Nizip görög temploma


Antepből (a török politikai mitográfia szülte nevén Gaziantepből, a Hős Antepből) autózunk az Eufrátesz felé. Zeugmába tartunk, az egykori római limes katonai központjába, amelyet a Birecik-gáttal felduzzasztott folyó 2000-ben elárasztott, de előtte egy amerikai magánalapítvány által fizetett régészek rohammunkában feltárták és kiemelték a tiszti villák páratlan padlómozaikjait. A számukra létrehozott antepi Zeugma Múzeum ma a világ legnagyobb mozaikmúzeuma.


Utunk végtelen pisztácialigetek között vezet. Törökország a harmadik legnagyobb pisztáciatermelő Irán és Kalifornia után. Az antepi pisztácia fogalom a török gasztronómiában, még saját ünnepe is van októberben, a szüret után. Hogy az itteni pisztáciát már az antik Zeugma lakói is kedvelték, arra bizonyíték a Zeugma Múzeum 2. századi sírsztéléje, amelyen a gyermek Brutus Koskonios egyik kezével lélek-jelkép madarat, míg a másikkal nagy fürt pisztáciát tart.

A talapzat görög felirata: „Brutus Koskonios, idő előtt! Isten veled!”


Nizip városban, „a pisztáciatermelés fókuszában” keskeny út ágazik le a főútról Zeugma felé. Ahogy az elágazást keresem a térképen, apró jelet veszek észre a közelében. Én tettem a Maps.me térképre sok száz hasonló jellel együtt az elmúlt hónapokban, ahogy az útra készülve a lehetséges látnivalókat gyűjtöttem ki a szakirodalomból. A jel ezen a tájon ritka látnivalót, középkori keresztény templomot jelöl. Rászánjuk a rövid kitérőt.

A Fevkani mahalle az óváros negyedei közé tartozik. A város bevezető útját kísérő lakótelepek szabályos alaprajza itt girbegurba utcáknak, kétszintes házaknak adja át a helyét, amelyeket azonban a török vidékre jellemző telekspekuláció jegyében itt is, ott is bontanak már. Az egyik kanyar után felnyíló kis téren minden bevezetés nélkül tárul elénk a bizánci stílusú templom hármas apszisa. Nemcsak hatalmas méretei lenyűgözőek, hanem puszta jelenléte is itt, a római majd bizánci birodalom távoli perifériáján. Ilyen templomra Thesszalonikiben számítana az ember; már Isztambulban is ritkaság volna. Az otthonosság érzésével, a saját történelmi gyökereinkre rátalálás élményével tölt el itt, Mezopotámia peremén, a kurd házak és provinciális mecsetek között.


Az irodalom nem sok adatot közöl a templomról. 6. századinak mondják, de jelenlegi formái nyilvánvalóan későbbiek, talán 11-12. századiak. Az AintabData műemlékjegyzék szerint az 1800-as években alakították át mecsetnek, majd a két városi nagymecset 1888-as ill. 1904-es megnyitásával magára hagyták. Később az önkormányzat használta raktárként, majd üresen állt. 2011-ben állami támogatással állították helyre a 14 templom + 1 zsinagóga között, amelyeket a török állam 2003 és 2017 között nagy hírveréssel restaurált. Egy 2018-as beszámoló szerint a városszéli szíriai menekülttábor gyerekei súlyosan megrongálták, és ismét üresen áll.


A helyi hagyomány szerint a templom az örményeké volt. Formáját tekintve azonban egyértelműen görög, úgyhogy eredetileg az övék kellett legyen. Nizip a bizánci korban Niszibisz néven nagy görög város volt itt a limes mögött (nem azonos a még nagyobb Niszibisszel, a mai Nusaybinnal, amely 363-as perzsa megszállásáig fontos teológiai és filozófiai központ volt). Csak a bizánci birodalom visszavonulásával és a görög lakosság eltűnésével vehették át az örmények. Viszont sok száz más örmény templommal ellentétben nem az örmény népirtás után, hanem száz évvel előtte vált mecsetté. Mi történt a nizipi örményekkel, miért adták fel templomukat a 19. században?

Egy 1919-es angol fotóalbum tanúsága szerint (az AintabDatáról) a templom ekkor még a városon kívül állt


A templom melletti kis parkban idős férfi gereblyéz. Szertartásos török üdvözlés után a templom kulcsa felől érdeklődöm. „Kulcs nincs”, húzza össze a szemét. „Nem lehet bemenni?” „Nem lehet. Nemrég rakták rendbe a templomot, aztán a huligánok megrongálták. Úgyhogy az önkormányzat lezárta. Maguk honnan jöttek?” „Madzsarisztánból.” Széles mosoly, legalább egy ország van még, ahol szeretnek minket. „Attila…” mondja a férfi, mint itt mindenki az ország neve hallatán. Régebben ez közös mitikus királyunkat jelentette, de tavaly óta más a helyzet. „…Szalai”, folytatja, és ujjával a Fenerbahçe sárga csíkjait húzogatja kék pólójára. Szalai Attila tavaly óta játszik a közkedvelt Fenerbahçe futballcsapatban, mégpedig úgy tűnik, elég jól ahhoz, hogy hatékonyan javítsa országimázsunkat.

Így hát legalább kívülről megnézzük a templomot. Fehér kváderkövekből rakott méltóságteljes, puritán épület. Négyzetbe zárt görögkereszt alaprajzát keleten hármas apszis zárja le, kereszthajóinak hangsúlyos homlokzatát mindössze két-két félköríves ablak tagolja, nyugati homlokzatán három kapu és ugyancsak két félköríves ablak. Méltatlan alumínium ajtaját még raktár korából örökölhette.







Már az autóba szállunk vissza, amikor egy sovány férfi érkezik bicegve, és széles mosollyal a templom felé int. „Bemehetünk?” kérdezem, mire bólint. Valóban láttam, hogy miközben a templomot kerültük, a kertész hevesen telefonált; nem vette lelkére, hogy ne kerítse elő a kulcsos embert Attila fiainak. Besorjázunk hát a templomba, amely a hitvány restaurálás – tükörsimára csiszolt kupola, máris penészes és málló vakolatok – ellenére lenyűgöző hatást kelt.







Az első benyomás után olyasvalamit keresek, amiről a szakirodalom még beszámol: egy nagy bizánci freskót, apostolokkal, szentekkel. Vezetőnk egy kis freskótöredéket mutat ruharedők maradványaival a sekrestyében, de a nagyobb sehol sincs. „A mozaikot elvitték a múzeumba”, mondja kérdésemre. „Melyik múzeumba?” „Az ittenibe, a zeugmaiba, ide tíz kilométerre.” Megmutatja a térképen a múzeumot az Eufrátesz partján, ahová igyekszünk. De hát ez, mint később látjuk is, az itt in situ konzervált antik padlómozaikokat őrzi, semmi mást nem hoztak ide. A freskót – mert az volt, nem mozaik, ahogy vezetőnk fabulálja –, amely a pusztító évszázadokat túlélve még 1987-ben is megvolt, minden bizonnyal a restaurálás idején tüntették el.

A freskó részlete John Sinclair: Eastern Turkey: An architectural and archaeological survey, Volume 4-ből (1987)

Freskótöredék ma a sekrestyében

Vezetőnk, Abdulkarim teára invitál minket, de vár már ránk Zeugma és a mára tervezett sűrű program az Eufráteszen. Sajnálkozik, és mosolyogva invitál legközelebbre. Elkérem a telefonszámát, hogy egy következő csoporttal könnyebben bejuthassunk. A kapun kilépve pénzt adnék neki a fáradságáért, határozott mozdulattal utasítja el. A kertész is barátságosan int felénk, majd ketten együtt indulnak teázni. A magányos templom lassan tűnik el mögöttünk.

Nincsenek megjegyzések: