon, a maguktól forgó kávédarálókban, a kis kék teáskannákban, a keményítőben (a keményítő volt az első formalista), az esőcseppekben, a rózsatövisben. Az ablak alatt a fagyott forzícia – sárgállt. Kongtak a harangok, a levegő remegett, a színház előtt az apácák főkötői úsztak vitorlásrajokként, oly sok volt a világ, muszáj volt ráadást adnia, nem egyszer, százszor, véget nem érőn, a közönség tombolt és nem akarta elhagyni a termet. Nénéim meg nem tudták, hogy egyszer fel fogom támasztani őket, milyen istenesen is éltek, milyen magányosan, a cselédlányok friss tejfölért szaladtak, tisztán, ropogósra vasaltan – otthon kis bosszúság, nagy reménykedés. Brzozowski eljött felolvasni, egyik nagybátyám költeményt írt, Miért?, ezzel a címmel, s a Mindenhatónak ajánlva, és Lemberg túláradt, semmi edénybe nem fért, poharakat vetett szét, kiáradt a tavak vizével, a tocsogókéval, kicsapott a füstben minden kéményből, tűzzé lett, viharrá, nevetése villámokat rajzolt, megcsendesedvén pedig hazament, az Újtestamentumot olvasta, s a díványon aludt a hucul szőttes alatt. Túl sok volt Lembergből, ma már nincsen semmi, s ahogy nőtt féktelenül, nekiment az olló, a fagyosszentek májusban mint mindig irgalom, szeretet nélkül jaj várjatok hadd jöjjön a meleg hadd jöjjön június a puha páfrány terüljön végtelen mezőivel a nyár – a valóság! De az olló vágta, ment a vonal mentén, eleven szálakon át, szabó, kertész, cenzor nyirbálta a testet, a koszorúkat, ádázul csattogott a metszőolló, mintha csak hattyút vagy őzikét vágna ki a kivágós játékban. Olló, bicska, zsilett kaparta, vágta, nyeste a suhanó könnyű ruhákat, főpapokét, terekét, épületeket, hangtalanul dőltek a fák, mint az őserdőben, a székesegyház remegett. És a hajnali búcsúzás, zsebkendő nélkül, könnyek nélkül, ó azok a száraz ajkak, nem látlak soha többé, még annyi halál vár rád! Mért kell minden városnak Jeruzsálemmé válni és minden embernek zsidóvá és csomagolni máris, amilyen gyorsan csak lehet, mindig, naponta, és lélekszakadva menni, Lembergbe menni, hiszen megvan, oly ép és rezzenetlen, akár egy őszibarack. Lemberg mindenütt van. Halas Zoltán fordítása

Köszönjük

A hír már egy hete ismert, de hivatalosan csak ma kaptunk róla értesítést, hogy a Wang folyó versei a Golden Blog idei közönségszavazásán bekerült a tíz legnépszerűbb magyar kulturális blog közé. Nagyon köszönjük minden olvasónknak, hogy szavazatával még ismertebbé tette a blogot, és kíváncsivá a helyezési listákat böngészőket, akik közül az elmúlt napokban jó néhányan átkattintottak már ránk. Reméljük, itt is maradnak.

Újév Umanban

A Puskin utca öt percre, de kétezer kilométerre van Uman központjától. Ha az ember elindul a hamisítatlan szovjet szocreál stílusú főtérről, ahol a legtöbb ukrán várossal ellentétben még ma is áll Lenin szobra, s a Szadovaján elhalad az orosz historizáló téglaépítészet remekei előtt, kisvártatva meglepetéssel látja, hogy az orosz feliratok közé egyre több héber is vegyül. S mire a Puskin utca végén járunk, a cirill betűket már teljesen kiszorította a héber. Megérkeztünk Jeruzsálembe.

Az utca kiteresedő végén, ahonnan az út már meredeken szalad le az odesszai autópálya felé, héber feliratos panelházaktól közrefogva kóser pizzás bódék, héber könyvesboltok, zarándokközpontok, szőrmesapka-árusok állnak, s az épületek között nagy csapatokban vonulnak ide-oda a fehérbe öltözött, szőrmesapkás haszid férfiak hosszú pajeszos bájos kisfiaikkal, a seregélyekként egyszerre csivitelő fekete kendős haszid asszonyok, az Izraelből vagy Moszkvából érkezett céltudatos zarándokcsoportok, előbbiek nagyon hagyományos, utóbbiak nagyon alternatív ruhákban, a gitárral vagy könyvekkel a hónuk alatt a helyi közösségi házba igyekvő haszid fiatalok, és a jesiva-növendékek, akik hosszú fekete kabátban, kerek kalapban, sokdioptriás szemüvegben csoportosan járnak ki-be a tanházba, amelynek közepén ott áll, aranyhímzéses fekete bársonnyal letakarva, a breszlovi Nachman rabbi sírja.


Nachman rabbi (1772-1810), a Baal Shem Tov dédunokája a podóliai Medzsibozsban született, ahol mindmáig tisztelik dédapja sírját. Innen ment a közeli Braclavba – jiddisül Breszlovba – tanítónak, majd az itteni zsidó negyed leégése után Umanba, ahol maga jelölte ki sírját az 1648-as Hmelnyickij-felkelés húszezer zsidó áldozatának temetőjében. A haszidizmus elterjedt breszlovi ágazatának alapítójaként az Istenhez való egyszerű és örömteli viszony, a tánc és az ének fontosságát hangsúlyozta. Tőle származik a hitbodedut gyakorlata, hogy az ember a kötött imádságok mellett naponta legalább egy órát az erdőbe vagy mezőre visszavonulva, saját szavaival, anyanyelvén beszéljen Istenhez, öntse ki a szívét „mint a legjobb barátjának”. És az is, hogy az örökletes haszid dinasztiák helyett minden haszid maga kell keressen caddikot magának. És valóban, nem is jelölt ki utódot maga után. Követői máig az ő sírjához zarándokolnak egész Oroszországból, Izraelből, Amerikából.


A hatalmas közösségi térben bizonytalanul nézek körül. Egy kis köpcös, öreg, de energikus haszid siet segítségemre. „Budapestről? Olvas oroszul? Hát akkor megajándékozom magát a Tikkun HaKlalival.” A tisztulást kérő imádságot még maga Nachman rabbi válogatta össze tíz zsoltár verseiből. Bevisz a tanházba, ahol vagy ötven fiatal haszid tanulmányozza, ránk se nézve, a Talmudot, s a Nachman rabbi sírja előtti polcon kotorászva előhúz egy héberül és oroszul nyomtatott papírt. „El sem hiszi, milyen hatásos. Nekem, mielőtt idejöttem volna, két infarktusom volt, de mióta elmondtam itt a rabbi sírjánál, azóta úgy élek, mint hal a vízben.” Megígérem, hogy tanulmányozni fogom.


Az évszázados umani zarándoklatban az hozott törést, amikor a lengyel-szovjet háború után Uman a Szovjetunió határvidéke lett, zárt város, ahová idegennek tilos volt a belépés, a helyieknek pedig a gyülekezés. A haszidok ennek ellenére továbbra is jöttek ide titokban, vállalva felismerés esetén a helyszíni kivégzést és deportálást is. A 90-es évek óta azonban ismét szabad a zarándoklat. Azóta jött létre a sok ezres állandó haszid közösség Nachman rabbi sírja körül, s azóta is egyre nagyobb számban jönnek külföldről is a haszidok minden évben az újévi zarándoklatra Rós Hasana ünnepén, amelyet még maga Nachman rabbi jelölt meg a breszlovi haszidizmus legnagyobb ünnepeként. Tavaly huszonhatezren voltak itt a helybelieken kívül, s hogy tegnapra mennyien érkeztek, az csak a következő napokban fog kiderülni. Addig is álljon itt a kijevi Oleg Sztelmah fotóriportja a rós hasanai haszid zarándokünnepről Umanban.

Üzenetek

„Valamikor VOLTAK szociális és munkajogaim”

A múlt hétvégi madridi kormányellenes tüntetésen – írja Wang Wei – a hatalmas tömeg méretein kívül, amely ellepte az egész Plaza Colónt és a környező utcákat, főleg két dolog volt meglepő. Egyfelől hogy a pólók milyen mértékben átalakultak a tüntetés üzenetének hordozóivá, másfelől pedig hogy milyen sokat írtak közülük az ország nem-spanyol nyelvein, főleg katalánul.

„Nem vagyunk kivághatóak”

„És téged mikor operálnak?” „Október 25-re hívtak be, de nem tudom, menjek-e, mert most már nem fáj” „Menj csak. Legalább rájuk hozod a frászt” – KÖZEGÉSZSÉGÜGY: Valószínűbb, hogy meghalsz, mielőtt sorra kerülsz

A tüntetés igen különböző szakmai csoportok képviselőit hozta össze a Plaza de Colónra, akiket a leginkább érintenek a kormánynak a jóléti állam alapjait megrendítő elvonásai. Ennek megfelelően az egységesen zöldbe öltözött egészségügyi és oktatási szektorok voltak a leglátványosabbak.

„Beteg, pénz nélkül? No problem. 10 euróért csináld magad!”

„Jogok nélkül, jövő nélkül, semmim sincs”

Bármennyire közhellyé vált is Machado metaforája, „Madrid, egész Spanyolország hullámtörője”, ilyenkor mégis van benne igazság. Mi, az ország távoli peremének lakói, ahol Madrid nevét minden politikai és gazdasági csapás metonímiájaként alkalmazzák, a fővárosban járva újra meg újra meglepődünk, ha nem ugrik elő az ördög minden lámpaoszlop mögül, s ha ismét megtapasztaljuk a madridiak nyíltságát és barátságosságát, e város vendégszeretetét, amelynek oly kevés köze van vezetőihez.

„Valenciai [önkormányzati] gazemberség. A spekuláció tanácsa” (katalán)

„Esperanza, figyelj csak! A nép harcba indul!”

Esperanza Aguirre madridi főpolgármester ma lemondott. Nyilván nem a szombati tüntetés miatt, de azt tanúsíthatjuk, hogy ott jó néhány órán át igen kevés szimpátiával emlegették a nevét.

„Nem félek” (katalán)

„Védjük meg jogainkat. Ne hallgassunk!” (katalán)

„Gyerünk!” (baszk)

„A színvonalas közoktatásért”

„Te vagyok” („Je est un autre”), a Cibele-kút lábánál

És még a tüntetés hevében is mindig akad egy park, egy bár, vagy, mint itt, a Prado múzeumi kávézója, ahol egy nyugodt sarokban megpihenhet az ember.