Az észt abszurd

NE HÚZD LE A VÉCÉN
a piperecikkeket,
a kéztörlőt,
a talált kulcsot,
a lakatot,
a műfogsort,
reményeidet
és álmaidat.

A lettekkel szemben, akik szűken mérik a mosolyt, az észtek igazán kedvelik az abszurd humort.

A lett-észt határon átkelve Lilli falu szélén különös lények tömege késztet megállásra. A különféle gnómokat, törpéket és szellemeket talán a racionális lett gondolkodás űzte át a határon, amelyen túlérve megpihentek az első kert szélén, tüdőnövelőeket szippantva a mágikus-abszurd észt levegőből. Vannak itt erdei és vízimanók, banánszörnyek és gyalogdémonok, az egyik még egy boszorkányházat is hordoz a fején. A betonból gyúrt majd festett figurákba még a gyerek megunt kis műanyag motorját is beledolgozták. Ez az első bemutatónk a zabolátlan észt fantáziából és kreativitásból.

Viljandi városkába beérve mindenütt macskákat látunk az útszélen. Ezek is betonból vannak, s céljuk a vidámság növelése mellett a kéretlen parkolás megakadályozása.

A macskákat követve jutunk el Viljandi büszkeségéig, a Naiv Festők Múzeumáig. A múzeum igazából egyetlen helyi naiv festő, Paul Kondas (1900-1985) lakóháza és műterme volt. Utóbbi meg is maradt berendezve, a falakon képeivel. A képek közepén, a belépővel szúrósan szembe nézve ott függ önarcképe, amely annyira hasonlít Ceauşescuhoz, hogy a FB-n felvetettem, talán a Conducător nem is halt meg, hanem rendszerének bukása után ide jött át észt népi naiv festőnek, s pálfordulása után eredeti foglalkozását, a kondást tette meg művésznevének. De túlbecsültem olvasóimat, akik közül nem egy komolyan vette a javaslatot, úgyhogy itt már nem forszírozom tovább. Mit tegyek, hozott olvasókból dolgozom.

Kondast a helyi észt mítoszok mellett számos más mitikus és abszurd téma foglalkoztatta, kiemelten az űrhajózás és a démonok.

Ha a képeket önmagukban szemléljük, egy bomlott elme magánmitológiájának tanúságait láthatjuk benne. De a helyzet ennél bonyolultabb. Az ápolók – akarom mondani a teremőr kisasszonyok – bekapcsolnak egy tízperces filmet, amelyen Kondas egy barátja elemzi legfontosabb képeit. Az elemző is jelenség, mókás kecskeszakállával, behízelgő hangjával, amelyen meggyőző módon gurítja a legnagyobb hülyeségeket, s az elemzett képek mellett olykor őt magát is látjuk vidám színes ingekbe öltözve, észt fakunyhók ajtajában állva, kétoldalt papírból készült pálmafákkal. Ez a tíz perc meggyőz arról, hogy tévedtünk. A múzeum két bomlott elme magánmitológiájának terméke, amelyek közül az egyik a maga képesítése és szakzsargonja révén elhitette a helyi hatóságokkal, hogy a másik komolyan vehető nagy művész, s egész Viljandi azóta is ezt vallja.

A film csak észtül van, s noha finnugor anyanyelvem folytán ezt úgyszólván helyből értem, azért a finomságok megértéséhez nagy segítségemre volt az a néhány oldalas angol kivonat, amelyet az ápolók a film elején a kezünkbe nyomnak. Ebből idézek néhány tételmondatot az egyes képekhez.

Eperevők (1965) „Tizenöt évvel a festmény elkészülte után Kondas úgy érezte, hogy az eperevők szeme »nagyon primitív technikával« készült, és sürgős javításra szorul. A javítás eredményeként a férfiak és nők tekintete őrületet sugároz, ami eszményi módon tükrözi a házasságtól való iszonyodást.”

Taara szent ligetében (1957) „Kondas és a vallás viszonya izgalmas téma. Azt mondhatjuk, hogy nem szeretett semmit, amit előre megmondtak neki, és nem hitt az egyházban mint intézményben. Ezt a festményt két másikkal együtt 1960-ban kiállították a viljandi múzeumban. A Tee Kommunismile (Út a Kommunizmusba) helyi lap kritikája azt írta: »Sajnos volt néhány olyan kép is a kiállításon, amelyeket régimódi képeslapokról másoltak«. A művész mélyen szívére vette ezt a megjegyzést, és soha többé nem állított ki szülővárosában.”

Élet (1960) „Jól felismerhető, hogy a gyászszertartást Georg Rosenberg suure-jaani lelkipásztor vezeti, akivel Kondasnak nem volt jó a viszonya.”

ENSZ! (1960) „A festmény az ENSZ tagállamai közötti inherens ellentétekre mutat rá. A képen az úgynevezett primitív népek harcolnak a világ legfejlettebb nemzetei ellen. Kondasnak sikerült a földgolyót kimerítő értelmetlen háborúzást groteszkké konvertálnia.”

A találkozás (1966) „Ez a festmény irónia akar lenni Nyikita Hruscsov szovjet vezető erőltetett kukoricapolitikájával szemben. Kondas a kukoricaterjesztő oroszok mission impossible-jét festi meg a Holdon, ahol, mint gyorsan kiderül, a kukorica nem terem meg. Ennek következtében elgyengülnek az éhségtől, s már tulajdon ruhájukat is megeszik. Szerencsére egy amerikai rakéta is landol mellettük, s az oroszok életmentőként üdvözlik őket.”

Horgászó Télapó (1981) „Ez Paul Kondas utolsó, egész életét és munkásságát összegző önéletrajzi műve. A Télapó volt számára a kevés pozitív figura egyike, a várakozással és osztogatással kapcsolatos rituális figura, aki senkitől semmit nem vár, elvégzi a dolgát, majd elmegy, de remélhetőleg jövőre újra visszatér.”

A hatékony laudációnak köszönhetően nemcsak Kondas műterme maradt fenn, de a ház többi helyiségét is kiállítóteremként használják más naiv művészek – festők, betonszobrászok, koncept-művészek, trashból házat építők és mások – munkái számára, az „egy bolond százat csinál” tökéletes illusztrációjaként.

De az észt humor nem ér véget a múzeummal. A szomszéd kávézóba átmenve a falon olyan kávésbögrék sokaságát pillantjuk meg egy helyi művésztől, Raivo Loittól, amelyek afféle észt kuflikként egyenesen folytatják a kondasi pszichodelikus vonalat.

A kávézóból az utcára kilépve pedig egy csapat kigyúrt testű félmeztelen utcai harcos vonul el előttünk keményen, honfiasan. A groteszk az, hogy többen közülük mankóval vagy tolószékben közlekednek. A városka víztornya mint kacsalábon forgó házikó lebeg fölöttük.

Amikor ezt írom Tartu kertvárosában, az egykori zsidó negyedben, egy százéves faház ablakánál, az utcára kitekintve azt látom, hogy egy nyolcvan év körüli testes bácsi érkezik csoszogva egy szál alsónadrágban a Coopból, legalábbis egy árukkal teli Coopos zacskót tart a kezében. Mire belegondolok, hogy elment a Coopba egy szál alsónadrágban, végigjárta a pultokat, kiválogatta és bepakolta az árukat, fizetett a pénztárnál, s ezt mindenki természetesnek tartotta, már látom is, hogy csoszog visszafelé, immár üres Coopos zacskóval.

Nem is úgy pontos, hogy az észtek szeretik az abszurd humort. Észtországban az élet hangjegykulcsa az abszurd, s az idegen is egy-két nap alatt megtanulja ebben a kulcsban olvasni az életet.

Szeretnék beleolvasni egy észt művészettörténeti kézikönyvbe. Biztos vagyok benne, hogy Bosch képeit a realizmushoz sorolják.

Templomsziget a Daugaván

Minden itt kezdődött. Itt ütött lyukat a külvilág a balti törzsek addig idő nélkül áramló életének jégpáncélján, s a számunkra átláthatatlan félhomályból itt bukkantak fel nyüzsgő halakként a mi történelmünk fényére.

Itt, a Daugava folyó partján találkozott a Baltikum első keresztény misszionáriusa, a holsteini Meinhard ágostonos szerzetes a pogány livekkel, finnugor nyelvrokonainkkal. Meinhard a szőrméket felvásárló lübecki kereskedőktől hallott először a Baltikum pogány törzseiről, s hivatást érzett megtérítésükre. Perjele engedélyével egymagában útnak indult, s a kereskedők útmutatása nyomán jutott el az Ikšķilā faluban élő livekhez valamikor az 1170-es évek végén. Az itteniek némelyike hajlott az új hitre, különösen amikor Meinhard megígérte, hogy ha kereszténnyé lesznek, várat építtet nekik az ellenséges pogány törzsek, mindenekelőtt a litvánok támadásai ellen.

A Gotlandból hívott német kőművesek 1184-ben meg is építették a várat, és mellette egy dombtetőn az első balti templomot is. A vár hamarosan jelentőségét vesztette, amikor Meinhard utódja, Albert püspök 1201-ben megalapította a közelben a jobb fekvésű Rigát és oda tette át székhelyét. Romjai helyén ma már csak egy emlékkő áll. A templom azonban, amelyet később gótikus stílusban építettek át, épen állt egészen 1917. szeptember 1-ig, amikor a Rigát védő orosz hadsereg ide ásta be magát, s a német támadók rommá lőtték a templomot. Többé nem is építették újjá.

A templom külseje és belseje 1917 előtt

Az 1974-ben épült rigai duzzasztógát úgy megemelte a Daugava folyó szintjét, hogy a dombtetőből sziget lett. A szigeten ma is állnak a templom konzervált romjai, s mellettük egy emlékkő, amelyet Üxküll – mert ez lett a falu német neve – bárója, Boris (1793-1870) a napóleoni háborúk hős orosz tisztje és számos női szív elrablója – aki fegyvertényeit Arms and the woman címmel kiadott naplójában összegezte – állíttatott 1864-ben.

A német név talán ismerős némelyeknek. Üxküll bárója volt Jakob von Uexküll (1864-1944) biológus és filozófus, az etológia megalapítója is, akire Konrad Lorenz hivatkozik sokszor. Ő már Tallinnban született, ahol apja polgármester volt, s 1924-ben végleg Németországba költözött.

Rigából az ország belsejébe indulva föltétlenül megállunk a balti történelemnek ennél a forrásánál. Nyár van, a víztározó megapadt, s ilyenkor kiemelkedik egy kis dombhát, amelyen száraz lábbal át lehet sétálni a partról a szigethez. Mellette kétoldalt kivágott öreg fák tönkjei. A fák eredetileg a templomhoz vezető utat szegélyezhették, s a víztározó feltöltésekor vághatták ki őket.

Az enyhén ívelő ösvény mellett kis tavacskákban maradt vissza a folyó vize, amelyek színét tündérrózsák fedik. Ahol a tavacskák is elapadtak, folyami kagylók összeszáradt tömbjei takarják a talajt. Néhol a gödrök még nedvesek, a bomlás erős illata árad belőlük. A víztározó sekély vizére mindenütt vízimadarak szállnak táplálékot kutatva. A parton egy-két öreg horgász gyűjti a könnyű zsákmányt.

A szabálytalan mészkövekből épült templom romjait bádogtető fedi. Úgy tűnik, a kettős gótikus kapu maradt fenn, s az előtérből a hajóba vezető nyomott ív, mögötte gótikus konzolokkal és bordák indításaival. A többi odalett. A maradványokat vörös tégla kiegészítések stabilizálják.

A térdig érő növényzetben találomra letaposott ösvény vezet az emlékkőhöz, amelynek mindkét oldalán kopott latin felirat áll. A part – az érkező látogatók – felé néző oldala már alig olvasható:

IN MEMORIAM MEINARDI EPISCOPI LIVONUM APOSTOLI HUJUS ECCLESIAE FUNDATORIS ATQUE CONRADI MEINDORPI MILITIS YKESKOLA FORTISSIMI FIDEI PROPUGNATORI

Meinhard püspöknek, a livek apostolának, e templom alapítójának és Conrad Meindorpnak, Ykeskola lovagjának, a hit bátor védelmezőjének emlékére.

Konrad Meindorp (későbbi helyesírással Meyerdorff), mint a propugnator, „pajzzsal védelmező” kifejezés mutatja, már ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyet Albert püspök az 1190-es évek végétől kezdve keresztes lovagnak hívott be a livekről elnevezett Livóniába, a későbbi Lett- és Észtországot is magába foglaló tartományba, hogy fegyverrel védjék a már megtért baltiakat a még meg nem tértektől, illetve utóbbiakat saját pogány hitüktől. Konrad Meindorp 1201-ben kapta meg Ikšķilā – latinul Ykeskola, németül Üxküll, későbbi lett nevén Ikšķile – várát, s vált ezzel a von Uexküllök ősévé.

A másik oldalon az utód mond köszönetet:

HOC MONUMENTUM DEDICAVIT BORIS DE ÜXKÜLL LIBER BARO EQUESTRI IN ESTONIA ORDINI ADSCRIPTUS VIGGALIA IN MARITIMA HERES 1186 1201 1864

Ezt az emléket állíttatta Boris von Uexküll báró, az észt lovagok rendjének tagja, a tengermelléki Vigāles örököse 1186 1201 1864

Az 1917 előtti fényképen még jól olvasható a felirat. Még áll mögötte a templom. A szemmel láthatólag úri társaság tagjai még nem tudják, hogy erőszakos halállal halnak meg majd odahaza vagy a honvágy öli meg őket az emigrációban.

Ma már nem áll sem a templom, sem a vár. A balti németek Hitler parancsára Németországba költöztek 1940-ben, még mielőtt Sztálin a Molotov-Ribbentrop paktum értelmében bekebelezte volna a balti országokat és kiirtotta volna lakosságuk negyedét-harmadát. Livek talán még száznyolcvanan élnek tengerparti halászfalvakban, s alig ötödük beszéli őseik finnugor nyelvét. Csak ez a rom áll itt egy szigetté lett dombtetőn, tanúskodva egy magányos ember elszántságáról, aki eljött ide, az ismeretlenbe, hogy megváltoztassa a történelmet.

Indulunk tovább az ország belseje, a keresztesek még álló lovagvárai és az észt határ felé. A főutcán végighaladva a falu nyugati végén modern templom magasra emelkedő apszisa tűnik fel.

Befordulunk. A Meinhard püspökről elnevezett utcában egy karmelita kolostor áll. Ajtajának felirata szerint a skandináv és balti katolikus diaszpórákat pártfogoló német Bonifatiuswerk alapítása.

Becsöngetünk. Vidám, apró, fehér ruhás középkorú apáca nyit ajtót és köszönt minket Jézus nevében lett nyelven. Latinul viszonzom, majd németre váltok. Ennek nagyon megörül: „ha még németül is beszélnek, már kétszeresen is itthon vannak”, mondja.

„A templomot szeretnénk megnézni”. Bevezet minket, közben kérdezgetem. A kolostort a lett kormány meghívására alapították, akik kifejezetten egy katolikus szemlélődő rendet szerettek volna honosítani. Alapvetően azért jöttek Ikšķilébe, mert itt találtak telket, de nagyon jólesett nekik, hogy éppen a lett kereszténység bölcsőjében telepedhettek meg. Most nyolcan vannak nővérek, Essenből. „Milyen a viszonyuk a lett lutheránus többséggel?” „Nagyon jó. Lettországban nagyon erős az ökumené. A lutheránus püspök kifejezetten kedvel minket.” Most viszont épp a rigai katolikus püspök van náluk látogatóban, úgyhogy siet vissza az ebédlőbe. Megmutatja, melyik ajtót csukjuk majd be magunk mögött.

A templom nagyon letisztult, funkcionális beton és üveg építmény, egyik végében félköríves apszissal, a másikban a nővéreknek a klauzúrából nyíló elzárt kápolnájával.

Az apszisban és a kápolnában is egy-egy szép középkori német faszobor van, nyilván másolatok. A harmadik figurális dísz a Meinhard püspököt ábrázoló középkorias dombormű a felolvasóállványon. A negyediket már kívül látjuk, a templom külső falán: a gyermek Jézust tartó Mária az apszis körül kialakított gyönyörű virágoskertben. Sziget ez is, a béke szigete Meinhard templomszigetével szemben.