Alkonyat Asszuánban

Ha a „mediterránról” vagy a „mediterrán kultúráról” beszélünk, többé-kevésbé mindannyian értjük, mire gondolunk. De ha pontosítani akarjuk a fogalmat, határai elmosódottá válnak. Jó példa erre Egyiptom. Kairó mediterrán város. Alexandria, nyilvánvalóan, még inkább az. Luxor még mediterrán. De Asszuán már nem az. Útközben valami elveszett. A görögök és rómaiak eljutottak Asszuánba, sőt sokkal délebbre is. A Szent Simeon és más kolostorok tanúsítják, hogy a kereszténység még mindig jelen van itt, sokkal erőteljesebben, mint képzelnénk. Az Elephantine-szigeten egykor arám és zsidó közösségek virágoztak. A Nílus, amely életet ad Kairónak, itt, Asszuánnál csillapodik le, kitárul, lágyabbá, jóindulatúbbá, tengerszerűbbé válik. Asszuán mindig is kevés kapcsolatot tartott északkal. Kezdettől fogva piac volt (ahogyan egyiptomi neve, SWENET és arab neve, As-suan is mutatja), az északi civilizáció előretolt posztja. De ennek ellenére már nem mediterrán város. Lényegét déli előörs jellege adja itt az ismeretlen földek küszöbén, ahol az expedíciók elvesznek, vagy különös történetekkel térnek vissza tágas birodalmakról, őserdőkről, kincsekről, állatokról, forróságról. Az északról érkező utazó azonnal felismeri, hogy Asszuánban már nincs otthon, annak ellenére, hogy Asszuán a kőkorszaktól kezdve otthont kínált az embernek. Asszuán Egyiptom finis terrae-je, az a hely, ahol a legendák kezdődnek; melankolikus átkelő, amelyen túl az utazó tekintete megváltozik és elfelejti a múltat.



Asszuánban meleg van, nagyon meleg. A gáttól kiszélesedő folyó úszásra invitál, akár még a rettegett schistosomiasis árán is (a szállodáknak és egyes bároknak a Nílusra tekintő teraszán úszómedencék is vannak, bár jó pénzért.) Az Elephantine-sziget nilométerei ma már nem mérik a Nílus emelkedő vízszintjét. Az Asszuánba áramló gazdagságot manapság a Kairóból pontos menetrend szerint érkező turistahajók jelzik, amelyeknek áradása készpénz formában rakja le itt hordalékát. A kereskedők jól tudják, melyik nap jönnek a spanyolokkal telt turistahajók, mikor a németek, mikor az olaszok… és felkészülnek az aratásra, az egyes csoportok sajátosságaihoz és kívánságaihoz igazított módszerekkel.

Üdvözlet

Ezt a képeslapot nemrégen tették közzé egy orosz történelmi fórumon. Dátuma szerint a besszarábiai – ma dél-ukrajnai – Hotinban írták 1945 december 9-én a következő szöveggel:

Хотин, Бессарабия, 9/XII-45 Дорогая мамочка! Поздровляю тебя с Новым 1946 Годом! Желаю здоровья и счастья! До скорой встречи дорогая мамочка! Лев.

Hotin, Besszarábia, 1945. dec. 9. Drága mamácska! Köszöntelek 1946 Újév alkalmából! Kívánok egészséget és boldogságot! A közeli viszontlátásra, drága mamácska! Lev.

A képeslapot minden bizonnyal a Besszarábiát megszálló szovjet hadsereg katonája írta, amit nemcsak a történelmi körülmények valószínűsítenek – Besszarábiát, amely 1918-ban a cári Oroszországtól Romániához csatlakozott, majd a Molotov-Ribbentropp paktum titkos záradéka értelmében 1940 júniusában a Szovjetunióhoz került, 1941 júliusában Románia a Wehrmacht segítségével visszafoglalta, majd 1944 augusztusában az előrenyomuló Vörös Hadsereg végleg megszállta –, hanem az is, hogy a lapot bélyeg nélkül kézbesítették, ahogy az a Vörös Hadseregen belül szokás volt. De milyen várat ábrázol, és főleg miért magyar a rányomtatott szöveg?


Hotinnak, ahol a levelet feladták, pompás középkori vára van, amelyet a Dnyeszter stratégiai fontosságú átkelője fölött, határerődítménynek épített 1400-ban I. Sándor (Alexandru cel Bun – Jó Sándor) moldvai fejedelem (1400-1432). A festői várról Tim Arbaev tett közzé két jó fotósorozatot (1 és 2), Szergej Klimenko építéstörténetet és részletes alaprajzot ad róla (ennek egy másik változata itt látható), egy ukrajnai turisztikai szájt régi látképeit közli, és az 1673-as hotini lengyel-török csatáról készült metszet is feltünteti a bal felső sarokban. Ez azonban világos, hogy nem a képeslapon látható várrom.


A másik lehetőség, ami első pillantásra eszébe jut az embernek, a visegrádi vár, mégpedig a 13. századi nagy lakótorony – az úgynevezett Salamon-torony – felől nézve. De csak első pillantásra. A visegrádi lakótorony sokkal zömökebb, és az előtte vonuló fal sem a képeslapon látható szabályos, kerek rondella.


Mindezt persze azért játssza végig fejben az ember, mert a fórumon kis méretben közzétett képen elsőre nem látni a bal alsó sarokban lévő kopott feliratot: „Trencsén”.

De még miután látom is kételkedem benne. Hiszen a trencséni vár egyáltalán nem ez a néhány falmaradványból álló rom, ami itt a képen látszik. Hanem ez:





Ezek a képek arról tanúskodnak, hogy a trencséni vár a legépebben fennmaradt középkori felvidéki várak közé tartozik. Ha azonban visszamegyünk az időben, és régi, első világháború előtti képeslapok között böngészünk, egészen más képet kapunk róla.





Igaz, találunk olyat is, amely éppolyan jó állapotúnak ábrázolja a várat, mint amilyennek ma látjuk:


Ez a látkép azonban, mint más korabeli képeslapok felirata elárulja, egy kétszáz évvel korábbi állapot rekonstrukciója:


A rekonstrukció forrása pedig egy 1710-ben készült metszet-látkép a trencséni várról és városról:


A trencséni vár, amely 1594 óta az Illésházy főnemesi család birtokában volt, valóban így nézett ki egészen a 18. század végéig. 1790. június 11-én azonban teljesen kiégett. Falmaradványait az 1890-es években konzerválták: ezt az állapotot látjuk a századeleji képeslapokon.

A vár a csehszlovák időkben került újra az érdeklődés előterébe. 1293-ban ugyanis a Fejér megyéből, honfoglaláskori magyar nemzetségből származó Csák Máté erővel elfoglalta a várat, amelyet birtokainak központjává tett, s az Árpád-ház kihalása (1301) és az azt követő trónviszályok idején a zavarosban halászva innen irányította fegyveres birtoknövelő akcióit (többek között éppen Visegrádot is elfoglalta). Az 1920 utáni csehszlovák történetírás ezt a magyar királytól független szlovák állam megteremtésére irányuló első kísérletként értelmezte, s ennek megfelelően a vár történelmi szerepét is felértékelte. 1952-ben a trencséni várat első osztályú műemlékké nyilvánították, és megkezdték máig tartó teljes helyreállítását – amely a gyakorlatban az 1710-es metszeten látható állapot rekonstrukcióját jelenti.

A trencséni vár 17. századi alaprajza a stockholmi Krigsarkivetben. (A stockholmi
hadi levéltárban őrzött Habsburg-várrajzokról lásd: Kisari Balla György:
Törökkori várrajzok Stockholmban, 1996)

A képeslap tehát valóban a trencséni várat ábrázolja, ahogyan a 20. század első felében kinézett. Most már csak az a kérdés: miért egy trencséni lapot küldött a szovjet katona a nyolcszáz kilométerrel arrébb fekvő Hotinból?

A kérdést bonyolítja a trencséni képeslap magyar nyelve. Trencsén az első bécsi döntést (1938. november 2) követően nem került vissza Magyarországhoz, hanem az önállósult Szlovákia része lett. Itt nemigen adtak ki magyar nyelvű képeslapot.

A Kárpát-medence térképe a két bécsi döntés (1938, 1940) után, amelyek a szomszéd
országok magyar többségű területeit Magyarországnak ítélték. A térképen
bejelöltük a bejegyzésben említett három vár helyét.

Ráadásul a képeslap hátulján a kiadó neve is olvasható: Gansel Lipót, Trencsén. A Nemzeti Könyvtár adatbázisa szerint a Gansel-nyomda 1850 és 1913 között működött Trencsénben. Kis nyomda volt, amely elsősorban helyi kiadványokat és képeslapokat állított elő.

A szovjet katona tehát olyan képeslapot küldött Hotinból, amelyet több mint harminc éve adtak ki egy másik országban, és legalább huszonöt éve nem volt kereskedelmi forgalomban.

Hogy milyen módon kerülhetett hozzá egy ilyen képeslap, az rejtély. Egy lehetséges megoldást azonban segít elképzelni egy másik orosz katona két képeslapja, amelyeket ugyancsak egy orosz fórumon tettek közzé.

Мой боевой привет из Германии Милой и дорогой Зине. Павлик 1945 г. 15 марта.

Hadi üdvözletem Németországból a kedves és drága Zinának. Pavlik 1945. március 15.

Милой и дорогой ли… Лидочке от папы. Из Германии 1945 г. 20 марта.

A kedves és drága […] Lidocskának a papától. Németországból, 1945. március 20.

A két képeslapot Németországban adták ki, németül írták meg, német postabélyegzővel pecsételték le, és minden bizonnyal német volt rajta a bélyeg is, amelyet már a Szovjetunióban áztattak le mint filatéliai ritkaságot. A szovjet katona, aki valószínűleg az egykori német címzett házában vagy annak romjai között találta a képeslapokat, papírral ragasztotta le hátoldalukat, s így írta meg újra őket: a cseresznyevirágot gyűjtő lányokat feleségének, a kocsival játszó gyerekeket kislányának.

A képeslap – írják a fórumon a dolog magyarázataként –, noha elterjedt volt a forradalom előtti Oroszországban, jóformán teljesen eltűnt a két háború közötti Szovjetunióban. Csak a Nagy Honvédő Háborúban adtak ki újra üdvözlőlapokat hazafias grafikával, agitációs célból. A képeslap iránti igényt ezzel felébresztették az emberekben, de használatának kultúrája még nem alakult ki. A lényeg a személyes üzenetet kísérő szép kép volt. Bármi, amihez éppen hozzá lehetett jutni. S hogy ez a kép egy egészen más helyszínt ábrázol, mint ahonnét küldik, az mindegy is volt. Különösen ha a két helyszín közötti távolság elhanyagolható volt ahhoz képest, amely a katonát az otthoniaktól elválasztotta.

Szovjet katona levelet ír a frontról, 1944

De a kő marad

Marxista tanulmányainkból jól tudjuk, hogy legfontosabb az alap, s a felépítmény másodlagos csupán. Jól mutatja ezt számos jelentős Lenin-emlékmű története. Mert Lenin-szobrot a hülye is tud faragni, mint erre a korábbi Lenin-bejegyzésben bőségesen találunk példát. De szilárd és teherbíró alapot rakni, ahhoz még a régi iskola tudása kellett.

Kosztroma. A Romanovok 300 éves jubileumi emlékművének talapzatát 1913-ban állították fel. A teljes emlékmű azonban már nem készült el. Helyette 1920-ban Lenin szobra került a talapzatra.

Szamara. II. Sándor 1889-ben felállított szobrát V. O. Sherwood készítette. 1927-ben a talapzat megtartásával M. G. Manizer Lenin-szobrával helyettesítették.

Moszkva, Kuzminki. I. Miklós emlékművét, M. D. Bykovszkij alkotását 1856-ban állították fel. 1920-ban az emlékmű talapzatát közelebb vitték a kuzminki park sétányához, és Lenin-szobrot állítottak rá. A jelenlegi szobor, ennek utódja, a 70-es évek elején készült.

Vlagyimir. II. Sándor cár szobrának talapzatára 1920. június 5-én állították Lenin szobrát. A fekete posztamens sarokdíszeit eltávolították, és sarló-kalapácsot tettek a helyükbe. A jelenlegi Lenin-szobor 1950-ben készült. A mai fotó hátterében, a homlokzaton érdemes megfigyelni a kétfejű sasos Romanov-címert és a БАНКЪ felirat hangsúlyozottan forradalom előtti helyesírását.

Rybinszk. A. Opekusin II. Sándor-szobrát 1914-ben állították fel, és 1918-ban döntötték le talapzatáról, amelyre 1957-ben került fel a mai Lenin-szobor. A két időpont között Lenin-mellszobor állt rajta, mint az alábbi archív fotón látszik:


Csernyahovszk. A szobrot 1885-ben állították a német egység emlékére, s a „Kriegerdenkmal” és „Мать Германия” (Germánia Anya) nevet viselte. A forradalom után beolvasztották. Talapzatát egy időre eltávolították, majd 1954. november 7-én ezen leplezték le Lenin mellszobrát.

Volgograd. Sztálin szobrát E. V. Vucsetics készítette 1952-ben. 1961-ben távolították el a talapzatról, s helyébe ugyancsak E. V. Vucsetics készített 1972-ben Lenin-szobrot.

Liszva. Suvalov gróf emlékművét 1908-ban emelték. A szobrot tíz év múlva távolították el róla, s helyébe 1938-ban állítottak aranyozott gipsz Lenin-szobrot. 2009 decemberében ez utóbbit máshová helyezték át, s a talapzatra ismét Suvalov gróf szobrát állították, az előző másolatát:


Szevasztopol. P. Sz. Nahimov admirális szobrát I. I. Schröder és A. A. Bildgerling készítették 1898-ban. Húsz év múlva távolították el. A talapzatra 1932-ben Lenin-szobor, a posztamensre vöröskatona és matróz figurája került. 1959-ben (!) azonban a Lenin-szobrot máshová vitték, és a Nahimov-emlékművet eredeti formájában állították helyre:


Novocserkasszk. Platov gróf szobrát 1853-ban állították fel és 1923-ban távolították el. Talapzatára két év múlva Lenin-szobor került, amelyet a 70-es években újabb Lenin-szobor követett. 1993-ban a talapzatra visszaállították a Platov-szobor másolatát:


Taganrog. Nagy Péter cár szobrát 1903-ban állították. 1924-ben távolították el, talapzatára Lenin-szobor került. A szobor 1935-ben új talapzatot kapott; a régi talapzatot a folyópartra vitték, ahol évtizedeken át hevert. Innen hozták vissza 1993-ban, s ismét Péter cár szobrát helyezték el rajta:


Szumi. I. G. Haritonyenko vállalkozó és mecénás emlékművét 1899-ben emelték. A szobrot 1918-ban távolították el róla, és Lenin-szobrot helyeztek el rajta. Az eredeti szobor másolatát 1996-ban helyezték vissza rá. Elterjedt (de hamis) városi legenda szerint csak a Lenin-szobor fejét cserélték vissza Haritonyenkóéra:


És végül egy példa Jasznaja Poljanából, Tolsztoj egykori birtokáról, ahol nemcsak a talapzatot, hanem az egész szobrot is megtartották, és tényleg csak a fejét cserélték ki: mégpedig Sztálinét Leninére. A kabáton jól látszik, hogy azt a generalisszimuszra szabták: