A kis herceg

Ahmad Mirza perzsa trónörökös, egy évvel később Ahmad Qajar perzsa sah egy 1908-as képeslapon
A vajszínű árnyalat.-on, azon belül is a Talált tárgyak osztályán bukkantunk erre a képeslapra, amely egy évvel azelőtt ábrázolja Ahmad Mirza trónörököst, hogy 1909. július 16-án Ahmad Qajar sah néven, családjából utolsóként elfoglalta volna Perzsia trónját. A bélyegző dátuma ugyan 1911 március, de ez csak ante quem. Darius Kadivar képgyűjteményében a lap másik oldalát is megtaláljuk – boldog idők, amikor elég volt annyit írni címnek: Seid Rahim úrnak Teheránba – s azon furcsa módon egy másik bélyeg és bélyegző is látható, három hónappal korábbi dátummal. De ez is csak ante quem. A quo keleti arab számjegyekkel áll közvetlenül a kép alatt: ۱۳۲۶ azaz 1326, ami az iszlám naptár szerint az 1908. február 4. és 1909. január 22. közötti időszakot jelenti. Ahmad sah idejében, ahogy az iszlám felvétele óta mindig is, ez volt a hivatalos naptár. Csak megbuktatása után, 1925-ben tette hivatalossá a papsággal szemben álló és az ősi perzsa gyökereket hangsúlyozó Reza Pahlavi azt a zoroasztriánus eredetű perzsa naptárat, amelyen többek között Omar Khayyam is csiszolt, s amely holdévek helyett a hosszabb napévekben számolta a hidzsra óta eltelt időt, ezáltal negyven évvel vetve vissza az Iránra átkeresztelt Perzsia időszámítását. Mire az évek száma a lemaradást behozta volna, addigra fia, Mohammed Reza az időszámítás kezdőpontját is áthelyezte az ókori perzsa birodalom megalapításának évére, ilyenformán a sahpárti emigráció ma is a 2567. évet írja. Az iszlám forradalom után – ki tudja miért – már nem tértek vissza az iszlám naptárhoz, csak az időszámítás kezdetét állították vissza a hidzsra évére. Különös élmény az iszlám napilapokban Allah neve fölött a dátumban a tizenkét zoroasztriánus arkangyal nevét olvasni, amelyekkel a perzsa naptár a tizenkét hónapot – egészen pontosan a zodiákus tizenkét jegyét – jelöli.

Ahmad Qajar perzsa sah 1909-benA trónörökös – itt balra már sahinsah, a királyok királya – ezeken a képeken azzal a végtelenül melankolikus tekintettel néz valahová, egy csak számára hozzáférhető világba, amely egy huszonöt évszázad kifinomult civilizációjának terhe alatt megfáradt nép sajátja. Egy olyan népé, amelynek már főnévi igenevei is – egyedülálló módon – a múlt idő kifejezésére szolgálnak, úgy, hogy a jelen időre ettől eltérő külön tövet kell képezniük. Ezt a jellegzetes melankóliát lépten-nyomon érezni a perzsák között. S ez nem csak a pillanatnyi politikai helyzet következménye, nem az a „hopelessness that rules the heart of every young Iranian”, mint The Labyrinth írja, vagy ahogy az általa idézett levél fogalmazza: „in our 20s and 30s we are already old and will become older still.” Hiszen az ország nem-perzsa vidékein, az energikus kurdok között, az iszfaháni örmény negyedben vagy az életvidám torki-k, azeri törökök lakta Tabrizban nyoma sincs ennek a melankóliának, amelyre már Vámbéry Ármin is felfigyelt, amikor százötven évvel ezelőtt Törökországból perzsa földre ért. S ugyanezt a melankóliát sugározzák Khayyam, Rumi, Hafez versei is. Sőt már Ahmad sah elődje, Xerxész király is, aki élete nagy hadjárata előtt szemlét tartva minden addigit felülmúló roppant serege fölött

boldognak érezte magát, de aztán egyszerre csak könnyekre fakadt. Látván Artabanosz, hogy Xerxész király szeme könnyben úszik, megkérdezte tőle: „Királyom, milyen különösen viselkedsz! Hiszen az imént még boldognak vallottad magadat, most pedig könnyeid hullanak?!” Xerxész pedig így felelt: „Mert eszembe jutott, és szánalom fogott el arra a gondolatra, hogy milyen rövid is az emberi élet! Száz év múlva ebből a hatalmas tömegből tán egy ember sem él már!” (Hérodotosz, A görög-perzsa háború, 7.46)

Ahmad Qajar perzsa sah bélyegenDe Ahmad sahnak – akit kortársai úgy jellemeznek, mint „an extremely intelligent young man, highly educated, with a wide knowledge of both Eastern and Western culture, and well read in history, politics, and economic theory” – ezen túl is minden oka megvolt a melankóliára. Perzsiában északról az orosz, délről az angol imperialisták néztek farkasszemet egymással már száz éve, akik az 1907-es szerződésben fel is osztják egymás között érdekszférákra az országot, a sah dédapja óta útját állják mindenfajta fejlődésnek, a perzsák elleni fegyveres harcra lázítják a népesség negyedét kitevő törzseket, s kizárólagos koncessziót csikarnak ki az 1908-ban felfedezett iráni olajra. Ebben a légüres térben az 1870-es évektől a legelképesztőbb kalandorok, bolondok és ügynökök sajátítják ki a politika és kultúra színpadát, s ők készítik elő az 1905 és 1911 közötti úgynevezett alkotmányos forradalmat, amelynek során a sah apját lemondatják, s ő tízévesen „sírva trónra lép”. A következő három évben harminc kilót szed magára. Uralkodása alatt az angolok „a biztonság kedvéért” megszállják és a világháborúban hátországként használják a semlegességét bejelentő Perzsiát, hozzájárulva ezáltal az ország egytizedét elpusztító 1918-19-es nagy éhínséghez, majd a parlamenti demokrácia fokozatos kibontakozása láttán rábeszélik az egyetlen jelentős perzsa katonai erő, a sah dédapja által létrehozott perzsa kozákezred írástudatlan ezredesét, hogy az 1925-ben apja temetésére Franciaországba utazó sah távollétét kihasználva ragadja magához a hatalmat. Az ezredes Reza Pahlavi sah néven vezeti be az angol érdekeket kiszolgáló diktatúráját. Ahmad sah öt évvel később, harminckét évesen hal meg Párizsban.

Ahmad Qajar perzsa sah 1909-ben
A huszadik századi perzsa történelem legjobb összefoglalójában, az alig száz oldalas A sahinsah-ban Ryszard Kapuściński egy tucatnyi fényképről mesélve mutatja be Reza Pahlavi és Mohammed Reza uralkodását, a foglyot kísérő írástudatlan kozák őrmester képétől a repülőtéren a forradalom elől menekülő fiáéig. Mindig lenyűgözött ez a leírás, nemcsak Kapuściński éles látása és pontos stílusa, hanem a módszer zsenialitása miatt is. Amióta azonban jobban megismertem a régi perzsa fotókat, azóta ha elismerésem nem is csökkent Kapuściński iránt, de jobban látom, mennyire kínálják magukat az ilyenfajta elemzésre. Perzsiában a fényképezés előtt alig volt hagyománya a portrénak, s ezért a korai fényképeken nem érvényesülnek a beállításnak és zártságnak olyanfajta évszázados, részletekbe menő, tudattalan szabályai, amilyeneket Kunt Ernő még a mezőkövesdi parasztság fényképein is kimutat. Van ezekben a fényképekben valami varázslatos spontaneitás, amellyel többet, mélyebbet, személyesebbet ígérnek elmondani tárgyukról, mint a korabeli nyugati fotók.

Mozaffar al-Din Shah QajarAhmad sah nagyapja, Mozaffar al-Din Shah Qajar (1896-1907)

Ahmad Shah Qajar fényképe a Niavaran-palotában (Teherán)
Ahmad sah gyermekeiAhmad sah gyermekei

Ahmad sah máig a valódi perzsa császárság elmúlását jelképezi sok perzsa számára, s a monarchista perzsa emigráció is megoszlik a Qajar-párt és Pahlavi-párt között. Emlékének esszéket, romantikus filmet (Homayun Shahnavaz Shah-e kamoush-át [A csöndes sah], 2005) sőt önálló blogot is szentelnek, sok család őrzi még valamelyik hivatalos uralkodó-portréját, s képe a császárság jelképétől, a shir o khorsid-tól kísérve felbukkan távoli leszármazottja, Marjane Satrapi Persepolis-ában, a huszadik századi perzsa történelem második legjobb összefoglalójában is.

Ahmad Qajar perzsa sah
Ahmad Qajar perzsa sah
Ahmad Qajar perzsa sah
Ahmad Qajar perzsa sah
Ahmad Qajar perzsa sahAz Illustrated London News címlapképe nem sokkal azelőtt, hogy az angolok a Perzsia által fenyegetett világbéke megóvására 1915-ben megszállták az országot
(avagy nincs új a nap alatt)

Ahmad Qajar perzsa sah
Ahmad Qajar perzsa sah
Ahmad sah, mögötte Reza KhanAhmad sah, mögötte köpenyben Reza Khan ezredes, nem sokkal hatalomátvétele előtt

Ahmad Qajar perzsa sah Marjane Satrapi Persepolis-ában

13 megjegyzés:

. írta...

Megint egy briliáns bejegyzés, aminek láttán én magam csak melankolikus szomorúsággal vehetem tudomásul hatalmas és fájó lemaradásomat, hiányosságaimat Perzsia csodálatos,tiszteletreméltó kultúráját illetően.

Studiolum írta...

Inkább örömmel, hogy milyen gazdag vidékei várnak még felfedezésre a világnak, nem? :))

Kinga írta...

Studiolum: juj, ez nagyon izgi... Kosz! Elkepeszto, miket nem tanulok toled... Es az osszefuggesek... fantasztikus.

A legeslegjobban persze Satrapi emlitesenek orultem (na jo: is), akit en kulonosen a szivemben hordok (egy itteni irani baratnom baratnoje, rajta keresztul ismertem meg vagy harom (?) eve a munkait, es szerettem bele, amikor meg senki nem tudott itten rola). Summa summarum, meg egyszer kosz a belefektetett idot s munkat es ha nem banod, nagy lelkesedessel ideznelek (forrasal :D) A vajszinun...

Kinga írta...

Kimaradt valami, bocs, a lenyeg persze.

Hogy en mar igen hosszu ido ota mondogatom, hogy minden mindennel osszefugg, avagy van valami titkos osszerendezettseg a vilagban...

. írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Studiolum írta...

„Gyerekkorunkban meg kellene halnunk,
tudásunk csúcsán, alázatunk magasán,
de tovább élünk, foltozgatva és
tóldozgatva a jóvátehetetlent.”

Azt gondolom (mellesleg a 12 zoroasztriánus arkangyal közül ugyancsak آذر Âzar, a „Tűz” jegyével megáldva és megverve), hogy az ember ne tegyen erőszakot a természetén, s ha sok dolog érdekli, százévesen is menjen utánuk, akkor lesz boldog. Elmélyülten megtanulni persze csak nagyon keveset lehet. De az én kipróbált receptem az, hogy ha az ember az újonnan felcsillant érdeklődési terület egyetlen pontján néhány napos mélyfúrást végez (s hát még ha meg is írja!), az egy időre csillapítja a sóvárgást, s futhat a következő fúráshoz (vagy – stílusosan – tűzoltáshoz).

Kinga: Nagyon köszönöm, az idézésért meg hála előre is! Én is azt látom – sőt hiszek benne, és nem tudom, melyik volt előbb –, hogy minden mindennel összefügg (persze bizonyos dolgok jobban, máskülönben nem volna izgalmas pont ennek és nem annak az összefüggésnek a nyomába eredni). Ezért is áll közelebb hozzám az ilyenfajta „történet”, mint az olyan, amellyel az ember maga szövi össze a dolgokat. A kettő között persze nagy az átfedés… talán épp csak a kiindulási helyzet más.

Marjane Satrapit nagyon szeretem én is sok-sok éve, amióta a Persepolis első kötete (akkor még csak franciául volt meg) a kezembe került, azután meg már izgatottan vártam a következőket, meg a Broderies-t, a Poulet-t és a többit. Sokat tanultam tőle Iránról, az irániakról, meg amúgy is. Szerettem volna írni róla, még mielőtt itthon ismertté vált, de nem baj, azért még így is fogok.

Egyébként nem érdekes, mennyire hasonlít Marjane Akhmad sah gyerekei közül Maryamdokht hercegnőre, a képen a kis trónörökös balján? A képregényekben – érthető okból – kicsit megváltoztatja az életrajzi adatait, úgyhogy nem tudni pontosan, milyen szálon utódja a Qajar-háznak (kíváncsibb perzsák próbálták már kideríteni, de nem egyértelmű), de nem lennék meglepve, ha így.

Kinga írta...

Juj, az Embroideries (hehe, en az angol cimet mondom, te a franciat) isteni, a Chicken with Plums viszont nem annyira, ez utobbi egy kicsit szetesik.

Persze, a fikcio teljesen mas, de hozzam mindketto kozel all, az igaztortenet ugyanugy, mint az "ezismegtortenhetettvolna" tipusu...

Studiolum írta...

Igen, az Embroideries fantasztikus darab, tényleg igazi finom hímzés. Nagyon várom, mikor fordítják le perzsára, akkor még egy plusz rétege átjön majd ennek a nagyon kifinomult, picit távolságtartó, de ugyanakkor kellően joviális és csipkelődő társalgási nyelvnek, amit a perzsák (és különösen a perzsa nők) nagyon tudnak. A Chicken szürreálisabb, álomszerűbb, és ezzel együtt tényleg nehezebben adja meg magát, de nagyon benne van az a világ.

Persze, én is élvezem mindkét fajta történetet, az imént csak annyit akartam mondani, hogy nekem a „feltárós” (vagy, pontosabban, magát „feltárósnak beállító”) történet írása fexik jobban.

Közben már olvastam is az idézést, és szörnyen meg vagyok hatva.

Studiolum írta...

Tavannes-nak: Én azt gondolom, hogy az embernek vállalnia kellene a bejegyzését. Akkortól kezdve mindenképpen, hogy már reagáltak rá, és nem kellene törölni, mert azzal a reagálás alól húzza ki a szőnyeget, hogy az aztán csak lóg a levegőben.

. írta...

Igaz,igaz.
Szégyellem is picit magam érte. Csak azért picit, mert nem idetartozó volt a komment egy része. Ezentúl kölönös gondossággal fogok figyelni,hogy kizárólag a tárgyhoz kapcsolódó megjegyzést tegyek. Ha lehetett volna részt törölni belőle, akkor így tettem volna. :)

Ha jól tudom,a Bibliában egyetlen szó sem esik arról, hogy bocsássunk meg barátainknak -annál több arról, hogy bocsássunk meg az ellenünk vétkezőknek- ebben bízom.
Ha nem csak a szavakat, hanem mögöttes jelentésüket is figyelte, lelke mélyén egyet kell érteni az összes (itt-ott) törölt megjegyzésemmel.
Hogy nem jókedvemből tettem, és némelyike engem is megviselt, erről biztosíthatom.
Mostani idenézésem is ezt tanúsítja, és pontosan tudtam. hogy ezeket a korholó szavakat fogom olvasni...

A megbocsátás Isten szép ajándéka számunkra, reménykedem: Ön - és Kata is,hisz kettejük blogja- élni fog eme ajándékkal. :)

Studiolum írta...

Igazán nincs mit megbocsátani, hiszen nem vétett semmit. Csak megírtam, hogy gondolom én, aki a kínai festményen szaporodó pecséteket is a történet részének tekintem, és nem törölnék belőlük. De hát attól Maga még gondolhatja másképp, s azt én elfogadom.

(Csak egy apró helyesbítés: ez a blog Wang Weijel kettőnké, s Kata – szívesen látott – „vendégként” ír ide olykor.)

. írta...

Ó,hát már értem a helyesbítés alapján! Valami néha sántított, nem értettem ki kicsoda, de...
Köszönöm, hogy kijavított.

Studiolum írta...

Amikor nem egyértelmű, melyik bejegyzést ki írta (pl. én is sokat írok Mallorcáról, sőt talán többet is, mint Wang Wei), akkor érdemes megnézni a blog idegen nyelvű változatát. Ha én írok, akkor az angol változat kerül fel oda először az itteni magyar után. Ha Wang Wei, akkor a spanyol változat kerül fel először ott, az itteni magyar előtt, majd ezt követi utána ott az angol. Szóval a riowang.blogspot.com-on csak angol vagy angol-spanyol sorrendűek tőlem, a csak spanyol vagy spanyol-angol sorrendűek tőle származnak.