Viking temető Észtországban

Nyikolaj Roerich: Tengerentúli vendégek, 1901 (Tretyakov Képtár).

„Úsznak előre az éjszakai vendégek. A Finn-öböl partja könnyű szalagként húzódik a láthatáron. A víz magába itta a fényes tavaszi ég azúrkékjét, a szél fodrozza, sötét bíbor csíkokat és köröket rajzolva rá. Sirályok raja csap le a hullámokra, könnyedén lebegve, csak a hajók orrának közvetlen közelében meglebbentve szárnyukat. Valami ismeretlen, valami sosem látott zavarta meg békés életüket. Új sugár hasítja fel a mozdulatlan vizet, behatol az évszázados szláv életbe, keresztül az erdőkön és mocsarakon, tágas mezőkön át, s felébreszti a szláv fajt, amely ritka, ismeretlen vendégeket lát majd, s csodálkozik kemény, harcos, idegen szokásaikon. Hosszú sorban haladnak a hajók. A nap vörös fénnyel ragyog az égen. A hajók orrán íves orrdísz emelkedik magasan, karcsún.”

Nyikolaj Roerich: По пути из варяг в греки, 1900

Mielőtt a folyókon felhajóztak volna a „szláv faj” földjére, a vikingek először a Finn-öböl partvidékén és szigetein telepedtek meg. Az észt partokon és szigeteken sok száz falut, sok ezer tanyát alapítottak, néhol a már ott élő észtek között, néhol még lakatlan területeken. A skandináv bevándorlási hullám egészen a 13-14. századig tartott. Vormsin – svédül Ormsön, „a kígyók szigetén”, Észtország negyedik legnagyobb szigetén –, még a 20. század elején is közel kétezer svéd élt kétszáz tanyán, amivel a többséget jelentették a 100-200 közötti helyi észthez képest.

Svéd lakosság az észt tengerparton 1944 előtt. A sárga a többségi, a halvány zöld az észttel vegyes svéd lakosságot jelzi. A jobbra fenn levágott felirat Reval, azaz Tallinn. Az észtországi svédek haapsalui (svédül Hapsal) múzeumából

Rúnákkal írott észtországi svéd naptár, 1819. A tallinni Észt Történeti Múzeumból

Észtországi svéd szobabelső. Az észtországi svédek haapsalui múzeumából

Noha az 1700-1721 közötti északi háborúban az orosz birodalom elfoglalta a svéd királyságtól a Finn-öböl keleti partvidékét, az itt élő svédek továbbra is itt maradtak, saját archaikus tájszólásukat beszélve, és a helyi – svéd – földesurak hatalmi túlkapásai elől nem az orosz cárnál, hanem továbbra is a svéd királynál keresve igazságot. Némi orosz betelepülés csak Sviby kikötőbe volt, ahol romosan és elhagyatottan, de még mindig áll az 1890-ben Krisztus Mennybemenetelének szentelt orthodox templom. Annak idején az államilag támogatott orthodox hittérítő kampány keretében épült, a helyi lutheránusok áttérítésére, de az a 230 áttért svéd, akinek nem hozta meg a kívánt előnyöket, 1905-ben testületileg visszatért a lutheránus egyházba. A megszállástól a függetlenségig tsz-raktárként működött.




Tallinnból Rohuküla kikötőbe autóval közel két óra az út, ötkor kell indulnom, hogy a hét órás komphoz odaérjek. Ilyenkor, nyáron sok héttel korábban kell jegyet foglalni rá, de most szerencsém van, a megcsappant idegenforgalom miatt még pont volt egy jegy oda is, vissza is. Sötétben indulok, útközben kel fel lassan a nap. A mezők fölött alacsonyan felhők úsznak.




A komp egy óra alatt teszi meg a közel 10 km-es távolságot. Tengeri horizontot szinte egyáltalán nem látni: az út végig jobbra-balra kis szigetek között halad. Sirályok szállnak a hajó farvizén zsákmányt remélve, a sekély parti vizeket különféle halászmadarak vigyázzák.





A szigetet kicsi, hagyományos tanyák hálója teríti be, egymástól egy-két kilométerre. Az épületek többsége háború előtti. Amikor a szovjet hadsereg 1940. június 16-án megszállta Észtországot, a helyi svédek egy része azonnal elmenekült Svédországba, az ottmaradtakat pedig a Gulagra deportálták. A sziget a szovjet birodalom határzónájának számított, a betelepülést és látogatást korlátozták. A tanyák az észt függetlenség óta kezdenek újjáéledni. Az elmenekültek visszakapták tulajdonukat, amelyeket nagyrészt hétvégi háznak használnak, Svédországból járnak vissza ide. És nagyon sok észt is házat vett itt, a sziget elit üdülőterületnek számít. A hagyományos tanyák bejáratánál, az út mellett az észt néprajzi múzeum egy-egy archív fényképe illusztrálja, hogy nézett ki a tanya a háború előtt.



A sziget egyházilag egyetlen parókiának számított, központjában a 14. században épült Szent Olaf templommal. A két négyzetes térből – hajó és szentély – álló egyszerű középkori templom alacsony kőkerítéssel körülvéve magányosan áll az erdőben Hullo falu tanyái között, háromszögű oromzatán Szent Olaf király festett szobrával. A svédek eltűnése után csak 1990-ben vették újra használatba. Mellette gránit emlékmű áll az 1918-19-es függetlenségi háborúban elesett vormsi svédek neveivel, amely valahogy túlélte a szovjet uralmat. A templom körül néhány régi sír, bár többségük a közeli temetőben van. Körben gazdagon terem a kék áfonya, megebédelek belőle.

Gyermekágyas Szűz Mária szobra a vormsi Szent Olaf-templomból, 14. sz. vége. A szobrot a menekülő svédek magukkal vitték, s 2006-ig a stockholmi Svéd Történeti Múzeumban őrizték. Ekkor ajándékozták a tallinni Niguliste Múzeumnak

A temető ugyancsak az erdőben fekszik, alacsony kőfallal körülvéve. Legnagyobb különlegessége a „napkeresztek”, észtül rõngasrist, azaz körbe írt kőkeresztek. 343 maradt fenn belőlük a temetőben. Régebbi helytörténészek fantáziáltak róla, hogy a motívumot a vikingek hozták magukkal, ahogy azt a vikingek által alapított Novgorod egyik kortárs falfestményén is látjuk.


A motívum azonban az egész világon elterjedt, a bronzkori kultúráktól az ír keresztekig, nem kell föltétlenül viking eredetet keresni rá, csak mert a szigetet a vikingek leszármazottai lakják. Amellett itt, a vormsi temetőben a datált keresztek kései dátumokat mutatnak: 1743-as az első és 1923-as az utolsó. Ez egybeesik azzal is, hogy a szárazföldi Észtország más temetőiben is ekkortájt bukkan fel ez a kereszttípus. Mintha olyan 17-19. századi kordivat lett volna, amelynek kiindulópontját még nem ismerjük.

Kullamaa, Szent Miklós-templom temetője, 1624

Ridala, Mária Magdolna-templom temetője, 1844

A finoman hullámzó, mohával benőtt, a fenyők árnyékával erezett talajon szétszórt kis napkeresztek azonban valóban nagyon archaikusak. Mint egy finom selyem felületre hintett rúnák. Nem véletlen, hogy a sziget skandináv leszármazottai a napkeresztet identitásuk részének tekintik, s a sziget jelképeként használják.


A napkereszteken kívül hagyományos kőkeresztek is vannak a temetőben ugyanebből a korból, illetve 19. századi vas- és fakeresztek, egészen az 1940-es évekig, mind svéd felirattal. A svéd sírokat szemmel láthatólag még gondozzák. A temető bejáratához közel szerény észt sírok is vannak az utóbbi évekből.



Hagyományos svéd templomi népének Vormsi/Ormsö szigetéről. Énekli Sofia Joons, Tallinn

A temetőtől csak néhány kilométer az út Saxby világítótornyához, Vormsi legnyugatibb pontjához. A jégkorszaki sziklatömbökkel teleszórt tengeröbölben hattyúk úsznak, gémek halásznak. Ez volt az, amit a vikingek Svédországba menekülő leszármazottai utoljára láttak a kígyók szigetéből.

Vásár Tallinnban

Még sötét van, amikor Silja, a csontfaragó elindul Hiiumaa szigetéről. Egy óra az út a kikötőig és a várakozás a kompra, másfél óra az átkelés és másfél az út autóval Tallinnig. Autója nincs, ha megengedhetné magának se venne, elvből. Most viszont mégis rászorult, másként nem tudott volna az összes árujával együtt eljutni a Nagyboldogasszony-napi középkori vásárra. Az egyik közeli – három kilométerre élő – szomszéd felajánlotta, hogy elviszi, neki aznap volt valami extra munkája a fővárosban. A virradat már a hajó fedélzetén éri őket. Engem pedig a tallinni óváros peremén, a sztálinbarokk stílusú egykori kádernegyedben kialakított airbnb-ben.


A napfény már melegen színezi meg a középkori házak falát, amikor ők a Szent Olaf-templom mellett, a Tengeri-kapun át, én pedig az egykori Karja-kapunak a kövezetben jelölt helyén keresztül az óvárosba lépünk. Vasárnap reggel van, még alig vannak az utcán. A Peppersack, a Hanse, a Sárkány kávézók elé most teszik ki az asztalokat. Szinte néptelen a főtér is, csak a középkori városháza előtt felállított színpad jelzi, hogy valami készül. Felkaptatok a százötven lábemelgetős lépcsőn a városháza tornyába, körbefotózom az óvárost.

Mire lejövök, már elkezdenek érkezni az árusok. Kihajtogatják a pultokat, kirakják az árut. Kézzel szőtt textilek, népi ihletésű szép ruhák, faragott fa- és kovácsolt vaseszközök, ékszerek, kerámiák, merített papírra nyomott grafikák, erdei bogyók és azokból készült teák és párlatok.

És filcállatok. Rengeteg filcállat, amiből sosem elég, mert az észtek mértéktelenül halmozzák őket lakásokban, boltokban, kávézókban.

A városháza falán 14. századi Utolsó Ítélet-freskó figyelmezteti a vásárosokat, hogy egyszer majd mindent számon fognak kérni. A két malacnak, akik a freskó alá települt lacikonyha nyársán sülnek, ez a pillanat már jelenvalóság; a lacikonyhásnak, aki tizenöt euróért méri az adagot, még csak a fenyegető jövendő. A malacsültben a legjobb a mellé adott jellegzetes észt csalamádé, a körtével, szegfűszeggel és erdei gombával savanyított káposzta és uborka.

A színpadon közben zene szól. Észt népzenei, középkori és világzenei együttesek váltják egymást nagyon profin. A zenészek egész Észtországból érkeztek. Némelyikükön, főleg akik a szigetekről jöttek, érződik, hogy még élő népzenében nőttek fel.

Középkori táncok a Saaremaa-szigeti Rondo Danzantétól

A Tengeri-kapu felől, a Pikk azaz Hosszú utcán át megérkezik Silja is a szomszéddal, aki segít neki felállítani az asztalt a lacikonyha mellett, becipeli a dobozokat a szomszéd utcában parkoló autóból, nézi, ahogy kirakja a faragott csontokat. Nagy tisztelettel van Silja munkája, a régi népek jelképeinek ismerete és kreatív megformálása iránt. Gyakran hoz neki a környező erdőkben elhullatott jávorszarvasagancsot, ez a legfontosabb alapanyaga. Néha elhullott jávorszarvas csontját is, bár többnyire már a farkasok által megropogtatva, de apróbb tárgyak még kitelnek belőle.



„És a farkascsontok honnan vannak?” kérdezem tőle. Állatpreparátoroktól. A kitömött farkasba nem kell minden csontot visszarakni. Ami fölöslegben megmarad, arról a barátai tudják már, hogy szüksége van rá.






A hódkoponya vadászoktól van. Az észt folyók mentén úgy elszaporodtak a hódok, hogy már ritkítani kell őket. A használható csontokat szintén neki teszik félre.


„És a mammutcsont?” „Szibériából.” Ahogy olvad fel a tajga, kerülnek elő a mammutcsontvázak. Ezek kiásása és feketepiaci árusítása hatalmas jövedelmet jelent az ottaniaknak. Ide, Észtországba már feldarabolt, tenyérnyi széles, pár milliméter vastag lapocskák érkeznek aranyáron. Ebből egy apró figura 15-20 euro, ilyen áron is éppen csak megéri.


A szimbólumok részben a kora középkori észt és svéd örökségből származnak. A hópehely-motívum régi viking bajelhárító rajz, a sagák „a rettenet sisakjának” nevezik, amelyet a hős Sigurd zsákmányolt a legyőzött Fafnir sárkánytól. A motívumról, ezzel a címmel, Viktor Pelevin is írt rá jellemző könyvet, magyarul is megvan.


Az ősi motívumok másik része Szibériából származik, a sámándobok motívumaiból. „A sámánság nagy divat most Észtországban. Minden harmadik fiatal sámán”, legyint, de azért az ő karján és nyakában is ott vannak a sámánmotívumok.




Amikor elbúcsúzunk, megajándékoz egy nyakba akasztható medveujjpereccel. „A medve mancsának pont olyan a csontozata, mint az emberi kézé, csak sokkal nagyobb”, mondja ujjait billegetve, mintha egy ember játszana fuvolán vagy egy medve táncolna flamencót, s szinte látom, hová illeszkedik be az ujjperec. Nem merem megkérdezni, hogy miképpen került ki a medvéből.


Megbeszéljük, hogy a Márton-napi tallinni vásáron, azaz a november 6-8-i hétvégén újra találkozunk. Ez a Baltikum legnagyobb népművészeti vására, hagyományos eszem-iszommal, esténként hatalmas népzenei koncertekkel. Igyekszem csoportot is szervezni rá.

Miénk itt a tér

A Plaça Reialt még soha nem láttam ilyennek. A barcelonai óváros vendéglőkkel és hostelekkel szegélyezett főtere, ahol ha az ember egy banánhéjt eldob, három japán és két amerikai turista csúszik el rajta, most olyan békés és laza, mint egy elnéptelenedő spanyol kisváros központja. A teraszokon alig ül valaki, az árak kifizethetőre zuhantak le, s a tér közepén, a kútnál helyi családok beszélgetnek, gyerekek jászanak. Leülök egy asztalhoz egy pohár borra. Időnként galambrajok keringenek át a téren mint aszteroidák, zöld papagájok üldözik egymást, egy-egy sirály vitorlázik át méltóságteljesen. Valaki zsinórokat húz a kút körüli kandeláberek között, fóliázott fényképeket függeszt rájuk más-más barcelonai tereken beszélgető, borozó, játszó helyiekről. Egy asztalra sokliteres sörös- és boroskannákat raknak, mindenki ingyen csapolhat belőlük. Egy nő kartondobozból bábszínpadot rögtönöz, a díszlet egyetlen kék lepedő, amely a tengert jelképezi. Különféle tárgyakból tengeri állatokat kreál, ezeket úsztatja a tengerlepedő előtt. A tengerpart gyerekei lenyűgözve bámulják. Egy kincsesláda van a tenger fenekén, mindegyik vízilény belenéz. A kis hableány kiúszik a gyerekek közé, mindenkit megsimogat. Nagy, békés kutyák járnak fel-alá a sorok között. A végén a nő körbeviszi a kincsesládát a nézők között, aki kíváncsi a kincsre, belenézhet. Az üres láda alján tükör van. A produkció címe: Vegyük vissza a teret.

És újra áll

Kísértet járja be Prága óvárosi főterét, immár több mint egy évszázada: Jan Hus szobrának tárgyavesztett tekintetében; a macskakövek között rézzel jelölt meridiánban és az ugyanott elhelyezett emlékkövek vandalizált felirataiban; és a Týn-templom és a régi városháza közötti nagy, tagolatlan térben, amely egyesek számára éppoly nyilvánvalóan tátongó cezúra volt, mint egy hiányzó metszőfog helye.


A kísértet olykor egy pillanatra felvillant, mint a képzelet homályos tárgya egy titokzatos rituálé helyszínén, amelyről néhány évvel ezelőtt tudósítottam itt a blogon. Kamerám remegése a tárgyhoz illően elmosódott alábbi fotót produkálta egy magányos szerzetesnővérről Mindenszentek előestéjén, amint egy csokor fehér liliomot és égő gyertyát tesz a megszentelt helyre, egy titokzatos és furcsa módon nyilvános szertartás által kifejezett remény képviselőjeként.


A régi fényképeken vizuális horgonyként jelenik meg, rögzített pólusként, amely körül a híresen népes tér forog. A 19. században, a standard idő bevezetése előtt a város óráit a helyi délhez igazították, amikor az oszlop árnyéka egybeesett a helyi meridiánnal. A 17. századtól kezdve emelkedett az ég felé hálaadásul a svédek – és általában a protestánsok – fölötti győzelem jelképeként, s szilárdan állt közel háromszáz éven át. A 20. században a mélybe zuhant a dühödt anarchista tömeg által tüzelt tűzoltók keze nyomán, mint az elnyomás szimbóluma.




A huszonegyedikben pedig, az Úr MMXX éve június hónapjának első hetében ismét felemelkedett, ahogy Studiolum már leírta itt a blogon. Aznap láttam először, amikor a daru modern eszközével a tetejére helyezték Mária szobrát. Most is ott áll, mint a cseresznye a habostorta tetején. A valaha a talapzat négy sarkán álló négy őrző angyal még úton van.


A project nagy vihart kavart. A2Alarm úgy írt róla, mint egy „OBI-ból gányolt amatőr karikatúráról”, míg a katolikus egyház, nem meglepő módon, áldását adta rá. Már az elmúlt rövid idő alatt is történt legalább egy kísérlet a replika vandalizálására.

Ami engem illet, nem tudom, hogy a tér „teljesebb lett”-e az új dísszel, vagy hogy a helyreállítás „autentikusabbá” teszi-e az állapotát. Mindazonáltal örülök a látványának, hiszen a közelmúlt oly sok egyéb változása annyira kiábrándító, ha nem egyenesen tragikus volt a városban. Ha tetszésre talál a prágaiaknál, állni fog. Legalábbis amíg valami változás le nem dönti újra.

A Praha Nostalgická oldalon felvetették: „Ha már úgyis benne vagyunk a dologban, miért nem állítjuk vissza a városházát is a maga eredeti szépségében?” Az egyik válasz szerint akkor már Josef Gočár kubista tervét kellene megvalósítani: