Jöjjön velünk Mallorcára!

Manapság boldog-boldogtalan Ibizáról beszél, de mi sokkal jobb helyre és társaságba, törzshelyünkre, Mallorcára hívjuk útitársainkat jövő évünk első útjára, a január 15-től 18-ig, péntektől hétfőig tartó hosszú hétvégén. A Wang folyó régi olvasói, akik lassan tíz éve követik mallorcai kalandozásainkat, tudják már, mire számítsanak. Az új olvasók pedig nézzék meg tavalyi túránk közös útibeszámolóját.


Utunk három fénypontja, akárcsak tavaly, a Mediterráneum három nagy paraszti ünnepsége: Szent Antal megkísértése ünnepének előestéjén, január 16. éjszakáján, az állatok megáldása és a démonok végigvonulása Palma utcáin, a mallorcai busójárás január 17-én, Szent Sebestyén napján. De azért is megyünk ilyenkor Mallorcára, hogy részünk legyen egy hét meleg tavaszban a tél közepén, abban az egyetlen hónapban, amikor idegen szinte egyáltalán nem jár ott, s a sziget a maga hagyományos életét éli. Két kirándulást teszünk a lenyűgöző Nyugati Hegységben, a Chopin által híressé tett valldemossai apátsághoz, Raimundus Lullus remetelakához és Ludwig Salvator Habsburg-főherceg – Sándor Mátyás modellje – tengerparti kastélyához, végigmegyünk az érintetlen nyugati tengerparton, a küldöncök útján, és a Pareis hegyi folyó völgyében, látni fogunk egykori arab birtokból lett udvarházat és föníciai nekropoliszt. Bejárjuk Palma ókori és arab emlékeket őrző középkori óvárosát, külön részletesen a zsidó negyedet, ahol – Spanyolországban egyedülálló módon – máig a középkori zsidó lakók leszármazottai élnek. Egyszóval mindazt látni fogjuk, amit turisták Mallorcán sosem látnak, és amiről a legtöbben nem is tudják, hogy létezik ezen a gyönyörű és archaikus szigeten.


Szállásunk Palma de Mallorcán lesz, az óváros közelében. A szigetet busszal, illetve gyalogosan járjuk be. Meglátogatunk több hagyományos és modern kisvendéglőt, már amikor nem az ünneplőkkel osztozunk a sült malacon. A részvételi díj 350 euro, amely tartalmazza a szállás (kétágyas szoba egy ágya, reggelivel), a busz és a vezetés díját. A repülőjegy ára Pestről az Ibériával Londonon át oda-vissza 275 euro, de Bécsből az AirBerlinnel most 78 euróért is van akciós jegy (15-én 11:15-ös bécsi indulással és 18-án 22:30-as bécsi érkezéssel). Jelentkezési határidő: december 15. este. A jelentkezők számától függően másnap teszem közzé a pontos részvételi díjat és részletes útitervet. Nagyszabású évnyitó utazásunkra mindenkit szeretettel várunk!

Mallorcától Alguerig

Alguer/Alghero, Mallorca utca

Igazán Mallorca! lásd: Electri city

„Az algueri nyelv iskolája, Alguer identitásának szolgálatában. Aki nem becsüli nyelvét, nem szereti hazáját!”

Vannak országok, amelyeket a tenger választ el egymástól. És vannak, amelyeket a tenger köt össze. A végtelenbe nyúló víztükör, amely nekünk, szárazföldi népeknek a lakott világ határát jelenti, nekik a lakott világ maga, utakkal sűrűn behálózva. Városaik hátukat fordítják az ellenséges hegyeknek, a tenger felé nyitottak, a tenger két partjáról egymás felé tekintenek. Mint az egykori Görögország, az egykori Karthágó, az egykori velencei-dalmát közösség. És az egykori Katalónia.


A térképen az egykori katalán tengeri birodalom jócskán összezsugorodott. Nincs már rajta Szicília, se Provence, Nápoly vagy Málta, még kevésbé az athéni hercegség. De ott van még egy kicsi sárga folt valahol keleten, Szardínia csücskén, amelytől ez a világ mégis kikerekedik, és megmutatja tengeri mivoltát. Ez Alghero, szárdul Alighèra, helyi szárd tájszólásban Liéra. Katalánul Alguer.

Alguer, innen

A középkorban a két tengeri nagyhatalom, Katalónia, majd utódja, az aragóniai királyság, és Genova évszázadokon át viaskodott a hatalomért a Mediterráneum keleti medencéje fölött. Aleguerium kikötőjét, ezt a pompás ellenőrzési pontot a katalánok 1353-ban hódították el a genovai Doriáktól és tették katalán támaszponttá. Ahogy az első Szardínia-leírás mondja 1759-ben a szigeten beszélt nyelvekről, két generációval azután, hogy Szardínia Spanyolországtól piemonti uralom alá került:

„A Szardínián használatos nyelvek a szárd, az ország természetes nyelve, a spanyol és a katalán. Az első minden rendű ember közös nyelve, s az első, amelyet megtanulnak. Igen nehéz írni rajta, s ezért jelenleg csak beszélik. Minden tanult ember spanyolul beszél, s ezt tanítják fiaiknak is. Ezen írnak minden levelet, okiratot, írást, szerződést, egyszóval mindent, amit le kell írni. A katalán nem közös nyelv, hanem csak az algheróiaké, s a legtöbb női kolostorban is ezt használják.”

A katalán helyi tájszólása máig hivatalos nyelv a városban az olasz mellett: a lakosság egynegyedének anyanyelve, de gyakorlatilag mindenki beszéli. Katalóniában, Valenciában és Mallorcán az iskolákban és egyetemeken kifüggesztett katalán nyelvterület térképén büszkén és nosztalgikusan virít a kis piros pötty Szardínia csücskén, az egykori nagyság emléke és az összetartozás jele. Ahogy a nagy katalán énekesnő, Maria Del Mar Bonet – akitől már sokszor idéztünk – énekli Desde Mallorca a L’Alguer, Mallorcától Alguerig című dalában:


Maria Del Mar Bonet: Desde Mallorca a l’Alguer (2003, video itt)

Des de Mallorca a l’Alguer els mocadors dels vaixells van saludant-se a ponent, les oliveres al vent, antiga boira del cel, fent papallones de verds. Des de Mallorca a l’Alguer la lluna diu cada nit: «es mor la mar lentament». El sol respon als matins: «el foc avança roent, per les muntanyes que veig». Des de Mallorca a l’Alguer, des de l’Alcúdia a l’Albuixer, des de Maó a Cadaqués, des de Montgó a es Vedrà, des de Talltendre a Queixans, de Porqueroles a Calp, des de Mallorca a l’Alguer, des de Dalt Vila a San Joan, des de Tabarca a Forcall, de Ciutadella a Llançà, d'Espalmador a Alcanar, de Torreblanca a Malgrat, des de Mallorca a l’Alguer. Vella remor de la mar: les illes s’hi van gronxant, i avui s'agafen les mans des de Mallorca a l’Alguer. Els mots que canta la gent: vives paraules que entenc, que tots parlam es mateix.

Mallorcától Alguerig a bárkák zsebkendői üdvözlik egymást napnyugtakor olajfák a szélben zöd pillangók az ég régi ködében Mallorcától Alguerig a hold azt mondja minden éjjel: „a tenger meghal lassan”, a nap reggel felel neki: „a tűz vörösen tör előre ameddig ellátni a hegyekig”. Mallorcától Alguerig Alcúdiától Albuixerig Maótól Cadaquésig Montgótól Vedràig Talltendre-től Queixans-ig Porqueroles-től Calpig Mallorcától Alguerig Dalt Vilától San Joanig Tabarcától Forcallig Ciutadellától Llançàig Espalmadortól Alcanarig Torreblancától Malgratig Mallorcától Alguerig a tenger ősi mormolása, szigetek ringatóznak rajta kézen fogják egymást Mallorcától Alguerig. A szavak, amelyeket a nép énekel élő szavak, amelyeket értek, mert mindannyian ugyanúgy beszélünk.

Az algherói öböl a szárd hegyekből nézve

„Alguer városa a holdfényben, barátom…” Részlet Salvador Espriu Per a una suite algueresa c. verséből, obeliszkre vésve a régi kikötőben

Szardínia 1959 – Azerbajdzsán 2015

Mi késztet rá, hogy messzire utazzunk? Úgy értem, messzire a térben, amikor a miénket korlátozottnak érezzük? Talán a térnél is inkább az elveszett idő keresése. Van egy máshol, ahol az elveszett idő még jelen van. Az ilyen világokban alámerülve egy lassabb időre találunk, egy olyan magányra, amely segít, hogy meghalljuk magunkat. Elhagyjuk szerepeinket, és ismét önmagunk leszünk, saját mosolyunkkal, saját tekintetünkkel, gyakran saját csendjeinkkel. Ezekben a csendekben az idővel együtt, amely elveszettnek tűnt, egyszersmind egy másik, igazibb világra találunk, amely számunkra, életünk számára már megszűnt létezni.

Azerbajdzsánból visszatérve elkerülhetetlen volt a Szardíniával való összehasonlítás, amelyről épp az imént beszéltem Carlo Bavagnoli szép könyve kapcsán. Az alábbi kettős képeken a xinaliqi fotók az enyémek. Xinaliq volt utunk legvágyottabb célpontja. Olvastam már róla Monika Bulaj gyönyörű Figli di Noè könyvében. Ennek a rendkívüli lengyel utazónak és fotográfusnak épp a múlt hónapban volt kiállítása Milánóban, amelyet természetesen meglátogattunk, s egyúttal megnéztük Figli di Noè című dokumentumfilmjét is.

Xinaliqba lenyűgöző és elidegenítő természeti tájon keresztül vezet az út. Az élmény teljesen hatalmába keríti az embert. Lélegzetelállító látványok követik egymást, s a többi, az emberek és a házak csak fokozatosan tárulnak fel. Xinaliq a szívembe vésődött, és ha csak lehet, szeretnék visszatérni még. Szardíniára biztosan visszatérek: itt még mindig megmaradt valami a Bavagnoli könyvében megörökített világból. Addig is gyakran lapozgatom mindkét könyvet, s újabb és újabb analógiákat találok saját képeimmel. A Xinaliqban készült képek nem lopott felvételek. A lefotózott személyek és közöttem jelen volt a tekintetek játéka. És, hogy is lehetne másként, a csöndeké.

Szardínia 1959. Carlo Bavagnoli: Afrika idehaza

Talán azért, mert szeretem Szardíniát, talán mert Szardínia számomra elsősorban a belső hegyvidéket jelenti, talán mert 1959-ben születtem… de tény, hogy amint megláttam Carlo Bavagnoli könyvét, mindjárt tudtam: ez kell nekem.


Carlo Bavagnolinak, a fotósnak a létezéséről sem tudtam, ami miatt kicsit szégyellem magam, de azt a Szardíniát, amelyről képei beszélnek, nagyon jól ismertem, kezdetben Grazia Deledda regényeiből, aztán később Baroniában és Barbagiában tett vándorútjainkról.

Mert ez a múltbeli szegénység még mindig nyilvánvaló ott. Ezek a kőből és vályogból épült, pusztuló öreg házak még mindig részei a városképnek.


És ellenállhatatlan hatást gyakorolnak ránk. Ezekbe a kövekbe még bele van írva azoknak az embereknek a története, akik a gazdasági fellendülés kezdetéig elképzelhetetlen elmaradottságban és nyomorúságban éltek itt, de megőrizték méltóságukat, büszkeségüket, és egyfajta eleganciát is. Elég szóba állnunk bármelyik öregemberrel vagy öregasszonnyal, hogy ezt megtapasztaljuk.


Carlo Bavagnoli 1959-ben érkezett Szardíniába Livio Zanettivel, az Espresso szerkesztőjével. Az általuk gyűjtött tanúságtételeken alapult a folyóiratnak az interjúsorozata, amely egy parlamenti vizsgálóbizottság számára dokumentálta a Dél szegénységét.

„Miért menekülnek Északra? Afrika idehaza”

Carlo Bavagnoli számára nem ez volt az első szardíniai interjú. Az előző évben már járt Oraniban, ahol a festő és szobrász Costantino Nivola tevékenységét dokumentálta.

Costantino Nivola: Női figura

Costantino Nivola: Hazatérés Ithakába. Carlo Bavagnoli fotója – Orani, az óváros utcái

Rengetegen hagyták el akkoriban Szardíniát, és mentek a kontinensre egy jobb élet reményében. Mindannyiukra nehéz, sors várt, elszakadás a gyökereiktől, bizonytalanság, marginalizálódás. Ugyanaz, ami ma vár az Afrikát elhagyó tömegekre. Ha a hegy nem megy Mohamedhez, mondták, végül is Mohamednek kell a hegyhez mennie. A csodára nyilvánvalóan várni kell.

1959-ben születtem, a fotóriport évében.


Első osztályos koromból emlékszem még a perselyre, amelyben az afrikai és bangladesi szegény gyerekeknek gyűjtöttünk pénzt. Jobbnak láttuk tőle a felnőtteket, de ez a távoli szegénység nem a mi közvetlen felelősségünk volt. Csak sok évvel később értettem meg, hogy a Délről hallgatni kellett. Vándorlásaim során mindig meg akartam kérdezni, miért tartják karban a romokat. Azt hiszem, azért is, hogy emlékezzenek, hogy el ne felejtsék, kik voltak, mi volt Szardínia. Azt hiszem, ez a könyv, amelyet megvettem, ugyanezt jelenti nekem. És némi jóvátételt is. Mert pontosan azon a napon, amelyen Olaszország északi részén megszülettem, 1959. november 20-án, valaki Észak-Olaszországból Szardíniára ment, hogy csak azt lássa, amit látni akart.


Carlo Bavagnoli 1932-ben született Piacenzában. A klasszikus líceum után jogra iratkozott be Milánóba. Brerában találkozott néhány fiatal fotográfussal, Alfa Castaldival, Mario Donderóval és Ugo Mulasszal. 1955-ben Milánóba költözik, és fotósként kezd dolgozni az Illustrazione Italiana, Tempo illustrato és Cinema Nuovo folyóiratoknak.

1956-ban az Epoca fotósa lesz, s a folyóirat székhelyére, Rómába költözik. Itt hozzáfog a trasteverei külváros mindennapjainak dokumentálásához, amelynek köszönhetően kapcsolatba kerül az amerikai Life folyóirattal, ahol néhány képe is megjelenik.

1958 márciusában első alkalommal jár Szardínián, Oraniban, ahol a Life számára fotózza Costantino Nivelát, amint a Madonna d’Itria templom homlokzatát dekorálja, s a falu utcáin elhelyezett szobrait is dokumentálja.

A következő évben egy hónapot tölt New Yorkban, ahol ugyancsak a Life megbízásából készít fotóriportot az utca életéről. Két év múlva a folyóirat állandó olaszországi tudósítója lesz. Néhány évig szabadúszóként dolgozik számos újságnak.

1960-1961-ben az Espresso megbízásából visszatér Szardíniába, Loculiba és Irgoliba, ahol az olaszországi szegénységről tudósít. A következő  években többször is Amerikába utazik. A Life számára dokumentálja a II. vatikáni zsinat megnyitását, XXIII. János pápa temetését, és VI. Pál megválasztását. Közben az Epocában is folyamatosan publikál.

1964 fordulópont munkásságában. Egyedüli olaszként felveszik a Life szerkesztőjének. Egy new yorki év után a folyóirat párizsi székhelyére költözik.

1972-től, a folyóirat megszűnésétől kezdve újra Olaszország felé fordul, többször utazik haza, számos fotóalbumot publikál, dokumentulmfilmeket készít az olasz tévének, és klasszikus zenével foglalkozik.

Matróna puskával

A vidám idős hölgy kezében a flintával nem puszta gegnek van erkélyestül a ház falára festve. Nem is vadnyugati típusú matróna, aki egyetlen winchesterrel szembeszáll a farmra támadó banditákkal, noha Szardínián, ahol egészen a közelmúltig eleven volt a banditizmus valósága és romantikája, erre nyilván számos példa volt. Ő, mint a képaláírás mondja, az 1921-ben született tzia Maria Palimodde, aki „úgy ünnepelte meg a s’incontru rítusát, ahogy azt a hagyomány megköveteli”.

A s’incontru, „a találkozás” rítusa a középkorra visszanyúló hagyomány egész Szardíniában, de kiváltképp a hegyvidéki Barbagiában, s azon belül is a leginkább Olienában, ahol tzia Maria is áll háza erkélyén. Krisztus és Szűz Mária találkozásáról van szó. Húsvét vasárnap reggelén a feltámadt Krisztus szobra a szárd viseletbe öltözött férfiak körmenetével megindul a Szent Kereszt-templomból a főtér felé, s ugyanekkor Szűz Mária éjjel gyászfeketéből kékbe átöltöztetett szobra is megindul a nők körmenetével a Szent Ferenc-templomból. A két menet a főtéren találkozik, s itt Krisztus háromszor meghajol anyja előtt. A tömeg hatalmas ujjongásban tör ki, vivu est Deus, „újra él az Isten!”, s a háztetőkről, erkélyekről és ablakokból megindul a puskaropogás, egyfelől az öröm kifejezésére, másfelől a gonosz távoltartására.


Tzia Maria a spanyol uralom idején, 1588-ban épült Santa Croce-templom mellett lakott, amely a feltámadt Krisztus menetének kiindulópontja. Apjának fontos és méltóságteljes privilégiuma volt, hogy a templomhoz legközelebb eső, s egyszersmind a főtérről is jól látható erkélyről süsse el a puskát s’incontru alatt. Amikor meghalt, az árván maradt Maria örökölte apja puskáját és feladatát. Alakja az erkélyen a puskával hosszú éveken át az ünnepség állandó figurája volt, s holta után is az maradt, mert a város nem tudta nélkülözni őt, s megbízást adott Luigi Columbu falképfestőnek, hogy örökítse meg őt a megszokott helyen, háza falán.


A népszerűségnek átka is van. „Nagyon megtisztelő, hogy nagyanyánkat megfestették, és mindenki láthatja, lefényképezheti és a képe megjelenik az újságokban is”, mondja unokája, akivel a Santa Croce templom előtt beszélgetünk. „De vannak olyan képek is, amelyeket nem tartunk elég tisztelettelinek. Például hogy a vásárban felállítják ennek a képnek egy olyan másolatát, ahol az arc helye ki van vágva, mindenki bedughatja a fejét, és lefényképeztetheti magát az ő ruhájában.”

Pedig a tzia Mariával és a még ma is erősen patriarchális szárd társadalomban játszott kivételes szerepével való azonosulás nagyon vonzó lehet sokak számára. Ezt mutatja, hogy idén húsvétkor a s’incontrun, ahol maga Krisztus is meghajol anyja és az őt hordozó szárd nők előtt, első ízben alkották nők az őket a főtéren üdvözlő lövészek első sorát, tzia Maria emlékére. Ahogy, reméljük, mi is látni fogjuk jövő húsvétvasárnap.

A Santa Croce-templom, ahogy tzia Maria gyermekkorában láthatta az erkélyről. Piero Pirari felvétele, Sardegna Digital Library

Hagyományos szárd konyha

Amikor feltámad a sirokkó, és az Orosei-öböl felhőit a partvidék fölé hajtja, azok feltorlódnak a Su Gorroppu sziklái között, Európa legmélyebb kanyonjában. A köd felemelkedik a kanyon fölött sok száz méterrel haladó Keleti Szárd Útra, amelyet a Touring Club Italiano Olaszország legszebb panorámaútjának nevez, s ritkulva-sűrűsödve, a környező hegyláncokat elrejtve, majd ismét előtárva végigkíséri a Genna Cruxi hágójáig, ahol a panoráma kitárul a tenger felé.

A hágón kicsi fogadó áll. Néhány asztal, környékbeli vendégek, parasztok a völgyből, Urzulei faluból, pásztorok a hegyekből. Kis termetű szárd házigazda, Guido, fiatal ember sötét szakállal. „Valami hagyományos szárd ételt szeretnénk.” „Összerakok mindenből egy kicsit, jó?” „Jó.” Még nem tudjuk, hogy ezzel a szárd grand cuisine enciklopédiáját ütöttük fel.


A tálcán pane carasau van, faszénen ropogósra sütött vékony kenyér, Szardínia, és azon belül is elsősorban a hegyvidéki Barbagia tipikus kenyere. Rajta sonka- és szalonnaszeletek a Guido – korábban főállású pásztor – által a hegyekben vadon tartott disznóból, és salsciccia, kolbász ugyanebből, amelyet csak sóval és fehér borral fűszereztek. Mellettük háromféle sajt: friss és érlelt kecskesajt, és casu axedu, „savanyú sajt”, magyarul orda, a tejsavóból egy napja készült lágy sajt. Hozzá sós vízben elrakott olajbogyó. A vörös bor Cannonau, a „kanonokok bora”, az a Szardínián háromezer éve termő szőlőfajta, amelynek modern termesztési módszerét az olienai jezsuita kollégium által a 17. században alapított mezőgazdasági iskola dolgozta ki jezsuita alapossággal és terjesztette el a szigeten.

Senki nem siettet, lassan esszük meg a két főnek bőven elég, kitűnő hidegtálat. Amikor megköszönjük, és a számlát kérnénk, jön az első meglepetés.


„Pastának lennie kell!” A makarónit al dente főzik meg kevés sós vízben, amelybe jó adag casu axedut kevertek, s ezt a tészta magába szívja. A savanykás ízt a bors nagyon jól ellenpontozza.


És a hagyományos ételbemutató folytatódik. Négy-négy darab culurgionest kapunk, puha főtt krumplis tésztát, amelynek tölteléke négyféle sajt: friss és érlelt juhsajt, tehén- és kecskesajt. A tányért reszelt juhsajttal és egy kevés olivaolajjal hintették meg.


Amikor már azt hisszük, semmi nem fér belénk, még édesség is érkezik. Kicsi pane carasau, amelyre Guido egy kanál casu axedut kent, majd sütőben felmelegítette. A megolvadt sajtra egy kanál mézet terített, s finoman meghintette azzal a vadolajfa-szénnel, amelyen a pane carasau sült. A szén íze még bonyolultabbá teszi az orda-méz párosítást.

Az ebéd végén Guido egy-egy pohár pálinkára hív meg minket a pultnál, a ház ajándéka. A tiszta törkölypálinkában a Supramontén termő hegyi tárnics gyökerét áztatták, ettől lesz finoman kesernyés íze, és emésztéssegítő hatása. Ami így az enciklopédia első kötetének végén nagyon ránk fér.

Città irreale

„Napnyugtakor minden város csodálatos, de némelyik még csodálatosabb. A domborművek rugalmasabbá válnak, az oszlopok gömbölydedebbé, az oszlopfők göndörebbé, a párkányok határozottabbá, a tornyok komorabbá, a fülkék mélyebbé, a tanítványok redőzöttebbé, az angyalok légiesebbé. Az utcákra lassan rátelepszik a sötétség, de a Fondamenta és ama hatalmas folyékony tükör számára, amelyen motorcsónakok, vaporettók, gondolák, lélekvesztők és uszályok, mint szétszórt öreg cipők szorgosan tapodják a barokk és gótikus homlokzatokat, nem kímélve a te tükörképedet sem, vagy az arra járó felhőét, még nappal van. „Színezd ki”, suttogja a téli fény, ahogy megül a kórház téglafalán, vagy a világűrben tett hosszú út után végre hazaérkezik a San Zaccaria frontonéjének paradicsomába. És az ember érzi, milyen fáradt a fény, ahogy még vagy egy órát ott pihen a Zaccaria márvány héján, miközben a föld lassan a másik arcát fordítja a mennyei világítás felé. A legtisztább téli fény ez. Nem hordoz magában sem meleget, sem energiát, levetkőzte és otthagyta őket valahol a világűrben, vagy a legközelebbi csillagfelhőben. Részecskéinek egyetlen vágya, hogy egy tárgyra találjanak, legyen bár kicsi vagy nagy, s azt láthatóvá tegyék. Privát fény ez, Giorgione vagy Bellini fénye, nem Tiepolóé vagy Tintorettóé. És a város lebeg ebben a fényben, ízlelgeti az érintését, a végtelen simogatását, amelyből érkezett. Hiszen végtére is a tárgy az, ami priváttá teszi a végtelent.”

Joseph Brodsky: Watermark. An essay on Venice, 1992