A nagy utazás



Kelt 1945 Agusztus 8kán

Kedves anyukám élek
Eszt a levelet Buda Pesten
Irom Hogy hova
Megyunk nem tudjuk
hogy hova visznek
Aszt csak ök tudjak

Csokolak
Szászor
Apud
Karasz Pálné
Részére
Békés Megye
Orosháza
Köségi posta 133/31




Kelt 1945 Agusztus 9kén

Kedves anyukán hálistenek életben vagyok
Semi bajom nem történt csak az fáj
Nagyon hogy Magyar országon keresztül
Visznek benünket Romániába valami munkára
De majdcsak megsegit a Jó Isten hogy egyszer
Viszont látjuk egymást, hogyha megérjük
Üdvözlöm nénémet Böncikét Mamájékat
És az Öszes rokonokat és barátokat
Akik élnek, Csokolak Milioszor ate Apukád

Sógoromrol semitsem tudok 1 holnapja

Karasz Pálné Részére, Békés Megye
Orosháza köségi posta 133/31
Karasz Pálné
Részére
Békés Megye
Orosháza
Köségi posta 133/31

Aki megtalálja
Sziveskedjék
A cimzetnek
Elküldemi



Kedves férje aug. 10én Szolnokon utazott keresztül a fogoly vonattal Románia felé, de reméljük rövidesen visszasegíti őket a jó Isten és újra viszontláthatják egymást! Szeretettel köszönti Csikos ImrénéHadifogolylevél

T. Karasz Pálné
Orosháza
Községi posta 133/31
Békés megye

[Feladó:] Csikos Imréné, Karczag, Petőfi u. 14.




Kelt 1945 Agusztus 10kén

Kedves anyukám ezt a levelet
Mezőturol irom a lezárt vagonbol
Sajnos hogy nemtudok haza
Jöni Semi bajom nincsen
Csak nagyon fáj hogy még csak
Nemis láthatlak újra
hoszu távollét után de hogy
Mikor látjuk viszont egymást
Az utunk Romániába vezet munkára
Édes anyukám Csokolak Milioszor
Apukad

Csokolom Mamájékat
Csokolom Nénémet
Kis Böncikét
Pali,

Ha a Jo Isten hazasegit életben
Akorboldogokleszunk
Karasz Pálné
Reszére
Békés Megye
Orosháza
Köségi posta 133/31




Kedves ismeretlen magyar testvér
A mezőturi állomáson pénteken este 7 orakor be érkezett egy magyar fogoj vonat, én is kint voltam és fel vettem ezt az üzenetet, és sietek minél hamarab eljutatni önek, hogy meg tudja hogy férje él, románia felé vitték öket. Beszélni nem lehetet velök, sem nem lehet látni honan dobták ki a levelet. Mikor el megy a vonat akor lehet oda menni a céduláér. Maradok tisztelettel Erzsike

Kérem legyen szives értesíteni megkapták e üzenetemet
cimem. Mezőtúr. Székeskert 19.a Rima Erzsike
Nagyságos
Kárász Pálné
részére
Békés megye
Orosháza
Köségi posta 133/131

Fel. Rima Erzsébet. Mezőtúr. Székeskert 19

fogojlevél




Kelt 1945 Agusztus 11kén

Kedves anyukám ez a levél
Márt vagy a hatodik amit
Irok eszt márt a határtól
Irom Édes anyukám nagyon
Vigyáz magadra Mert csak
Te érted érdemes enyit szenved
Ni Elképzelheted hogy menyit
Szenved az Ember Eben a nagy
Hőségben mikor rázárják az
Ajtot és alig kapunk vizet
A Vörös keresztes növérek
Hoztak egykis csomagokat
De az Oroszok nemengeték
Be adni igy hát az idén
Semi féle gyümölcsöt nemetünk
Edés anyukám hálistenek énekem
Semi bajom nincsen egésegesvagyok
Ha a Jo Isten haza segit majd
Majd mindent elmesélek
Csak megtudod várni aszt az idöt
Csokolak Milioszor Apud
Csokolom Növéremet Böncikétis
Legközelebi Viszont látásig Pali
Karasz Pálné
Részére
Békés Megye
Orosháza
Köségi posta 133/31




Kedves ismeretlen Karaszné, ha a levelet megkapja legyen szives válaszolni.
Maradok tisztelettel
Simonka

Tudom hogy meg örül a levélnek
Fogolylevél

Cim.
Karasz Pálné
részére
Békés megye
Orosháza
Községi posta 133/31

[Feladó:] ifj. Simonka Péter
Kétegyháza
N[agy]váradi ú. 98.
Békés megye


A német hadvezetés által Magyarországtól nyugatra vezényelt, és ott szovjet fogságba esett magyar katonákat 1945 nyarán két fő útvonalon szállították a szovjet Gulagra. Az egyik Debrecenen át vitt a máramarosszigeti gyűjtőtáborba, s onnan vasúttal Kijevbe. A másik Aradon át a foksányi gyűjtőtáborba, majd onnan Konstancán át hajóval Odesszába. Az utóbbi úton vitték a fenti levelek „feladóját”, az orosházai Karasz Pált is.

A vagonból kidobott és a honfitársak szolidaritására bízott levelek közül fennmaradt négy darab 1945. augusztus 8. és 11. között keletkezett Budapesten, Szolnokon, Mezőtúron és Kétegyházán (az alábbi korabeli vasúti térképen pirossal jelölve). Ez az út ma vasúton két óra. Akkor közel négy nap volt. Még négyszer ennyi volt hátra Foksányig, ahol a foglyok először szállhattak ki a zsúfolt vagonból, már aki túlélte az utat.

A szolidaritás-posta meglepően jól működött a megszállt és romba dőlt országban. A Kétegyházáig írt hat levélből négy eljutott a címzetthez. A budapestiről nem tudjuk, hogyan, a szolnokit egy karcagi lakos (kékkel jelölve), a másik kettőt egy-egy helybéli postázta együttérző levél kíséretében Karasz Pálnénak Orosházára (zölddel jelölve). A fogolynak, mint írja is, különösen fájt, hogy a vonat ott ment el otthona közelében, s még csak ki sem tekinthetett a vagonból.


A szerelvény ugyanazt az utat követte, mint Závada Pál regényének, a Jadviga párnájának hőse, a Brünnben fogságba esett Osztatní Márton. Ő is „írogatta a levélkéket”, ő is békési volt, őt is otthona mellett vitték Foksányba Budapesten, Szolnokon, Mezőtúron át. Ő is éppen augusztus 10-én ért el oda. De ő már nem jutott el Kétegyházáig.

„[1945] VII. 17. Az éjszakát gugolva alusszuk át. A WC egy kúpos kályhacső az átvágott padlóban. Sötét van és fülledt meleg. Oroszul tanulok, van orosz szótár, nyelvtan. Nem írom tovább a napokat. Meg már nem is tudom, öt vagy hat napja utazunk. Ajtóhasadékra tapasztom a számat, úgy szívom a levegőt. Koszt: állandóan kukorica, néha darálva, árpadara, korpa, buris, sózott hal, szuchár, vagyis kőkeményre szárított kenyér. Elterjed a vérhas. Először én majd Sárközi fhdgy lettünk a WC parancsnokok. Naponta háromszor engedtük oda a tagokat, de nem vált be. Éjszakai látogatók is tették tiszteletüket. Végül nem volt félóra, hogy valaki ne szenvedett volna. A vagon négy ablakából kettő be van szegelve. Görény tanyát megszégyenítő bűz. Utolsó noteszlapomat kezdem, de csak ha állunk. Legtöbbet szegény kisfiamra, Jancsikára gondolok. Odakint a legforróbb kánikula. Egypáran ájuldoznak. Többhetes mosdatlanság, szakáll, révedező, tébolyult tekintetek, sovány, félmeztelen testek – Istenem, csak egymást ne néznénk! Bandi barátom azt hiszem, megbolondult. Sírás, hangos imádkozás. Némelyik álmában beszél, és otthon jár. Határ! Az ezeréves magyar határ. Írogatjuk a levélkéket, kidobáljuk, ha látunk civil embert. Rémületes hír: Hogy mégse haza megyünk! Hanem hogy Foksániba, Romániába. Hát akkor civil élet, Isten veled! Ha először Románia, utána Oroszország – lassú halál. Nem fogadnak a határnál. Hát annyira alávaló gazemberek vagyunk? Hát nem azért mentem-e ki, mert parancsolták? Vagonunkban már 30-35-en szenvednek vérhasban, köztük én is. Egy már szinte haldoklik. Vagy 20 nap utazhatunk. Szolnok, Szajol, Mezőtúr. Ó, ismerős vidék! Érzem, hogy egy csepp erőm sincs már. Állandóan fekszünk. Nincs már több hely.

És végül ez lett Anyusom Osztatní Andrásné Palkovits Mária Jadviga utolsó bejegyzése: Tegnap, 1945. Augusztus 10-edikén kaptam a hírt, aminél rettenetesebbet anya nem kaphat. Szerelmes fiam, Marcikám meghalt. És úgy, hogy vonatúton, amikor már a legközelebb volt hozzám! Istenem, hogyan engedhetted? És én miért engedtem háborúba? Meg kellett volna tiltanom, el kellett volna rejtenem, vagy két karomban hoznom ki a pokolból. Nem voltam ott, ahol lennem kellett volna, nem azt tettem, amit tennem kellett volna! Misuval szaladtunk rögtön megnézni őt. És láttam. De azt nem írhatom le. Bár pusztultam volna el helyette én!”


Karasz Pálné haláláig megőrizte férjének a vagonból kidobott leveleit, a jóakaratú feladók kísérőleveleivel együtt. Hagyatékából kerültek Fellner János gyűjtőhöz, aki a napokban tette közzé őket a Tábori postai lapokat gyűjtők Facebook-csoportjában. Az ő engedélyével közöljük most őket.


2 megjegyzés:

Heiddar Haraldson írta...

Összeszorult a szívem. Tudható hogy visszatért-e Karasz Pál a hadifogságból?

Studiolum írta...

A kérdés engem sem hagyott nyugodni, ezért rákérdeztem Fellner Jánosnál. Tulajdonképpen nem lenne szabad elmondanom, mert gyengítem vele a poszt katartikus hatását, de sikerült megtudnom, hogy igen, túlélte és hazatért.