A szultán új ruhája

Kemal Atatürk janicsár-egyenruhában

Nemrég írtam A kis herceg török fordításainak hányattatott sorsáról. A kis herceg B-612-es kisbolygójának felfedezéséről szólva Saint-Exupéry a török csillagász történetével példázza, hogy a fölnőttek szemében mennyire a ruha teszi az embert:

„A B-612-es kisbolygó hírnevének nagy szerencséjére azonban egy török diktátor utóbb halálbüntetés terhe mellett megparancsolta népének, hogy öltözködjék európai módra. A csillagász 1920-ban megismételte előadását, ezúttal fölöttébb elegáns öltönyben. És ezúttal egyet is értett vele mindenki.”

A „török diktátor” természetesen Kemal Atatürk, akinek tiszteletét törvény írja elő, így hát a török fordítók hetven éven át erre-arra tekeregtek, hogy megkerüljék a törvénysértő formulát. Hol „a törökök nagy vezérének” fordították, hol „egy ellentmondást nem tűrő török vezetőnek”, míg aztán idén januárban, a szerző halálának hetvenedik évfordulóján végre napvilágot látott az új török kiadás a pontos fordítással. Ez ellen viszont nem más tiltakozott, mint a török oktatási és tudományos dolgozók szakszervezete, követelve, hogy a tiltott szót tartalmazó könyvet távolítsák el az oktatási minisztérium által az iskolák számára ajánlott könyvek listájáról.

A történet azonban itt nem ér véget.

A történet véget ér. VI. Mehmed Vahideddin szultán elhagyja Konstantinápolyt, 1922

A bejegyzést átvette tőlünk Dmitrij Csernisev orosz nyelvű blogja, az Ответы на незаданные вопросы is, természetesen az orosz fordításból idézve Saint-Exupéry szövegét:

„К счастью для репутации астероида В-612, турецкий султан велел своим подданным под страхом смерти носить европейское платье. В 1920 году тот астроном снова доложил о своем открытии. На этот раз он был одет по последней моде, – и все с ним согласились.”

„A B-612 kisbolygó hírnevének szerencséjére a török szultán halálbüntetés terhe mellett megparancsolta alattvalóinak, hogy viseljenek európai ruhát. A csillagász 1920-ban ismét beszámolt felfedezéséről. Ezúttal az utolsó divat szerint volt öltözve – s mindenki egyetértett vele.”

A fordítást a kiváló Nora Gal készítette az 1950-es években (aki még emlékszik rá odesszai utunkról, láttuk is emléktábláját ottani szülőháza falán). Vajon miért cserélte fel a „török diktátort” „török szultánra”? Talán hogy ne sértse a Szovjetunió török népeinek érzékenységét? Ez ekkoriban, a meskheti törökök és a krími tatárok deportálása táján nemigen lehetett szempont. Vagy hogy kijavítsa Saint-Exupéry hibáját? 1920-ban ugyanis még a szultán volt hatalmon az Oszmán Birodalomban. De ha ez volt a célja, újabb hibát ültetett a szövegbe, hiszen a szultánnak semmi oka sem volt elrendelni azt 1920-ban, amit Kemal Atatürknek annál több 1925-ben. Egyszerűbb lett volna a fiktív csillagász fiktív előadását áttennie 1925-re. Így persze a fordítás nyíltan eltért volna az eredeti szövegtől.

Van, amikor kár agyalni az eredeti szövegbe rejtett megoldhatatlan problémán. Le kell fordítani úgy, ahogy van.

Kis hercegek

Ceci n’est pas une pipe

…ceci est une korn.

„Bretagne-ban. A pipa csak akkor jó, ha jól ég.” Collection Villard, Quimper. Bélyegző 1910.7.5.

A kelta nyelvek legnagyobb földrajzi kiterjedésüket nem az ókorban érték el, a római hódítás előtt, hanem, mint Peter Burke írja, a nagy felfedezések korában. A 16. század elején az Atlanti-óceánt járó angol és francia hajókon főként a kelta partvidék, Wales és Bretagne matrózai szolgáltak, s ilyenformán a breton és walesi volt a Csatornától a Karib-szigetekig az óceán egész északi részének közös tengerésznyelve.

A breton hajósok francia zászló alatt egészen a brazil partokig eljutottak, s ők hozták el elsőként a dohányt Európába, annak eredeti indián nevével együtt: betum. A szó breton közvetítéssel a franciába is átkerült: pétun, pétuner, ʻdohány, dohányozni’. Ez azonban mára már archaikussá vált, s ma egyedül a breton nyelv őrzi az eredeti indián szót: butun, butunad. A mai  európai nyelvekben elterjedt tobacco és változatai, amelyet a reneszánsz kori spanyol etimológusok a karibi indián nyelvekből származtattak, valójában a középkori arab tabbaq, ʻgyógyfű’ szóból ment át már a 15. században tobaco formában a spanyolba, s a fordított utat járva került el Amerikába. Mint Nicolás Monardes írja a John Frampton által angolra fordított Joyful Newes Oute of the Newe Founde Worlde (Szórakoztató híradások az újonnan lelt világból, 1577) c. könyvében:

„Many haue giuen it [tobacco] the name, Petum, whiche is in deede the proper name of the Hearbe, as they whiche haue traueiled that countrey can tell.”

„Sokan petum néven nevezik [a dohányt], amely valóban e fű eredeti neve, mint azt bárki megmondhatja, aki járt már azon a földrészen.”

A dohány használatát elsőként 1525-ben dokumentálják Bretagne-ban, s egyszersmind egész Európában. Az itteni Morlaix kikötőjében alapítják meg az első dohánymanufaktúrát is, ahol az új kontinensről behozott, s gyógynövényként használt dohányleveleket szárítás után répa formájú rudakká – carotte, a mai bretonban karot – sodorták, s így árulták. A „répából”, amelyek képe máig látható a bretagne-i trafikok cégtábláján, késsel szeletelték le a pipába vagy pofa bagónak való adagokat. Maga a pipa pedig eredetileg juhszarv volt, amelyet tölcsér (cornet) formájáról neveznek breton nyelven korn-nak.

„Nem haragszol?” – „Nem” – „Add már ide a dohányrépámat [tabac en carotte], hadd tömöm meg a pipámat.” Pipázó nő Morlaix-ban. Artaud et Nozais, Nantes

Míg a dohányzás a reneszánsz és barokk Európa sok vidékén „genderizálódott”, férfi-szórakozássá vált, Bretagne-ban éppúgy megmaradt mindkét nem gond- és éhségűző eszközének, mint eredeti hazájában. A 19. század végén az országot járó és néprajzi felvételeket készítő francia fotográfusok őszinte gyönyörűséggel csodálkoztak rá a pipázó breton öregasszonyokra, akiknek alakja a La Brettagne Pittoresque és Types Bretons képeslap-sorozatok elmaradhatatlan zsánerfigurájává vált. Ezek közül philaevrard tett közzé szép válogatást gyűjteményéből a régi francia képeslapoknak szentelt Cparama fórumon.


Klervi Rivière – Marie-Aline Lagadic: Labousig ar hoad. Breton nyelvű gwerz – ballada – egy tengerészről, aki meghív egy lányt, hogy hajózzanak át együtt Angliába, de a lány nemet mond. A Femmes de Bretagne (Bretagne asszonyai, 1996) albumról

Az azonosítható helyszínű képeslapok Bretagne térképén

Az Élet Háza

Sokat köszönhetek Mario Praz (Firenze, 1896 – Róma 1982) művészeti és irodalmi tanulmányainak, mélyreható és pontos elemzéseinek, amelyek annyi művet és áramlatot állítottak új fénybe Machiavelli angliai recepciójától és a reneszánsz emblémáskönyvektől a barokk conceptismón, John Donne szövegein és Byron költeményein át a romantika sötét oldaláig, vagy a biedermeier és empire lakásbelsők polgári ízlésvilágának újraértékeléséig. Írásai mindig azon az erőteljesen szubjektív határterületen járnak, ahol az irodalom más művészeti formákkal találkozik, hogy közösen tegyenek élhetőbbé egy ellenséges világot. Praz ezzel az erőfeszítéssel egyszersmind saját jelenkorának, a huszadik század második felének ürességét igyekezett kitölteni, amelytől irtózott, s amelyben teljesen idegennek érezte magát.


Egyik legszemélyesebb könyve La casa della vita („Az élet háza”, 1958, bővített kiadás 1979), amely nélkülözhetetlen dokumentum annak megértéséhez, ki volt Mario Praz és hogyan látta önmagát. Nem leplezi el benne saját életének és jellemének sötét oldalait sem. A cím egyszersmind utalás az egyiptomi templomoknak a szent szövegeket és szertartásokat rejtő legbelső és legrejtettebb részére is. Praz egyszerre több szálon beszél arról, hogyan építette fel életét tárgyai, barátságai, szerelmei és mániái köré, s mindezek mögött nyilvánvalóvá válik az egész életét átható melankolikus magány. Ahogy végighalad lakásának szobáin, fokozatosan bontja ki életének szövetét, finom egyensúlyt tartva a szenvedélyes gyűjtő tárgyainak részletes technikai leírása és a rendkívül személyes önkritikus feltárulkozás között. Lenyűgöző könyv, egyedülálló a maga nemében. És letehetetlen: egyetlen lélegzetre olvastam végig. Megjelenésének évében Strega-díjra terjesztették fel, de Praz balszerencséjére ugyanebben az évben pályázott Lampedusa Párduca is. Luchino Visconti ebből a könyvből merítette az ihletet és a részleteket Gruppo di famiglia in un interno (magyarul Meghitt családi kör) filmjéhez. De a kiegyensúlyozott vélemény kedvéért nem szabad elhallgatnunk Cyril Connoly ítéletét sem, aki 1964. szeptember 20-án írt kritikát a könyv angol fordításáról a Sunday Times-ban:

„Az egyik legunalmasabb könyv, amelyet valaha is olvastam. Az unalom felsőfoka, az unalom olyan páratlan virtuozitása, hogy az ember elhinni is képtelen. […] Praz professzor egy hangya tekintetével veszi szemügyre a legkisebb tárgyakat is, s a szélsőségig nagyítja jelentőségüket önmagához képest, és viszont…”

Amivel persze nem értünk egyet. Ha másért nem, az elmúló Rómáról – konkrétan a Via Giuliáról és a Palazzo Ricci környékéről – szóló pompás és melankolikus beszámoló miatt már megéri elolvasni a könyvet. Mario Praz 1934-ben jött ide, s 1967-ben kellett átköltöznie a Palazzo Primoliba. Máig ez utóbbi lakásában vannak kiállítva hatalmas gyűjteményének megmaradt tárgyai. Itt halt meg 1982. március 23-án, épp ma harminchárom éve. Néhány hete én is felkerestem „az élet házát”, hogy a magam szerény módján lerójam tiszteletemet.


Hamarosan írunk majd a Via Giuliáról is, Annibale Caro szerint Róma legszebb utcájáról, amelyet „folytonosan meggyaláz, tönkretesz, pusztulással fenyeget az egységét szétszaggató kontár beavatkozás”, mint Roberto Papini mondja Ceccarius monumentális monográfiájáról, a Strada Giuliáról írott recenziójában.

Noruz a Kottin

Noruz, március 21, az újév Perzsiában és a környező országokban: • Boldog újévet, Perzsia • Noruz Baku óvárosában • Terített Noruz-asztal • Napéjegyenlőség • Noruz-napi gyerekrajzok • Noruz visszatérése

A Kottbusser Tor a Berlinben élő közel százezer kurd központja. Itt van a kurd kultúrközpont és önsegélyező egylet és a kurd könyvtár, a teret körülvevő szürreális formájú toronyházakban lakik a kurdok egy jelentős része, akiknek aktivistái itt, a téren felállított fabódéban tiltakoznak a magas lakbérek ellen. Nyilvánvaló tehát, hogy itt rendezik meg a Noruz-napi ünnepséget is, tánccal és a berlini körülményekhez szelídített máglyával.

A Şehr-i Simit, azaz Perecváros kurd étteremben kifüggesztett plakát szerint az ünnepség öt órakor kezdődik, de már négykor sokan vannak a téren. Az aktivisták által kínált teával melegítik magukat a szemerkélő esőben, társasági életet élnek. Fél öt körül aztán valaki a laptophoz lép az olajoshordóból barkácsolt hangfal tetején, s elindítja az előre bekészített tracklistát. Dübörgő kurd zene tölti be a teret. A csoportok pillanatok alatt felbomlanak, az emberek körbe állnak. Kezdődik az éjszakáig tartó tánc.


Sedigh Tarif & Kamkars Ensemble: Golah golah. A Kordaneh (2011) albumról.

Noruz illata

Noruz, március 21, az újév Perzsiában és a környező országokban: • Boldog újévet, Perzsia • Terített Noruz-asztal • Napéjegyenlőség • Noruz-napi gyerekrajzok • Noruz visszatérése

A gyerekkor nagy ünnepeinek saját illata van, amely összefoglalja és évek múlva is képes teljes részletességgel kibontani az ünnep képeit. A karácsonynak égő csillagszóró- és gyantaillata van, a húsvétnak a szemerkélő eső és a nedves föld szagával keveredő tömjénfüst- és jázminillata. De milyen illata van olyan ünnepeknek, amelyben gyerekként sosem volt részünk? Milyen illata van Noruznak?

Noruznak csípős füstszaga van, a lacikonyhák füstje, és a tereken és udvarokon az éjszakai tűzugráshoz rakott máglyák füstje. Hűvös pinceillata, ahogy az ünnepi vacsorára igyekezve keresztülvágunk a bakui óváros szűk utcáin. Mézszaga, mazsola- és sáfrányillata.


Habil Aliyev (kamancse): Bayati Shiraz. A Kaman Möcüzesi (2002) albumból

Olvadás

Tegnap, ahogy felkeltem, meghallottam az első fecske kiáltását. Az ablakhoz szaladtam, hogy kinyissam, de már nem volt ott. Nem hallottam többször, de ez azt jelenti, hogy mostantól kezdve bármelyik percben megtelhet az ég kiáltozásukkal és cikázásukkal. Izlandon ehhez a tóhoz egészen közel bukkantunk egy partszakaszra, ahol sok ezer sarki csér fészkelt. Ezek a madarak folytonosan ide-oda jönnek-mennek a két sarkkör között. A föld legutazóbb állatai. Átlagosan 80 ezer kilométert repülnek évente.

A fecskék és a csérek szüntelen kiáltozással vannak elfoglalva, mintha nagyon sok sürgős mondanivalójuk volna. Az utazóknak mindig sok mondanivalójuk van. Ha nincs, akkor nem is utaztak. A holland követ sok estén át beszélt a sziámi királynak távoli országa csodáiról, bőségesen kiszínezve, milyen ez a végtelenül lapos és tengertől gyötört föld, hogyan építik házaikat, hogyan szövik vásznaikat, hogyan festik ruháikat, milyenek társasági szertartásaik és vallási rítusaik. Többek között azt is elmondta, hogy “országában a hideg évszakban a víz olykor annyira megkeményedik, hogy az emberek járnak-kelnek rajta, sőt még egy elefántot is megbírna, ha lenne ott olyan. Mire a király azt válaszolta: »Mindeddig elhittem a különös dolgokat, amelyeket elbeszéltél, mert úgy tekintettem rád, mint józan és becsületes emberre, de most már biztos vagyok benne, hogy hazudsz.«” *

Az utazóknak ügyelniük kell rá, hogy ne hazudjanak, amikor elbeszélik, amit láttak.

A fotók a Breiðamerkurjökull gleccser torkolatánál, a Jökulsárlón tónál, Izlandon készültek.

Levelek Szent Péternek Ruténföldről

A Modus epistolandi, azaz A levélírás módjáról (1488) című traktátusban, amely Európa-szerte népszerű volt a reneszánsz idején, Francesco Nigro pontos és részletes retorikai útmutatást ad nem kevesebb mint húsz fajta levél megírásához. Ezek között az első a commendatitium avagy ajánlólevél, amely a maga részéről két típusra oszlik, s mindkettőt négy kötelező rész tagolja. A későbbiekben az antik progymnasmata javaslatait és gyakorlatait összegyűjtve és a korhoz igazítva sok más humanista is hozzáteszi a maga két fillérjét ezekhez a retorikai szabályokhoz. Nemcsak Erasmus, Vives vagy Lipsius, a lista jóval hosszabb: Gasparino Barzizza, Juan Lorenzo Palmireno, Giulio Cesare Capaccio, Bartolomé Bravo, Juan Vicente Peliger, Badius Ascensius, Sulpizio di Verola, Gaspar de Tejeda, Henri Estienne, Basin de Sendacourt, Heinrich Bebel, Valentinus Erythraeus, Pietro Bembo, Tomás Gracián Dantisco, Espinosa de Santayana, Moravus de Olomouc… S noha eme szerzők egyikénél sem találunk útmutatást arra nézve, miként írjunk ajánlóleveleket a túlvilágra, ilyen levelek mindazonáltal léteztek, tömegével írták őket megszabott formulák szerint, porzózták és lepecsételték, s nem kisebb személynek címezték őket, mint egyenesen Szent Péternek, saját kezébe.

E levelek híre Ruténföldről érkezett Hispániába, mint azt a tarragonai érsek, humanista, numizmatikus és minden mértéken túl kíváncsi ember, don Antonio Agustín (1517-1586) lejegyezte kéziratos jegyzetfüzetében. Az 1555 tájt elkezdett, s Alveolusnak nevezett füzet 23. folióján ezt a beszámolót találjuk a „rutén egyház” * hagyományáról.

„Rutheni populi Moschouitarum sunt Polonis contigui, quorum regem adgnoscunt; et in religione Patriarcham Constantinopolitanum, cuius ritum, ceremonias et instituta sequuntur. Eorum prouincia nunc Russia nuncupatur. Lingua Dalmatica loquuntur, cuius per uniuersum orientem magnus usus est; characteres mixti Grecis atque Barbaris Sclauonicis quos appellant. Hi populi ridiculam consuetudinem exequiarum obseruant. Mortuorum enim parentes affines propinquí et amici, litteras ab Archiepiscopo prouintiae suae accipiunt, et sigillo et subscriptione firmatas: quibus Archiepiscopus sancto Petro scribit, mortuum propinquum et amicum commendans; rogans mortuo liceat in consortium coelitum adscribi. Quae littere mortui manui inseruntur; unaque cum iis, tamquam eas diuo Petro Vitae Innocentiaeque suae testes redditurus, sepelitur. Emuntur autem magno tales littere; neque cuiquam nisi soluenti pecuniam conceduntur. Quo fit, ut pauperes eas non accipiant, scribuntur lingua Dalmatica. Earum formulam, ex ea lingua translatam in Latinam a Georgio Ticinensi Lithphano, infra suscribi iussimus:

»MACARIVS Dei gratia Ecclesiarum Domini Dei nostri in hoc corruptibili mundo uicarius, tibi Petro qui olim summus Christi in terris uicarius extitisti, notificamus: quod nuper non sine ingenii moerore, Dilecti filii Ecclesiae Dei, nobis rettulerunt; quendam Nicolaum Gregorii Filium, hanc miseriis plenam uitam reliquisse; in aliumque felicem ac deliciis plenum mundum commigrasse. In quo fidelium omnium animulae, omnibus desiderato Domini nostri Jesuchristi, eiusque matris incorruptae intuitu frui ac gaudere numquam cessant. Quas opera tua in regnum coelorum, cuius ianitor et clauiger existis, esse admissas receptasque nemo ambigit. Nam eam clauium potestatem, ipse humani generis restauratos, tibi iam in coelis uero in terris indubie concessit, quos suarum Ecclesiarum in hoc mundo presides esse uoluit.

Cum igitur officii nostri sit ad te, de conuersatione eorum qui relicto hoc mundo istuc commigrant, rescribere, ideo, indubiam tibi litteris his nostris fidem facimus Nicolaum Gregorii Filium, toto tempore uitae suae pie ac christiane uixisse, neminem offendisse, ac omnia Ecclesiarum Dei praecepta, diligenter obseruasse. Quem, prius quam deo conditori suo spiritum commodaticium reddidisset, ab omnibus suis peccatis, quibus diuinam Maiestatem aliquando offendit, absoluimus. Et, propterea iustum esse censemus, quod in conspectum Domini Dei conditoris nostri admittatur; electorumque Dei numero tuis meritis precibusque adiutus, adscribatur. Quod ut pro more officioque tuo facias, supplices petimus. Datum, etc. Sub manu, et sigillo nostro.«” (Alveolus. Manuscrito escurialense S-II-18, Madrid, FUE, 1982, 33-35.)

„A rutének moszkóviai népek a lengyelek szomszédságában, akinek királyát uruknak ismerik el, míg vallásukat tekintve a konstantinápolyi pátriárkát, s az ő rítusát, szertartásait és rendeleteit követik. Földjüket ma Oroszföldnek hívják. A dalmáciai [egyházi szláv] nyelvet beszélik, amely igen elterjedt az egész keleten. Ábécéjük a görög és a barbár, úgynevezett szláv nyelv betűinek keveréke. Ezeknek a népeknek van egy nevetséges halotti szertartásuk. Az elhunytak rokonai és közeli barátai lepecsételt és aláírt levelet kapnak az egyházmegye érsekétől, amelyet az érsek Szent Péternek címez, s barátságába és társaságába ajánlja az elhunytat. Ezt a levelet az elhunyt kezébe teszik, s azzal, mint életéről és ártatlanságáról szóló tanúbizonysággal együtt földelik el. Ezeknek a leveleknek magas ára van, s nem adják oda senkinek, csak ha fizet érte. Ilyenformán a szegények nem jutnak hozzá. Dalmáciai nyelven készülnek. Egy példájukat, amelyet Paviai György fordított e nyelvből latinra, alább közöljük:

»Makáriosz, Isten kegyelméből az Úristen Egyházának e mulandó világban helytartója, tudatjuk veled, Péter, aki egykor e földön Krisztus legfőbb helytartója voltál, hogy nemrég felkerestek minket Isten egyházának némely kedves fiai, nagy fájdalommal elbeszélvén, hogy bizonyos Miklós, Gergely fia e nyomorúságokkal teli életet elhagyván a gyönyörűségekkel teljes boldog túlvilágra költözött, ahol valamennyi hívő lelkecskéje nem szűnik meg gyönyörködni és örvendezni a mi Urunk Jézus Krisztus és romolhatatlan Anyja mindannyiunk által vágyott látásán. Ahová minden kétségen felül te fogadod és bocsátod be őket, a mennyek országának kapuőre lévén, hiszen a te kezedbe tette le a kulcsok hatalmát a földön és a mennyekben az emberi nem Megmentője, aki úgy akarta, hogy e világon Egyházának elöljárója légy.

Hivatali kötelességünk lévén tehát, hogy tudósítsunk téged azok életvitele felől, akik e világból odaátra költöztek, e levéllel adjuk kétségtelenül tudtodra és hittel tanúsítjuk, hogy Miklós, Gergely fia jámbor és keresztényi módon élt élete teljes idejében, senkit meg nem bántván, s szorgalmasan megtartván Isten egyházának minden parancsolatát. S minekelőtte lelkét Istennek, Teremtőjének visszaadta volna, minden bűnétől feloldoztuk őt, amelyekkel Ő Isteni Felségét valamikor is megbántotta. Mindezért igazságosnak véljük, hogy a mi Urunk Istenünk színe elé bocsáttassék, s érdemeid és könyörgéseid által megtámogatván Isten választottai közé írattassék. Amelyet hogy a tőled megszokott irgalmassággal megcselekedjél, könyörgünk. Kelt etc. Saját kezű aláírásunkkal és pecsétünkkel hitelesítve.«”

Képzeletünket erősen foglalkoztatja az a magas ár, amelyet az érseknek kellett fizetni e levelekért, s amely elérhetetlenné tette őket a szegények számára. Milyen lehetett vajon e levelek fekete piaca, a sírrablások, az elhunyt nevének kivakarása a leveleken és más, kevésbé tehetős elhunyt kezébe helyezésük, az aláírások és pecsétek ügyes kezű hamisítóinak kifinomult technikái, amelyekkel magát a Mennyek portását is képesek voltak rászedni…? Vagy ez a gondolat teljességgel elképzelhetetlen egy rutén számára, s csupán a pikareszk ibériai képzeletben merülhet fel?

No de ha így van, hogyan kerülhetett egy ilyen levél don Antonio kezébe?

Illusztrációink rutén falusi körmeneti zászlók a lembergi Ikonmúzeum gyűjteményéből

Hét nap Grúzia

Hét nap alatt egy országot megismerni nem lehet. Első grúziai túránkon nem is erre törekszünk, hanem arra, hogy ízelítőt kapjunk az ország minden jellegzetes vidékéből, Szvaneti hófödte völgyeitől Javakheti fenséges kopár hegyláncaiig, a grúz hadiút ködbe vesző csúcsaitól Kakheti szőlőskertjeiig, s hogy felkeressük a legfontosabb grúz történeti emlékeket: Gelati, Ananuri, Alaverdi kolostorait, Mtskheta székesegyházát, Tbiliszi és Kutaiszi óvárosát, Vardzia barlangkolostorait, Akhaltsikhe erődjét, a szvan falvak lakótornyait.

Túránk beharangozóját már korábban közzétettük. Az alábbiakban a hét nap útvonalát és tervét vázoljuk fel, hogy aki már jelentkezett az útra, a fotelban böngészhesse és készülhessen rá, s aki még nem, az kedvet kapjon a jelentkezésre.

Az egyes térképeket a bal felső „More options”-linkre kattintva lehet teljes képernyőre felnagyítani. Az útvonalakon csak a legfontosabb megállókat jelöltük, de ezen kívül még sok más helyen is megállunk szép kilátásoknál és egyéb nevezetességeknél. Akinek a térképeket böngészve javaslata támad, jelezze.

A helyekről, amelyeket felkeresünk, a túráig folyamatosan teszünk közzé bejegyzéseket a Wang folyón. Érdemes ezért szemmel tartani a blogot, illetve a kaukázusi posztok külön összefoglalóját.

Ez után az első, áttekintő túra után további utakat is tervezünk, amelyeken Grúzia egy-egy különösen szép és archaikus régióját ismerjük meg mélyebben: Szvaneti hegyi falvait, Tusheti világtól elzárt ősi településeit, Racha festett középkori templomait, Kakheti erődtemplomait és az azerbajdzsáni határ mentén húzódó David Gareja-barlangkolostor-láncolatot. Hogy melyikkel kezdjük, arra az első túra benyomásai alapján javaslatokat várunk.


1. Kutaiszi és a környékbeli kolostorok: Gelati, Motsameta

Repülőnk hajnalban érkezik Kutaisziba, ezért ránk fér néhány óra extra alvás a szállodában. Tízkor reggelizünk, tizenegykor indulunk busszal Gelati és Motsameta közelben fekvő középkori kolostoraihoz (a világörökség része). Délután Kutaiszi óvárosát járjuk be, este vacsora a szállodában, amelyre sikerült egy grúz népzenei együttest is meghívnom.




2. Kutaisziból Szvanetibe

Reggeli után indulunk fel Szvanetibe, Grúzia egyik legarchaikusabb hegyvidéki régiójába. Zugdidi után, ahol emelkedni kezd az út, többször is megállunk, az Inguri völgyében, a víztározó mellett, majd feljebb a festett középkori templomoknál és lakótornyos falvaknál. A kanyargós hegyi úton délutánra érünk szállásunkra, Mestiába. Körülnézünk a lakótornyos óvárosban, meglátogatjuk a gazdag néprajzi múzeumot. Este hagyományos grúz vacsora a családi vendégházban.




3. Szvaneti hegyei között: Mestiából Ushguliba

Egész napos kirándulás fel a hegyekbe, Európa legmagasabban (2100 m) fekvő településére, Ushguliba, a lakótornyok földjére. Terepjáró kisbusszal megyünk, a 45 km-es távot közel 4 óra alatt tesszük meg, miközben lélegzetelállító hegyi látványokban gyönyörködhetünk. Séta Ushguli három falurészében, hagyományos grúz ebéd. Este ismét házi vacsora Mestiában.




4. Mestiából Tbiliszibe

Túránk leghosszabb útja egy huzamban: hét óra alatt érünk le a hegyekből a Mtkvari/Kura folyó völgyébe, s a folyó mentén a fővárosba. Útközben persze megállunk néhányszor pihenni és nevezetességeknél, de igyekszünk minél korábban Tbiliszibe érni, mert ezt a délutánt szánjuk közös városnézésre. Szállásunk ugyan az óváros központjában lesz, s ezért a következő két este, amelyet szintén Tbilisziben töltünk, ki-ki maga is felfedezheti a várost. Este egy kitűnő grúz étteremben vacsorázunk a zsidó negyedben.




5. Mtskheta és a grúz hadiút

A napot a Tbiliszitől nem messze fekvő ősi grúz fővárosban, Mtskhetában kezdjük, amely ma is a grúz egyház központja. A székesegyház és a folyó túlpartján, magas hegy tetején álló Jvari (Szent Kereszt) – Grúzia első keresztény temploma – meglátogatása után elindulunk az egykori grúz hadi úton, amely lélegzetelállító szerpentineken és hágókon keresztül vezet át a Nagy-Kaukázus gerincén a határon túlra, Oroszországba. Mi csupán az út legmagasabb pontjáig, a Jvari-hágóig megyünk, ahonnét lenyűgöző kilátás nyílik a Kaukázus két oldalára. Útközben megállunk az Ananuri-kolostorerődnél, az egyik legszebb grúz kolostornál. Viszonylag későn, csak vacsorára érünk vissza Tbiliszibe.




6. Kakheti völgye

Körutat teszünk egy szelídebb hegyvidéken, Kakheti völgyében, a grúz borvidéken. Meglátogatunk néhány történelmi kolostort – Ikalto, Alaverdi, Gremi erődkolostorait, az utóbbi mellett az egykori kakheti királyság fővárosának romjait –, a bizánci eredetű Sighnaghi hegyi városkát, lenyűgöző kilátással, és mellette a Grúziát a 4. században megtérítő Szent Nino kolostorát.




7. Akhaltsikhe erődje és a vardziai barlangkolostorok

A leghosszabb út, de egyben a legjobb is, úgyhogy a javát délig megtesszük. Ekkor érünk a török határ mentén fekvő Akhaltsikhe városába, a grúziai zsidók és örmények központjába, ahol megnézzük az egykori várat és karavánszerájt, körüljárunk az óvárosban, majd kimegyünk a Mtkvari/Kura felső folyásának völgyében fekvő Vardzia barlangkolostor-együtteshez. Vacsorára érünk Kutaiszibe, s másnap hajnalban indulunk a repülőtérre.