Háztűznézőben miaóknál

A miaók Kína egyik legszínesebb nemzetisége. Már csak azért is, mert a tízmilliós hivatalos nemzetiség nem is egy, hanem legalább negyven különféle etnikai csoportból áll. Amikor ugyanis a kínai állam az 1950-es években összeállította a kínai nemzetiségek hivatalos listáját, itt, a délnyugati hegyekben olyan sok apró etnikai csoporttal szembesült, hogy a taxonómiai bíbelődés helyett mindet egységesen a „miao” kategóriába söpörte bele. Hiszen a kínaiak amúgy is évezredek óta ezzel az eredetileg lenéző kifejezéssel illették az összes kis „déli barbár” hegylakó törzset.

Ugyanaz történt itt, mint amit a kelet-tibeti Dadu folyó völgye, az „etnikai folyosó” kis néptöredékeiről megírtunk: hogy a kínai állam az egyszerűség kedvéért valamennyiüket hozzácsapta a tibeti nemzetiséghez, miközben sem őnekik nincs tibeti identitásuk, sem a tibetiek nem tartják őket magukfajtának.

A „miao” név hallatán legtöbbünknek az jut eszébe: aha, bizonyára fölöttük laknak a vauk, valamivel lejjebb pedig a cinek. A vicc ebben az, hogy nem vicc: a népnévnek tényleg van köze a macskához. A népnév kínai írásjegye 苗 miáo: ez egy négy részre osztott mezőt 田 ábrázol, rajta sarjadó növénykékkel 艹, s eredetileg csírát, friss hajtást, vetést jelent. A népcsoport a hasonló hangzás miatt kapta ugyanezt az írásjegyet, bár a kínai hagyomány ennek úgy igyekszik utólag értelmet adni, hogy a miaók voltak a legősibb földműves nép a mai Kína területén. A macska írásjegye pedig 貓 māo, amelynek bal oldala a „kis állat” gyökjel, jobb oldala a 苗 miáo hangzó elem – tehát olyan kis állat, amelyet, vélhetőleg hangja miatt, miao/mao néven hívnak. Tudtommal ez az egyetlen kínai állatnév, amely hangutánzáson alapul. Igaz, a legősibb kínai értelmező szótár, a Kr.e. 100 körüli Shuowen Jiezi egy kommentárja ezt is magyarázni igyekszik: 鼠善害苗。貓能捕鼠，故字从苗。– „Az egér pusztítja a vetést. A macska elkapja az egeret, ezért a 貓 »macska« írásjegye a 苗 »vetés«-ből ered.” De ez eléggé a „lucus a non lucendo” latin etimológiai elvére emlékeztet.

A „miao” név legalább negyven etnikai csoportot foglal össze, akik körülbelül tizenkét nyelven és negyven nyelvjárásban beszélnek. Minthogy a miao női viselet rendkívül színes és gazdag, ezért a csoportokat főként a női viselet alapján különböztetik meg egymástól. A guangzhoui Langde faluban a „hosszúinges miaók” élnek.

Langde 郎德 – pontosabban Shanglangde 上郎德, Felső-Langde, mert a nagy országút mellett fekvő Alsó-Langde már modern településsé nőtte ki magát – kis hegyi falu a Bala folyó partján, Qiangdongnan miao és dong autonóm prefektúrában, a Leigong-hegy lábánál, amely a Miaoling-hegység legmagasabb csúcsa. A falu diàojiăolóu-házai (吊脚楼 = lábasház, magas oszlopokra épült fa ház, amelynek második és harmadik emeletén laknak) egymás mögé rétegződve emelkednek a folyóparttól fel a hegyoldalban.

A faluszéli házak egyfajta fallá állnak össze, amelyek között kapukon át lehet bejutni a belső részre. Az alsó házak négyzetes főteret fognak körbe, amelynek egyik oldalán a közösségi ház áll, benne dobokkal, nagy ezüst faluszimbólumokkal és helytörténeti kiállítással, a többi oldalon pedig kis helyi boltok és étkezdék. Egy másik teret tágas halastó tölt be, közepén kőbivallyal: hagyományosan itt szaporították a később a rizsföldekre kivitt halakat, s ez a tűzoltáshoz szükséges víztartály is. A két tértől meredek utcák futnak fel a hegyoldalban, majd hosszú ösvények vezetnek ki a falu szélére, ahonnét gyönyörű kilátás nyílik a falu háztetőire és a folyóra. A folyón dong típusú fedett fa virághíd, vagy kínaiul szél- és eső-híd vezet át, de nem olyan szépen kidolgozott, mint a dong eredetiek.

A falu érintetlen építészeti öröksége és gazdag zenei és rituális hagyományai miatt 2012-ben, a „Kínai Hagyományos Falvak” cím alapításakor az elsők között nyerte el ezt a címet.

A falu kb. 1600 lakója mind miao, a hmong nyelv 2,3 milliós hmu dialektusát beszélik. Patrilineáris nagycsaládokban élnek, vallásuk animizmus és sámánizmus, természet- és őskultusz. Akik a faluban élnek, elsősorban rizsföldeket művelnek, de minthogy magas szintű az iskoláztatás, sok fiatal megy el városba. A faluban a többség még népviseletben jár: a férfiak indigókék hosszú talárban, a nők ugyancsak indigókék alapú, de gazdagon, színesen hímzett hosszú ruhákban, rendkívül sok ezüst ékszerrel, köztük bikafej formájú mell-lemezzel és hatalmas ezüst koronával, rajta nagy holdszarvakkal.

Kínában általános, hogy klánon belül nem házasodnak. Ezért ha egy kis hegyi falu csak egyetlen klánból áll, mint Langde, akkor muszáj alkalmat teremteni a fiataloknak a más falvakkal való ismerkedésre. Ez a kényszer alakította ki a miao fogadóünnepek szokását, amelyeket ma már alapvetően identitásuk megőrzésére folytatnak.

Szokás szerint minden falu más-más napon tartott „leányvásárt”, ahol a falu szülői közösen, rituálisan fogadták a más falvakból érkező érdeklődőket, bevezették őket a főtérre, ahol a lányok táncot jártak, majd a szülők őrző tekintete alatt lehetőség volt kettesben is beszélgetni. Ezt a rítust adja elő ma is a falu időről időre, immár tét nélkül, csak a maguk örömére, identitásuk őrzésére, és az ilyenkor ide érkező, főleg belföldi turisták szórakoztatására. Bár annyi ösztönzőjük most is van, hogy a résztvevők az önkormányzattól talonokat kapnak, amelyeket hónap végén pénzre válthatnak, ilyenformán a rítusban részt venni fizetéskiegészítést is jelent.

Az ünnep délelőttjén tizenegy óra tájban az alsó kapu előtti domboldal, amely a folyóra és a folyó mellett érkező útra néz, megtelik az ünnepi viseletbe öltözött falusiakkal. Ez a valódi népviseletük, az otthon őrzött darabok, s a nők rengeteg ezüst ékszere és finoman megmunkált ezüst koronái is valódiak. Ilyen ezüst ékszereket ma már nem, de eredeti népviseletet, akár régit, akár újonnan készült autentikusat, még mindig kapni a falu boltjaiban.

A folyótól a kapuhoz felvezető út mentén kis asztalokat állítanak fel, tizenegyet, mindegyik mellett két-három idősebb asszony áll. Az asztalon korsóban enyhe gyümölcsbor van. Az érkezőket minden asztalnál két-két csésze borral kínálják, illetve a kapunál, a tizenkettedik állomásnál egy egész tülöknyivel, úgyhogy a legényeknek az előadás kezdetére már megvan a jó hangulatuk, és valószínűleg csökkent az ítélőképességük is.

Közben a férfiak, akik a domb tetején egy vonalban álltak fel, rázendítenek qeejnek (ejtsd: kʰejng) nevezett bambuszorgonáikra. A qeej a hmongok legelterjedtebb hangszere. Nem egyszerűen zeneszerszám, hanem – mivel a hmong nyelv zenei nyelv – a beszéd kódolására is szolgál; a hmong mesemondók pusztán a qeej fújásával történeteket tudnak elbeszélni. A hangszer a szellemekkel is kommunikál. Temetésnél ezzel vezetik az elhunyt lelkét túlvilági nyugvóhelyére, ezzel kérnek tanácsot az ősöktől, és ezzel kérik áldásukat ilyenkor, háztűznéző idején.

Utána a zenészek és az asszonyok is bevonulnak a főtérre, s a vendégek követik őket.

A vendégek a közösségi ház lépcsőire telepszenek le. Innen nézik, ahogy a vendéglátók a különféle átjárókon át a főtérre besorjázva különféle táncokat adnak elő.

A táncok rendjének megvan a maga jelentése. Az első táncot az anyák mutatják be, felvezetésként, a „nézd meg az anyját, vedd el a lányát” jegyében, talán nem is annyira a legényeknek, inkább a velük egykorú szüleiknek, akik ebből megítélhetik, még mindig milyen erős és fürge lesz fiuk választottja, mire az ő fia-lánya is eladósorba kerül.

A második tánc a fiatal lányoké: ez a portéka bemutatása. Kecses, finom, magakellető tánc. A zene is megváltozik: míg az anyák táncát hagyományos miao zene kíséri, ezt modern kínai pop, az ő generációs zenéjük, közös nyelvük a néző fiúkkal.

Idén már harmadszor vagyok ezen az ünnepségen, harmadszor nézem ugyanazt a táncrendet, de a táncok minden alkalommal mások. Úgy tűnik, nagy repertoárjuk van, s minden alkalommal másik kettőt választanak belőle, hogy el ne unják magukat.

Két leány-tánc között kislány jön ki a boltból, s önfeledten tánclépésekben, kezét is táncosan lengetve lejt végig a bolttól a nagylányok csoportjáig, addig is gyakorolva leendő szerepét, míg majd csatlakozhat hozzájuk.

A harmadik műsorszám, a nagyanyáknak a vendégeket köszöntő kórusa mintegy az eddigieket ágyazza bele a hagyományba.

Negyedszerre az apák lépnek be a térre, bambuszorgonákkal körbejárva, az ősökkel kommunikálva és áldásukat kérve a párválasztó napra.

Végül, ugyancsak a bambuszorgonák szavára, az összes eddigi csoport belép a térre, és körbe-körbe járnak, a közösség összetartozását kifejezve. Ekkor már csatlakoznak hozzájuk a nézők is, illetve annak idején a legények, akik itt kiválasztottjuk mellé sodródhattak, és szülei jelenlétében szóba elegyedhettek vele.

Mit láttunk itt? A cinikus pesti ember legyint: csak turistáknak készült show-t. De ne legyünk ennyire biztosak ebben. Tételezzük fel, hogy a kínai ember is szeretheti saját hagyományait és éppannyira megélheti azokat saját örömére, mint mondjuk az erdélyi ember a táncházban. Az örömből és lelkesedésből legalábbis ez jön át. És igaz, hogy jönnek rá a turisták, de például januárban alig egy-ketten voltak, mégis megvolt az előadás. És akkor is megrendeznék, ha nem volna turista – hiszen hogy van-e, az csak az előadás kezdete után derül ki. Az öltözék valódi, még hétköznap is hordott népviselet, a táncok is autentikusak. A zenében ugyan befigyel némi modern pop, de ez csak a szokás élő voltát jelzi. És hogy a résztvevők az önkormányzattól pénzt kapnak a jelenlétért, az semmit nem von le az ünnep valódiságából. Bárcsak máshol, akár Kelet-Európában is így támogatná a hatalom a hagyományok fennmaradását és az etnikai kisebbségek identitásának erősödését azok megélése által.