Húsvétvasárnap Szardíninán

Évről évre visszajárunk Olienába húsvét vasárnapra, a s’incontru, a találkozás ünnepére, amikor a szárd férfiak és nők által hordozott feltámadt Krisztus és Mária szobra a főtér levendulaszőnyegén találkoznak egymással, s Krisztus meghajol anyja előtt. A szertartás évről évre ugyanaz, és mégis mindig új. Mások az arcok, a gyerekek egy évvel idősebbek lettek, tavalyi ünneplőikbe új kicsiket öltöztetnek, más fiúk állnak össze négyszólamú szárd népdalokat énekelni, a fiatal harmonikás, aki tavaly még lányruhában húzta a tánc alá, most fiúruhát visel… És ami ugyanaz, az is újnak hat egy év után: hogy az évszázados hagyományt hogy élik meg újra, teljes odaadással, hagyományos viseletben és szertartással, de mai életük részeként, és nem turistalátványosságként, hanem a maguk számára celebrálva, saját identitásuk megerősítésére.

Az előző napokban nagy esők voltak Szardínián, ma reggel is szemerkélt, nem csoda, hogy reggel kilenckor még alig vannak a máskor zsúfolt főtéren. Csak a banditák leszármazottai lövöldöznek már a templom előtt, családonként a legidősebb fiú az ősi flintával.

Az óváros széli Szent Kereszt templomhoz megyünk, ahonnét majd Krisztus szobrának körmenete indul. A templom egyelőre üres, csak padlója van felhintve levendulával, s néhány asszony várakozik. De hamarosan megjön a menet a ferences templomból, ahol a halott Krisztus az előző napot és két éjszakát töltötte a nagypéntek esti keresztlevétel után. Beviszik a szobrot a templomba, s beszélgetve, süteményt kínálva várják a tíz órai harangozást, amikor a menet majd elindul a főtérre.

A harangszóra felemelik a saroglyát a szoborral, a társulatok zászlóvivői felállnak mögötte, s kilép a menet a templom kapuján. Lassan haladnak, minden sarkon meg-megállnak, várva a híreket, hogy hogyan halad a másik menet Mária szobrával.

A főtér közben már megtelt. A falu népviseletbe öltözött lakói a levendulaágakkal felhintett útvonal kétoldalán sorfalat állva várják a két menet bevonulását és a két főszereplő találkozását. Ahogy a szobrok hordozói megpillantják egymást a tér két betorkolló utcájának végén, megindulnak a menetek, s Krisztus szobra a banditák fülsiketítő lövöldözése közepette meghajol anyja előtt, az őt hordozó szárd férfiak a Máriát hordozó szárd asszonyok előtt.

Utána a két menet a nézőkkel egyesülve felvonul a főutcán a plébániatemplom elé, ahol megkezdődik a húsvéti nagymise.

A felvonulóknak csak egy része megy be a templomba, egy másik része a templomutcán marad, ahol minden bár nyitva van és csúcson üzemel. Csoportokba összeverődve beszélgetnek, egyik-másik fiúcsoport a hagyományos négyszólamú szárd dalokat gyakorolja. Nem a nézőknek szóló előadásként: ez is része az évről évre megújított helyi identitásnak.

A mise végén a templom népe is kitódul. A templomtér közepén a harmonikások próbálgatnak, aztán megkezdődik a körtánc, amelyben az egész falu résztvesz, népviselettől függetlenül. Idén egy másik népviselet is felbukkan a téren: négy fiatal nő Dubaiból, muszlim népviseletnek kinéző színes öltözetben. Vidáman tapsolnak és integetnek a nézőtérről, de ők maguk nem szállnak be a táncba. De hallom, hogy a tánc szünetében helyi családok odamennek hozzájuk, és tört angolsággal meghívják őket ebédre magukhoz.

Ez az a harmonikás fiú (?) aki tavaly még lányként játszott

És a tánc csúcspontja: amikor nem harmonikára, hanem négyszólamú szárd kórusra táncol a falu, ahogy évszázadokon át, az első harmonika megérkezése előtt tették. Mindenki átérzi a pillanat ünnepélyességét és történelmi mélységét, s utána hosszan tapsolnak az énekeseknek.

Húsvétvasárnap ide, s’incontru oda, Olaszországban a vasárnap legnagyobb szentsége a családi ebéd. Erről elkésni nagyobb bűn, mint a templomból. Úgyhogy a kórus-tánc után a nézők nagy része szedelőzködni kezd. A dubaji lányokat népviseletbe öltözött idős házaspár terelgeti hazafelé. Mi is indulunk le a tengerpartra halat enni a tengeri tehenek barlangjánál.