Passatge Bacardi

A Passatge Bacardit, amely a Ramblát köti össze Barcelona titkos szívével, a Plaza Reallal, ugyanaz a Francesc Daniel Molina i Casamajó városi főépítész tervezte 1856-ban, aki az egész Plazát is 1848-59 között. Nem véletlen, hogy a Plaza Real árkádsora a passzázs tagolásának ritmusát folytatja, vagy inkább viszont. Nyáron nagy bazár, tele kávézókkal, napernyőkkel, boltokkal. Csak ilyenkor, télen tárul fel világosan építészeti struktúrája.

Hazárdjáték

Lassan száz éve, hogy ezek az emberek mereven bámulnak a rég elpusztult fényképezőgép lencséjébe. És micsoda száz év volt! A Szentpétervárra küldött képeslap túlélt több háborút és polgárháborút, blokádot, kitelepítést, vezetők és rendszerek bukását, címzése érvénytelenné, aztán megint érvényessé vált. És még hátravan néhány a száz évből.

Az álló férfiak számára a jelenet központja ebben a pillanatban a fotográfus és gépe. A fotográfus számára – és néhány perccel korábban majd később számukra is – viszont az a két-három ember, akik tőlünk elfordulva olyan elmélyülten foglalkoznak valamivel a földön, hogy nem érdekli őket, ha most szalasztják el életük egyetlen lehetőségét arra, hogy kép maradjon utánuk.


Hogy mit művelnek, azt csak a képeslap hátuljára nyomtatott feliratból tudjuk meg: Праздничное развлеченiе рабочихъ “Игра въ орлянку” – A munkások ünnepi szórakozása: „Fej vagy írás”.

A ma már ritka орлянка kifejezés az орел, „sas” szóból ered, és sassal kapcsolatos vagy sast ábrázoló kicsi dolgot jelent. Mint amilyen a régi cári tiszti övcsat volt, amelyet szintén így neveznek.


A nagy Brockhaus-Efron-féle Энциклопедический словарь (1896-1907) azonban ezt a meghatározást adja rá:

Орлянка: простонародная игра, состоящая в том, что бросают монету, и тот, кто угадает, какой стороной (решеткой или орлом) упадет она, выигрывает ее.

Orljanka: az egyszerű nép játéka, amely abban áll, hogy pénzt dobnak fel, és aki kitalálja, melyik oldalával felfelé esik az érme, a rostéllyal vagy a sassal, az megnyeri a pénzt.

A meghatározásból világos, hogy az egyszerű nép – nagyon tetszik ez a szintetikus простонародный kifejezés, magyarul talán az „alsónéposztálybeli” közelíti meg a legjobban – a legkisebb értékű kopejkákkal űzte ezt az ünnepi szórakozást, amelyek két oldalát, legalábbis amikor a kifejezés kialakult, valóban az uralkodó monogramja – írástudatlanok számára: rostély – és a kétfejű cári sas díszítette.





Magyarul annyira megszoktuk a „fej vagy írás” fordulatot, hogy el sem hinnénk, ha azt mondanák, hogy senki más nem nevezi így rajtunk kívül a játékot. Még a hozzánk legközelebb álló németek is Kopf oder Zahl-t mondanak; a spanyolok és olaszok Cara o cruz-t és Testa o crocé-t, a lengyelek az oroszhoz hasonlóan (és nyilván ugyanazon kopejkák alapján) Orzeł czy reszká-t, az írek Head or harps-t, a görögök Κορώνα η γράμματα-t (korona vagy írás), a régi rómaiak Navia aut caput-ot (hajó vagy [Janus]-fej), kinek mije van az érme két oldalán. A legabszurdabb az angol, Heads or tails, ahol a „tails” nem a hátoldali ábrára utal, hanem, mint a Brewer’s Dictionary of Phrase and Fable 1870-es kiadásában olvassuk, „is the opposite and obvious reverse to heads. The expression ‘can’t make head nor tail of it’ expresses this concept of opposites” („a fej nyilvánvaló ellentéte, amire a „se füle [angolban: se feje], se farka” mondás is utal”).

Ha az orosz alsónéposztály elég tehetős lett volna, akkor kopejka helyett poltyinyikkel (félrubelessel) is játszhatták volna a játékot, s akkor „fej vagy sas”, sőt stílusosan „egyfej vagy kétfej” lehetett volna a neve. De akkor már bizonyára nem ez lett volna számukra az ünnepi szórakozás.

„Ha egy-egy vasárnap az ember lenézett a domb tetejéről, csak a „fej vagy írást” játszók izgő-mozgó kupacait láthatta mindenütt. Hol a föld fölé hajoltak – pénzt dobáltak a kör közepére vagy beseperték a nyereséget –, hol fejüket felkapva bámultak az ég felé, szemmel követve a dobó kezéből felröppenő peták útját, majd hevesen odarohantak, ahol földet ért a peták. Ha a fej van felül, egyedül a dobó hajol le, hogy felmarkolja az összes pénzt, a többiek pedig előhalásszák az újabb tétet, s új ezüst- vagy rézpénz oszlopot állítanak, mégpedig az ezüstöt rakják felülre, hogy rögtön látni lehessen, mennyi a pénz. A dobó szemügyre veszi a tornyokat, és ha a pénz meghaladja erszénye erejét, levétet belőle, ha pedig a zsebe győzi az iramot, bejelenti: „Tartom!” Rápök a fejre – ez már amolyan babona –, a csizmatalpához dörzsöli, hogy fényesebb legyen, és szakértő kézzel feldobja a petákot, amely fütyülve pörög a levegőben, szinte elvész a szem elől, és a sokaság ismét égnek emeli fejét. – „Esőért fohászkodnak!” – szellemeskednek a kibicek.”

V. A. Giljarovszkij: Мои скитания (Kóbor éveim), „A színház”

A hátoldal felirata szerint a felvétel a Ленскiй Горный Округъ, a lenszki bányakapitányság területén készült. Lenszk városát a szibériai Léna folyó partján alapították, a Mukhtua nevű evenki település helyén, amelynek eredeti jelentése „nagy víz”. A 19-20. században a politikai foglyok szibériai száműzetésének egyik központja volt, környékén számos különféle bánya működött. Ilyen volt a képen látható Феодосьевский прiискъ, Feodoszev-bánya is. Helytörténetekben bizonyára bővebb adatokat lehetne találni róla, de az interneten csak egyetlen előfordulása van. Az a Visszarion Szajanov szovjet írótól vett példamondat merevíti ki, mint egy archív fotót, amellyel 1957 óta az orosz akadémiai szótár és leszármazottai illusztrálják a смочь, „tud, -hat, -het” ige használatát:

„Вскоре Чердынцев смог вернуться на Феодосьевский прииск.”
„Cserdincev hamarosan visszatérhetett a Feodoszev-bányába.”
Talán rajta is van a képen.

A 19. század végétől több orosz fényképész-cég is jövedelmezőnek találta képeslapot kiadni a szibériai településekről és tájakról. A lenszki bányakapitányság területéről is sok fotó készülhetett, ha ez az 58. számú darab. Nyolc másikat láthatunk közülük a cári birodalom képeslapjainak szentelt gyűjtőportálon is.


A képeslap feladója arról értesíti Anna Alekszandrovnát, hogy ha minden rendben megy, augusztus 20-22. között érkezik Pétervárra. A képeslap dátuma 1914. július 28.

Másnap hajnali öt órakor Oroszországban elrendelték az általános mozgósítást.

Escorca

Mallorcai hegyi fogadókban gyakran találkozni még ilyenfajta kuriózumokkal, hegyikecske-trófeákkal, kitömött fekete keselyűkkel, a környező majorságokban világra jött csodalények fotógalériájával, egy, a maitól nagyon különböző egykori világ emlékeivel.



A Sierra de Tramuntana, a nyugati hegyvidék, mint már írtuk, valaha rendkívül zárt világ volt, és sok tekintetben máig az maradt. Ugyanakkor ösvények sokasága szelte át, összekötve egymással a házakat, a nehezen művelhető apró völgyeket, a juhaklokat, tölgyeseket és szénégető-kemencéket, a szaggatott partvidékről felhúzódó csempészek rejtekhelyeit, a törvény elől bujkálók menedékeit, az őrtornyokat, amelyek a kalózhajók és ellenséges flották felbukkanását figyelték és adták hírül a falvaknak. Az alábbi képek Escorca fennsíkján készültek, ahonnét az út a Torrent de Pareis hegyi folyócska mentén ereszkedni kezd a Sierra de Tramuntana szívébe. A háttérben a tenger, örök határ és ígéret.

„A sziget két legmagasabb hegye, a sólleri Puig Major és a lluchi Puig Major körüli vidék meredek gerinceken és sziklás szirteken át emelkedik egyre magasabbra, szinte egészen a tengerpartig. Ott magasodnak a Király Kastélyának félelmes szirtjei, s ez alatt fekszik Calobra és Tuent két kis öble, amelyeket a Tehén-sziklák választanak el egymástól. A hegyek e szinte megszakítatlan láncolatában csupán a Lluch völgyéből alászaladó Torrent de Pareis alkotja az egyetlen mély folyosót. Ez a féktelen hegység, amely annyira meglepi a festőt, s amelynek meredélyein kecskenyájak legelik a gyér füvet és sziklái fölött keselyűk köröznek prédára lesve, kevéssé alkalmas az emberi megélhetésre. A halászok, amikor szélcsendes időben szorongva haladnak el e tekintélyt parancsoló szirtek tövében, megállás nélkül eveznek Tuenttől Cala de San Vicentéig. […] Tuent után a táj hirtelen megváltozik. A hegyfokok beljebb vonulnak a tengerparttól, amelyet immár csupán a Costera keskeny vonulata szegélyez. Innen ered a hasonnevű folyó, amelyet elektromos áram fejlesztésére is használnak, s amely a Punta de la Creunál torkollik a tengerbe. (Luis Salvador de Austria főherceg, Die Balearen, 1869 k.)

1531-ben a híres oszmán kalózkapitány, Hayreddin Barbarossa, aki nem sokkal azelőtt befészkelte magát Cabrera szigetére, rajtaütött Pollença majd Sa Calobra városkáin, nagy zsákmányt és számos foglyot ejtve. Legvéresebb és máig emlegetett vállalkozása a Baleári-szigeteken azonban a menorcai Mahón város kifosztása volt 1535. szeptember 1-én.



Cosconar birtokközpontja, amelyet a sziklarepedésbe építettek, kulcsszerepet játszott a partvidék védelmében, különösen mert innen vezetett az út Mallorca legfontosabb szentélyéhez, Llucba. 1571-től kezdve állandó őrtornyokat emeltek végig a partvidéken. Az itt látható nagyobb épületet azonban már a 20. században építették csendőrlaktanyának, mindenekelőtt a csempészek ellen. Hogy mekkora sikerrel töltötte be szerepét, azt jól jelzi, hogy a területet az a Joan March Ordinas engedte át építkezés céljára 1924-ben, aki éppen a csempészés révén vált a világ egyik leggazdagabb emberévé. A polgárháború után az épület sokáig elhagyatottan állt, majd helyreállították, s most a cosconari birtok része.

A kalóztámadások olyan gyakoriak voltak itt, hogy Cala Tuent és Sa Calobra lakói nyáron az erdőben aludtak, hogy ne házaikban lepje meg őket az ellenség. A 16. század végétől Sóller kapitánya 200 dukát büntetés terhe mellett kötelezte e tengerparti települések valamennyi lakóját, hogy véglegesen hagyják el a várost. A partvidéket nemcsak „a Nagy Török” hajói támadták, hanem a genovaiak is már 1338-cal kezdve, mégpedig néha igen jelentős flottákkal. Olykor a francia kalózok is megjelentek. 1648-ban Gurrea alkirály figyelmeztette Valldemossa, Deià és Sóller városainak polgármestereit és esküdtjeit, hogy vigyáztassák a partot, mert tizennyolc francia gálya bukkant fel a sziget környékén. Ezekre a településekre hárult a Torrent de Pareis védelme is, „még ha nem is a ti földetekhez tartozik”.



A partvidéket sokféle veszély fenyegette. 1784 és 1828 között a partot állandó őrség, egyfajta  cordon sanitaire védte a Dél-Franciaországból engedély nélkül érkező hajók ellen, amelyek veszélyére először az 1720-as nagy marseilles-i pestis hívta fel a figyelmet. A partvidék legfontosabb gazdasági tevékenysége azonban hosszú időn át a csempészet volt, amelyet az „egészségügyi őröknek” ugyancsak minden lehetséges eszközzel meg kellett akadályozniuk. Ezt a feladatukat azonban teljes sikertelenség jellemezte, aminek oka az őrök nyomorúságos fizetése volt. Az emiatt indított vizsgálatok szinte soha nem voltak képesek egy ügynek a végére járni: a cinkosságok és kölcsönös segítségnyújtások hálója áthatolhatatlannak bizonyult. Senki nem tudott semmit, nem látott semmit, nem hallott semmit. A vizsgálati iratokat egymás után archiválták.

A partvidéki élet nehézségéről tanúskodnak ezek a régi mallorcai ballada-részletek:

A sa platja de Tuent s'hi varen menjar un ca. ja podeu considerar que era a força de talent

Tuent partjainál megettek egy kutyát. Elképzelhetitek, mekkora volt az éhség.

En es Torrent de Pareis han vengut a bolitjar, en no tenir què menjar és molt lluny de remeis.

A Torrente de Pareishez jöttek bólával halászni. * Ha nincs már mit enni, ez sem sokat segít.

Sa Costera es un bordell ple d'artigues i batzers, qui hi va gras hi perd es greix i qui hi va prim hi perd sa pell.

A Costera nyomorúság, csak csalán és szeder terem. Aki kövér, zsírját veszti aki sovány, bőrét veszti.

Börtönkártya

Egy alapmű. Vitalij Lozovszkij: Hogyan éljük túl a börtönt és töltsük el hasznosan
odabenn az időt. Moszkva, 2005

Nemrég írtunk a dachaui koncentrációs tábor egy kártyapaklijáról, amelyről azonban első keverésre kiderült, hogy nem a táborban készült rendeltetésszerű használatra, hanem a tábor felszabadulása után, egyfajta rajzos memoárként. A pétervári Kártyamúzeum katalógusában közölt alábbi paklit azonban valóban játék céljára rajzolták a börtönben, talán valamikor 1967 és 1981 között. A katalógusban szereplő tizenhat kártya között mindenfajta figura szerepel, ezért valószínű, hogy a csomagnak mind az ötvenhárom lapját más-más rajzzal díszítették. Csak találgatni tudjuk, mivel.

A szovjet börtönvilág közelebbi ismerete nélkül azt is csak találgatni tudjuk, mit ábrázol a közölt kártyák egyik-másik képe. Aki tudja, járuljon hozzá a megfejtéshez.



A kőr ász az áhított szabadságot idézi az égen húzó vadludak képével. Az itt és két sorral lejjebb csavarral jelölt figura valószínűleg a bubi lesz, egyformán kényszermunkás képében. А 6-os lapra rajzolt jellegzetes korabeli szovjet borítékot a Mordvin Köztársaságba küldték: talán nyelvrokonunktól származik a csomag?



A smasszereket ábrázoló lapokat mindhárom színben sajátos ábra jegyzi, ami nem hagy kétséget afelől, hogy ez a király figurája. A 8-as képen az ő szemszögükből, kívülről látjuk a cellaajtót a kémlelőnyílással és a kormuskának, azaz „etetőnek” nevezett, csajka méretű ajtóval. A hatos lapon egy csasztuska olvasható, szemmel láthatóan a börtönudvar valamelyik transzparenséről másolva, amely a korabeli agitnyelv fordulataival fejezi ki a tömör német eredetiből jól ismert jelszót:

Помни сам, скажи другому:
Честный труд – дорога к дому.

Emlékezz rá, és másnak is mondd el:
a becsületes munka a hazavezető út.

Az őrbódé a szögesdróttal magáért beszél a káró ászon. A 9-es lapokon talán a börtönben nagyra értékelt javak lehettek, mint itt a komiszkenyér valamivel a tetején, és a szovjet idők legnépszerűbb cigarettája, a Ленинградская Прима. Utóbbi egy időben a Советская Прима nevet is viselte, s erre utalva nemrégen Lenin és Sztálin arcképével díszített nosztalgia-kiadását is piacra dobták. A 6-os kártya pedig folyamodvány Roman Rudenkóhoz, a Szovjetunió főügyészéhez. Rudenko, a nürnbergi per szovjet főügyésze 1953-tól 1981-ben bekövetkezett haláláig viselte ezt a tisztséget, ami valószínűleg megadja a kártya készítésének ante quemjét.



A pikk ász az egység (подразделение) nevét viselő, síndarabból készített harang, amellyel szabadtéri kényszermunkán jelezték a gyülekezőt, mint nálunk háború alatt a légóriadót. A „csavar” (bubi?) figurájának homlokán olvasható РАБ КПСС – a Szovjet Kommunista Párt rabja – jellegzetes korabeli börtöntetoválás volt, amellyel az elítéltek a rendszerrel szembeni tiltakozásukat fejezték ki; női párja a „Рабыня КПСС”. Az utolsó hatoson pedig a За отличный труд – A kiváló munkáért börtönlap 1967. április 24. hétfői, György-napi számát látjuk, amelyet az egység körletéből tilos volt kivinni („газету за пределы подразделения не выносить”). Vajon a kártya készülésének időpontját jelzi az évszám? Vagy inkább valamilyen jeles eseménnyel – például a várható szabadulással – áll kapcsolatban? Netán finom utalás a вот тебе Юрьев день, „nesze neked György-nap”, kb. „nesze semmi, fogd meg jól” közmondásra? Ha igen, hosszú időbe telhetett kitalálni, de hát idő az volt. És hasznosan kellett eltölteni.

Restauráció

A pezsgők cárja:

СОВЕТСКОЕ ИГРИСТОЕ – Szovjet Pezsgő

Minden oroszok komisszárja?

Szoba kilátással

Írtam már róla, mit látok, ha felnézek a gép fölött az ablakon át a domboldalra, a nyárfák fölött haladó holdra, és épp ebben a pillanatban a nyárfák alatt a hóban legelnivalót kereső őzekre. És arról is, mit lát Wang Wei a palmai óváros háztetői fölé magasodó studiolumából.


Matteo Pericoli „Rooms with a View” címmel a Guardianban indított sorozatában azt rajzolja le, mit látnak az ablakukból jeles kortárs írók, zenészek, fényképészek, Philip Glass, Annie Leibowitz, Ryu Murakami, Daniel Kehlmann, akik a rajz alatt maguk is leírják, hogy látják, amit látnak. A sorozat első darabja, és méltán, Orhan Pamuk csodálatos kilátása az isztambuli Boszporuszra. Pamuk így ír erről a látványról:

Írás közben a legtöbb időt azzal töltöm, hogy képzeletemben megformáljam a mondatokat. Amikor gondolataim a szavakkal bíbelődnek, tekintetem önkéntelenül is elfordul a papírtól és a töltőtoll hegyétől.

Ez az a látkép, amelyet ilyenkor isztambuli ablakomból bámulok, tizenöt éve. Balra van Ázsia, középen a Boszporusz, amely kinyílik a Márvány-tenger és a szigetek felé, ahol immár ötvennyolcadik éve minden nyaramat töltöm. Jobbra az Aranyszarv-öböl bejárata, és a városnak az a negyede, amelyet az isztambuliak Óvárosnak neveznek, négy évszázadon át az oszmán dinasztia otthona a Topkapi-palotával, a Hagia Sophiával és a Kék Mecsettel.

Olykor azzal büszkélkedem, hogy történelmi regényemet, A nevem Pirosat olyan helyszínről írtam, amely szüntelenül a szemem előtt van. A kíváncsi látogatók és újságírók által gyakran feltett kérdésre – „Nem vonja el a figyelmét ez a csodálatos látvány?” – azt válaszolom, hogy nem.

De tudom, hogy a látkép valamelyik részlete folyamatosan leköti egy részemet, amely figyelemmel kíséri a sirályok, a fák, az árnyékok mozgását, követi a tengeren haladó hajókat, és újra meg újra ellenőrzi, hogy a világ még mindig ott van, még mindig érdekes, és még mindig kihívást jelent írni róla. Ez az a bizonyosság, amelyre az írónak szüksége van ahhoz, hogy tovább írjon, és az olvasónak hogy tovább olvasson.

Isztambul látképe Orhan Pamuk ablakából (El País), amelyről már korábban is írtunk

Ugyanaz a látvány háromszáz évvel korábbról, innen