Márton lúdjai

Ha az ember Szent Márton napján, november 11-én az osztrák határ felé autózik, vagy át is lépi a határt, és Bajorország vagy Csehország felé halad, az út mentén az éttermek Márton-napi lúdvacsora-hirdetései csábítgatják, többnyire ínycsiklandó fotók kíséretében. Hat-hét éve, amikor Szent Márton 1700-adik születésnapjára készülve végigjártam emlékhelyeit szombathelyi szülővárosától tours-i sírjáig, magam is ettem olyat és készítettem ilyet. A fotóim azonban elvesztek, és a születésnapra tervezett könyvből nem lett semmi. Helyettük ha valaki igazán ínycsiklandó fotót küld egy ma esti Márton-napi lúdvacsoráról, azt beteszem ide.

Márton és a ludak kapcsolatát arra a legendás történetre szokás visszavezetni, amely szerint a szerzetes Márton Tours-ban egy libaólban bújt el az őt püspökké választani akaró tömeg elől, de a libák gágogása elárulta őt. Márton kései híve tehát az árulásért kíván bosszút állni a szárnyasokon. Fönséges érzés, hogy az ínyenc vacsora élvezete mellett még a szent igazságtétel részesei is lehetünk, fehérebb lélekkel, mint a néhai ludak tolla.

A vándortörténetek gyűjtőjének azonban ez a gágogás ismerősen hangzik valahonnan, több száz évvel messzebbről. Livius szerint Kr.e. 390-ben, Róma gall megszállása idején jelezték a capitoliumi Juno-templom szent libái hangos gágogással, hogy a gallok egy titkos rejtekúton igyekeznek felkapaszkodni a rómaiak végső menedékére, a Capitoliumra. A támadást így visszaverték, s ettől fogva a római éjjeli őrjáratoknak egy liba is tagja volt, míg ellenben az alvó kutyákat bírósági tárgyaláson ítélték el, s egyet, valószínűleg az élalvót, fel is akasztottak közülük.

English Bestiary, 1230-40. MS Harley 4751 © British Library

A lúd mint harcias állat – amelyből sok disznót is győz – Mars istennek, Juno fiának is szimbóluma volt, így nem csoda, hogy Mártonnal – aki, mint római katonatiszt fia, a Martinus, „Marsé” nevet kapta – is kapcsolatba hozták.

Egy képi forrás, amelyre ebben a kontextusban még nem hívták fel a figyelmet. Piero della Francesca Szent Kereszt Legenda-ciklusában az arezzói San Francesco-templomban (1452-1466 k.) a két csatajelenetben, ahol keresztény uralkodók mérnek vereséget pogány ellenfeleikre, a lázadó Maxentius társcsászárra (312, fent), illetve Khosrow perzsa sahra (612, lent), az ellenfelek utálatos zászlók (sárkány, mórfejek) alatt menekülnek, míg a keresztények római katonai jelképek alatt harcolnak: ezek a sas, az oroszlán, a kereszt és – a lúd.

De elég-e egy nyilvánvalóan utólag fabrikált népi legenda és egy bizonytalan sorsú vándortörténet egy ilyen mélyen meggyökerezett szokás magyarázatára?

Nem lehetséges, hogy nem a libák szálltak fel Márton vonatára, hanem pont fordítva, Márton volt az, aki saját népszerűségének növelésére a maga nevére vette a libákat, akiket így is, úgy is ezen a napon fogyasztottak volna el?

A libatartás munkaerőintenzív ipar. A libát terelni kell, őrizni kell, takarmányozni kell. A tyúkkal és a galambbal ellentétben, akik télen is kikapirgálják a megélhetésüket, a libát el kell látni zöldtakarmánnyal. Ezért tehát ahogy a szintén takarmányigényes disznóból, úgy a libából is le kell vágni a tél beálltakor mindazokat, akik nem szükségesek a tavaszi szaporulathoz. A levágás legkésőbbi dátuma pedig éppen Márton napja, november 11. Miért?

A katolikus Európában a második vatikáni zsinatig (1962-65) a karácsonyt éppolyan negyven napos böjt előzte meg, mint a húsvétot. Ennek emlékét őrzi, hogy a legtöbb katolikus családban december 24-én este, ami még böjtös napnak számított, ma is halat esznek, szemben a protestáns pulykával. Ez a negyven nap pedig éppen november 11-ét követően kezdődött. Márton napja tehát olyanfajta utolsó dőzsölési alkalom volt, mint húshagyó kedd, farsang utolsó napja a húsvéti böjt előtt.

Pieter Baltens: Szent Márton-napi kermis, 16. sz. második fele, Rijksmuseum

Márton-nap estéjén egy sor olyan szokás maradt fenn még a protestáns Európában, Nagy-Britanniában és Németországban is, mint a Martinmas vagy Martinmesse, a lampionos felvonulás a hamarosan beköszöntő advent előtt, amely a Jézus megszületésére várakozó évezredek sötétségét jelképezte. Minthogy a dátum adott volt, ezért ha nem Szent Márton ünnepe lett volna ez a nap, akkor mindez a libákkal együtt valószínűleg egy másik szenthez kapcsolódna.

This little light of mine. Martinmas lantern walk

De miért éppen november 11. Szent Márton ünnepe?

Egy szent ünnepe rendszerint az a nap, amelyen meghalt, az ő mennyei születésnapja. Szent Márton november 8-án halt meg. Miért 11-én ünnepeljük mégis?

Márton mint Tours püspöke bevezette a visitatio canonica intézményét, azaz plébániáinak rendszeres évi bejárását. 397-ben egy ilyen bejárás során hunyt el egy olyan faluban a Loire partján, amelyet ma emiatt Candes-Saint-Martinnak neveznek. A helyiek természetesen meg akarták tartani a püspök testét mint szent ereklyét. A tours-iak viszont a magukénak követelték. Végül tours-i hajósok jöttek érte, és kicsempészték a testet a plébániáról. Ha nem vesztek volna el a fényképeim, most megmutathatnám, hogyan ábrázolják ezt a szomorú eseményt Candes-Saint-Martin plébániatemplomának gótikus üvegablakán. Aztán a Loire-on felhajózták Tours-ba, ahol hatalmas tömeg várakozása közepett elhelyezték előre elkészített sírjában.

Mindez november 11-én történt. A szokással ellentétben most nem a halál, hanem a temetés napját tették a szent ünnepnapjává.

Nehéz elhessegetni, hogy ez azért történt, mert november 11. mint húshagyó ünnep már amúgy is fontos nap volt, és csak keresztelésre várt. A keresztelés pedig Márton nevére történt.

Szent Márton mindent kimaxolt életében. Volt katona, aki Krisztus kardtilalmára hivatkozva megtagadta a fegyverviselést. Volt szerzetes, aki az első kolostort alapította Európában. Volt püspök, aki elsőként mutatott példát egy egyházmegye megszervezésére. De nagyságához legalább ennyire hozzájárult, hogy mindezek után tudott jókor meghalni. Vagy majdnem jókor, de voltak barátai. A ludak valószínűleg nem tartoztak közéjük. De ha már muszáj, csak jobb egy lúdnak is Szent Márton nevében meghalni. Ahogy egy malacnak is Szent Antal ünnepén.

* * *

Epilógus. A zsidók értelemszerűen nem különösebben ünneplik Szent Márton napját. A Szent Márton-napi liba azonban mégis a jeles magyar zsidó hagyományok közé tartozik

Magyarországon 1840-ig zsidó nem kapott letelepedési jogot szabad királyi városban. Erről a városok keresztény polgársága gondoskodott, akik konkurrenciát láttak a zsidókban. Egy kivétel mégis volt: Pozsony. Itt a Habsburg-királyok személyesen adtak letelepedési jogot a zsidóknak, pontosan a Szent Márton székesegyházzal szemközt. A pozsonyi zsidóság ezért minden év Szent Márton-napján egy hizlalt, rituálisan levágott és kitűnően megsütött libát szállított fel a bécsi udvarba ezüsttálcán, mégpedig gyalog, nehogy a szekér összerázza a kiváló jószágot. A szokásról megemlékezik Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumának Márton-napi fejezete éppúgy, mint az ugyancsak szegedi Glässer Norbert kitűnő Kötődések-blogja, amelyből az alábbi 1942-es cikk-montázs származik.

A szokás egészen addig fennált, amíg voltak Habsburgok Bécsben, akiknek lehetett libát vinni. Hogy mennyire közismert volt, arra jó tanúság a Borsszem Jankó élclap 1918. november 13-i száma. Ez a szám az 1918. 11. 11-én, tehát Márton napján 11 órakor kihirdetett általános tűzszünet után jelent meg, amikor a vesztes hatalmak uralkodóinak helyét már köztársaságok foglalták el. Az élclap még minden kommentár nélkül, tehát a kontextus széles körű ismeretére bazírozva teheti fel a kérdést: Vajjon hova vitték az idén a pozsonyi zsidók a Márton-napi ludakat?