Szerb Antal ismeretlen fordítása


Május elseje sok mindenről nevezetes. Például nyolcvannyolc éve ünnepelte meg a munkásosztály az első szabad május elsejét a náci Németországban. Vagy százharminc éve tette ezt a napot XIII. Leó pápa a keresztény munkások ünnepévé. De nekünk most sokkal fontosabb, hogy százhúsz éve, 1901. május 1-én született Szerb Antal. Az ünnepelt jelentőségét mindenki ismeri: az ünnepi méltatások sokaságához nem tudok mit hozzátenni. Csak egy személyes apróságot.

Gyermekkorom és sokunk gyermekkorának egyik kedvenc olvasmánya a Sam Small csodálatos élete, amelyet Eric Knight – a Lassie hazatér és a Légy hű magadhoz szerzője – írt 1942-ben. A yorkshire-i keményfejű öreg bányásznak a vidéki élet józansága és a népmesék túlzásai között oszcilláló mágikus realista történetei az Amerikába emigrált szerző számára, mint az előszóban leírja, az otthon, egy melegebb, befogadóbb világ iránti nosztalgiát jelentették. A fordító, Szerb Antal nem írt előszót a magyar kiadás elé, de valószínű, hogy az ő háborodott országában ugyancsak egy melegebb és józanabb világ üzenetét közvetítették. Erre utal az is, hogy még az angol kiadás melegében, 1942-ben jelentette meg a magyar kiadást, amikor Magyarország már egy éve hadban állt Angliával.

A könyv tíz „kalandot” ír le. Ezek egy része odahaza, Yorkshire-ben vagy Amerikában játszódik a két világháború között, s csak a kilencedik kaland válik veszedelmesen kortárssá, amikor a második világháború kitörésekor a főhős, Sam Small önkéntes rendőrnek áll, és egy ugyancsak önkéntes kóbor kuvasz segítségével leleplez a brit falusi sportklubban működő két német kémet. Ennek a kalandnak a nevezetes végszavával ér véget a magyar könyv, ahol Sam Small, a fajtiszta yorkshire terrierek megszállottja így búcsúzik a rettenetes korcs kutyától:

Isten látja lelkemet, én szeretem a kutyákat – szólt. – Isten látja lelkemet, te megmentetted az életemet. Isten látja lelkemet, te hőst csináltál belőlem. De Isten látja lelkemet… én mégsem szeretlek.

Az eredeti angol kiadás azonban nem ér itt véget. A kilencedik után még egy tizedik, immár teljesen kortárs kaland következik. Ebben Sam Small Hitler közeli munkatársa, Rudolf Hess történetéhez csatlakozik, aki 1941. május 10-én saját kontójára repült el Augsburgból Skóciába, hogy béketárgyalásokat kezdjen a britekkel. A történetben Sam Small különös módon átváltozik Rudolf Hessé, bekerül Hitler közeli környezetébe, jó tanácsokat ad neki Anglia megszállására, majd az igazi Hessel együtt átrepül Angliába, és elhárítja a fenyegető veszélyt hazája felől.

A történetet – sőt már a fenti szinopszist – olvasva nem csoda, hogy az 1942-es magyar kiadásnak muszáj volt kihagynia ezt az utolsó kalandot. Ami csoda, az az, hogy a háború vége óta eltelt lassan nyolcvan év számos magyar Sam Small-kiadása sem vállalkozott rá, hogy az utolsó kaland beemelésével teljes fordítást nyújtson a magyar közönségnek. Ezt szeretném pótolni itt.

A szöveg természetesen nem Szerb Antal fordítása, hanem az enyém. Nem tudom, hogy ő egyáltalán lefordította-e ezt a tizedik kalandot, vagy mint kiadhatatlant fölöslegesnek ítélte. Én mindenképpen igyekeztem az ő szellemében fordítani, abban a stílusban, azokkal a fordulatokkal, amelyeket ő használt az előző kilenc kalandban. Az angol eredetiben Sam Small és falubelijei rendkívül vaskos yorkshire-i tájszólásban beszélnek, amit Szerb Antal a magyarban nem érzékeltet, ezért én sem érzékeltettem, pedig volna stilisztikai értéke, például amikor Sam ilyen akcentussal beszél Hitlerrel, aki modern angolsággal felel vissza, vagy amikor Sam az angol királlyal cseveg, aki vele, hű alattvalójával yorkshire-i akcentussal beszél, de tábornokainak és Churchillnek választékos angolsággal adja ki parancsait.

Ha Szerb Antal olvashatná ezt a fordítást, és elismerné sajátjának, ahogy nagy festők aláírtak egyes törekvő hamisítók által a nevükben festett képeket, már bőven megérte volna ez a kaland.



Tizedik kaland. Az igazság Rudolf Hessről, avagy Sam Small újra szárnyal

Lehetett volna orosz,
francia vagy porosz,
digó avagy német.
De minden kísértésnek
keményen beintett,
és nem hagyta el az angol népet.

Sam Small életének ez a fejezete igazából olyan régivágású címet kellene viseljen, mint hogy:

A Yorkshire-i Ember Újra Repül,

avagy

Az Igazság Rudolf Hessről
és hogy Hogyan Mentette Meg Sam Small a Brit Szigeteket az Inváziótól.



Minthogy ez a történet rengeteg mindenről fog szólni, ezért rengeteg mindent tisztába tesz erről a háborúról, ami idáig rejtély volt számunkra. Vegyük például a Rudolf Hess esetét. Na, az olyan egyszerű, mint az egyszeregy.

Rudolf Hess nem más volt, mint Sam Small!

Hát nem magyaráz meg ez mindent? Be kell ismerjék, hogy ha van ember ezen a kerek világon, aki egyik nap felkel és azt találja, hogy ő Rudolf Hess, az senki más nem lehet, csakis a mi derék, becsületes yorkshire-i hősünk, Sam Small.

Minden teljesen normálisan történt, mármint ahogy Sam Smallnak normális. Sam egyik reggel felébredt, és egy idegen szobában találta magát. S amikor felkelt és belepillantott a tükörbe a toalettasztal fölött, abból valaki más nézett vissza rá.

Hogy ki más, azt elsőre nem tudta kitalálni. Az arc, amelyet látott, nem volt az övé, annyi bizonyos. Egy szál hosszú, szürke, kilincsszerű bajusz sem volt rajta. De valahonnét ismerős volt azért.

Ekkor belépett egy fiú, amolyan inasféle, s azt mondta: „Heil Hitler. Jól aludt, uram?”

„Heil Hitler. Nem tudom”, válaszolta Sam, aki, mint gondolhatják, össze volt zavarodva, de azért a fürge nyelvét megőrizte.

Akkor ez az inasféle segített neki felöltözni, ami kacifántos művelet volt, borotválkozással és hintőporozással és valami nagyon geil egyenruha felöltésével egybekötve. Ezután felszolgálták a reggelit, s legalább ez olyan szakasza volt a helyzetnek, amellyel Sam meg tudott birkózni, ahogy bármely más yorkshire-i is meg tudott volna.

Evés közben Sam egy kissé végiggondolta a helyzetet.

„Namármost, Sam”, mondta magának, ahogy hamisítatlan yorkshire-i hidegvérrel ropogtatta a pirítóst, „voltál te már jópár fura helyzetben, s csak kijöttél belőle. Úgyhogy kurázsi: ügyelj, hova lépsz, s akkor ebből is jól kijössz majd. Minthogy Hitlert heilezik, ezért ez itt Németország kell legyen. Úgyhogy tegyél úgy, mintha ez a másik fickó lennél, akárki legyen is ez. Na de ki a csuda ez a fickó, akivé változtál?”

Egyre csak ez járt Sam fejében, s fogadok, hogy a maguk fejében is ez járt volna hasonló körülmények között. Ki a csuda ő?

Egész addig járt a fejében, amíg a magántitkára meg nem érkezett. Ez a fickó reggeli után jött be, s miután heil Hitlert és jó reggelt mondott, Sam is visszaheilhitlerezett és visszajóreggelezett. A fickó akkor kinyitott egy dossziét, s egy rakás levelet tolt Sam elé, hogy írja alá.

Ekkor jött rá Sam, hogy kicsoda ő. A levelek alján ugyanis, az alatt, ahol alá kellett írnia, mindegyre oda volt gépelve a neve: RUDOLF HESS.

„Hűha”, vett nagy levegőt Sam. „Szóval ez az, akivé változtam. Hát ezért tűntem olyan ismerősnek magamnak a tükörben. Szóval én vagyok a német csapatkapitány-helyettes vagy mi a szösz.”

Felnézett. A titkár fickó egyre csak várt.

Sam felemelte a tollat. Már éppen alákanyarintotta volna a nevét, amikor homloka ezer ráncba futott össze. Ez a fickó, semmi kétség, jól ismeri az igazi Hess aláírását, s első firkantásra leleplezi a csalást.

Sam kutyaszorítóban volt, de hirtelen megszállta őt az ihlet. Mindig azt hallotta, hogy ezek a német vezénylő fickók szeszélyesek. Úgyhogy hirtelen karlendített, és azt mondta:

„Vigye innen ezeket. A csillagok szerint a mai nap nem kedvező az aláírásra”

A titkár fiú a meglepetés legkisebb jelét sem mutatta, úgyhogy Sam nagy levegőt vett, s tovább ügetett a következő akadályhoz.

„Na fiú”, mondta. „Mi van ma még hátra?”

„Ó, csak egypár hadiszemle, meg egy vagy két díszfelvonulás, a szokásos biznisz”, mondta a fiú.

„Hát legyünk túl rajta”, mondta Sam.

Úgyhogy nekivágott, csinálta serényen, és úgy tűnt, senki sem gyanít semmit.

De teaidőben megszólalt a telefon.

„Hello”, mondta Sam.

„Heil Hitler, te vagy az, Rudolf?” kérdezte egy hang.

„Hogyne, Heil Hitler, én vagyok az”, mondta Sam. „Ki beszél?”

„Heil Hitler, én.”

„Ki?”

„Hitler!”

„Ó, heil te!” mondta Sam. „Hogy s mint?”

„Heil én”, mondta Hitler. „Egyedül érzem magam, Rudi. Ülj fel a gépedre és repülj le ide Berchtesgadenbe, hozzám.”

„Máris”, mondta Sam. „Egy perc és ott vagyok. Viszlát.”

„Várj, Rudi. Elfelejtettél valamit.”

„Ó, persze”, mondta Sam. „Heil te. Viszlát.”

„Heil én. Viszlát, Rudi.”

Úgyhogy Sam felült a gépére és lerepült Berchtesgadenbe, s ott bement Hitlerhez.

„Na, Adolf”, mondta Sam, „mi a nagy harci helyzet?”

„Ó, Rudi”, mondta Hitler. „Ezek. Mindenki. Mind akarnak valamit.”

„Mit akarnak?” kérdezte udvariasan Sam.

„Ó, hát titkosrendőrt. Itt járt Goebbels, és valahogy felfedezte, hogy Göringnek néhány titkosrendőrrel többet adtam, s azt mondta, hogy Göring ezekkel rá kémkedik. Úgyhogy muszáj voltam Goebbelsnek is adni néhány titkosrendőrt, hogy visszakémkedjen Göringre. Aztán a vezérkar is felfedezte ezt, és ők is akartak még néhány titkosrendőrt, hogy a többi titkosrendőrre kémkedjenek. De mind átvertem. Behívtam Himmlert, és egy egész csomó titkosrendőrt adtam neki, hogy kémkedjen velük az összes többire.”

„Brilliáns”, mondta Sam.

„Ó, Rudi. Tényleg úgy gondolod?”

„Úgy.”

„Ó, Rudi. Te vagy az egyetlen, akiben bízhatok, úgy értem, akiben igazán bízhatok. Te nem akarsz titkosrendőröket, ugye?”

„Nem én”, mondta Sam. „Nem szeretem a rendőrséget.”

„Na látod. Ezt mondom”, mondta Hitler. „Igazán bízhatok benned.”

„Na, akkor minden rendben?”

„Nem”, mondta Hitler. „Nem érzem jól magam.”

„Mi a baj, fiú?”

„Hát ez a brit ügy. Nem értem, miért nincs annyi eszük, hogy feladják. Hiszen nincs esélyük. Annyit bombáztuk őket, hogy már minden épeszű ember megadta volna magát.”

„Hát ettől nem adják meg magukat”, vélte Sam.

„De hát akkor hogy verhetjük meg őket?”

„Az egyetlen mód, hogy a briteket megverje az ember, az, hogy odamegy, és úgy istenigazán megveri őket”, monta Sam büszkén.

„Úgy érted, invázió?” kérdezte Hitler.

„Hát mi más, fiú?”

„Rudi”," mondta Hitler, hirtelen talpra ugorva, „zseni vagy. Te vagy az egyetlen, aki egyetért velem. Az összes hülye tábornok meg admirális azt hajtogatja, hogy nem tudjuk megtenni. Én meg azt gondolom, hogy meg tudjuk. Nézd csak. Add ide azt az atlaszt.”

Hát így lett Sam Small az a fickó, aki eltervezte az angliai inváziót. Amikor az atlaszt kiterítették a földön, és Samet elkezdte érdekelni az egész ügy, akkor bele se gondolt, hogy a tulajdon hazájának a pusztulásán dolgozik. Egyszerűen megfeledkezett róla, miközben tette a dolgát, mint ahogy bármelyik yorkshire-i teszi a dolgát, a lehető legjobban, ahogy csak tudja.

És el kell ismerjék, nagyon érdekes szakma ez – kortárs történelmet tervezni, ahogy mondanák.

Szóval elcsevegtek róla, hány hajójuk van, hány ráérő emberük, és így szépen elrendezték az egész dolgot.

„Na, és hol fogunk partraszállni? Mit szólsz Doverhez?” kérdezte Hitler.

„Nem”, mondta Sam.

„Nem?” kérdezte Hitler. „Nemet mondtál nekem?”

„Igen, nemet mondtam”, mondta Sam. „Nem fog összejönni. Túl magasak a sziklák.”

„Milyen csodálatos taktikai helyismereted van, Rudi. Na és mit szólsz Portsmouthhoz?”

Sam lassan megrázta a fejét.

„Én nem piszkálnám meg”, mondta. „Pompey – az nagyon, nagyon kemény dió. Kikötőváros. Némelyik utcán öt kocsma is van egy sorban. A britek nem adják fel azt véres verekedés nélkül.”

„Hát akkor hol, Rudi?”

„Pevenseynél. Ahol Hódító Vilmos partra szállt.”

„Remek. És ő meg is csinálta, mi, Rudi?”

„Meg ő.”

„Ez jó előjel, Rudi. Legyen Pevensey. Egy hét alatt el tudunk készülni. Mit szólsz, mához egy hétre támadunk?”

„Várjunk egy percet”, mondta Sam. „Ne kapkodjuk el. Számoljunk egy cseppet. Az csütörtök este lesz. Nem jó. Nézd csak! Szombathoz egy hétre. A hónap utolsó napja.”

„Szerencsés dátum az, Rudi?”

„Hogy szerencsés-e?” mondta Sam. „Hát gondolj csak bele. Hétvége, és ráadásul a hónap utolsó napja, úgyhogy fizetésnap. Képzeld csak el, az összes nőtlen altiszt elázva ül a kantinban, a nős altisztek a városban a feleségüknél, akik elveszik tőlük a fizetést, a tisztek szabadnapon szanaszét az országban, és a regruták mind fej vagy írást játszanak. És ami meg a flottát illeti, hát tudod, milyenek a tengerészek fizetésnap éjszakáján. Ázott ürgék kívül-belül. Az egyetlen nap, amikor esélyünk van.”

„Rudi, csodálatos vagy”, mondta Hitler.

És annyira odavolt, hogy Sam hirtelen bánni kezdte, hogy Hitler nem tudja, hogy ő valójában Sam Small, és hogy neki jár a dicsőség. Semmi értelme jó munkát végezni, amikor más zsebeli be a dicsőséget.

De míg ezen rágódott, Hitler már hívta is a vezérkart, és elrendelte Anglia megszállását. És ekkor – és csak ekkor – látta Sam, hogy mit csinált. Bombabiztos inváziót tervezett tulajdon országa ellen. És már túl késő volt, hogy bármit tegyen ellene. Mert Hitler már a tábornokoknak magyarázott, a tábornokok már az utasításokat adták a szárnysegédeknek, a szárnysegédek parancsokat telefónoztak le a tiszteknek, akik továbbadták azokat az altiszteknek, azok meg a közlegényeknek, akik majd az egész balhét elviszik, úgyhogy már készen állt az egész.

Elhihetik, hogy Sam igazán benne volt a csávában. Ott kellett ülnie egész éjjel, és azt néznie, ahogy parancsba adják a tulajdon tervét a saját országa lerohanására. És Hitler időnként megkérdezte:

„Ööö… Rudi. Biztos vagy benne, hogy Hódító Vilmosnak sikerült?”

„Hogyne, Vilmosnak sikerült, nagyon is sikerült”, mondta lemondóan Sam.

„Na jól van”, mondta Hitler megkönnyebbülten.

Hajnalra mindenki elálmosodott, úgyhogy Hitler azt indítványozta, hogy Sam töltse ott az éjszakát, hát már eléggé belehúztak, hogy úgy mondjuk. És Sam így is tett.

De nem tudott elaludni. Ott feküdt, és törte a fejét. Az egyszer világos volt, hogy nem állíthatja már le az inváziót. Az egyetlen lehetőség az volt, hogy leadja a briteknek a fülest. De hogyan tudná ezt megtenni?

„Ó”, motyogta Sam maga elé. „Jól belecsaptam a lecsóba, az egyszer szent. Tíz nap és megtámadják Angliát, és nem tudom, hogyan állítsam meg őket. Jaj, mit tettem! Jaj, bárcsak itt lenne Mully, hogy megmondaná, mit csináljak. Bárcsak itt lenne!”

És így szorongott és őrlődött szegény Sam, míg csak a hajnal fel nem kélt a nagy fehér tarajú hegyek fölött, s ő álomba nem szenderült.

Másnap reggel Sam felébredt, s még mindig Rudolf Hess volt. S ekkor jutott eszébe a nagy ötlet.

„Ha már nem tudom leállítani az inváziót, hát hazarepülök és leadom a drótot”, mondta magának. „Ez a pálya.”

Úgyhogy elkezdett azon agyalni, hogyan kerüljön haza. Ami nem volt egyszerű. Nem lehetett csak felállnia és azt mondania:

„Kérek egy jegyet Londonba.”

Úgyhogy elhatározta, hogy titokban lép meg.

De ahányszor megpróbálta aznap, mindig kudarcot vallott.

Először is nagy vezérkari ülést rendeztek az invázióról, ami egyre csak nyúlt, mint a rétestészta. Végül Sam látszólagos hanyagsággal azt mondta:

„Na, úgy látszik, minden megy remekül, úgyhogy akkor én olajra is lépek.”

„De hát hová mész, Rudi?” mondta Hitler.

„Ó, azt gondoltam, hazaugrom Berlinbe”, mondta Sam hanyagul.

„Ne már!” mondta Hitler. „Itt kell maradj, Rudi. Hiszen” és nyomorúságosan suttogóra halkította le a hangját „te vagy az egyetlen, akiben bízhatok, akiben igazán bízhatok”. Így hát Samnek maradnia kellett.

Később sikerült valahogy megpattannia, de alig ért az erkély alá, amikor Hitler észrevette.

„Nana, Rudi”, feddte meg Hitler. „Rengeteg a tennivaló. Nem szép dolog meglógni a munka elől.”

De Sam már eltökélte magát, és csak leste, egyre leste a kedvező alkalmat, míg végül sikerült lemennie a lifttel. De elkapták és visszahozták, s most igazán benne volt a slamasztikában.

„Hová indultál ilyenkor?” mondta Hitler.

„Nagy itt a zsufi”, mondta Sam. „Csak kimentem egy kis friss levegőt szívni. Azt hiszem, a magaslati levegő nem tesz jót nekem.”

„És miért mentél a gépedhez?” érdeklődött Hitler.

„Ó, csak járni akartam vele egyet, hogy kitisztuljon a fejem”, hazudta Sam mint a vízfolyás.

„Ha a magasság zavar, akkor miért akartál felszállni?” kérdezte Hitler.

Ez talált. Samnek nem jutott eszébe más, mint hogy megbántott pillantást vessen Hitlerre.

„De hát Adolf”, mondta, „azt hittem, hogy bízol bennem?”

„Igen”, mondta Hitler. „De senkiben nem bízom annyira. Úgyhogy itt maradsz. És a biztonság kedvéért parancsot adtam, hogy nem szállhatsz fel többet.”

„Ó, micsoda bizalom”, mondta Sam. De csak úgy magának.

Attól fogva nem tehetett mást, csak ült ott, és nézte, hogyan jönnek be a tábornokok jelentéstételre, mint a szavazatszámlálói eredmények a választási központba.

A jelentések szerint minden német alapossággal történt. Száz hadosztálynyi gyalogos már vasúton volt a kikötők felé, de csak éjjel haladtak; a mérnökök szörnyű német alapossággal vájtak barlangot a francia sziklák alá az ötvenezer beton hajó számára, amelyeknek az inváziós csapatokat kellett átszállítaniuk a Csatornán; ágyúkat, muníciót, hadtápot rakodtak mint az álom; kétéltű tankok gurultak a lapos partokra, hogy átússzanak a Csatornán; Göring légierejét speciális kipufogócsövekkel látták el, hogy hatvanezer repülő mesterséges ködöt bocsáthasson a Csatornára és a partvidékre. Nem volt semmi, amire ne gondoltak volna – és mindez Sam szeme előtt ment végbe.

És szegény Sam nem léphetett meg. Még drótnélküli üzenetet sem küldhetett. Azt kívánta, bárcsak itt lenne néhány Gommy Doakes versenygalambjai közül, hogy üzenhetne vele Gommynak, hogy értesítse odahaza a rendőrséget. De a kívánság nem volt jó semmire. Egyetlen galambja sem lett. Meg volt lőve.

És úgy maradt meglőve egész nap, és másnap és harmadnap is. És egész idő alatt egyre közelebb jött az a rettenetes nap, amikor – ezt Sam pontosan megjósolhatta a szörnyű német alaposságból – egész Anglia ausgestruckensunkenstunkenstrafenyítve lesz. Ami magyarul annyit tesz, mint hogy vége a dalnak, kampec dolóresz, konyec filma.

Hújaj, gyötrődött Sam. És valljuk meg, bárki hősünknél kisebb figura felhagyott volna minden reménnyel.

Már csak három nap maradt hátra az invázióig, amikor megtörtént a Dolog. A Sors kopogtatott a Történelem ajtaján, ahogy mondanák. Sam nem tudta, hogy a Sors volt az. Csak annyit látott, hogy Heinrich Himmler lépett be a konferenciaterembe, és valamit sugdosott Hitler fülébe. És Samet nagy nyugtalanság fogta el, mert látta, hogy ahogy Himmler sugdosott, mindketten oldalvást feléje néztek. Nagyon nyugtalan lett.

Végül Hitler bólintott és intett Samnek, és ő és Himmler és Sam elhagyták a nagy termet, ahol a tábornokok már a ceremóniát tervezték a brit hadsereg végső kapitulációjára, amelynek a londoni Towerben kellett végbemennie. Ők hárman átmentek egy másik konferenciaterembe, s Hitler intett Samnek, hogy üljön le.

„Rudi”, mondta Hitler ravasz mosollyal, „szerinted mit érdemel az a bűnös, aki valamelyik tiszteletreméltó vezetőnknek adja ki magát?”

Sam érezte, hogy elönti a hideg veríték.

„Hűha, a kóklerek rájöttek”, mondta magának. „Honnan a fenéből sejtették meg?”

Úgyhogy nyelt egyet vagy kettőt, és Hitlerre nézett, aki nyájasan mosolygott, aztán Himmlerre, aki nem annyira nyájasan mosolygott. Ó, Samnak egyáltalán nem tetszett az, ahogy Himmler mosolygott.

És míg őket nézte, azt mondta magának:

„Hát ez így esett, Sam. Szép életed volt, úgyhogy a legtöbb amit tehetsz, az, hogy igazi becsületes yorkshire-iként halsz meg. De ahogy Himmler mosolyog, abból nagyon csúnya halál néz ki, úgyhogy intézzük gyorsan, tisztán, egykettőre.”

Úgyhogy felpattant, és önmagát is meglepve karlendített, és azt mondta:

„Ha bárki a Führernek adja ki magát, én Führerem, a helyszínen agyon kell lőni.”

„Remek, Rudi”, mondta Hitler. „Látod, Himmler. Mondtam neked.”

Aztán Samhez fordult.

„De nem a Führernek adja ki magát, Rudi. Hanem Rudolf Hessnek.”

„Szóval vége a komédiának”, mondta magának Sam. „Hát így esett…”

Előrelépett, és kirántotta a pisztolyt Himmler pisztolytáskájából:

„Agyon kell lőni, akkor is, ha én vagyok”, mondta, és saját mellének szegezte a fegyvert. Hitler boldogan ugrott fel.

„Ó, micsoda hűség, micsoda bizalom, micsoda odaadás, Rudi! Igen, valóban te vagy az egyetlen, akiben bízhatok. Hol van az illető, Himmler?”

„A földszinten”, mondta Himmler. „Ügynökeim pizsamában kapták el Rudolf berlini lakosztályában. És mivel tudtam, hogy Rudolf itt van – hiszen te magad tiltottad meg neki, hogy elmenjen –, hát idehoztuk őt Rudolf harci gépén. Most is ott ül a gépen, odalent a titkos repülőhangárban.”

„Remek”, mondta Hitler. „Menjünk, nézzük meg a fickót.”

„Úgy van”, mondta Sam, a zsebébe süllyesztve a pisztolyt.

„Hé, mi lesz azzal a pisztollyal?” kérdezte Himmler Samtől.

„Na mi van, főgyanakvó, csak nem gondoltad, hogy meg akarom lovasítani, he?”

„Nem, de vesztettem el már egyet s mást ilyen módon”, mondta Himmler.

„Hah, gondolom, így is szerezted”, riposztozott Sam.

„Fiúk, fiúk”, mondta Hitler. „Abbahagynátok a csipkelődést? Hagyd nála a fegyvert, Heinrich, mert Rudinak szóló különös kegyként, és hogy lássa, mennyire bízom benne, átengedem neki azt az örömet, hogy személyesen… ööö… számolja fel ezt a betolakodót.”

„Én vagy Streicher jobban elintéznénk”, dohogott Himmler.

„Úgy van, csinálja ő vagy Streicher”, mondta Sam.

„Nem”, gurult dühbe Hitler. „Én vagyok itt a Führer vagy nem én vagyok?”

Mindezen idő alatt lefelé mentek liftekkel és udvarokon át és alagutakon keresztül és egy földalatti repülőhangáron át, ahol egy repülőgép állt egy csomó fekete sisakos katonával körülvéve. És ott, a repülőgép orra előtt, egy tiszt szorításában, ott állt Sam hasonmása, aki egyáltalán nem úgy nézett ki, mint Sam. Hanem pont úgy nézett ki, ahogy Sam nézett ki most. Mint Rudolf Hess. Tény és való, amennyire Sam tudta, és ahogy már maguk is kitalálhatták, ez volt az igazi Rudolf Hess.

És ott volt a szegény Sam, aki arra ítéltetett, hogy hidegvérrel agyonlője ezt az embert.

„Micsoda pompás álcázás”, mondta Hitler. „Nézd csak, Rudolf, milyen ravaszak és könyörtelenek a mi ellenségeink. Nem gondolod, hogy jobban meg kéne vizsgálnunk őt, ahogy Himmler javasolja, hátha bevallja, hogy brit kém?”

De Sam addigra már végiggondolt ezt-azt. És megszállta az ihlet. Elővette a pisztolyt, és az igazi Hessre szegezte.

„Nem”, mondta Sam. „Hadd csiklandozzam meg először egy kicsit.”

„Az jó lesz”, mondta Hitler elismerően.

„Na te disznó kutya”, mondta Sam fenyegetően, Hess gyomrába döfve a pisztolyt. „Hogy mered magadat nekem kiadni?”

És jókorát sózott Hess orrára.

„Nézz oda, Rudolfnak van vér a pucájában”, ujjongott Himmler.

Sam újabbat sózott Hess orrára, és amikor Hess rá akart rohanni Samre, a testes tiszt hátracsavarta a kezét.

„Hagyja csak”, mondta Sam. „Engedje el, és álljon félre.”

A tiszt félreállt, és Sam a pisztolyt Hess selyem pizsamájának középső gombjára szegezve bevitt neki egy balhorgot, amely a repülőgép ajtajába taszította vissza Hesst. Sam oroszlánüvöltéssel ugrott utána, és újabb ütést mért rá, amely még hátrébb repítette. S mialatt Himmler boldogan tapsolt, Sam az alélt testet a gépbe taszította, utánaugrott, becsapta az ajtót, begyújtotta a motort, s az egész meglepett gyülekezet színe előtt a magasba emelkedett. Odalent volt egy kis fejetlenség, egy-két golyó áttört a szárnyakon, de ennyi volt az egész.

És Sam végre szabad volt.

Először nem tudta visszatartani elégedettségét. Énekelni és táncolni szeretett volna. Hatalmas nevetésben tört ki, ahogy elképzelte, mit gondolhat most Hitler és Himmler.

Aztán zajt hallott a háta mögött, és látta, hogy Hess felül.

„Na, fiú”, mondta Sam nyájasan. „Bocsáss meg, hogy ilyen realisztikusan el kellett rakjalak, de csak így tudtam túljárni az eszükön.”

„Akkor most fordulj meg és szállj le”, mondta Hess.

Gyorsan felállt, de Sam rászegezte a pisztolyt.

„Légy már kicsit észnél, fiú”, mondta. „Mindketten Rudolf Hessek vagyunk, és ha leszállunk, mit gondolsz, melyikünknek hisznek majd?”

„Én vagyok az igazi Rudolf Hess!”

„No persze. De én is ugyanolyan mély hangon tudom ezt mondani. És amúgy nem is érdekes, hogy melyikünk az igazi Rudolf Hess. Ezek soha többé nem hisznek egyikünknek sem, miután így megpattantam. Gondolj csak bele, mindkettőnket bekasztniznak, szigorú őrizet alatt, vagy még annál is rosszabb. Úgyhogy csillapodj és légy észnél, fiú.”

A másik egy darabig csendben ült.

„De hová megyünk?” kérdezte.

„Hát ez világos, mint a nap”, mondta boldogan Sam. „Fel, Angliába.”

És elénekelte a népszerű indulót.

Hess csodálattal és tisztelettel nézett rá.

„Úgy érted, hogy egymagunk szállunk az ellenség fölé, és országunkért harcolva halunk meg?”

„Valahogy úgy”, mondta Sam. „És hogy egyszerűbben intézzük, most kormányozz te egy kicsit, én meg ezzel a pisztollyal vigyázok, hogy valami huncutságot ne gondolj. Ülj előre, fiú.”

Úgyhogy Hess a kormányhoz ült, míg Sam rászegezte a pisztolyt, és az iránytűt nézte, hogy semmi huncutság ne történjék.

„Kanyarodj kicsit északabbra”, mondta Sam. „Szálljunk le Yorkshire-ben. Jó hely a landolásra, sok lapos láppal.”

„Mennyivel északabbra?” kérdezte Hess.

„Mittudomén”, mondta Sam. „Kicsit fordítsd északnak. Yorkshire akkora grófság, biztosan nem tévesztjük el.”

Mostanára már bizonyára maguk is összerakták a történet folytatását.

Egy kicsit túlságosan északra fordultak, úgyhogy elkerülték Yorkshire-t, és Skócia fölé értek. Sam a szürkületben egy kastély körvonalait látta, amely úgy nézett ki valamelyest, mint a rudlingi herceg otthona.

„A rudlingi herceg földjén szállunk le”, kiáltott Sam. „Ő majd mindent elintéz. Megvannak hozzá a kapcsolatai meg minden.”

„Úgy érted, ő nagy ügyünk titkos szimpatizánsa?” kérdezte Hess.

„Úgy is lehet mondani, fiú.”

„Emlékezni fogok a névre”, mondta Hess. „Ha elszakadnánk egymástól, őt fogom keresni.”

„Ha elszakadnánk?” ismételte Sam. „Miért szakadnánk el?”

„Mert úgy tűnik, hogy kifogytunk az üzemanyagból”, mondta Hess. „És ebben a sötétben nem tudunk jól leszállni. Ugornunk kell.”

Ekkor köhögni kezdett a motor. Hess felugrott, magára erősítette az ejtőernyő szíját, és kinyitotta az ajtót.

„Akkor én megyek”, mondta.

„Sok szerencsét, fiú”, mondta Sam.

„Sok szerencsét neked is”, mondta Hess. „Szükséged lesz rá. Mert úgy néz ki, nincs másik ejtőernyő.”

És ugrott.

„Hűha”, mondta Sam. „Benne vagyok a slamasztikában.”


Namármost minden történelemtudós jól tudja, hogy a Brit Birodalom fölött saját külön Gondviselés őrködik.

A történelem során újra meg újra, amikor súlyos válság közelgett, és már minden remény elveszett, egyszerre csak a helyzet megtermette a maga emberét.

Szeretném, ha látnák, hogy ez a külön Gondviselés, amelyet Isten az Ő britjei számára készített, miként működött ebben az esetben. Itt van egy ember – az egyetlen élő brit, aki agyában hordozza a legszörnyűbb híradást a Birodalmat fenyegető csapásról. Itt van ő, a koromsötétben, egy süllyedő repülőgépen, sok ezer lábra a vad földfelszín felett. Nincs ejtőernyője. A gépen maradni halál. De életben kell maradnia, hogy elvihesse ezt a hírt nemzete vezetőinek.

És ki mást szemelhetett volna ki a Sors kerek e világon egy ilyen fontos történelmi szerepre, ha nem Sam Smallt? Ki más tudta volna ezt végbevinni? Íme, itt van a kilátástalan helyzet, és a Gondviselés azt az egyetlen embert ülteti ebbe a helyzetbe, aki biztonságban le tud szállni a gépről – másszóval Sam Smallt, a yorkshire-i repülő embert. Az egyetlen élő embert, aki saját erejéből tud repülni.

De ne álldogáljunk túlságosan hosszan tátott szájjal a Gondviselés kifürkészhetetlen törvényei avagy szeszélye és az Ő nyájas jóindulata előtt az Ő britjei iránt. Inkább rázzuk meg a fejünket, s tegyük az egész dolgot oda, ahová tartozik, a megoldatlan ügyek galaxisába, az idő és tér, az Einstein-elmélet és a férfi és nő viszonya mellé. És térjünk vissza olyasvalamihez, amiben meg tudunk kapaszkodni és hinni tudunk. Másszóval, a jó öreg Sam Smallhoz.

Ott állt ő, éppúgy a biztos halál torkában, mint Pearl White a The Perils of Pauline minden heti folytatásának a végétől visszafelé számított negyvenedik folyóméterében. De agya nyugodtan és állhatatosan működött, yorkshire-i ügetésben.

„Nos hát”, mondta, „eljött a szükség. Megígértem Mullynak, hogy soha de soha nem repülök többé, amíg csak élek. De ha egyszer muszáj, hát muszáj, és bizonyára meg fog nekem bocsátani, amilyen fontos alkalom ez az én életemben, hogy úgy mondjam.”

Úgyhogy nagy levegőt vett és az ajtóba állt.

„Nagyon remélem, hogy nem felejtettem el, hogy kell csinálni”, mormogta. „Mert ha elfelejtettem, akkor egy rettenetes véres paca leszek odalenn.”

És a maga yorkshire-i módján, mindenféle szenvedélyes vagy hazafias kitörés nélkül a királyra és a hazára vonatkozólag, Sam ejtőernyő nélkül leugrott.

Egy félelmetes percig fel-alá forgott a sötétben. A viharos szél belekapott a karjába, ahogy megpróbálta kiterjeszteni. A levegő ruhája alá bújt, és újra meg újra felfordította. Már éppen elkezdte volna szomorúan mondani, hogy „Madison Square Garden, már megint”, amikor eszébe jutott az a kicsi ember sok évvel azelőtt, aki leült az ágya szélére.

„De én tudok repülni”, mondta. „Tudtam, repültem és ismét fogok.”

És ahogy a viharos tenger csitul el, úgy hagyott alább a szél, végtagjainak ráncigálása megszűnt, és a könyörtelen zuhanás helyett immár simán, gyönyörűen, révülten siklott a levegő párnáinak hátán. Az érzés éppolyan eksztatikus volt, mintha valaki megvakarná a viszkető hátadat pont ott, ahová magadtól nem tudsz elérni.

„Óóóó”, mondta Sam. „Ez nagyon jó. Nagyon büszke vagyok rád, Sam, hogy ilyen jól csinálod, annyi kihagyott év után. Nagyon jól csinálod.”

Odalent valahol távol egy dörrenés és lángnyelv jelezte Samnek, hogy a gép lezuhant. Úgyhogy lágyan arrafelé fordult, és körözni kezdett a mező fölött, ahol jobbra is, balra is lámpások közeledtek.

Egyre közelebb siklott, míg meg nem hallott egy hangot, amely tiszta, érthető angolsággal, noha idegen akcentussal azt mondta:

„Én vagyok Rudolf Hess!”

Erre egy másik hang válaszolt:

„Héj, Moggi, ide cámplázz. Egy nimet placcant le itt a zigbül.”

„Micsoda istentelen tájszólást babognak errefelé”, mondta Sam. „Skóciában kell legyek. És minthogy nem akarom, hogy németként tartóztassanak le, jobb, ha odébbállok. De hová menjek?”

Sam nem volt könnyű helyzetben, hiszen, mint emlékszünk, úgy nézett ki mint Rudolf Hess, és még mindig német egyenruhában volt. Sokkal rosszabb helyzetben volt, mint az igazi Rudolf Hess, aki, mint emlékszünk, legalább pizsamában volt. Akkor támadt egy nagy ötlete.

„Repülj haza Mullyhoz, fiú”, mondta. „Két agy több egynél, és ő majd kitalál valamit. És amellett már hozzászokott, hogy különös dolgok történnek veled, úgyhogy nem kell hosszan magyaráznod.”

Úgyhogy meglendítette a karját, és egy kissé magasabbra emelkedve Yorkshire felé vette az irányt. A hajnal első fénye éppen felderengett, amikor elkezdte felismerni maga alatt a tájat.

„Molford fölött kell legyek”, mondta. „Ott a Kocsi meg a Ló, amott meg a Fekete Hattyú. Igen, és ott a Zöld Alan, meg a Wellington Arms, úgyhogy ez itt már Wuxley – és ott a jó öreg Kiterjesztett Szárnyú Sas, és itt a Green. És itt az én kuckóm. Hopsz!”

És itt Sam elkövetett egy hibát. Ne felejtsük, jó ideje nem repült már, és abbéli örömében, hogy végre otthon van, egyfajta fejesugrást végzett, azt gondolva, hogy majd a végén állva landol. De elmérte a távolságot, túl későn fordult meg, s olyan keményen lefejelte az ajtófélfát, hogy az hat hüvelyknyire nyomta vissza a fejét a vállai közé. És mert egy ekkora huppanás még egy yorkshire-it is váratlanul ér, eszméletlenül terült el tulajdon ajtaja előtt.

Amikor magához tért, ismerős zokogást hallott. Felült, és Mullyt látta, ahogy hintaszékében ringatózik a tűzhely előtt, ő pedig a kanapén feküdt bekötözött fejjel.

„Mully!” kiáltotta. „Te lány, te lány! Nem is tudod, mennyire örülök, hogy végre itthon vagyok!”

Mully felkelt, és Sam felé fordította könnyáztatta arcát.

„Odakint feküdni, hóttrészegen, hogy az egész világ lássa! Szégyent hozni az otthonomra és csúfságot tisztes nevünkre. Ó, Sam, Sam! Hogy hozhattál ilyen végső szégyent rám? Miután olyan hosszan tűrtem és mindig melletted álltam és dolgoztam rád és főztem rád és egyre csak tűrtem és tűrtem…”

„Ugyan, ugyan”, mondta Sam, fájdalmasan Mully felé mozdulva.

„Ne gyere a közelembe, részeg disznó, semmirekellő, mocskos bagoly…”

„Mully, hallgass rám”, esedezett Sam. „Hallgass rám, mert gyorsan kell elmondanom. Én voltam Rudolf Hess. Én terveztem meg az inváziót Anglia ellen. Ma estétől számítva negyvennyolc órán belül sor kerül rá.”

„Hah!” mondta Molly gúnyosan. „Itt a bizonyíték. Még mindig részeg vagy. Feküdj vissza, aludd ki magad.”

„Nem vagyok részeg”, mondta dühösen Sam.

„Na és hol voltál az elmúlt héten?”

„Hát mondom, Németországban voltam. Én voltam Rudolf Hess. Értesíteni kell az országot az invázióról.”

„Ha van még benned tisztelet a becsületes nevünk iránt, akkor itthon maradsz és hallgatsz. A szomszédok egyfolytában kérdezték, hol vagy. És nem voltál a Kiterjesztett Szárnyú Sasban, és én csak kerestelek, kerestelek…”

„Na most már elég!” kiáltott Sam. Felállt, még kissé támolyogva a fejét ért ütéstől. „Hallgass meg végre. Hát ki az úr ebben a házban? Hallgass. Egy héttel ezelőtt hazaindultam a Kiterjesztett Szárnyú Sasból. Olyan józan voltam, akár a bíró. A színtiszta igazat mondom…”

„Végre egyszer!”

„…Egy vagy két pohárral ittam, semmi többet. És a sötétben megbotlottam a Braithwaiték előtt abban az átkozott járdaszegélyben, és a következő dolog, amire emlékszem, hogy felébredtem, és Rudolf Hess voltam, Németországban. Úgyhogy felkeltem…”

És Sam módszeresen elbeszélte, mi történt.

Amikor befejezte, Mully hosszan nézett rá, aztán megrázta a fejét.

„Sam Small”, mondta. „Isten látja, mindig annyira melletted álltam, ahogy csak asszony ember mellett állhat. Melletted álltam, amikor repültél és mindent összekuszáltál Amerikában. Melletted álltam, amikor két emberré hasadtál. Melletted álltam, amikor a kislányt kutyává változtattad és viszont. De ezt már nem tudom lenyelni.”

„Pedig ez az igazság”, mondta Sam, megmakacsolva magát. „Hinned kell nekem”.

„Hinni neked”, mondta Mully, pontosan azon a hangon, ahogyan a feleségek mindenütt mondják a világon. „Hogyan hihetnék neked? Azt mondod, egy repülőn szöktél meg?”

„Igen”, mondta Sam.

„Honnan tudtál vezetni egy repülőt?”

„Nem tudom”, mondta Sam, „de hát logikus. Nézd csak, amikor ott voltam, németül is tudtam beszélni, vagy nem?”

„Hát gondolom, úgy kellett legyen.”

„Na látod. Pedig tudod, hogy egy szót sem tudok németül. Úgyhogy ha németül beszéltem, pedig nem is tudok, akkor logikus, hogy repülőt is tudtam vezetni, miközben nem tudom, hogy kell, nem igaz?”

„Ez így teljesen logikusan hangzik, Sam”, mondta lassan Mully. „De be kell ismerned, hogy…”

Nem folytatta, mert kopogás hallatszott az ajtón – sőt izgatott kopogás-vihar.

„Mrs. Small”, kiáltott egy idős reszkető hang. „Mrs. Small, idehaza van?”

Mully intett Samnek, hogy maradjon csendben.

„Igen, itt vagyok, Mrs. Wambley.”

„Hallotta már, Mrs. Small?”

„Nem, mit?”

„Hát Capper olvasta a Leedsi és Yorkshire-i Hírmondóban odalenn a kocsmában. Hogy egy repülőgép lezuhant Skócia fölött, és tudja, ki volt rajta?”

Mully felállt, s különös, elektromos vibrálás futott végig rajta.

„Tudom”, mondta nyugodt hangon. „Rudolf Hess.”

„Ó, hát akkor már mondták magának”, hangzott Mrs. Wambley csalódott hangja, s aztán csak öreg lábainak távolodó fáradt kopogását hallották, ahogy jobb terepet keres a nagy hír terjesztésére.

Mully egy percig mozdulatlanul állt, és Samnak megvolt az az érzéke, amely minden jó férjnek, hogy ne élvezze ki az ugye-én-megmondtam pillanatnyi győzelmét. Aztán Mully Sam felé fordult.

„Sam”, mondta végül, „ettől a perctől fogva bármi történjék is veled ebben az életben, én soha de soha nem fogok kételkedni…”

„Ugyan, hagyjuk ezt”, mondta Sam. „Fontosabb teendőnk is van most.”

„Bizony”, értett egyet Mully. „Mikor lesz az invázió?”

„Holnap éjjel”, mondta Sam.

„No jó, mossuk le a vért, bekötözlek, és felveszem a legjobb Paisley kendőmet, és menjünk, mondjuk el a jó öreg rudlingi hercegnek.”

”Igen, én is rá gondoltam”, helyeselt Sam.

Ettől fogva Sam és Mully élete egyetlen rohanás volt. A herceg ugyanis nem volt otthon, mert Londonba ment, hogy intézkedjen az új polgárőrség felállításának ügyében.

Így hát Sam és Mully vonatra szálltak Londonba. De mire odaértek, a herceg már visszaindult.

„Na idefigyelj, nincs több veszteni való időnk”, mondta Sam. „Túl közel van már a kezdőrúgás. Legjobb lesz, ha megkeresünk egy tábornokot.”

Úgyhogy felmentek a Whitehallba, hogy találjanak egy tábornokot. Végtelen hosszú folyosók végigjárása után végül találtak egyet. De amikor elmagyarázták neki a tényállást, csak a fejét rázta.

„Hm, érdekes, nocsak, nocsak”, mondta. „Invázió, hüm? Ez az ellenséges tevékenység rubrikába esik, valószínűleg a G-2 kémelhárítás illetékességébe. Egyáltalán nem az én asztalom. Boppingtop tábornokot kéne felkeresni. Nem akarnék átlépni az ő területére.”

Úgyhogy további folyosók végén rábukkantak Boppingtop tábornokra, aki nagyon érdeklődőnek tűnt mindaddig, míg Sam meg nem említette, hogy Yorkshire-ben laknak.

„Ó, bocsánat, Az az északi parancsnokság. Nocsak, nocsak, nocsak…” mondta Boppingtop.

„De tudna valamit tenni esetleg, ha támadnának…”

„Maguk civilek ezt nem értik”, mosolygott a tábornok, hosszú bajszát pödörgetve. „A hadseregben mindennek megvan a helye, mindent a maga helyén. Így működik a katonaság. Muszáj betartani a szolgálati utat. Keressék Toppingbopot – GSO-5, GTH-3, VII Corps, Északi Parancsnokság. Toppingbop. Remek ember. Ő majd pontosan megmondja, mi a teendő.”

Mire Sam és Mully kiértek a nagy és lüktető London kövezetére, már sötétedett, és az emberek igyekeztek hazaérni az esti légitámadások kezdete előtt.

„Hát a szabály az szabály”, mondta Sam. „Tisztelnünk kell a törvényt és a rendet, úgyhogy…”

„Egy fenét”, replikázott Mully. „Ha így folytatjuk, mindannyian horogkeresztet fogunk viselni, mielőtt elmondhattuk volna a történetünket. Én tudom, mit tegyünk. Rendőrt hívunk.”

„Semmi dolgom semmiféle rendőrrel”, tiltakozott Sam.

De mégis találtak egy rendőrt, aki rendelt egy Fekete Máriát, amely a rendőrörsre szállította őket. Az őrmester kihallgatta őket, majd megcsóválta a fejét, és beírta a jegyzőkönyvbe:

„Két gyanús személy, akcentusukból ítélve kétségtelenül hollandok vagy románok. Belbiztonsági rovatba felvéve.” Aztán cellájukba kísérte őket.

Másnap reggel volt a tárgyalás. A bíróság figyelmeztette őket, hogy elő ne forduljon még egyszer, bírságot szabott ki rájuk, és lezárta az ügyet mint első szabálysértést.

Sam és Mully hallgattak, de amikor ismét az utcán voltak, Sam nevetésben tört ki.

„Na végül is te juttattál rács mögé minket”, csuklott. „A te ötleted volt, hogy rendőrt hívjunk. Én mondtam, hogy ne legyen soha dolgunk rendőrrel.”

Mully szorosabbra kötötte a kendőt az állán.

„Te jó Isten”, mondta. „Hogy a fészkes… Hazamegyünk, és szálljanak meg minket. Ezek a mocskos londoniak. Nem is értem, miért itt él a mi jó királyunk és királynőnk, és nem…”

„Ez az!” mondta hirtelen Sam. „Hogy miért nem gondoltam rá előbb?”

„Mire?” kérdezte Mully.

„Hogy a királynak szóljak. Nézd csak, most biztosan otthon van a Buckingham palotában.”

Úgyhogy a Buckingham palota felé vették az irányt, és Sam azt mondta az őrnek a kapunál:

„Mr. és Mrs. Sam Small látni kívánják Őfelségét, a királyt.”

Az őr bement a fülkébe, és felszólt telefonon: „Mr. és Mrs. Sam Small látni kívánják Önt, Felség”, mondta.

„Hát küldd fel őket hamar”, mondta a király. „Ne várakoztasd őket, fiú.”

Az őr felvitte Samet és Mullyt a palotába. A király azt mondta:

„Igyatok meg egy teát velem és a királynővel. Olyan hideg, nyirkos idő van odakint.”

A kiráynő öntött Samnek és Mullynak egy-egy csésze teát, csak egy-egy kockacukorral, és Mully tudta, hogy ez a háborús idők miatt van. Aztán a király azt mondta:

„No, Sam, fiú. Mindig örülök, ha látlak. Mi újság?”

„Hát lesz ma éjjel egy invázió”, mondta Sam.


És Sam részletesen elmondta az egész dolgot, onnan kezdve, hogy hogyan vált Rudolf Hesszé. „Te jó Isten”, mondta a király, „micsoda sajátos metamorfózis. De örülök, hogy sikerült épp időben visszaváltoznod. Na most ami az inváziót illeti… Hol van a hadseregfőparancsnokom?”

„Itt vagyok, Fenség”, mondta a tábornok, szinte a semmiből felbukkanva és szalutálva. Egyáltalán nem hasonlított Boppingtop tábornokra, jóval fiatalabb is volt nála.

„Nagyon jó”, mondta a király. „És hol van a légierő főparancsnoka?”

„Jelen, Sir”, mondta a főparancsnok, szalutálva.

„És hol van az admirálisom?”

Minthogy az admirális a Silent Service (tengeralattjárók) kötelékében szolgált, semmit nem szólt. Csak felbukkant és szalutált.

„Remek. És hol van Winnie?”

„Én itt voltam egész idő alatt”, mondta Churchill egy függöny mögül, újabb szivarra gyújtva.

„Pompás”, mondta a király. „Sam Small arról tájékoztatott, hogy ma éjjel invázió készül.”

„Hűha”, mondta a tábornok, „milyen mocskos időpont-választás. Pont fizetésnapon, és hétvégén…”

„Hát igen, ezért terveztem pont ma éjjelre”, mormogta Sam. „Nem akarok semmi rosszat mondani a brit katonákról és matrózokról, különösen nem a tábornokok és Őfelsége előtt…”

„Ó, pontosan tudom, milyenek az én derék katonáim és matrózaim”, mondta a király. „Fizetésnap éjszakáján egy kicsit rózsásak.”

„Rózsásak?” kérdeztek vissza a tábornokok.

„Merev részegek”, fordította Sam.

„Nagyon, nagyon kínos időpont a támadásra”, mondták a tábornokok. „Mit tegyünk?”

„Megvan”, mondta Sam. „Mi van, ha parancsot adunk ki, hogy a fizetésnap hétfőn reggelre tolódik?”

„Lehetetlen”, mondták a tábornokok. „Ez a törvény. A királyi törvényekben, rendszabályokban és rendeletekben világosan ki van mondva, hogy a fizetésnap ekkor van a brit hadseregben, immár négyszáz éve. Ez a törvény.”

És ennyiben is maradtak volna Sam jó ötlete ellenére, ha a királynak nem jutott volna valami eszébe.

„Te jó Isten”, mondta a király. „Nem hozhatok egy törvényt, hogy minden fenti helytálló, kivéve invázió esetén?”

„Ezt megteheti, Fenség”, mondta Churchill. „Bízza csak rám.” És mindjárt el is vonult, hogy jóváhagyassa a törvényt, s vele együtt a tábornokok és az admirális is.

És mindenki megkönnyebbülten fellélegzett, mert tudták, hogy a brit hadsereg és hajóhad színjózan lesz az invázió idején. Sőt annyira fel lesznek háborodva, amiért nélkülözniük kell szombat esti pint sörüket, amely minden britet születésénél fogva megillet, hogy ízekre szaggatnak bármilyen szerencsétlen német hadsereget, amely véletlenül angol területre téved.

Úgyhogy a tábornok elment riasztani a hadsereget, a légierő-fickó bemelegíteni a gépeket, és el az admirális is, aki nem szólt egy szót sem, de egészen rendkívüli tervet forralt, hogy több hordó gázolajat dob le az óceán fenekére, és lángra lobbantja velük a Csatornát.

Hát így hiúsult meg az Anglia elleni invázió. És ez az egyetlen igaz és szavahihető beszámoló a történtekről.

És ez az egyetlen valódi magyarázat arra is, miért ért földet Rudolf Hess Skóciában. El kell ismerniük, hogy ez az egyetlen logikus magyarázat, amelyben minden részlet a helyére kerül. Senki nem lenne olyan őrült, hogy önmagától berepüljön egy ellenséges ország kellős közepébe. Sam Small kényszerítette erre.

Ami az inváziót illeti, olyan sok titkos intézkedés kapcsolódott hozzá, például az admirális trükkje a gázolajos hordókkal, hogy a britek makacsul tagadják, hogy valaha is megtörtént volna. Szeretnék homályban tartani az ellenséget.

De ha ez a háború egyszer véget ér, akkor elmehetnek Mr. Churchillhez, és megkérdezhetik, valóban ez-e az egyetlen igaz beszámoló a történtekről. Minden kételkedőt kifejezetten felkérek erre, és bármiben hajlandó vagyok fogadni, hogy engem igazol.

De vissza Samhez. A király szerette volna őt kitüntetni egy érdeméremmel vagy bármi mással, de Sam igazi yorkshire-i volt, ami a kitüntetéseket illeti.

„Ugyan, ez megtiszteltetés volt számomra, aztán legközelebb majd te is viszonzod valamilyen szívességgel. Csak kiszaggatnám a jó öreg kabátomat azzal az ostoba medállal.”

„Helyes”, mondta a királynő méltóságteljesen, „nincs is nagyobb jutalom annál a tudatnál, hogy az ember szörnyű sorstól mentette meg a hazáját”.

„Szívből köszönöm, ma’am”, mondta Mully, kecsesen pukedlizve.

Végül a király még egy dicsérettel halmozta el Samet. „Mihez kezdene Britannia az egyszerű yorkshire-i férfiak és asszonyok nélkül?”

„Én nem tudom”, mondta Sam. „De szomorú lenne az a nap, amelyen megpróbálná.”

Nincsenek megjegyzések: