A niceai bazilika

Amikor ezt írom, innen csak néhány utcányira látogatja meg éppen Leó pápa a konstantinápolyi/isztambuli Sultanahmet vagy Kék mecsetet.

Törökországi látogatásának legfőbb motívuma az volt, hogy más keresztény felekezetek vezetőivel együtt összejöjjenek megemlékezésre az 1700 évvel ezelőtt tartott niceai zsinat helyszínén, a mai Iznikben, ahol 325-ben a nem sokkal korábban legalizált keresztény vallás képviselői első alkalommal tudtak megállapodni közös szervezeti elvekről, közös hitvallást elfogadni – a niceai hiszekegyet, amelyet mindmáig recitálnak minden templomban –, és egyáltalán, egyházzá szerveződni.

A niceai zsinat legfőbb eredménye utólag nézve az volt, hogy állást foglalt a kereszténységet megosztó ariánus vitában, kijelentve Krisztus isteni voltát, és ezt a Hiszekegybe is belefoglalta („az Atyával egy lényegű…”). Ezen kívül meghatározta a húsvét időpontját, és rendeletet hozott húsz egyházszervezeti kérdésben. De legfontosabb jelentősége az volt, hogy puszta létével, azáltal, hogy több száz püspök Córdobától Perzsiáig összegyűlt kötelező erejű döntések meghozatalára, demonstrálta a keresztény egyház egységét. Épp ez volt a zsinatot összehívó Nagy Konstantin célja, aki, ha már a korábbi kultuszokat a kereszténységre cserélte, elvárta tőle, hogy éppolyan szilárd, repedésmentes államegyházként támogassa őt, mint a pogány római papi kollégium tette.

Nagy Konstantin császár és a zsinat résztvevői, kezükben a Niceai Hitvallással

Sok kérdés merül fel a niceai zsinat kapcsán, ezeket szeretném is összefoglalni egy karácsonyi előadásban és azt követő posztban. Most, itt Törökországban, topográfiailag a legelső kérdés az: hol is volt pontosan a niceai zsinat, melyik templomot keresték fel a pápa és kollégái?

A mai Iznik központjában ma is áll még az ottani Hagia Sophia templom, ókeresztény bazilika bizánci freskókkal, amelyet már évszázadokkal ezelőtt mecsetté tettek – ennek köszönheti fennmaradását.

De a források arra utalnak, hogy a zsinatot egy nagyobb bazilikában tartották a városfalakon kívül, amelyet Szent Neophytos itteni fiatal vértanúnak szenteltek. Ennek a bazilikának azonban semmi nyomát sem találni a mai városban.

Csak néhány éve fedezték fel a bursai Uludağ Egyetem régészei a város melletti Iznik-tóról és környékéről készített légi felvételeken, hogy a víz alatt romok derengenek, egy nagy bazilika romjai. A helyszínre kiszállva kiderült, hogy a helyiek tudtak is ezekről a romokról, a gyerekek ott úszkálnak közöttük, de mint általában Törökországban, nemigen érdekelte őket, hogy az iszlám előtti dzsahilijjának, a sötétség korának pontosan melyik árnyalatához tartoztak.

A régészeti feltárások viszont tisztázták, hogy pontosan ez volt a Szent Neophytos-bazilika, amely egy 8. századi földrengés következtében süllyedt meg és lepte el a tó vize. Még a 16 évesen megkínzott és lefejezett Szent Neophytos csontvázát is megtalálták a szentélyben eltemetve.

Minthogy az Anatóliát sújtó szárazság miatt a tó ezekben a hónapokban jelentősen összezsugorodott, a bazilika romjai most szárazra kerültek. Leó pápa és a többi keresztény vezető az ezerhétszázadik évfordulóra összegyűlve meg tudta szemlélni és érinteni őket.

A bazilika rekonstrukciós képe

A szavak hatalma

„Aki uralja a nyelvet, uralja a gondolatokat.” Victor Klemperer: A Harmadik Birodalom nyelve

„Aki ellenőrzi a nyelvet, ellenőrzi a gondolatokat.” George Orwell: 1984

„Nyelvem határai a világom határait jelentik.” Ludwig Wittgenstein: Tractatus logico-philosophicus

„A nyelv határozza meg, hogyan látjuk a világot, és hogyan gondolkodunk róla.” Noam Chomsky: Esszék

A Barents Observer orosz kiadása néhány napja szúrta ki, hogy megjelent az Oroszországi Föderáció állami nyelvének új értelmező szótára. A kötetet még áprilisban adta ki a Szentpétervári Állami Egyetem, és ugyanebben a hónapban a kormány fel is vette a hivatalos, normatív szótárak, kézikönyvek és nyelvtanok listájára. Ez az a lista, amelyhez az állami szerveknek a munkájuk során igazodniuk kell a modern orosz irodalmi nyelv szabályainak tekintetében.

A készítők maguk jegyzik meg, hogy egyes szócikkeket az Orosz Ortodox Egyház jogi osztályával egyeztettek, és a munkát a Miniszterelnökség Igazságügyi Minisztériuma felügyelte. Nyíltan kijelentik, hogy ezek a szavak „a hagyományos orosz szellemi-erkölcsi értékek tartalmát írják le”, amelyeket az állami értékpolitikáról szóló elnöki rendelet határoz meg.

A Helsinki Egyetem nyelvésze, Mihail Kopotev, a Barents Observernek adott kommentárjában azt mondta, hogy a szótár „meglepően hanyagul” készült:

„A meghatározások túlnyomó többségét szinte szó szerint a Nagy Értelmező Szótárból másolták ki, miközben szavak ezrei hiányoznak belőle. Ha ez valódi lexikográfiai munka lenne, ilyen formában nem adhatták volna ki.”

Kopotev szerint a szótár állami nyelvi változatai, amelyeket nyilvánosan elérhetővé tettek, töredékét tartalmazzák a régi, 2000-es kiadású Nagy Értelmező Szótár 130 ezer definíciójának. A Barents Observer megjegyzi, hogy az új „állami szótárban” nem találhatók meg többek között a hit, remény, szeretet, Gulag, sztálinizmus, jó szavak, sőt az igazság sem.

A Meduza a Barents Observer cikkét szemlézve a szótár néhány szócikkével szemlélteti, milyen módon igyekeznek a szerkesztők és megbízóik a szavak „helyes” meghatározása folytán a „helyes” ideológiát meggyökereztetni olvasóik és használóik fejében:

AUTORITARIANIZMUS, tekintélyelvűség, fn. [a görög (sic!!!) auctoritas, „tekintély” szóból]. Politika. Olyan kormányzati forma, amelyben a hatalom egy bizonyos egyén tekintélyén alapul, s a nyilvánosság részvétele a legfontosabb politikai, gazdasági és társadalmi döntésekben korlátozott (vö. abszolutizmus, autokrácia). Nehéz időkben ezt tartják a leghatékonyabb kormányzati formának egy ország számára, minthogy különféle tulajdonlási formákat tesz lehetővé, gyakran pártok vagy mozgalmak egész tömbje támogatja, nem számolja fel az ellenséges erőket, és teret enged más, nem hagyományos értékrendszereknek is.

ELLENSÉG, fn. Akit a legfőbb hatalom a nép, a kormányzat vagy az állam ellenségének ítél. Ideológiai ellenség. Esküdt ellenség. // Aki ellenséges állapotban vagy konfliktusban áll valakivel; ellenfél. Ellenséget szerez. 2. Katonai ellenség. Ellenséges vonalak mögött. Az ellenséget legyőzték. Az országot ellenség támadta meg. 3. valaminek: egy dolog elvi ellenzője. A dohányzás ellensége. A magántulajdon ellensége. 4. Ami rosszat okoz valaminek. A pangás a haladás ellensége.

HUMANIZMUS, fn. [a latin humanus – emberi szóból.] 1. Hagyományos orosz szellemi és erkölcsi érték: az emberi személy értékének, az emberi méltóságnak, mások tiszteletének és támogatásának, a szabadságnak, egyenlőségnek és boldogságnak elvén alapuló világkép; jóindulat, emberiesség. Csehov történeteinek humanizmusa. Volosin humanizmusa a fatalizmushoz kötődik. A modern humanizmus az emberiesség történetileg meghatározott formája. 2. Reneszánsz ideológiai és kulturális mozgalom, amely a skolasztikával és az egyház szellemi dominanciájával szembeszállva azt tanította, hogy az emberi lény a legfőbb érték. A művészeti humanizmus történelmileg meghatározott. A reneszánsz humanizmus hozzájárult a képzőművészetek fejlődéséhez.

DEMOKRÁCIA, fn. [a görög dēmos, „nép” + krātos „erő” szóból] 1. A hatalomgyakorlás olyan formája, amely mindenki véleményét figyelembe veszi (egy államban az összes polgárét); nyitottság a nyilvános vitára és készség a felülemelkedésre; néphatalom. A demokrácia formái és elvei. A demokrácia korlátozása vagy elnyomása. Demokrácia-harcos. A demokrácia kiszélesítése vagy beszűkítése. A nyugati országok politikai gyakorlatában olyan kormányforma, amelyben a polgároknak vannak bizonyos jogaik és szabadságaik, miközben az állami intézmények a legbefolyásosabb szereplők érdekében dolgoznak (a „néphatalom” ellentettje). Látszatdemokrácia.

ÉLET, fn. 2. Hagyományos orosz szellemi és erkölcsi érték; egy személy élettartama fogantatásától társadalmi formálódásán keresztül haláláig. Az élet szeretete. Az élet értékelése. Éppen csak pislákolt benne az élet. Elhaló pulzusa volt élete egyetlen jele. Életét veszti (meghal). Elveszi életét (megöli). Elhuny. Élet és halál között (súlyosan betegen vagy halál közelében).

EGYSÉG, fn. 1. Integritás, oszthatatlanság, összetartás. A nyilvános tekintély rendszerének egysége. A beloruszok, oroszok és ukránok egysége. Oroszország népeinek egysége (hagyományos orosz szellemi és erkölcsi érték: olyan állapot, amikor eltérő etnikai, nemzetiségi, kulturális vagy vallási csoportok közös érdektől, céloktól és értékektől vezérelve békében, harmóniában és kölcsönös egyetértésben élnek). // Valaminek koncentrációja egy helyen, időben vagy kézben. A klasszikus tragédia a hely és idő egységének elvét követi. A katonai parancsnokság egysége.

ESZMÉNY, fn. [francia idéal a görög idea – kép, eszmény szóból] 1. Egy nép törekvésének legmagasabb célja, ami végső jelentést ad tevékenységeiknek és szellemi törekvéseinek. Életeszmény. Magas, humanista eszmények. Erkölcsi eszmény (hagyományos orosz szellemi és erkölcsi eszmény: magas erkölcsi elvek és meggyőződések, amelyek a jóságra, igazságra, tisztességre, együttérzésre és más erényekre vezérlik az egyént, az olyan destruktív ideológiák szigorú elutasításával, amelyek erkölcstelen viselkedést, szenvedést, korrupciót vagy más törvénytelen dolgokat engednek meg).

IDEGEN ÜGYNÖK, fn. Egyén vagy szervezet, amelynek politikai tevékenységét idegen állam (vagy államok) érdeke határozza meg, s amely ezen államtól (vagy államoktól) nyer anyagi támogatást.

LESZBIANIZMUS, fn. Szexuális deviáció, amely egy nő más nő iránti érzéki vágyának kielégülését jelenti; női homoszexualitás.

LIMITROF, peremvidék, fn. [a latin limitrophus – határvidék szóból]. Politika: A 21. századi Európában: politikailag, gazdaságilag és kulturálisan függetlenségre képtelen ütközőállam Nyugat-Európa és Oroszország között. Peremállamok. Peremállami kormányzat. Eredetileg a római birodalom határvidékét jelentette, amely az ott állomásoztatott csapatok ellátására szolgált. Az 1920-30-as években az 1917 után a korábbi orosz birodalom nyugati határán létrejövő államokat jelentette (Lettország, Litvánia, Észtország, Lengyelország, Finnország).

REZSIM, fn. [francia régime] 1. Az államhatalom által a társadalom kormányzására használt politikai, gazdasági és társadalmi intézkedések együttese; kormányzati, uralmi forma. Demokratikus rezsim. Reakciós rezsimek. Politikai vagy gazdasági rezsim. A kijevi rezsim (az Ukrajnában 2014 óta beállt politikai vezetés, amely fenyegetést jelent az orosz ajkú népesség alapvető jogaira és érdekeire).

RUSSZOFÓBIA, fn. [a russzkij + görög phóbos – félelem szóból] Előítéletes, ellenséges viszonyulás az orosz állampolgárokkal, az orosz nyelvvel, kultúráva és hagyományokkal szemben, amely az oroszok vagy orosz ajkú emberek elleni aggresszió és hátrányos megkülönböztetés különféle formáiban nyilvánul meg. Politikai russzofóbia. A russzofóbia ellensége. Mindennapos russzofóbia (az orosz emberekkel szembeni negatív attitűd a mindennapi helyzetekben).

„Aki uralja a nyelvet, uralja a gondolatokat.” Ha valaki – és az orosz állami agymosásnak köszönhetően egyre többen – eleve hozzágondolják ezeket a konnotációkat egy fogalomhoz, azok maguktól eljutnak a hatalom által sugallt következtetésekre és az ezekből fakadó cselekvésre.

Milyen messze kerültünk a valódi 1984-től, amikor az oroszok többsége még magától felismerte, hogy az állami napilapok legfőbb jellemzője az, hogy az Известия-ban (Újság) nincs újság, és a Правда-ban (Igazság) nincs igazság.

Az öröm kelyhe

Gyurinak, születésnapjára

Hol őrzik a legrégebbi fennmaradt kiddus-poharat, azaz ünnepi boráldásra használt zsidó rituális kelyhet?

Talán senki nem lepődik meg azon, hogy Toledóban, hiszen Szefarad, a zsidó Hispánia évezredeken át a zsidó kultúra egyik legvirágzóbb színhelye volt.

De azon valószínűleg már igen, hogy ez nem a spanyolországi, hanem az Ohio-beli Toledo. A kelyhet az ottani Museum of Arts vette meg a Sotheby’s október 29-i árverésén, judaicáért valaha is adott rekordáron, 4 millió dollárért.

A kiddus קִידּוּשׁ, azaz „megszentelés” poharát a szombat esti és ünnepi boráldásra használják, ahogy a Kaufmann-Haggada iniciáléján látjuk. Különösebb formai előírása nincs, bár a hagyomány szerint többnyire ezüstből készül. Minthogy a keresztény mise is egy kiddus köré épül, amelyet Jézus az utolsó vacsorán mondott el, ezért a kiddus-pohár hagyománya a mise vagy úrvacsora kelyhében is tovább él.

A zsidó család legszentebb, legbelsőbb hagyományát képviselő pohár gyakran a család nemzedékről nemzedékre öröklődő ereklyéje. Így volt a most felbukkant kehellyel is, amely családi örökségből került a piacra.

A pohár formájából, motívumaiból és felirataiból ítélhetően a 11-12. századi Khoraszánban készült, a perzsa birodalom legkeletibb tartományában, amelynek történelmi területén ma Irán, Afganisztán és kis részben a volt szovjet -isztánok osztoznak. A vidék a Selyemút fontos szakasza volt, virágzó városi kultúrával, soknemzetiségű kereskedelemmel és kézművességgel. Ez utóbbiban fontos szerepet játszott az ezüstművesség, amely a közvetítő kereskedőkön és vándor ötvösökön keresztül a sztyeppei művészetre, így a honfoglalás előtti magyarság ötvösművészetére is nagy hatással volt. Fennmaradt emlékeit a Précieuses matières. Les arts du métal dans le monde iranien médiéval, Xe-XIIIe siècle, 2021 monográfia foglalja össze.

Ilyen helyi mesterek készíthették ezt az ezüst kiddus-poharat is, amelynek motívumai – a szőlőlevelekbe ágyazott arab feliratok és azok kalligráfiája, a csepp formájú motívumok a madarakkal – egyaránt a hely és a kor jellemzői, mint ahogy az is, hogy a feliratok két nyelven készültek: héberül és arabul.

A héber felirat a kehely előlapján azt mondja: „Simcha, Salman fia, simcha éljen örökké”. Minthogy a שִׂמְחָה simcha örömöt jelent, a második simcha nem egyszerűen a név megismétlése, hanem örökös öröm kívánása is.

Az arab feliratok két áldást tartalmaznak: „Jó szerencsét, áldást, örömöt és örömöt és boldogságot”, illetve „Dicsőséget, jólétet és gazdagságot, kegyelmet és sikert, egészséget és boldogságot és hosszú életet”. Sokatmondó, hogy az arab felirat is tartalmazza, sőt a héberhez hasonlóan kétszer megismétli az „öröm” szót, ami arra utal, hogy a kehely kifejezetten Simcha számára készült, s hogy a mesterek a héber felirat kettős örömét akarták tükrözni az arab áldásokban is.

Khoraszán kultúráját Dzsingisz kán pusztító inváziója söpörte el szinte nyomtalanul 1221-ben. Szinte nyom nélkül eltűnt a középkorban itt élt zsidó közösség is. Szinte, mondom, mert néhány éve bukkant fel a piacon egy meglepő lelet, az „afgán geniza”, a Bamiyan környéki barlangokban talált 250 oldalnyi zsidó kézirat-anyag épp ebből a korból, amelynek nagy részét az Izraeli Nemzeti Könyvtár vásárolta meg, s amelyből meglepő mélységben ismerhetjük meg ennek a közösségnek a mindennapjait.

És ennek a közösségnek és egykori örömének emlékét őrzi ez a kiddus-pohár is. Reméljük, még nagyon soká, örökké örömmel.

Tbiliszi fürdői

Tbiliszi fürdőben született. Amikor Vakhtang Gorgasali király 458 körül itt, a Mtkvari/Kura partján vadászva egy fácánt látott felröppenni a túlparton, elengedte sólymát. A sólyom rácsapott a fácánra, s lezuhantak. A folyón átkelve a király azt látta, hogy mindkét madár egy forró vizű tavacskában úszik, immár megfőtt állapotban. A király ezt égi jelnek vette, s ide tette át székhelyét mchetai palotájából, amelyet meghagyott a grúz egyház központjának.

A történetre máig látványosan emlékeztet Vakhtang Gorgasali király lovasszobra a folyó bal partján, a Metekhi-templom dombján, amint épp elereszti sólymát, s a sólyom által halálában is szorongatott fácán szobrocskája a szemközti parton, egy kis medence szélén. És persze a madárszobor mögött magasodó nagy téglakupolás perzsa stílusú termálfürdők sokasága.

A történet persze egy hosszú folyamatot foglal össze szép kerek formában. Meleg vizű kénes fürdők már a Kr.e. I. században is voltak a mai város helyén. Utazók – Marco Polo és Ibn Hawqal – leírásai szerint a 13. században hatvanöt volt belőlük. A város ostromait – Tbiliszit ezerötszáz év alatt huszonhatszor pusztították el – a fürdők is megszenvedték, de ahogy a város, ők is minden alkalommal újjáépültek. Jelenleg egy tucat működik belőlük a vár alatt, az Abanotubaniban, a muszlim fürdőnegyedben, az egykori bazár szélén, amelyeket az 1795-ös perzsa invázió után az arisztokrata Orbelianiak építtettek újjá perzsa hammam-stílusban, négyzetes alaprajzon felülvilágítós téglakupolákkal, a földbe mélyesztve, hogy a földalatti kénes hőforrásokat ne kelljen a magasba pumpálni.

Szovjet kori mozaik az Abanotubani egyik perzsa fürdőjében

A fürdők elsősorban nem is a tisztálkodás, hanem a társadalmi élet célját szolgálták. A tbilisziek és a külföldi kereskedők itt jöttek össze családi és üzleti találkozókra és ünnepségekre. A leendő anyósok itt szemlélhették meg kendőzetlenül a menyasszonyjelölteket. Az idegenek az éjszakát is itt tölthették, mielőtt másnap tovább indultak volna.

Hogy a fürdők mennyire a mindennapi élet részei voltak, azt épp az bizonyítja, hogy grúz szerzőktől nemigen találunk leírást róluk. Az ilyesmire a külföldi csodálkozik rá. Mint Alexandre Dumas, aki 1858-ban járt orosz és grúz arisztokrata tisztelői meghívására Grúziában, amiről Le Caucase című vaskos útleírásában számol be. Ennek XLI. fejezetét szenteli a tbiliszi fürdőknek, amelyek nagyon lenyűgözték őt. Minthogy a könyvnek magyar fordítása nem jelent meg, alább saját fordításomban idézem.

És bár Dumas igazán képszerű leírást ad a fürdőkről, de nem sokkal későbbről valódi képeink is vannak róluk. Dmitrij Jermakov, a Kaukázus korai fotókrónikása ugyanis itt is fényképezett.

Jermakov több tízezres fotóhagyatékát a tbiliszi állami múzeum fukar kézzel szivárogtatja. Amikor tizenöt évvel ezelőtt először írtam róla, a posztba beillesztettem a grúz és orosz szájtokon akkor megtalálható teljes fotóanyagát. Azóta ez bővült. A tbiliszi fürdőkben szokásos masszázsról például korábban csak egy képet ismertünk. Orosz szájtok nemrég tették közzé azt a tizennyolc darabos sorozatot, amelynek az csupán egyik eleme volt. Ez a sorozat bizonyítja, hogy Jermakov nem pusztán az egzotikumot kereste – bár felvételeinek képeslapként való árusítása fontos bevételi forrása volt –, hanem antropológus szemmel hitelesen dokumentálni igyekezett azt a világot, amelynek közelgő elmúlását már ő is világosan látta.

Dumas is kellő alapozással indul neki beszámolójának, megemlítve, hogy Tbiliszi neve a grúz tbili, „meleg” szóból származik, s hogy teljes neve eredetileg Tbili Khalaki, azaz Melegváralja volt. S hogy milyen érdekes, hogy Csehországban is van Teplice nevű fürdőváros, amelynek neve bizonyára a latin tepidus, meleg szóból jön.

Dumas-nak még nem kellett tudnia az indoeurópai nyelvcsalád tanáról, amely a Teplice, тёплый, tepidus és hasonló szavakat a proto-indoeurópai *teplos gyökből származtatja – és teljesen véletlen egybeesésnek tartja, hogy ez hasonlít a proto-kartveli *t’bil gyökre, amelyből a grúz tbili ered.

„A két fürdőszolga egyike lefektetett egy faágyra, gondosan egy benedvesített párnát helyezve a fejem alá; aztán kinyújtották a lábaimat, szorosan egymás mellé, a karjaimat pedig a törzsem mellé igazították. Ezután mindkettő megragadta az egyik karomat, és elkezdték ropogtatni az ízületeimet. A ropogás a vállamnál kezdődött, és az ujjaim utolsó perceinél végződött. A karok után a lábak következtek. Amikor a lábaim is ropogtak egyet, sorra került a tarkóm, majd a gerinc csigolyái, aztán a derekam. Ez a gyakorlat, amely akár teljes szétszakítással is fenyegethetett volna, egészen természetesen zajlott, nemcsak fájdalom nélkül, hanem valami különös gyönyörűséggel. Ízületeim, amelyek soha életükben nem panaszkodtak, úgy ropogtak, mintha mindig is ezt tették volna. Úgy éreztem, akár össze is hajtogathatnának, mint egy szalvétát, betolhatnának egy szekrény két polca közé, én pedig egy szó nélkül tűrném.”

„Miután a masszázs első része véget ért, a két fürdős legény megfordított, és miközben az egyik teljes erejéből húzta a karjaimat, a másik táncolni kezdett a hátamon, időnként végiggördítve lábát a lapockámon, majd zajosan visszacsapva azt a deszkára.

Ez az ember, aki vagy százhúsz fontot nyomhatott, furcsa módon mégis könnyűnek tűnt, akár egy pillangó. Fölment a hátamra, leugrott róla, újra fölkapaszkodott, és mindez olyan érzetek láncolatát keltette, ami valami hihetetlen jóleső állapotba hozott. Úgy lélegeztem, ahogy még soha; az izmaim pedig ahelyett hogy kifáradtak volna, valami rendkívüli erőt nyertek, vagy legalábbis úgy tűnt: esküdni mertem volna rá, hogy kinyújtott karral felemelem a Kaukázust.”

„Ekkor a két fürdős tenyérrel csapkodni kezdte a derekamat, a vállamat, az oldalamat, a combomat, a vádlijamat – és így tovább. Olyasféle hangszerré váltam, amelyen valami dallamot játszanak, és ez a dallam sokkal kellemesebbnek tűnt számomra, mint Guillaume Tell vagy az Ördög Róbert minden áriája. Ráadásul ennek a dallamnak volt egy nagy előnye a két nagyrabecsült opera zenéjével szemben: én, aki a Malbrough egyetlen versszakát sem tudom elénekelni anélkül, hogy tízszer hamisan ne csengjen, most tökéletesen követtem a ritmust, a fejemmel verve a taktust, és egy pillanatra sem tértem el a hangnemtől. Pontosan abban az állapotban voltam, mint az álmodó ember: épp eléggé ébren ahhoz, hogy tudja, álmodik, de mivel kellemesnek találja az álmát, mindent megtesz, hogy ne ébredjen föl egészen.”

„Végül, nagy sajnálatomra, a masszázs véget ért, és áttértek az utolsó szakaszra, a szappanozásra. Az egyik férfi alám nyúlt a karjaim alatt, és a fenekemre ültetett, ahogy Harlekin tenné Pierrot-val, amikor azt hiszi, megölte. Eközben a másik kesztyűs kézzel dörzsölte végig a testemet, miközben az első, negyven fokos vízzel teli dézsákból merítve, teljes erőből a hátamra és a tarkómra öntötte a vizet. Hirtelen a kesztyűs férfi úgy találta, hogy a sima víz már nem elég, és elővett egy zsákot; azonnal láttam, ahogy a zsák felfúvódik, és szappanos habot izzad, amibe teljesen belemerültem. A szememet kissé csípte a hab, de soha életemben nem éreztem édesebb, kellemesebb érzést, mint azt, amikor a hab végigcsorgott a testemen.

Hogyan lehet, hogy Párizs, ez az érzéki élvezetek városa, nem rendelkezik perzsa fürdőkkel? Hogyan nem hív el egy spekuláns két fürdőmestert Tiflisből? Nagy emberbaráti szolgálatot tenne, és ami még fontosabb, igazi vagyonra is szert tehetne belőle.”

„Teljesen beborítva a langyos, tejfehér, könnyed és légies habbal, hagytam, hogy a medencéhez vezessenek, és úgy léptem bele, mintha valami ellenállhatatlan vonzerő húzott volna, akár ha nimfák laknák, akik elrabolták Hylast. Minden társamat ugyanígy kezelték, de én csak magammal foglalkoztam. Csak a medencében tűnt úgy, mintha felébrednék, és valamilyen vonakodással újra kapcsolatba kerültem a külső tárgyakkal. Körülbelül öt percet töltöttünk a medencékben, majd kijöttünk. Hosszú, tökéletesen fehér lepedőket terítettek az előtéri ágyakra; a hideg levegő először meglepett minket, de újabb, kellemes érzést keltett. Felültünk ezekre az ágyakra, és pipát hoztak nekünk.”

„Megértem, miért Keletre jellemző a dohányzás, ahol a dohány – illat, ahol a füst illatos vízen és borostyáncsöveken keresztül halad. De egy agyagpipa, vagy a hamis havannai szivar, ami Algériából vagy Belgiumból jön, és amit legalább annyit rágunk, mint füstölünk… pfuj! Kínálat volt: kalyan, csibuk és hookah, és mindenki kedvére lehetett török, perzsa vagy hindu.

Hogy az este teljes legyen, az egyik fürdőmester elővett egyfajta, egy lábon álló gitárt, amely ezen a lábon forgott, így a húrok keresik az íjat, nem az íj a húrokat, és elkezdett egy panaszos dallamot játszani, Saadi verseinek kíséretére. Ez a dallam olyan lágyan és finoman ringatott minket, hogy lehunyódtak a szemünk, a kalyan, a csibuk és a hookah kicsúsztak a kezünkből, és bizony, elaludtunk.”

Kayhan Kalhor: Improvizáció Shustari hangnemben kamanchén, tombakon játszik Navid Afghah. Teherán, 2020

„A hat hét alatt, amíg Tiflisben tartózkodtam, minden másnap ellátogattam a perzsa fürdőkbe.”

A Ziz

A Szent Mártonról és lúdjairól szóló ünnepnapi poszt zsidó epilógusát ezzel a képpel vezettem be, amelyet ábrázolása afféle lúdnak, aláírása pedig egyértelműen zsidónak mutatott, ilyenformán alkalmassá tette a Szent Márton-napon Bécsbe sült ludat szállító zsidók különös történetének illusztrálására.

Na de valójában mi ez a madár, ezzel az óriási tojással?

A felirat annyit mond: זה עוף שקורין אותו בר יוכני zeh ʿof she-qorin oto Bar Yochnei, azaz „Ez az a madár, akit Bar Yochneinek neveznek.”

Már csak azt kell tudnunk, melyik madarat nevezik Bar Yochneinek.

1.

A név a Babiloni Talmudban fordul elő. A Bekhorot 57b traktátus a csodás állatok és növények szórakoztató történetei között említi:

„Egyszer a bar yokhaninak (=a fészek fia) nevezett madár egy tojása leesett, s a tojás tartalma hatvan várost árasztott el és háromszáz cédrusfát tépett ki.”

A hatalmas madár a Bava Batra 73b-ben is megjelenik, Rabbah bar bar Hana történetei között, akinek utazásai és csodás élményei Szindbád kalandjai közé is bekerültek:

„Egyszer hajón utazva egy madarat láttunk, amely bokájáig  [kartzuleih] a vízben állt, feje pedig az égben volt. Azt mondtuk, itt nem mély a víz, s ki akartunk szállni, hogy felfrissítsük magunkat. De egy mennyei hang így szólt: Ne szálljatok itt a vízbe, mert egy ács fejszéje hét évvel ezelőtt beleesett, s még nem ért le a fenekéig. […] Rav Ashi azt mondta: Ez a madár a ziz sadai, amelyről megíratott: »Ismerem a hegyek minden szárnyasát, s a ziz sadai az enyém.« (Zsolt 50:11)”

Egy ilyen roppant madár léte már önmagában is csoda, de hogy kettő létezzék belőle, az még nagyobb csoda volna. Úgyhogy későbbi Talmud-kommentátorok – hallgatólagosan a középkori Yalkut Shimoni, explicite pedig először a lengyelországi Maharsha (1555-1631) a Bekhorot 57b-hez írott kommentárjában – a kettőt azonosítják egymással.

2.

A Bar Yochnei-ről tehát megtudtuk, hogy azonos a ziz sadaijal. De mi az a ziz sadai?

Itt már jobb helyzetben vagyunk, mert a ziz sadait két zsoltár is említi. Többször azonban egyik szó sem szerepel az Írásban. Csak az 50. zsoltár (10-11. vers) kontextusa sugallja, mi lehet:

כִּי־לִ֥י כָל־חַיְתֹו־יָ֑עַר בְּ֝הֵמֹ֗ות בְּהַרְרֵי־אָֽלֶף׃
יָ֭דַעְתִּי כָּל־ע֣וֹף הָרִ֑ים וְזִ֥יז שָׂ֝דַ֗י עִמָּדִֽי׃

Ki-lī kol-ḥaytō-yā‘ar, behēmōt beharᵉrê-’ālef.
Yāda‘tī kol-‘ōf hārīm, ve zīz sāday ‘immādī.

A nehézség pont az, hogy már ezt a két sort is többféle módon szokás fordítani, attól függően, ki hogyan értelmezi a kettőben álló behēmōt és zīz sāday állatokat:

for every animal of the forest is mine, and the cattle on a thousand hills.
I know every bird in the mountains, and the insects in the fields are mine.

(New International Version)

Mert enyém az erdő minden vadja, az állatok ezrei a hegyekben
Ismerem az ég minden madarát, és ami csak mozog a mezőn, mind az enyém

(Károli-Neovulgata)

Pedig a szó szerinti fordítás, benne hagyva azt, aminek nincs egyértelmű értelmezése, így hangozna:

Mert enyém az erdő minden vadja, a behemót az ezer hegyen
Ismerem az ég minden madarát, és a zīz sāday az enyém

A zīz sāday „mezei rovar” vagy „a mezőn mozgó” fordítása a nagy tekintélyű 11. századi Rashira megy vissza, aki a ziz-t a „sürögni” jelentésű zuz igéből eredeztette. De a Babiloni Talmud legtöbb korai kommentátora, akik még benne voltak a kontextusban, madarat, mégpedig nagy madarat értett rajta. Ők ugyanis felfogták, hogy a két sor két hapax legomenonja egymásról igazolja, hogy mindkettő egy-egy mitikus állatot jelent, és hogy Adonáj itt azzal fényezi magát, hogy mindkettőnek ő az ura. Ahogy a harmadikat, a Leviatánt is saját nagyságának bizonyítékaként hozza fel Jób könyvében (40:25-32), ahogy azt már korábban láttuk:

„Ki tudod-e horoggal fogni a Leviatánt… köt-e szerződést veled, hogy fogadd szolgádul egyszer s mindenkorra?”

A három állat, a Behemót, a Leviatán és a zīz sāday tehát összetartozik. Három olyan gigantikus csodalény ők, akik messze túl vannak az emberi dimenziókon, de Adonáj mégis uralma alatt tartja őket. A Talmud-kommentátorok szerint Behemót a szárazföld csodalénye, Leviatán a tengeré, a zīz sāday pedig a levegőé, lévén ez egy hatalmas madár.

A Behemót, a Leviatán és a ziz saday a Bibliotheca Ambrosiana 1236-38-as ulmi héber bibliájában

A Leviatánról szólva elmondtuk már, hogy az ókori közel-keleti teremtéstörténetekből származik, amelyeket a babiloni fogságban élő zsidók jól ismertek, és saját mitológiájukba is beleszőttek. A Második Templom idején a szigorú papi szerkesztők kigyomlálták ezeket a mítoszokat a Tóra általuk összeállított hivatalos szövegéből, de azért épp elég nyomuk maradt költői vagy anekdotikus könyvekben, mint a Zsoltárok vagy Jób könyve.

A teremtéstörténet alapvonása, hogy az istennek vagy isteneknek – Elilnek vagy a később az ő helyére beillesztett Marduknak – mindenekelőtt le kell igázniuk a káoszt és annak ellenük lázadó fejedelmeit, elsősorban a vizekben, de a földön és a levegőben is.

A Ramallah közelében talált ún. ʻAin Samiya kehely (Kr.e. 2300-2000 k., ma a jeruzsálemi Israel Museumban) a teremtéstörténet legkorábbi ábrázolása. Az isten a káoszt legyőzve egy csónakon a mennyei vizekre bocsátja a napot. Alább az ún. Lidar Höyük-prizma (Kr.e. 1800 k.) hasonló napfelbocsátási jelenetei mutatják, hogy a mítosz széles körben ismert volt az ókori Keleten. Minderről a Smithsonian magazine számol be legújabb, 2025. november 13-as számában.

A vizekben Tiámat-Leviatán, a földön az isteni bika – akivel Gilgamesnek is meg kell mérkőznie – és a levegőben? Ott Anzu (eredeti sumér/akkád nevén Imdugud), a hegyeken élő oroszlánarcú nagy madár, aki a legrégibb fennmaradt akkád mítosz szerint ellopja Enlil sorstábláját – amely hatalmat ad tulajdonosának minden élőlény sorsa fölött –, és Enlil fiának, Ninurtának kell őt legyőzve visszaszereznie azt. Anzuval is a káosz világa lázad fel az új világrend ellen, s az isteneknek kell legyőzniük őt.

Mindezt részletesen megírja Nini Wazana a Hebrew University of Jerusalemről “Anzu and Ziz: Great Mythical Birds in Ancient Near Eastern, Biblical, and Rabbinic Traditions” címmel a Journal of the Ancient Near Eastern Society 31 (2009) számában.

Anzu/Imdugud Entemena lagasi uralkodó fogadalmi tábláján, Kr.e. 2400, Louvre

Anzu/Imdugud két ibexszel egy Kr.e. 2154-2100 közötti pecséten, Morgan Library & Museum

Anzu/Imdugud két szarvassal a Kr.e. 2500 körüli tell-el-obedi réz frízen Ninhursag egykori templomáról. British Museum

Anzu/Imdugud Ur-Nanshe lagashi király fogadalmi domborművén az egykori Girsu városból, Kr.e. 2550-2500 k. Louvre

Bikára támadó Anzu/Imdugud (talán a fogyó hold jelképes ábrázolása) Tell-el-Obedből, Kr.e. 2600-2500 k. Penn Museum, Philadelphia

Anzu/Imdugud. Lapis lazuli és arany függő az egykori Mari királyi palotájában feltárt ún. „uri kincsleletből” (Ur királyának feltételezett ajándéka Mari uralkodójának), Kr.e. 2500 k. Damaszkusz, Szíriai Nemzeti Múzeum

Anzu/Imdugud a tell asmari kincsleletből, az egykori Eshunna városból. Bagdad, Iraq Museum

Anzu/Imdugud Mesilim kishi király Ningursu istennek ajánlott buzogányán az egykori Girsu városból, Kr.e. 2600-2500 k. British Museum

Ninurta és Anzu küzdelme Nimrud asszír város templomának bejárati domborművén, ma a British Museumban. Ludwig Gruner metszete a Nimrudot feltáró Austen Henry Layard Monuments of Nineveh, 1853 c. művében. A dombormű részletes leírása itt olvasható

Az Anzura támadó Ninurta. Újasszír pecsét Nimrudból, Kr.e. 8-7. sz. The Walters Art Museum

Az ún. Adda Pecsét, Kr.e. 2300 k.: Anzu/Imdugud az istenek törvényszéke előtt. British Museum

Hogy valóban Anzu került bele a zsoltárba és igyekszik ott túlélni immár háromezer éve zīz sāday néven, azt az is bizonyítja, hogy a sāday szó – amely hapax legomenon, egyedül itt fordul elő a Bibliában, és jelentése nem egyértelmű – Anzu/Imdugud eredeti akkád állandó jelzőjéből, a šadû-ból származik, ami „hegyi”-t jelent. Mezopotámia számára a hegyek voltak a fenyegető ismeretlen, onnan érkeztek a támadók és a viharok, amelyeknek Anzu az istene volt.

Erre utal a név második előfordulása is. A 80. zsoltár Isten által Egyiptomból kihozott és új földön elültetett pompás szőlőtőnek írja le Izraelt, amelyet azonban most az ellenség pusztít:

יְכַרְסְמֶ֣נָּֽה חֲזִ֣יר מִיָּ֑עַר וְזִ֖יז שָׂדַ֣י יִרְעֶֽנָּה׃

Yekharsemennā ḥazīr miyyā‘ar, ve zīz sāday yir‘ennā

„pusztítja az erdei vadkan és a zīz sāday falja”.

Nini Wazana elemzése szerint ez a két lény a korabeli szimbolikában pontosan megfeleltethető annak a két ellenségnek, amely a zsoltár keletkezésének korában támadta Izraelt: a vadkan Egyiptomnak és a zīz sāday a hegyvidéki Asszíriának.

3.

Erről az egész háromezer éves történelemről a mi „liba-illusztrációnk” képaláírása semmit nem mond. Sőt a kötet sem, amelyikben található.

A kép a North French Hebrew Miscellany-nak nevezett középkori kódex egyik ábrája. A kötetet 1277 és 1298 állították össze Észak-Franciaországban. Innen kalandos úton, Németországon, Velencén, Padován, Milánón került végül 1839-ben a British Librarybe (Add MS 11639).

A hatalmas, 746 pergamen fólióból (1492 oldalból) álló kötet a Tóra mellett liturgikus szövegeket, a Haggadát, Tóbiás könyvének legkorábbi ismert héber szövegét, jogi szövegeket és Moses ibn Ezra verseit tartalmazza. Egyetlen írnok, Benjamin másolta, de 49 miniatúráját több festő készítette. A képek korábban fent voltak a British Library honlapján, de mostanára valahogy eltűntek róla. A héber kéziratok facsimile kiadására szakosodott Facsimile Editions azonban ezt a kötetet is kiadta, s honlapjukon minden illusztráció látható.

A főleg bibliai jeleneteket ábrázoló képek nem állnak összefüggésben a szöveggel, maguk is egyfajta miscellaneát alkotnak a miscellaneán belül. Mintáikat a korabeli párizsi gótikus kéziratfestészet szolgáltatta; a Bar Yochnei madárét a korabeli keresztény bestiáriumok.

fol. 518a-517b

A Bar Yochnei képe Salamon ítéletével áll párban. A kettő között sok összefüggést nem fedezhetünk fel. Ám ha egyet lapozunk, a következő két oldalon már régi ismerőseink néznek szembe egymással: Behemót és Leviatán!

fol. 518b-519a. זה שור הבר ze shor ha-bar „ez a vad ökör” = Behemót, és זה לויתן ze livyātan „ez a Leviatán”

Ezsdrás és Nehemiás az 5. században, a babiloni fogságból hazatérve és a Tóra végleges változatát megszerkesztve kipurgálhatták belőle a babiloni és kánaáni teremtés-mítoszokat, amelyek az isteneknek és a káosz erőinek küzdelmeként ábrázolták a teremtést, s tudatosan olyan monoteista történettel helyettesítették, amelyben az egyetlen Isten puszta szavával, minden ellenállás nélkül hozza létre a világot. De a mítoszok legyőzött figurái menedékre találtak a költői művekben, a zsoltárokban és Jób könyvében, s az ezeket értelmező rabbinikus hagyományban, s ott élnek tovább immár háromezer éve.