Wisława Szymborska: Lehetőségek

Lehetőségek Jobban szeretem a mozit. Jobban szeretem a macskákat. Jobban szeretem a tölgyeket a Warta mentén. Jobban szeretem Dickenst, mint Dosztojevszkijt. Jobban szeretem, ha az embereket szeretem, mint ha az emberiséget. Jobban szeretem, ha van cérna és tű a kezem ügyében. Jobban szeretem a zöld színt. Jobban szeretem nem az értelmet hibáztatni mindenért. Jobban szeretem a kivételeket. Jobban szeretek elsőnek kimenni. Jobban szeretek az orvossal beszélni mások bajáról. Jobban szeretem a vonalkázott régi rajzokat. Jobban szeretem, ha a versírás miatt nevetnek ki, mint ha azért, mert nem írok verset. Jobban szeretem a szerelemben a nem kerek évfordulókat, hogy minden nap ünnep legyen. Jobban szeretem a moralistákat, akik semmit sem ígérnek nekem. Jobban szeretem az előrelátó jóságot a vaknál. Jobban szeretem a földet civil ruhában. Jobban szeretem a győztes országoknál a legyőzött országokat. Jobban szeretem, ha van tartalék. Jobban szeretem a káosz poklát a rend poklánál. Jobban szeretem a Grimm-meséket a címoldalaknál. Jobban szeretem a virág nélküli levelet a levél nélküli virágnál. Jobban szeretem az ép farkú kutyát. Jobban szeretem a világos szemet, mert az enyém sötét. Jobban szeretem a fiókokat. Jobban szeretek sok dolgot, amelyet itt nem említettem sok, itt nem említett más dolognál. Jobban szeretem a nullákat ömlesztve mint számmá felsorakoztatva. Jobban szeretem a rovarok idejét, mint a csillagokét. Jobban szeretem lekopogni. Jobban szeretem nem kérdezni, meddig még és mikor. Jobban szeretem még azt a lehetőséget is számításba venni, hogy megvan a maga értelme a létnek.

.....

Możliwości Wolę kino. Wolę koty. Wolę dęby nad Wartą. Wolę Dickensa od Dostojewskiego. Wolę siebie lubiącą ludzi niż siebie kochającą ludzkość. Wolę mieć w pogotowiu igłę z nitką. Wolę kolor zielony. Wolę nie twierdzić, że rozum jest wszystkiemu winien. Wolę wyjątki. Wolę wychodzić wcześniej. Wolę rozmawiać z lekarzami o czymś innym. Wolę stare ilustracje w prążki. Wolę śmieszność pisania wierszy od śmieszności ich niepisania. Wolę w miłości rocznice nieokrągłe, do obchodzenia na co dzień. Wolę moralistów, którzy nie obiecują mi nic. Wolę dobroć przebiegłą od łatwowiernej za bardzo. Wolę ziemię w cywilu. Wolę kraje podbite niż podbijające. Wolę mieć zastrzeżenia. Wolę piekło chaosu od piekła porządku. Wolę bajki Grimm od pierwszych stron gazet. Wolę liście bez kwiatów niż kwiaty bez liści. Wolę psy z ogonem nie przyciętym. Wolę oczy jasne, ponieważ mam ciemne. Wolę szuflady. Wolę wiele rzeczy, których tu nie wymieniłam, od wielu również tu nie wymienionych. Wolę zera luzem niż ustawione w kolejce do cyfry. Wolę czas owadzi od gwiezdnego. Wolę odpukać. Wolę nie pytać jak długo jeszcze i kiedy. Wolę brać pod uwagę nawet tę możliwość, że byt ma swoją rację.

Nem akarok, nem is tudnék versenyezni Kerényi Grácia vagy Csajka Gábor Cyprian gyönyörű fordításaival a vékonyka Szymborska-válogatásban, amelyet 1997-ben, a Nobel-díjra adott ki a Jelenkor. Csak pontos fordítást szeretnék adni, mint más verseknek is ebben a blogban. De most ez sem könnyű. Éppen az a szó, amelynek ismétlődései mint a csigolyák alkotják a vers gerincét, nem létezik a magyarban. Woleć – „jobban szeretni”, mi csak nehézkesen körülírva tudjuk visszaadni ezt, minden sor döccen az elején, míg a lengyelben könnyedén peregnek. Különleges szó ez, más szláv nyelvekben nincs párja. A cseh a magyarhoz hasonló körülírásra kényszerül: mít raději, mít radši, míg az orosz a nehézkes предпочитать-ot használja rá. Nekik sincs könnyű dolguk. Kíváncsi leszek, hogy fordítják majd Umberto Eco új szöveggyűjteményében – La vertigine della lista, „A lista mámora” – amelyhez én a magam fordítását készítettem, s amely egyszerre jelenik meg majd sok nyelven karácsonyra.

Pedig a vers mélysége épp abból fakad, hogy nem egyszerűen a lubić vagy miłować, „szeretni”, hanem a woleć, „jobban szeretni” ismétlődik benne. Azt hangsúlyozza, hogy minden szeretet választás, lemondás valami más szeretetéről. Az odafordulásban mindig benne van az elfordulás sok más lehetőségtől, a döntés felelőssége.

Csuk és Mak

Andrej Kuznyecov: Csukcs repper

A középkori kerékpár lengyel fogadtatása kapcsán arról beszélgettünk Juliával – át az Egyenlítőn, az északi féltekéről a délire, a kora nyárból a késő őszbe –, hogy melyik nép számára melyik másik képviseli az ostobaság etalonját a viccekben. Az amerikaiak számára állítólag épp a lengyelek. A spanyolok számára a gallegók, azaz az Atlanti-óceán-parti, hagyományosan igen szegény Galicia lakói. Az argentinok számára is a gallegók, mondja Julia, de ezen ott a spanyol félsziget valamennyi lakóját értik. A „chiste gallego”-ra rákeresve gallego viccek ezreit adja ki a net.

– Hallod, Manolo – mondja a gallego – adj egy másik sampont.
– De hát ott van egy bontatlan a fürdőben.
– Igen, de arra rá van írva, hogy száraz hajra, én meg már bevizeztem.

És nálunk? Különös, de mintha nekünk nem lenne ilyenünk. A magunk bolondjait a rendőrökben találjuk meg, akárcsak az olaszok. Gyerekkoromban keringtek még anekdoták a rátótiakról, de mára nyomuk veszett. Vannak még a székelyviccek, de ezekben a látszólagos ostobaság többnyire svejki agyafúrtságot és rezignált öniróniát takar.

Ahol viszont bőven akad nemzetiség minden típusú viccre, az Oroszország. A viccbéli gazdagok hagyományosan grúzok – bár az utóbbi években egyre inkább a novüje russzkije, az orosz újgazdagok veszik át a szerepüket –, az agyafúrtak zsidók, a még agyafúrtabbak örmények, az ostobaságig pedánsok észtek, míg a pusztán ostobák, a legtöbb orosz anyekdot főszereplői és a vacsoraasztalok legkedvesebb virtuális vendégei – a csukcsok.

Lakást kap a csukcs a toronyház tizedik emeletén. „No milyen?” kérdezik. „Á, egyfolytában fáj a lábam a lépcsőmászástól.” „Hogyhogy, nincs lift?” „Van, de ki van írva: négy személyre, és szörnyű soká tart a másik hármat összevárni.”

A csukcsoknak szenteltelt számos történet, karikatúra és rajzfilm közül a legjobban egy sokoldalú fiatal grafikus, Andrej Kuznyecov Csuk és Mak sorozatát szeretem, amely az egykori pionyírregényre, a Csuk és Gek-re játszó cím alatt azt mutatja be, miként birkózik meg a csukcs az informatika korának kihívásaival. A képek természetesen nem a csukcsokat, hanem a számítógépes világot parodizálják a csukcsviccek eszközeivel és jellegzetesen fanyar orosz iróniával. A 2005-ben indított sorozat az orosz net több pontján is felbukkan, de leghitelesebb forrása valószínűleg az Ieroglif közösségi szájt, ahol a művész maga rakja fel az újabb képeket, és válaszol a rajongók kérdéseire.

Custom Air

„Még, még, elge! Tüungü MacBook Air berelcsa!”

A képek feliratai első pillantásra zavarba ejtőek. Mintha tényleg a csukcsok paleoszibériai nyelvén szólnának, bár egyes nézők tatárra gyanakszanak. Mindenképpen érthetetlenek az olvasók számára. Valószínűleg épp ez a cél. „Megtudhatnánk, mit mondanak a szereplők?” kérdezi valaki még az első képek alatt. „Szerintem minden világos”, válaszolja a mester. „Egypár kulcsszót mindig elhintek benne.” Ebből az egypár – gyakran eltorzított – orosz szóból és a kép aláírásából kell kihámoznunk a lényeget.

Webdesign

„Hehe! Csukcs maga pülge vebdizájn!” A szó szerint monumentális weblap feliratai: Szájt; Ki vagyok; Hol vagyok; Fotók. A viccek gyakori orosz figuráját, a geológust, akit a csukcs a maga egyszerű eszközeivel gyakran „felülmúl”, itt a profi honlaptervező váltja fel.

Hacker

A csukcs öröme azonban nem sokáig tart. A hacker szó szerint feltörte a weblapot. A „ki vagyok”-ra a „balek” választ adta.

Linukh

Kuznyecov ál-csukcs feliratainak eredetileg halandzsa kifejezései szélsebesen elterjedtek a neten, s mára az orosz netzsargon szerves részévé váltak. Mai használatukból visszafejtve pedig az eredeti feliratok is értelmezhetőek: „Vindü jokkhere! Csokhcsa kulge tür Linukh!” – „A Vindóznak annyi! Kúl csukcs Linuxot használ!” A pedánsabb olvasók azonban kifogásolják, hogy hogy kerül a pingvin az északi sarkkörre, s hogy ha a csukcs a képernyőbe installálja, akkor bizonyára iMacről van szó, amelyre Linux nem rakható fel. De hát írjuk ezt is a csukcsság számlájára.

Internet-szolgáltató

„Sámánkodj! Sámánkodj szörnyen! Okhne internet elge szüktüm!” Valaki meg is jegyzi: „hogy kerül egy ilyen értelmetlen szó, hogy internet egy egyébként ennyire világosan érthető mondatba, hogy okhne elge szüktüm?” Azóta már az „elge szüktüm” is bevett netes kifejezéssé vált, nagyjából „megvan izibe” jelentéssel.

Nigériai levél

Természetesen a néger mondat is hangulatfestő szöveg csupán. A csukcs szavaiból kivehető a „spam” és az előbbi képről már ismert „szüktüm”.

Bluetooth

Hangkártya IIII-Pro

„Kétségtelenül a legvalósághűbb hangzással”, írják a kommentátorok.

Virtuális valóság

„Megette?” kérdezik többen döbbenten. „Nem”, válaszolják a geekek. „Skint cserélt.”

Agitátor

Kakukktojásként néhány olyan kép is bekerült a sorozatba, amelyek a csukcsoknak nem az új, hanem még a régi világhoz való alkalmazkodását illusztrálják. „És a gyárak! A gyárak is a tieitek!” Az olvasók rosszalják, hogy ezen a képen – szoros kivételként – nincs egyetlen csukcs szó sem, de többen helyeslik, mondván: forradalmat csinálni csak oroszul lehet.

És a szobor áll

Kuznyecov figuráit mások is átvették. Alább a „Csukcs halász” fantázianevű ukrán sprotni címkéjén látjuk.


Hasonló figurákkal játszik a fantasztikus „A világ bölcsődalai” rajzfilmsorozat csukcs darabja is:

De Kuznyecov maga is sok népszerű rajzfilmet készített az utóbbi években, többek között csukcs földről is, „A csaló varjú” címmel. A mesét orosz nyelven mondják alá, de anélkül is meg lehet érteni a történetet.

Még szebb azonban a „Hogyan szedték rá a kígyót” című, valahol Afrikában játszódó rajzfilmje, amelyben egyetlen szó sem hangzik el.

Kuznyecov egyéb munkáiról, Cseburáska-paródiáiról, modern lubokjairól és szúnyog-sorozatáról majd még külön is szeretnék írni.

Kommentárféle

Wang Wei alkonyi töprengései és az azt követő kommentárok kapcsán jutott eszembe a Guzmán de Alfaraché-nak (1599), Mateo Alemán pikareszk regényének egy bekezdése, amely már a könyv első olvasásakor megütötte a szemem.

Szó szerint ez történik manapság [azaz hogy magunk is teremtők kívánunk lenni Isten képére és hasonlatosságára]. Teremteni és pusztítani vágyunk. Mennyire szeretem a madarat, amelyet a házamban nevelek, a juhot, amely udvaromban születik, a fát, amelyet a kertemben ültetek, a virágot, amely az én ágyásomban kél ki: mennyire örülök neki és gyönyörködöm benne. Azt, amelyet nem én neveltem, készítettem vagy ültettem, bármilyen kiváló legyen is, lelkifurdalás nélkül leszakítom, elpusztítom vagy megölöm, míg azt, amely az én kezem munkája, fáradozásom gyümölcse, munkám eredménye, még ha kevésbé érdemes is, nagy odaadással szeretem.

A szomszéd és az ismerős fájáról nemcsak a virágot és a gyümölcsöt szakítom le, de levelet vagy ágat sem hagyok, s ha úgy hozza kedvem, hát még a fát is kivágom. Az enyémet ha egy hangya bántja, egy madár csipkedi, már a lelkem sajog belé, hiszen az enyém. S ha jól meggondoljuk, mindenki szereti azt, amit ő alkotott. Ezáltal pedig ahhoz hasonlítok, aki engem alkotott, s akitől ezt az érzést örököltem. (Guzmán de Alfarache Parte I, Libro iii, Capítulo 4)

Alemán, mint mindig, a kétértelműségre játszik, s nem teszi világossá az olvasó számára, mit is állít voltaképpen ezzel a bűnös és bűnbánó, csalárd és tisztán látó kalandor főhősének szájába adott monológgal. Például hogy miért igyekszik ilyen éleselméjű érvekkel közös nevezőre hozni Istent és teremtményei iránti szeretetét az egoizmus ama már-már hősies fokával, amely annyira szereti a magáét, hogy képes érte elpusztítani a másét.

A szöveg azonban számos egyéb kérdést is felvet. Valóban létezhet bárkiben is ennyire elvakult önszeretet vagy az övéi iránti szeretet? S ha létezik, vajon az ilyen ember a nagyvilágban járva is csak azt keresi, ami hozzá hasonló, lenézve a másfajtát? Wang Wei példájával élve, külföldön járva vajon örül az ilyen, ha zajos honfitársaira lel, s osztozik túlcsorduló nemzeti érzületükben, amelyet, úgy tűnik, csak mások lefitymálásában tudnak megélni – ellentétben „velünk”, akik hasonló helyzetben inkább igyekszünk távolságot tartani és megtagadni minden közösséget attól a csoporttól, amely helyett mi szégyelljük magunkat?

Nem hiszem, hogy egyébként bármelyikünk utálná a maga országát, s normális körülmények között egyikünk sem tagadná le hovatartozását. Ugyanakkor viszolygunk közösséget vállalni azokkal, akiknek szeretetét a másokkal szembeni lenézés erősíti, s akiknek identitása, úgy tűnik, a mások lebecsülésén alapul (mint azt külföldön oly gyakran tapasztalom argentin honfitársaimon). És Wang Wei és a hozzá fűzött kommentárok alapján úgy látom, mindannyian hajlamosabbak vagyunk ezt a magatartást elsősorban saját honfitársainkban felfedezni, noha valójában minden náció pökhendi, faragatlan és soviniszta képviselői ugyanígy viselkednek.

Ezért aztán ha külföldön bármikor is felmerül a lehetősége, hogy ilyen csoportokkal hoznak rokonságba minket, s ennélfogva ránk is úgy tekintenek, mint rájuk, azonnal menekülünk, rejtőzünk, háromszor tagadjuk le (mielőtt a kakas megszólal). Különbözünk tőlük, akárcsak sok más honfitársunktól, akik miatt ugyanakkor nem éreznénk magunkat zavarban. Ez is az identitás egyfajta felfogása, amely ugyan nem tagadja le, honnét jött, de nem egy típus meghatározásán, hanem a sokféleség elfogadásán alapul.

Az Alemán-idézetről két spanyol embléma is eszembe jut, amelyek egyaránt az önszeretetről szólnak. Lehetséges, hogy ez a szélsőségesen kritikus viszonyulás a sajátunkhoz, amely – Guzmán szavaival ellentétben – oly (patologikusan) természetes számomra, abból a félelemből fakad, hogy éppen a két embléma által példázott szégyenletes hibába esek. Az emblémák ezt a hibát majommal, azaz az ember torz tükörképével jelképezik.


Sebastián de Covarrubias (Emblemas morales, 1610) I.98. Nulli non sua forma placet [Senki sem elégedetlen saját külsejével] emblémáján ez a torz tükörkép további tükörben szemléli önmagát.

Siendo la mona abominable y fea, Si acaso ve su rostro en un espejo Queda de sí pagada, y no desea Otra gracia, beldad, gala o despejo. La mal carada se tendrá por dea, Del rostro acicalando el vil pellejo, Y cada qual, de gloria desseoso, Lo feo le parece ser hermoso.

Noha undorító és rút állat a majom, mégis, ha megpillantja magát a tükörben, el van bűvölve, és semmilyen más szépséget, bájt és ékességet nem kíván. A rút arcú istennőnek látja magát ha bőrét pirosítóval cicomázza és dicsőségre áhítozva minden csúnyaságát szépségnek látja.

Juan Francisco de Villava (Empresas espirituales y morales, 1613) Sic sua quique placent [Mindenkinek a magáé tetszik] mottójú emblémáján pedig egy majomanya öleli át majomfiókáját.

No ay quien de ver a la fruncida mona, Qual anda enamorada, De sus negros hijuelos, no se ría, Qual se ufana y entona, Porque entiende que cosa más salada, Más luzida y hermosa no se cría Y alguno que riendo Se está, no advierte en propio amor ardiendo, También él se enamora de sus cosas.

Nincs, aki látva a ráncos majmot, hogy mennyire odavan fekete kölykéért, ne nevetne: hogy kérkedik vele, hogy büszkélkedik, azt gondolván, ennél tökéletesebb, ragyogóbb, szebb teremtmény nem is lehet. Ám miközben nevetünk rajta, nem gondolunk bele, önszeretetünkben égve mi is hogy odavagyunk azért, ami a miénk.

Covarrubias az emblémához fűzött kommentárban az önismeret fontosságát hangsúlyozza, s ez összecseng azzal, amit az identitás problémájáról az imént mondtunk.

Villava a maga erőteljesebben moralizáló kommentárjában kemény szavakkal ostorozza az önszeretetet, mint olyan szenvedélyt, amely elvakít, s amely, minthogy nem tart kellő távolságot a szeretet alanya és tárgya között, eleve lehetetlenné teszi a helyes ítéletet.

Arra vagyunk hát ítélve, hogy vagy megvessük, vagy vakon szeressük a magunk fajtáját? Ki képes megtalálni a kényes egyensúlyt a két szélsőség között?

Ad astra

Mélységes mély a múltnak kútja, alig győzi kiszedegetni belőle az ember a sok utólag beledobált kacatot. A középkori és reneszánsz kerékpárokról szóló iménti bejegyzésünkre mindenekelőtt maga az eredeti orosz „fordító” Borisz Indrikov írt megtisztelő kommentárt, mellékelve Van Gogh Önarckép kerékpárral, a művész bal füle és minden egyebe nélkül című posztumusz festményének reprodukcióját.


Azután nagyra becsült görög barátnőnk, Poly Hatzimanolaki gratulált rajtunk keresztül Borisznak, egyszersmind emlékeztetve minket Paco Ignacio Taibo II. abszurd krimijére, a Leonardo kerékpárjá-ra. Az az ötlet, hogy a nagy reneszánsz mester sok egyéb mellett a kerékpárnak is feltalálója volt, mások fantáziáját is megmozgatta, Guy Davenport is írt róla novellát.


Nem is véletlenül. Ugye látják a könyvborítókon a járgányok feltűnő hasonlóságát? Mindegyik azon a rajzon alapul, amelyet Augusto Marinoni fedezett fel a Leonardo rajzait tartalmazó milánói Codex Atlanticus-ban. Felfedezését 1974-ben tette közzé, stílszerűen egy Leonardo szülőhelyén, Vinciben tartott előadáson. Leonardo kerékpárja ezt követően fényes pályát futott be, még életnagyságban is megmodellezték az egész világot bejáró ezredfordulós firenzei vándorkiállításon. Épp csak kormányozni nem lehet, az már nem izgatta a mestert.


Csupán 1997-ben mutatta ki Dr. Hans-Erhard Lessing egy részletes tanulmányban, hogy a rajz hamisítvány, mégpedig igen friss hamisítvány, amelyet az 1960-as évekbeli restaurálás után, egészen pontosan 1967 és 1974 között rajzoltak bele (!) a kódexbe. A restaurálás előtti s alatti fotókon nyoma sincsen, illetve a túloldalról rajzolódik át néhány kör és vonal, amelyeket a hamisító kerékpárrá egészített ki. Figyelemreméltó, írja Lessing, hogy az egész kerékpártörténeti szakirodalomban nem is veszi át senki más ezt az attribúciót, csak Marinoni és olasz követői.

Ez a Leonardo-rajz tényleg nem eredeti: a Worth1000 fotosop-pályázatára készült.

A tét ugyanis, írja Lessing, nem volt csekély: be kellett bizonyítani, hogy a modern kerékpár 1817-es szabadalmaztatása előtti első ős-kerékpár nem Comte de Sivrac 1791-es célérifère-jevolt, mint ahogyan azt a franciák egy évszázada hangoztatták. A kerékpár igenis olasz találmány. Hiszen már 1949-ben megírta Malaparte:

Itáliában a kerékpár a nemzeti örökség része, akárcsak Leonardo Mona Lisája, a Szent Péter kupolája, vagy az Isteni Színjáték. Teljesen meglepő, hogy nem Botticelli, Michelangelo vagy Raffaello fedezte fel. Ha véletlenül azt találják mondani Olaszországban, hogy nem olasz találta fel a biciklit, figyeljék csak meg: minden arcon a dac vagy a gyász kifejezése válik uralkodóvá. Igen, ha Itáliában kimondják, ha hangosan és félreérthetetlenül kijelentik a bárban vagy az utcán, hogy a bicikli – éppúgy, mint a ló, a kutya, a sas, a virágok, a fák, a felhők – nem olasz találmány (hiszen természetesen a lovat, a kutyát, a sast, a virágokat, a fákat és a felhőket is olasz ember találta fel), akkor hosszú, vésztjósló borzongás fut végig a félsziget gerincén az Alpoktól az Etnáig.

A célérifère rekonstrukciója.

Pedig kár volt ennyire igyekezni. Comte de Sivrac ugyanis sosem létezett, következésképpen a célérifère sem. Mindkettőt Louis Baudry de Saunier újságíró találta ki 1891-ben, aki a maga francia nemzeti büszkeségében a német Karl Drais bárótól – a kerékpár tényleges feltalálójától – kívánta elvitatni az elsőbbséget.

Ugyanakkor ha nem Leonardo, akkor ki volt az, aki apró reneszánsz biciklikkel karcolta tele a bukovinai Arbore templomának 1530-as években készült külső freskóját?


De a meglepő felfedezések sora ezzel még nem ért véget. A Syr Wullam által kommentben küldött dokumentum gyökerében fojt el minden kisszerű tyúkpört az újkori európai nemzetek között. Már a régi görögök is! Sőt, írja kékvérű szakértőnk,

a görögök ráadásul nem pedáloztak, mint a szegény nyomingerek a középkorban és a kora újkorban, de nem ám, hanem nyomták, mint paraszt a Berváját (© nagymamám).


A művész, Robert Weigand képeinek utána is néztünk. Legtöbb munkája olyan Reader’s Digest stílusú illusztráció, amelyek érdekes módon a kora újkori allegorikus-emblematikus képi nyelvet hozzák vissza a 20. század végi grafikába – de ez a probléma külön posztot érdemel és kap is majd. Amit azonban meglepve fedeztünk fel – mért mindig csak mások tegyék a valószínűtlen felfedezéseket? – az az volt, hogy a művész más képeinek témái is mennyire összecsengenek az Indrikov-cikkel. Ott van a bicikli, több képnek is főszereplője a Nap és a Hold, valamint a közöttük – mintha csak két keréken – egyensúlyozó modern lovagjuk. Nem lehet, hogy a mester titokban a Nap és Hold máig fennmaradt lovagrendjének tagja?




A legnagyobb, lélegzetelállító coming outra azonban csak ezután került sor. Nem másról hullt le a lepel, mint magáról Wang Weiről, blogunk társszerzőjéről, a Studiolum alapító atyjáról, akiről sok-sok év testi-lelki jó barátság után azt hittük, úgy ismerjük, mint a tenyerünket. Az előző poszt elolvasása után ugyanis ezt írta nekünk:

Te mando un documento único. Que en realidad es una confesión secreta: yo pertenezco a la venerable «Order of the Sun and of the Moon». Una de las pruebas que tenemos que pasar es subir al Tourmalet intentando pasar completamente desapercibidos entre la masa de absurdos deportistas plebeyos que, ataviados con ropajes ridículos, exhiben su vanidad y se pavonean ante las damas. La hazaña no es pequeña, pues los aspirantes a caballeros de la Orden pueden ser requeridos por el Gran Maestre para pasar la prueba en cualquier momento del día o de la noche, en cualquier época del año, llueva o truene, con luna o bajo un sol de justicia. Cuando esa llamada ocurre, tenemos que dejar nuestra casa inmediatamente, coger la primera bicicleta que encontremos en la calle y, vestidos tal como estábamos en nuestros aposentos, lanzarnos a la carretera y subir la mítica montaña. Ello exige un permanente estado de vigilia física y espiritual que muchos no pueden soportar. Otros fracasan repetidas veces en sus intentos de escalada de las durísimas rampas y van repitiendo la prueba cada vez que son requeridos hasta que, convencidos de su inferioridad, deben abandonar sus pretensiones de entrar en la Orden. En fin, esta es una de las pruebas que mandó mi escudero al Gran Consejo de la Orden y que ahora te revelo en primicia.

Egyedülálló dokumentumot küldök most neked, amely valójában titkos beismerés: igen, én is a Nap és a Hold tiszteletreméltó Rendjének tagja vagyok. A beavatásunkhoz tartozó próbák egyikeként fel kell tekernünk a Tourmalet-re, mégpedig észrevétlenül elvegyülve a plebejus származású botcsinálta sportolók között, akik nevetséges ruháikban hiú módon csak a hölgyek előtt kívánnak páváskodni. Nem csekély feladat ez, ha azt is hozzászámítjuk, hogy a Nagymester az év bármely szakában, az éjszaka bármely órájában, esőben vagy fagyban, a hold sápadt derengésében vagy az igazság napjának ragyogásában megkövetelheti a rendbe való felvételükre sóvárgó jelöltektől a próba teljesítését. Amikor a hívó szó elhangzik, azonnal el kell szakadnunk otthonunk melegétől, meg kell ragadnunk az első kerékpárt, amely az utcán elénk kerül, s abban az öltözékben, amelyben éppen vagyunk, neki kell vágnunk az ösvénynek, s fel kell hágnunk a misztikus hegy csúcsára. Ez a feladat a szüntelen testi és spirituális ébren- és erőnlétnek oly magas fokát követeli meg, amelyet csak kevesen tudnak elviselni. A legtöbben újra meg újra elbuknak a meredek emelkedőkkel vívott harcban, s újra meg újra meg kell ismételniük a próbát, míg csak alkalmatlanságukról teljesen meggyőződve fel nem adják hiú törekvésüket, hogy a Rend tagjaivá váljanak. Ez tehát ama próbák egyike, amelynek véghezvitelét fegyverhordozóm az alábbi formában dokumentálta a Rend Nagytanácsa számára, s amelyet a Rend tagjain kívül most veled osztok meg legelsőként.


A jó néhány évvel korábbra, úgyszólván a középkorra datálható páratlan dokumentum nem csak azt tanúsítja, milyen régen tagja már Wang Wei a Nap és Hold Rendjének. Hanem arra is rávilágít, amiről pedig még csak néhány bejegyzéssel korábban is hallgatott: hogy mallorcai katalán honfi- és rendtársai miért is olyan szenvedélyes harcosai Erdély függetlenségének.

Erdély címere

In velox libertas!

Az idő relatív. Különösen a történelmi idő, és különösen erre mifelénk Kelet-Európában, ahol csont nélkül megtörténhet, hogy a magyaroktól 600 és 900 között ellopnak háromszáz évet, miközben az oroszoknál pont az ellopott 800-ban kezdődik a világtörténelem, amelynek során Krisztust Krisztus után 1200-ban, a trójai háború után néhány évvel feszítik meg Isztambulban.

Nem véletlen tehát, hogy éppen az ilyenfajta relativitás iránt érzékeny orosz grafikus, Borisz Indrikov fedezte fel és fordította le oroszra a Scientific Archevelogy legfrissebb, 2009 májusi számának pillanatnyilag egyetlen hozzáférhető példányából Sandy Collins beszámolóját, amelyben a brit tudós az alsó-normandiai Château-Gaillard ásatásai során tett szenzációs felfedezését teszi közzé. Az orosz fordítás csak két nappal ezelőtt jelent meg. Alább közöljük rövid magyar nyelvű összefoglalóját, amely – biztosak vagyunk benne – jóval előbb jut el az érdeklődőkhöz, mint az eredeti angol publikáció.


Château-Gaillard Oroszlánszívű Richard (1188-1199) angol király és normann herceg kedvenc vára volt Alsó-Normandiában. Nevét is onnan kapta, hogy amikor a király először pillantotta meg a parancsára épült várat ragyogó fehér kőfalával, kettős erődgyűrűjével, felvonóhídjával és tizenhárom tornyával, így kiáltott fel: „Quel château gaillard!” – „Micsoda vidám vár!” Így írja legalábbis Maurice Druon A Château-Gaillard börtöné-ben.

2008. májusában a bristoli egyetemnek a vár körül ásató régészei meglepő felfedezésre bukkantak. Két sírt tártak fel egymás mellett. Mindkettőben páncélos lovag testének maradványait találták, s fölöttük az egyikben egy ló jó állapotban megmaradt csontvázát, míg a másikban vastárgyak töredékeit, amelyek felülről nézve leginkább is… egy biciklire hasonlítottak.


A brit tudósok gondosan megtisztították az egyes töredékeket,


kiemelték


és leltárba vették őket,


s a legnagyobb megdöbbenéssel látták, hogy valóban kerékpárról van szó, amelynek vas alkatrészei azért maradhattak meg ilyen viszonylag jó állapotban, mert sírbatétel előtt viaszréteggel vonták be őket.


„Amikor felhívtak az ásatásról, hogy minden valószínűség szerint egy 12. századi kerékpárt tártak fel”, nyilatkozta Steve Berkeley, a cambridge-i egyetem Scientific and Technical Center mérnök-konstruktőre, aki kollégájával, Andrew Hopkinsszal együtt állította össze az alkatrészeket, „ha nem maga John Williams professzor, az ásatás vezetője mondja, minden bizonnyal április elsejei tréfára gyanakszom. S ahogy a megmaradt töredékeket fokozatosan egymáshoz illesztettük, egyre nagyobbra nőtt csodálatunk az ismeretlen középkori konstruktőr iránt.”


De vajon valóban középkori-e a szerkezet? A szakértők véleménye megoszlik a kérdésben.

„A középkori lovagi páncélzat szakértőjeként azt kell mondanom”, nyilatkozta Justin Pierre régészprofesszor, a Francia Tudományos Akadémiának a château-gaillardi ásatásokon részt vevő képviselője, „hogy a felhasznált ötvözet, a kidolgozásmód és a röntgenvizsgálatok inkább a 15. századra, ezen belül is a milánói és velencei fegyverkészítő céhek, elsősorban a hírneves Missaglia dinasztia munkamódszerére utalnak.”

Ezek szerint lehetséges, hogy a középkor már ismerte a kerékpárt?

„A kerékpár az emberi civilizáció jóval régebbi találmánya, mint azt gondolnánk”, mondja Peter Godward, a cardiffi történeti és régészeti tanszék professzora. „A szenzációs château-gaillardi felfedezés csupán megerősíti egyetemünk kutatóinak korábbi eredményeit. Már 1962-ben bejárta a világ tudományos köreit a hír, hogy egy versailles-i régészeti feltárás során elzárt pincére bukkantak, ahol egyéb tárgyak mellett egy Napkirály korabeli kerékpárt is találtak.”


„A hír nagy port vert fel és heves vitát váltott ki. Egyetemünk a versailles-i ásatási eredmények nyomán úgy határozott, nemzetközi kutatási központot hoz létre a kérdés alaposabb vizsgálatára. Éveken át gyűjtöttük az adatokat, konzultáltunk régészekkel és gyűjtőkkel, átvizsgáltuk a világ legnagyobb múzeumainak anyagát és kéziratos irodalmát.


Végül 1986-ban sikerült kapcsolatba kerülnünk Andrea Castilles műgyűjtővel, a Sotbyes aukciós ház társalapítójával, aki maga is szenvedélyes kerékpáros volt fiatalabb korában. 1951-ben részt vett a Giro d’Italián, 1955-ben pedig a Tour de France-on. Világhírű gyűjteményében külön szekciót szentelt a kerékpárral kapcsolatos tárgyaknak. Készségesen felajánlotta, hogy tekintsük meg ezeket. A látottak a legmerészebb elképzeléseinket is fölülmúlták.

Sandro Botticelli (1445-1510) 1492 és 1500 között készítette el illusztráció-sorozatát Dante Isteni színjáték-ához. A Purgatórium XXXI. énekéhez készült illusztráció egyik vázlatát Castilles úr gyűjteménye őrzi. Ezen azt a csodálatos égi felvonulást látjuk, amely egy griffek vontatta szekéren hozza el Beatricét Dante elé:

zengett felém a Négyek énekébül;
s hol Beatrice állt felénk fordulva,
a Griff elé vont táncuk sodra végül.

»Nézzék csak meg jobban a figurát, amely az előtérben üdvözli a menetet!« mondta Castilles úr. »Látják, mi áll az oldalán?«


Majd jelzésére egy masszív, légmentesen lezárt üvegkalickát toltak be a terembe. A kalicka egy táblakép védelmére készült. A képet közelebbről megvizsgálva ugyanaz a szerkezet volt látható rajta, amely az iménti vázlaton.


»Ez Botticelli egyik legkevésbé ismert képe«, mondta Castilles úr. »Felépítésében és részleteiben teljesen megegyezik 1495-ös Szent Ágoston-portréjával. A két képet valószínűleg egy időben készítette. Az a tény, hogy ezen a festményen a kerékpár női változatát ábrázolta, egyszersmind a mester főművéhez, a Vénusz születésé-hez is köti a művet. A művészettörténeti kutatás kimutatta, hogy Botticelli e Kerékpár-portré-ja nem aratott sikert a mester életében. Amennyire megállapítható, a kortársak egyáltalán nem értették, mit ábrázol. Számomra is rejtély, miért vállalkozott Botticelli erre a szokatlan feladatra. Miért ábrázolta nyilvánvalóan nőinek a kerékpárt? És hogy jön mindehhez az Isteni színjáték? Vajon a kerékpár Beatrice szimbóluma lenne? Maguk, maguk a tudósok, maguknak kell választ találniuk ezekre a kérdésekre.

A képet a művész halála után hamarosan el is feledték. A berlini Állami Múzeumban őrizték, ahonnan a második világháború során nyoma veszett, míg egy véletlen során hozzám került… de ez már egy teljesen másik történet.«

Majd Castilles úr felkért minket, hogy kövessük őt kastélyának kiállítótermébe, amelyet a középkori torony második emeletén alakítottak ki a modern technika minden vívmányával ellátva.


»Itt látják ifjabb Hans Holbein, VIII. Henrik udvari festője, a nagy reneszánsz portretista egy kisebb képét«, kalauzolt egy fülke elé. »1540-ben festette, ugyanabban az évben, amikor a római Nemzeti Múzeumban őrzött híres VIII. Henrik-képmást is. Számos részletben megegyeznek egymással…«

»És ugyanezt a szerkezetet láthatjuk már Holbein egy korábbi vázlatán is. Lehetséges, hogy a mester itt magát a feltalálót ábrázolta. Ám a körülötte állók gesztusaiból és elforduló tekintetéből ítélve meg nem értésre volt kárhoztatva. Minden korban féltek az újtól, a szokatlantól…«


Majd újabb csoda következett.


»Ezt a képet Jan van Eyck (1385-1441), a flamand korai reneszánsz nagy mestere festette«, mutatott rá Castilles úr a következő fülkére. »Az Arnolfini házaspár című képét mindenki ismeri, ám szinte senki nem tud erről az ugyanabban az évben készült mesterművéről.«

Castilles úr azt is elmondta nekünk, hogy a Botticelli-kép hátoldalán, a Holbein-festmény röntgenvizsgálata során, és a Van Eyck-kép táblájába vésve ugyanazt az ábrát találták: egy koronás oroszlánt két keréken, amint a nap és a hold felé tekint. »Ez vajon mire utalhat? A Kerékpáros Lovagrendre?« Jót mulattunk a felvetésen, nem is sejtve, mennyire közel járunk az igazsághoz.

»A kerékpár nem csupán közlekedési eszköz«, mondta búcsúzóul Castilles úr, »hanem a művészi önkifejezés egy formája, életforma és világnézet. Vajon miért festették meg mindezek a nagy mesterek a kerékpárt? Minthogy az alkotás során a korlátlan szabadság élményét élték át, nyilvánvalóan mélyen megérintette őket eme egyszerűségében is csodálatos kétkerekű „szabadság-generátor”. A kerékpár mint a világ megismeréséhez és a szabadsághoz vezető út. Ezt az utat kövessék önök is kutatásuk során!«”

Valóban létezett volna a Kerékpárosok Lovagrendje?

„1962 óta kutatóközpontunk igen nagy mennyiségű tényanyagot gyűjtött össze, s ennek alapján ma már biztosan állíthatjuk, hogy a 12-15. századi Európában valóban létezett »a Nap és a Hold Lovagrendje«. Ennek lovagjai a források szerint »vasparipán« ültek, s a hagyományos lovassággal együtt vettek részt a harcban. Gyorsaságuk, könnyű manőverezésük és »lovaik« sebezhetetlensége folytán komoly fenyegetést jelentettek, szokatlan, az Apokalipszis lovasait idéző megjelenésük pedig bénító erővel hatott az ellenségre. Igen hosszú utakat is képesek voltak egy huzamban megtenni, mert »lovaik« számára nem volt szükségük takarmányra. Kései utódaik, például az 1885-ben felállított angol Brighton Rifles komoly haderőt jelentettek az 1899-1902-es búr háborúban, s a 20. században a világ valamennyi hadseregében rendszeresítették őket.


A Nap és Hold Lovagjainak első írásos említését A Rómaiak Tettei című népszerű római történelmi kompiláció egy 1230-40 körüli kéziratában találjuk. A kéziratot díszítő miniatúrán a sereg élén egy kerékpárhoz igen hasonló szerkezeten ülő lovag halad. A lovag pajzsán pedig a két keréken ágaskodó koronás oroszlánt látjuk. Ez egyszersmind a lovagrend címerének első ismert ábrázolása.


A 14. századi ún. Bellenville-kéziratban, amely az angol király és vazallusai címereit gyűjti össze, ugyancsak találkozunk a címerrel.



Akárcsak az alábbi, 15. századi francia címerkönyvben.


A címer teljes formáján azonban a nap és a hold egyesített figurája is szerepel, valamint a két kötelező címertartó alak: az ugyancsak keréken álló ezüst griff és oroszlán. A címerhez tartozó mottó: «IN VELOX LIBERTAS», amelyet többféleképpen is fordíthatunk: «Sebességben a szabadság», «A gyorsaság felszabadít», vagy «Sebesen a szabadságba».

(A magyar fordító megjegyzése a latin mottóíró és az orosz fordító leleményéhez: Laudátorok, irgalom!)


Az oroszlán a Nap, az erő, a tűz jelképe. A szárnyas oroszlán egyszerre képviseli az erőt és a könnyedséget. A griff ugyancsak a Nap állata, királyi állat, a levegő ura.

A Nap és a Hold, e két kerék, mely örökké forog az égen, örökké egymás nyomában és egymást soha el nem érve, nyilvánvalóan a rend tagjaira utalnak, amelyek örökké forgó két kerekükön haladnak az egyre tágasabb szabadság felé.

A szárnyas oroszlánt a reneszánsz óta megtaláljuk Velence címerében, míg a Napnak és a Holdnak a fentihez hasonló együttes ábrázolását Milánóéban.”


De miért éppen Velence és Milánó?

„Nem véletlen Velence és Milánó jelképeinek szerepeltetése a Nap és Hold Lovagjainak címerében”, állítja Pierre Justin. „E két város volt a 14-15. századi fegyverművesség európai központja, s a feltárt kerékpárok felépítése és részletei pontosan az itteni mesterek technikai megoldásait tükrözik.”

Ám a château-gaillardi felfedezés még egy további meglepetést is tartogatott.

Steve Berkeley és Andrew Hopkins, a cambridge-i Scientific and Technical Centernek a feltárt töredékeket összeállító mérnök-konstruktőrei elhatározták, hogy megépítik az ős-kerékpár egy működő példányát. A szerkezet felépítésében még a leletek mintáját követték. De a részletek kidolgozásában már nem állt rendelkezésükre semmilyen modell. 2008 nyarán bejárták Észak-Itália nagy fegyvergyűjteményeit, azt remélve, hogy az egykori milánói és velencei mesterek, elsősorban a Missaglia dinasztia munkáiból ihletet meríthetnek, ám mindhiába.

Ekkor fordult ismét segítségért Peter Godward régi ismerőséhez, az ekkor már nyolcvankét éves Andrea Castilleshez. És nem hiába. Castilles évtizedek óta kapcsolatban állt egy észak-itáliai fegyverművessel, akiknek ősei már a 9. században kovácsmesterek voltak Milánóban. Több ízben 14-15. századi rajzokat is vásárolt tőle, és mindig számíthatott rá szakmai kérdésekben.

„Amikor megmutattam a rekonstrukciós rajzokat Giovanni Ferrellinek”, idézte fel később a jelenetet Castilles, „az égre emelt szemmel kiáltott fel: »Santa Madonna! Impossibile!« És feltörő könnyeivel küszködve kezdte előszedni titkos családi levéltárából a különféle rajzokat.”




A Missaglia-dinasztia féltve őrzött rajzai részletesen bemutattak minden technikai megoldást, felületkidolgozást, méreteket, az összeerősítés módját, ellátva magyarázatokkal, műveleti leírásokkal, még a fém lágyításának titkaival is… És minden rajzon ott szerepelt a Missaglia-család monogramja mellett a két keréken ágaskodó koronás oroszlán.

Giovanni Ferrelli ezenfelül kijelentette, hogy megtiszteltetés lenne számára, ha részt vehetne a szerkezet rekonstrukciójában. Így aztán az ő vezetésével állt össze az a brigád, amely hat hónap alatt végzett a munkával. Steve Berkeley és Andrew Hopkins álma megvalósult. Az eredmény az alábbi képen látható. A mű az „Oroszlánszívű Richard” nevet kapta Château-Gaillard egykori urának tiszteletére, akinek földje évszázadokon át megőrizte számunkra a rend titkát.

Borisz Indrikov, a tanulmány eredeti orosz fordítója
Velikie Veliki – www.indrikov.com/richard.html
www.indrikov.com

Folytatás: Ad astra