Lépjen át új blogunkra!

Blogunk megújult változata, több eszközzel, gazdagabb dizájnnal, kilenc nyelven, itt olvasható: https://wangfolyo.com

Az új változatban benne vannak a régi posztok is, gyakran bővített formában. Ha ennek a posztnak az új változatára kíváncsi, cserélje ki az URL-ben a „wangfolyo.blogspot.com/”-ot „riowang.studiolum.com/hu/”-ra, és az új link jó eséllyel oda vezet.

Druth

Így nevezte el legnagyobb lányom Ruth Mehlt, fogadott nagynénje, Ximena mamáját. Ötéves koráig nem tudta ugyanis kiejteni az „r” betűt. Viszont nagyon bosszantotta, amikor utánoztuk a kiejtését. „Ti ne mondjátok, hogy Druth. Mondjátok, hogy Druth”, mondta. A kettő között észrevehetetlen volt a különbség.

Ruthot már születése előttről ismerte, én ugyanis szerencsére jóval korábban találkoztam Ruth lányával az egyetemen. De az igazat megvallva Ruth volt az, akit előbb ismertem meg, legalábbis névről. Sőt jó ha tudod, Ximena, csakis azért barátkozom veled, mert Ruth Mehl lánya vagy, enélkül semmi esélyed se lett volna :) Ruth gyerekműsorokról írt beszámolóit a La Naciónban mindig élvezettel olvastuk, pedig Trini és Cande ekkor még gondolatban sem léteztek.

Ruth írásai bonyolultak voltak, akárcsak ő maga, teli finom megfigyelésekkel, szigorú elvárásokkal azt illetően, mit kell nyújtaniuk a színészeknek és mit érdemelnek a gyerekek, de tele melegséggel is, humorral és bűbájjal. Ruthnak köszönhetjük, hogy már azelőtt is, hogy kölcsönösen testvérekké fogadtuk volna egymást, annyi értékes zenészt, bábost, színészt, illusztrátort, gyerekkönyvet, scifit, filmet és sorozatot fedeztünk fel.

Most azonban nem tudunk beszélni erről a rengeteg felfedezésről, a rengeteg közös ízlésbeli vonásról és az ízlésről folytatott elmélyült beszélgetésről… Talán később majd képesek leszünk rá, de most még túlságosan megbénít annak tudata, hogy nincs többé velünk. Ruth Mehl május 18-án halt meg, szívműtét után. Egészen a műtétig megőrizte jó humorát, s a műtét után nem ébredt fel többé. Mindvégig példát adott nekünk irigylésre méltó lélekjelenlétével.

Ezért aztán nem tehetünk mást, mint hogy utánozzuk őt, aki annyi nagyszerű dolgot megosztott velünk, még ha jóval kisebb léptékben is. Szeretnénk megosztani az olvasókkal azt a könyvet, amelyet ő ajándékozott Trininek kétéves korában. A könyvet a tekintélyes Hans Christian Andersen gyerekkönyv-verseny zsüritagjaként kapta, és személyesen biztosított róla bennünket, hogy gyönyörű.

Természetesen igaza volt. Azóta is kedvenc könyvünk maradt. Most pedig, azt remélve, hogy senki nem fog felszólamlani a copyright miatt, megosztom veletek.


Az elefántok sosem ugranak


Boltos Borz épp Juhanyó számláját adta össze.

Három meg három az hat meg kettő… BÚÚÚ! A BÚÚÚ-t olyan hangosan üvöltötte, hogy szegény Juhanyó majd meghalt az ijedségtől. Lúd mama pedig, aki a sorára várt, szinte a mennyezetig ugrott. Boltos Borz szinte megszakadt a nevetéstől.

„Ezen a héten már harmadszor ugrasztalak meg!” kiabálta.


Malacné eközben vidáman aggatta fel a mosott ruhát a szárítókötélre, míg férje az újságot olvasta mellette. A bokrok mögül hirtelen előttük termett Leopárd Benjámin. Maszkot viselt, és hangosan üvöltötte: BÚÚÚ!

Malacné hatalmasat ugrott, és ráesett a ruhákra. Malac úr felugrott a nyugágyból, és kiöntötte a teát, miközben Leopárd Benjámin még Boltos Borznál is hangosabban hahotázott.


Ugyanezen a napon érkezett a városba az Elefánt. Miközben az állatok az új szomszédot üdvözölték, a tehén hatalmas BÚÚÚ-t üvöltött. A mellette álló oroszlán nagyot ugrott, a többi állat pedig nevetésben tört ki.

„Talán MÚ-t akartál mondani?” kérdezte az elefánt a homlokát ráncolva.

„Nem, nem… ez a mi közös játékunk”, magyarázta Malacné még mindig kacarászva. „Úgy hívják: ‘Megugrasztani a másikat’”.


„Aha”, mondta az elefánt. „Hát… az elefántok sosem ugranak.”

„Sosem ugranak?” kiáltottak fel meglepetten az állatok.

„Soha!” mondta az elefánt. „Két dolog van, amit az elefántok sosem csinálnak. Soha nem ugranak, és soha nem felejtenek.”


Ezek a szavak teljesen izgalomba hozták az állatokat. És amint az elefánt odébbállt, mindjárt elhatározták, hogy versenyt hirdetnek, ki képes megugrasztani az elefántot.

Másnap, amikor az elefánt sétára indult, az egyik szikla mögül hirtelen az oroszlán tört elő hatalmas üvöltéssel.

Az üvöltéstől Kecske Kármen az égig ugrott rejtekhelyéről, ahonnét épp az elefánt előtt akart volna teremni egy frenetikus BÚÚÚ-val.

„Valami baj van? Minden rendben?” kérdezte az elefánt az oroszlántól.

„Ó, persze, persze, köszönöm”, mondta az oroszlán, kissé megütődve. „Csak szerettelek volna megugrasztani.”

„De hát mondtam már nektek”, felelte az elefánt. „Az elefántok sosem ugranak.”


A következő napokban minden állat azon igyekezett, hogy megugrassza az elefántot.

„Kérem, kérem”, mondta Boltos Borz. „Meg ne próbálják idebenn a boltban. Ha itt ugrik, katasztrófa lesz.”

Mindazonáltal ő maga is megfeledkezett az elővigyázatosságról, és hatalmas „BÚÚÚ!”-t üvöltött, amikor az elefánt betért hozzá, hogy egy kis mogyorót vásároljon…

Szerencsére eredménytelenül.


Az állatok már fel is hagytak azzal, hogy egymást ijesztgessék. Mindenki csakis az elefántra gyúrt. Mégpedig nemcsak napközben.

Egyik este, amikor az elefánt eloltani készült a lámpát, hogy nyugovóra térjen, két tyúk jelent meg az ablakban. Hangosan sikoltottak és a szárnyukat lengették, mintha szörnyűséges kísértetek volnának.

„Az elefántok sosem ugranak”, ásított az elefánt, „legkevésbé az ágyban.”

Azzal eloltotta a lámpát, és a tyúkok nagyon, de nagyon bután érezték magukat a maskarájukban.


Telt-múlt az idő, és mivel az állatoknak már semmilyen új trükk nem jutott eszükbe, napirendre tértek a dolog felett.

Egyik nap az elefánt és a többi állat folyóparti piknikre indult.

A tea már szinte készen állt, amikor hatalmas „SEGÍTSÉÉÉG!” hangzott fel a folyó felől. A tigrisikrek egy csónakban játszottak, és valahogy elszakadt a kötél. Az állatok a partra rohantak, és látták, hogy az ár gyorsan elragadja a csónakot. Már annyira a túlsó partnál járt, hogy az elefánt hosszú ormánya sem érte el.


„A vízesés felé haladnak!” kiáltotta Boltos Borz. „Gyorsan a hídhoz! Csak úgy érjük utol őket!”

„Már túlságosan messze járnak… Nem érjük el őket időben!” sikította Malacné, miközben az állatok elkeseredetten rohantak a híd felé.

Csak az elefánt csinált valami egészen mást.


Miközben a többi állat hanyatt-homlok loholt a híd felé, az elefánt elfutott a folyótól, aztán megállt, megfordult, és ismét a folyó felé nyargalt olyan sebesen, ahogy csak bírt. A partról elrugaszkodva fantasztikus ívben ugrott át a folyón, és a túlsó parton landolt. Ott ormányát kinyújtva megragadta és partra húzta a csónakot az ikrekkel.


Mire a többi állat odaért, az ikrek már vidáman játszottak az elefánt mellett.

„Hogy kerültetek ide?” kérdezte meglepetten Boltos Borz.

„Ugrott! Ugrott!” kiáltották izgatottan az ikrek. „Megnyertük a versenyt! Megugrasztottuk!”

„De hát…” mondta az oroszlán „azt mondtad nekünk, hogy az elefántok sosem ugranak…”


„Tudom…” mondta szégyenlősen az elefánt. „De elfelejtettem.”


„A dobozka” - Teresa Usandivaras - A ¿Jugamos a cantar? (Játsszunk énekelve?) CD-ről

A bejegyzés befejezéseképpen Teresa Usandivaras és Julio Calvo, a „Los Musiqueros” dalával szeretnénk istenhozzádot mondani Ruthnak. Mindig ezt kérte tőlük, mondták nekünk a Zenészek, és mi mindig szívesen énekeltük velük együtt és az ő kedvéért.

La petaquita
(canción tradicional de Chile)

Tengo una petaquita
para ir guardando
las penas y penitas
que voy juntando

Pero algún día,
pero algún día,
abro la petaquita
y la encuentro vacía

Todas las chicas tienen
en sus vestidos
un letrero que dice
“Busco marido”.

Pero algún día,
pero algún día
abro la petaquita
y la encuentro vacía.

Todos los chicos llevan
en sus sombreros
un letrero que dice
“Casarme quiero”.

Pero algún día,
pero algún día
abro la petaquita
y la encuentro vacía.
A dobozka
(hagyományos chilei dal)

Van egy kis dobozom,
a dobozban tartom
minden kis bánatom
amit egyre gyűjtök.

De egyszer majd
egy szép napon
kinyitom a dobozt
és üresen találom.

Minden lánynak
az áll
a ruhájára írva:
„Férjet keresek.”

De egyszer majd
egy szép napon
kinyitom a dobozt
és üresen találom.

Minden fiúnak
az áll
a kalapjára írva:
„Nősülni akarok.”

De egyszer majd
egy szép napon
kinyitom a dobozt
és üresen találom.


Ruth elment. De mégis velünk maradt és mindig is velünk marad. Emlékezni fogunk rá, és emlékezni fognak rá mindazok, akik szerették és csodálták őt. Ezek pedig igen-igen sokan vannak, ami nem kevés, hogy azt érezzük: teljes életet élt.

Tuning


Az első mesésen dekorált autó, amelyikre vissza tudunk emlékezni, Plácidóé volt Berlanga azonos című nagy filmjében. Ez volt a spanyol polgárháborút követő évek legjobb filmje, egy olyan időszakban, amikor a gazdaság, ha lassan és tapogatózva is, de fejlődésnek indult.

Plácido, José Luis G. Berlanga, 1961


Plácido nem teljesen jószántából díszítette fel a maga tragacsát, de manapság az autó vagy a motor dekorálása számos országban egészen különös szélsőségekig fajuló népszokássá vált. A spanyol nyelv külön tunear igét alkotott erre az angol tuningból (elfeledve, hogy a tunear korábban a csavargók és vándorok életformájára vonatkozott). Ilyenfajta crazy carokkal az egész világon találkozhatunk.

Palermo utcáin…

…és a híres bangkoki tuk-tuk.

Kairóban, amelynek utcáin akármi előfordulhat (itt egy kairói napifotó-blog), százával jöttek szembe ezek a hihetetlen járgányok, tetőtől talpig borítva kék ledekkel, lüktető fényekkel, villogókkal, mindenféle kiegészítővel, lendületes kalligráfiákkal, a vörös fény által gyanússá varázsolt belső terekkel, és természetesen dübörgő zenével… A show sokszorosára nő éjjel, amikor a kivilágítatlan és burkolatlan utcákon hirtelen feltűnik egy-egy ilyen B sorozatú földönkívüli űrhajó, amely épp versenyben áll az univerzum leghangosabb és legextravagánsabb objektumának címéért. A következő képek azonban nem autókat ábrázolnak, és nem is Kairóból származnak. Az egyiptomi Nyugati Sivatagra jellemző faj a motorkerékpár.

Bawiti főutcáján





A Luxorhoz közeli Al-Kharga oázisban a civilizációk összecsapásának (vagy szövetségének) egy sajátos helyi esztétika jegyében keletkezett produktumával is talákozunk. A legmenőbb egyiptomiak ilyen szőrmével borítják a kocsi műszerfalát, amely pillanatok alatt poros lesz és szürke, de annál fényesebben ragyog rajta a Könyv, a Korán egy díszes kiadása… No persze nem olyan fényesen, ahogy a betlehemi csillag ragyogott Plácido tragacsán.


Nem lehet kétségünk afelől, mit szólnak az iszlám tekintélyei a Korán helyét elfoglaló Tweetyhez.


[Spanyolul Tweety neve Piolín a ‘kanári’ jelentésű azték/nahuatl szóból]

Újabb arany almák

A Wang folyó hullámai a minap egy apró, gondosan lezárt ládikát vetettek ki a jötunnok földjének partján. Valami jótét óriás arra járt, megtalálta, elolvasta a ládikóra írt címzést, majd a földi halandók postaszolgálatára bízta, hogy továbbítsák a címzettnek, vagyis nekem. Jobb is, hogy nem ő maga hozta el, mert ismét ilyen szívbajt kaptam volna tőle:


És micsoda meglepetést rejtett a ládikó: hat arany almát Wang Wei napsütötte kertjéből!


Addig is, míg azon tűnődtem, milyen elkészítési móddal adhatnám meg nekik a legillőbb tiszteletet, kiraktam őket az ablakba, hadd simogassa őket a kora tavaszi gyér napsütés, addig se gyötörje őket a honvágy.


Azóta már sok víz lefolyt a Wang folyón, és így ma nem kevesebb mint két fejedelmi lakomáról számolhatok be, amelynek fényét ezek a citromok emelték. Először vagy két hete volt látogatóban nálunk pár napra legidősebb fiam brémai barátnője, akinek egyik este itthon frissen készült falafelt szolgáltunk fel. Tettük ezt egyrészt azért, mert Leonie nem igazán lelkesedik a húsokért, másrészt mert hazájában a közel-keleti konyha szinte egyetlen közismert fogása a gyros néven ismert gasztronómiai eltévelyedés, és szerettük volna valami igazán finom közel-keleti fogással megismertetni. S mivel egy igazi falafelszendvicsnek elmaradhatatlan tartozéka a citromos-petrezselymes tahini-szósz, ezt természetesen Wang Wei egyik mallorcai citromjával készítettünk el.



Leonie várakozással teli mosollyal tölti a lafába, a közel-keleti lapos kenyérbe a falafelgolyókat és egyéb hozzávalókat, míg fiamnak a kulináris élvezetek iránti elkötelezettségét pólójának felirata tanúsítja.


Pei Di éles tekintete minden bizonnyal nem fog elsiklani a Patak-féle, könnyfakasztóan és tarkóizzasztóan erős „Medium”, azaz „közepesen erős” Mango Pickle szósz felett, amit vagy egy éve nála is volt szerencsém enni egy fennséges kínai vacsorán. Egy valódi izraeli falafel ugyanis szinte elképzelhetetlen egy pár kanálnyi amba, vagyis erős mangószósz nélkül, amelyet annak idején az iraki zsidó bevándorlók hoztak magukkal új hazájukba. A jötunnok nem nagy kedvelői – sőt megkockáztatnám: nem nagy ismerői – ennek az erős szósznak, ezért ezt itt az ízben hozzá nagyon hasonló Patak-féle mangószósszal szoktam pótolni.

A második lakomára a minap került sor. Wang Wei citromjai várják a megmérettettést a jötunnok egyik fő csemegéjével, a frissen fogott norvég lazaccal.


A pác: mallorcai citrom leve, frissen őrölt borskeverék, Himalája-só. Semmi más.


Nem várt találkozás a szülőföldtől kétezerötszáz kilométerre! Ahogy annak idején kőbányai szomszédunk mondta lánya születésekor: „Mindenre számítottam, csak erre nem.”


A salátában a mallorcai citrom mellett a Heszperidák több szülöttje is erősíti a mediterrán egységet: a koktélparadicsomok Granadából, az uborka a szintén andalúziai El Ejidóból kerültek a jötunnok földjére. Két további díszvendég a szűretlen szűz olívaolaj a Közép-tenger keleti partjairól, Galileából, valamint a zöldhagyma abból az országból, amelynek Mallorca oly sokat köszönhet azért, hogy turistaparadicsommá vált: Németországból.


Három az igazság: a lazacon és a salátán kívül a kapros joghurtszószba is kerül Wang Wei citromjaiból.


Ahogy Wang Wei is mondja: a rusztikus konyha fő erénye a friss helyi alapanyagok egyszerű kombinálása. Egészségünkre!


Egy gramm sem megy kárba. Wang Wei permetezetlen, ökologikus citromjainak héja a mélyhűtőben várja, hogy a karácsonyi bejgli ízét-zamatát megadja.


Két kép

Pünkösd a keresztény egyház születésnapja. Tizenkét ember együtt volt egy szobában – ajtaját nemrég még zárva tartották félelmükben –, és Isten „erővel töltötte el őket.” Ez tette a szün-agógét, az összegyűlteket ek-klésziává, ki-szólítottakká.

Két kép jut erről eszembe.


Az egyiken, Margaret Bourke-White haditudósító képén amerikai katonák 1945 márciusában misét hallgatnak a lebombázott kölni katedrálisban.

A hetvenes évek nyomasztó légkörében felnőve sokáig valahogy így képzeltem el az egyházat. Jólesett így elképzelnem. Felemelő dolog hinni a katedrális, az összetartozás, a szün-agógé erejében.

Ma már, jóval kevesebb illúzióval, pontosabbnak találom azt a képet, amelyen 1942 áprilisában húsvéti körmenetet tartanak valahol a németek által megszállt Ukrajnában. Pap nincs velük: lágerbe zárták, megszökött, vagy átállt a megszállók oldalára, mint a gyerekkorom munkáskerületébe delegált békepapok. Férfi is csak egy maradt, aki nem volt jó se munkaszolgálatra, se partizánnak. Igyekszik elbújni a kereszt mögé a német katona lencséje elől. A nyomában a pocsolyákon át botorkáló asszonyok mindennapjaira a feszültség, kicsinyesség, irigység, nyomorúság nyomja rá a bélyegét. Ezen a képen semmi felemelő sincsen. A rekvirált ház kapujából német tisztek nézik a menetet.


Egyetlen dolog nem látszik a képen. Egy zene is tartozik hozzá, amelyik nem mindig hallható. De ugyanazzal az erővel tölti el azt, aki hallja, mint annak idején a tizenkettőt.


Христос воскресе из мёртвых – Krisztus feltámadt halottaiból. Ortodox húsvéti tropárium. A novokuznyecki székesegyház kórusa.

Kína üzen

Manapság, amikor boldog-boldogtalan személyre szabott alternatív történelmet készít magának, mi is elhatároztuk Wang Weijel, hogy fényt derítünk a mallorcai civilizáció kínai gyökereire. A palmai San Nicolás-templom 1713-as taijitu-szimbólumát Wang Wei a minap fedezte fel, míg a sineui templom középkori kínai feliratáról már régebben is írtunk a Mesa revueltában.

Taijitu, 1713


Ma reggel a piacra igyekezve és a calle Orfilán végighaladva pillantásunk ahelyett, hogy szokás szerint elidőzött volna a süteményeken, amelyek szinte saját fényükben ragyognak a Can Frasquet cukrászda kirakatában, a San Nicolás templom oldalbejáratára esett. Talán mert nyitva volt az ajtó, és egy fénysugár bevilágított az előcsarnokba.


A fény a szenteltvíztartóra hullt, s olyasmit tárt fel, amit eddig még soha nem vettünk észre. Ez a márvány faragvány, amelyet 1713-ban helyeztek el a kulturálisan zárt, katolikus Palma városában – ahol 1691-ben egy brutális auto da fé során még elevenen égettek meg bizonyos visszaeső kitért zsidókat – a jól ismert taijitut (太極圖) ábrázolja, az univerzum alapelvének, a yin és yang egymásba áramlásának taoista szimbólumát; sőt, hogy egészen pontosak legyünk, a xiantian taijitut (先天太極圖).


Lehetséges, hogy a szenteltvíztartó készíttetője olvasta a Kínában nem sokkal korábban – 1706-ban – publikált Yitu mingbiant (易圖明辨), amelynek szerzője, Hu Wei (胡渭) 1714-ben hunyt el, mindössze egy évvel a San Nicolás templom oldalajtajának évszáma után?


De a bejárat másik oldalán is van egy szenteltvíztartó. Míg a baloldalin, mint láttuk, épségben megőrződött az évszám, a faragás és a festés, a jobboldalin, úgy tűnik, mindezt szándékosan kivakarták. Mint a nyomokból világosan látszik, ezen is egy-egy taijitu volt a keretes felirat két oldalán, de nem úgy tűnik, mintha ezen a feliraton ugyanaz az évszám lett volna, hanem inkább valami 7-essel kezdődő, sőt talán valamilyen nem latin betűkkel írott szöveg.


A rejtély nyilvánvalóan további kutatást igényel. Az első körkérdés, amelyet a téma szakembereihez intéztünk, ugyanolyan meglepett arcokat eredményezett, amilyet mi is vághattunk a felfedezés pillanatában. A vizsgálat még tart. Maradjanak velünk.

Az 5. századi római Notitia Dignitatum rajzai az egyes római légiók pajzsáról, a Bodleian Library
(felül), illetve a Bayerische Staatsbibliothek (alul) kézirataiból, nyolcszáz évvel az első

ismert kínai yin-yang-ábrázolás előtt. A két taijitu mintájú pajzsot az Armigeri
defensores seniores illetve a Mauri Osismiaci légiók viselték.




Sineu


A történet olyan meglepő fotóval kezdődik, mint Julio Cortázar Nagyítása. Múlt szombaton a Mallorca középpontjában fekvő Sineuban jártunk. A kisváros gőgösen őrzi egykori királyi székhely voltának emlékét, s a II. Jakab által 1300 körül emelt palota maradványait. Kitartóan esett az eső. Néhány fotót készítettünk az eső mosta utcákról, az öreg falakról, a színes kövekről, a templom homlokzatáról. Csak odahaza fedeztük fel a homlokzat fotóján az ablakfülke mellett a fát jelentő kínai írásjegyet, átellenben a kereszt fájával.


A késő középkori vésőkezelés gondos elemzése arra mutatott, hogy a felirat minden kétséget kizáróan a keresztfához fűzött kínai nyelvű értelmezés, amelyet Zheng He admirális 1421-ben ide is eljutott flottája helyezett el a templom homlokzatán.

Zheng He, mielőtt kihajózott volna Kínából, szemmel láthatóan még nem tudott Mallorcáról.
(A tenger felirata: 地中海, Földek közötti tenger)

Ez az egyértelmű kapcsolat Sineu és Kína között további kutatásra ösztönzött. Kézenfekvő volt, hogy megvizsgáljuk Sineu nevének etimológiáját. A helynév minden bizonnyal egykori kínai alapításról (sinium) árulkodik. Az alapítás emlékét elmosta az idő, de valaki, aki jelet akart hagyni róla az utána érkező honfitársak számára, az egyenetlen fal repedéseibe véste bele ezt az alig kivehető írásjegyet, jól tudván, hogy rajtuk kívül senki nem fogja érteni, s így nem kelti fel a kívülállók gyanúját.

A kutatás során felfedeztük, hogy Sineu etimológiája valóban soha nem volt világos. Úgy tűnik, hogy a 18-19. századi humanistákat Plinius egy hibás olvasata vezette félre, minthogy szívesebben olvastak Sineut „Cinium” helyett, amely Pliniusnál egy ismeretlen helyen fekvő római városra utalt Mallorca szigetén. Az Universitat de les Illes Balears Gabinet d’Onomàstica-adattára is bizonytalan eredetről tanúskodik. Eszerint a név a 13. században tűnik fel, mindjárt négyféle írásmóddal: Sixneu (1231), Xisneu (1231), Sisneu (1247) és Xineu (1287). Ezek némileg bonyolult filológiai magyarázata a következő. Ha elvetjük a korábbi pliniusi hipotézist, a nevet a Jijnau alakból származtathatjuk, ez pedig a Janâwa, Ganâwa és Qinâwa nevekkel rokon arab J.jnuból ered. A dupla jimmel a szaharai átmeneti ‘g’ hangzót igyekeztek leképezni. A Janâwa/Ganâwa forma ugyanis az ‘öszvér’, átvitt értelemben ‘fekete’ jelentésű berber Ignawen – többes számban agnau – szó arabos formája: a Jinnawi/Qinnawi alak pedig a mór Andalúziában ‘etióp, néger’ jelentésben volt használatos. Ebből a Jijnau alakból ered tehát a többféleképpen leírt – és valószínűleg ejtett – katalán Xisneu/Sixneu, abból pedig a mai Sineu alak.

A nyakatekert magyarázat után már teljes mértékben biztosak lehetünk benne, hogy Sineu / Sinium települést igenis a kínaiak alapították, s több hullámban is gyarapították a történelem folyamán. És minden bizonnyal ők hagytak titkos jeleket a város falain a majdani reconquista megkönnyítésére.