Karácsonyi üdvözlet

Finnugor nyelvű orosz karácsonyi képeslap Lembergből, 1916

Kilencvenöt éve, 1918. január 6-án, az orthodox karácsony ünnepén Kégl Sándor, a legnagyobb magyar iranista karácsonyi üdvözlőlapot kapott szentkirálypusztai birtokán.


1918. január 6.
Levél Scserbakovtól
Sándor báró, és az Ön egész házának legalázatosabb tiszteletemet küldöm. Báró, kérem, ha jött nekem otthonról csomag vagy levél, kérem, küldje át. Én Albániában tartózkodom, és minden orosznak üdvözletemet küldöm. Címem megírva. Kérem, küldjön választ. Báró, ha úgy tartja kedve, kérem, alázatosan kérem, mindannyiukat kérem, hogy küldjenek nekem egy kevés kétszersültet. [?] A legalázatosabban, Scserbakov

Ki volt ez a Scserbakov, miféle oroszoknak küldött karácsonyi üdvözletet, és miért gondolta, hogy Albániában legközelebb Szentkirálypusztáról juthat kétszersülthöz?

Nem Scserbakov volt az egyetlen orosz ezidőtájt, aki kisebb-nagyobb ügyekben a Kégl-család támogatását kérte. A levelezőlapot tartalmazó paksamétában több más hasonló levelet is találunk.


Címzett: Alexander Kerlovics Kegl
Nemes uram, Alexander Kerlovics, engedje meg, hogy írásban kérjem meg, legyen olyan kedves, amikor Budapestre utazik vegyen nekem egy borotvát és egy borotva élesítésére alkalmas eszközt, kérem, ne tagadja meg ezt a kérést.
Alexej Tuzkov


Kégl Sándor
E.V.B. [legnagyobb méltóság]
Tisztelt Uraság!
Harminc koronát szeretnék kölcsönkérni, annak a pénznek a terhére, ami Kiskunlacházán-Áporkán van vagy tartson vissza a kiadandó díjamból. A pénzből szeretnék vásárolni … [egy szó a cenzúra által törölve]
Pjotr Korobcsenko


Címzett: Őkegyelmessége Alexander Kerlovics
Kegyelmes Alexander Kerlovics, engedje meg, hogy megkérjük Önt, tartson magánál minket örökre munkára, azon tíz ember között, akiket télre magánál akar tartani.
Alexej Tuzkov, Ivan Grisov. Kérem Önt, legyen szíves, tartson meg minket.





Kégl János úrnak (postai pecsét 1917. január 23-án Zalaszentiván)
Feladó: Vincek Szevcsak
Még mindig itt ülünk Zalaegerszegen, és az indulásról a legkevesebbet sem tudunk, csak hogy még hosszan itt kell ülnünk. Az élet a táborban nagyon, de nagyon nehéz, ami az élelmezést illeti – az étel borzalmas. Ezért kérjük Önt, Báró, ne hagyjon minket magunkra és küldjön nekünk legalább egy csomagnyi kenyeret, amiből nekünk nagyon kis mennyiséget adnak.
Üdvözöljük Önt, drága Báró, és kérjük, adja át köszöntésünket nővérének és fivérének.
Még egyszer kérjük, emlékezzék a mi igyekezetünkre, mikor Önöknél voltunk, és ne hagyjon minket ebben a nehéz helyzetünkben. Mi e nélkül is emlékezni fogunk Önre, hogy az utolsó alkalommal olyan jól ellátott minket, de most is éltet minket a remény, hogy ezúttal is megsegít minket.
Maradunk hálás szolgái:
Zalaegerszeg. Fogolytábor. Egyes csoport. 4. barakk
Nr. 19353 Jan Siskovszki
Nr. 19354 Vicenti Sevcsak
Nr. 19362 Juzef Szamszonjuk
Nr. 19352 Viadiszlav Romanjuk
Nr. 19358 Juzef Sidurkevics
A postacím mindenkié, bármelyikünknek lehet küldeni mindannyiunk részére [a csomagot]. Nr. 19353 Jan Siskovszkij
Boldogságot kívánunk Önnek, drága Báró

Az első világháború idején az Osztrák-Magyar Monarchia vezetése lehetővé tette – elsősorban kis- és középbirtokosok számára –, hogy a birtokukról besorozott munkaerő pótlására az ország területén lévő orosz hadifoglyok közül munkásokat igényeljenek. Így tett Kégl Sándor és János is, amikor legkésőbb 1916-tól kezdve bizonyos számú – talán 10 és 20 közötti – orosz hadifoglyot foglalkoztattak birtokukon.

Hogy pontosan hány orosz, mikortól meddig, és mit dolgozott a birtokon, arról semmi közelebbit nem tudunk. Csupán a velük való itteni bánásmódról értesülünk azokból a levelekből, amelyeket már a birtokról való távozásuk után, különböző fogolytáborokból írtak, s amelyeket Kégl Sándor szintén megőrzött levelei között.


1918/12/19
Kégli János úrnak
Felejthetetlen Uraság!
Fogadja közös hatalmas hálánkat az Ön nagylelkűségéért és együttérzéséért a mi siralmas állapotunk iránt. Nem találom a megfelelő szavakat, melyek kifejeznék az Ön iránti hálámat, amiért akkora figyelemmel viseltetett irántunk az Önnél töltött időszak alatt és különösen az utolsó napon – az elutazásunk napján…
Még Budapesten vagyunk, hogy hova irányítanak innen minket, még nem tudjuk. Fogadják üdvözletünket és hálásak vagyunk Önnek és tiszteletreméltó fivérének és nővérének.
A foglyok: Vincek és a többiek




Címzett: Kégly János úr
Igen Tisztelt Úr!
1917. szeptember 1. [postai pecsét: november 22.]
Fogadja hálámat, tiszteletemet az Ön jólelkűségéért, őszinteségéért, tiszteletéért irántam két éves szolgálatom alatt. Tiszteletem azért is, hogy nem esett bántódásom, mindig kegyes volt hozzám.
Hálás vagyok őszintén a hatalmas nagylelkűségéért. A szimpatikus és jószívű nővérének köszönöm tisztelettel a bánásmódot. Örökre hálával fogok emlékezni a családra.
Maradok a táborban, Dunaszerdahelyen, amit Ön is ismer.
A. Kabardin

Illetve egyvalamit mégiscsak megtudunk az orosz foglyokról. Mégpedig azt, hogy nem is annyira oroszok voltak.

Kégl Sándor, aki a nyelvek tucatját beszélte és jegyzetfüzetei tanúsága szerint gyakorolta nap mint nap, nem lett volna hű önmagához, ha a hadifoglyok kiigénylése során nem veszi figyelembe anyanyelvüket. Jegyzetfüzetéből kiderül, hogy míg a foglyok náluk dolgoztak, folyamatosan tanult tőlük legalább két nyelven, csuvasul és mordvinul, sok más európai kutatóhoz hasonlóan kihasználva azt a ritka alkalmat – amelyre addig sem igen, aztán meg évtizedekig egyáltalán nem nyílt lehetőségük –, hogy az orosz birodalom egzotikus adatközlői házhoz jöttek.




E tanulmányok és egyáltalán a kor beszédes dokumentuma az a kétoldalas vers, amely „A honvéd dala” címet viseli. Ez a honvéd azonban, noha a Kárpátokban áll őrt és ott esik el a hazáért, apja, anyja és felesége nagy bánatára, nem magyar, mint várnánk – hanem orosz.


A honvéd dala

Szél a tenger felől keletről nyugatra; / Kárpáti hegyek hasadékaiban; / Folynak ott a vérfolyamok; / reggeltől alkonyatig. / Tompa dörej hallatszik onnan; / puskák ropognak; / srapnel gránátok robbannak; / a földet taposóakna dobja magasba. / Katonák harcolnak az igazságért; / és a halál nem rémíti a hősöket; / újra csatába mennek bátran / a Szűz Anya oltalma alatt. / És otthon az apa a családi körben / és a vele kesergő anya; / harcosokról olvasnak az újságban, / fiukról szeretnének tudni. / A bajtársak írnak a fiukról; / hirtelen könny csordult szemükből; / jelentik: az Ön fia elesett; / harci parancsot teljesített. / A hegyekben halt meg felderítésen / messze a szülőhazától; / senki sem ismeri meg sírját / az oroszföld honvédjének. / És otthon a fiatal feleség / a gyerekek fölé hajolva / keserű könnyeket hullajt, / midőn férjére emlékezik. / Jószívűen, vidáman búcsúzott; / újra és újra hozzám simult; / most pedig nehéz kő nyomja / örökre a nő szívét. / Nem látom már többé a férjem / a gyermekeknek sem lesz apja; / árvák maradtak örökre / és keserű lesz mindvégig az élet.

Orosz hadifoglyokat kísérnek Lembergben, 1916

Sőt valószínűleg nem is orosz. Az ismeretlen lejegyző ugyanis az orosz dal után az első három versszakot csuvasul is leírta. A vers ilyenformán eredetileg a Kárpátokban harcoló csuvas honvédek dala lehetett, éppolyan mélabús dal, mint az ugyanott ellenük harcoló magyar honvédek dala.

Ismeretlen orosz katona fényképe Kégl Sándor levelei között

Noha ez néhány orosz nyelvű levélből álló köteg egyáltalán nem tartozik a Kégl-hagyaték tudományos szempontból jelentős részei közé, mégis olyan vonásaira világít rá a nagy tudósnak, hogy külön oldalt szenteltünk nekik a Kégl-hagyaték internetes kiadásában.

Orosz hadifoglyok Magyarországon, 1917 k.

Színe és visszája

Az előző rész…

• Az én első gondolatom ez volt: Nahát, atlétatrikóban a terített asztal mellett? Hát, ide süllyedtek…

• Süllyedtek? Éppen hogy sokkal melegebbek, emberibbek, oldottabbak az arcok, az egész társaság. A másikon mennyi kényszeredettség és szorongás! És mennyit fejlődött a női egyenjogúság: a férfiakkal egyforma pohárból isznak! :)

• Hejj, amikor még a fotózásnak becsülete volt :) Bár tudja a fene, az volt e jó, amikor a fotómasinától mindenki görcsbe rándult… Olyan ünnepélyes időgép, akár gondoltak az akkoriak erre, akár nem, de mintha a jövőbe üzennének más generációknak. Családfaápolás, hogy többszáz évig álljon az a fa. Egy évig rágtam a család fülét, hogy menjünk el egy fotóshoz MIND. Hát nem kimaradt nagyanyám, mert „bonyolult lett volna megoldani, zárás előtt öt perccel”? Hát mondom én, hogy nincs becsülete a családi fotónak… Ez a „gyere komám kapjál le, hogy zabálom a hurkát, vagy vedelem a sört”, vagyis a snapshot-ok nekem a pillanatról szólnak. Nem annyira a majdani nézőknek készülnek. Hanem a szereplőkért. Persze értékké válnak majd ezek is a maguk módján, ha túlélik… Ám ez is csak egy belemagyarázás, mert Ansel is azt mondta, hogy a képen mindig ketten vannak: a fotós és a néző… Vitathatatlan, hogy a második kép meghittebb… mi is pont így tivornyázunk kisgatyában, amikor együtt vagyunk, a gyerekek malackodnak, mi meg teleszájjal beszélünk… és közben néha fotózkodunk, telefonnal, ezzel azzal. Csak az a kérdés, ilyennek szeretnénk e láttatni magunkat majd, és tekintjük e ezeket a képeket akkora értéknek, hogy megadjuk nekik a túlélés esélyét, arra, amikor már nem leszünk…

• Az Atlétás család szemmel láthatóan oldottabban viszonyul az önreprezentáció kérdéséhez mint Katonáék, és nem hiszem, hogy kiszelektálnák az utókornak szóló képek közül. És ha benne hagynák a családi albumban, hát maximálisan jól tennék, helye van.

• Igen, ez is fontos kérdés, hogy jó képeket hasonlítunk-e össze egymással, két olyat, amit a rajtuk szereplők egyformán családi fotónak tekintettek, vagy egy családi fotót egy laza alkalmi felvétellel s ezzel illusztráljuk a kultúra erózióját. Közben pedig inkább egy olyat kellett volna keresni a második társaságtól is, mint itt alább az elsőt. Vagy egy ennél is formálisabbat, de már ez is érzékelteti a különbséget. És fordítva, Miklós cár privát albumában is vannak ilyen laza katonaiskolás-hülyéskedős képek, csak nézi hüledezve az ember.

Pó-síkság, 20. század eleje, innen

„…mindannyian emberek vagyunk…” II. Miklós és barátai

• Talán érdemes figyelembe venni a technológiai fejlődés által lehetővé tett spontaneitást (érzékenyebb film, kisebb gép stb)
meg az olcsóbbá válásból adódó szélesebb körű elterjedését (lehet gépet birtokolni akár kispénzű amatőrként is)
és ebből a megszokásból adódó másfajta (szélesebb spektrumú) pózolást is.
viszont: dédszüleim a gyerekeikkel 1929-ben – nyolcgyerekes munkáscsalád Budapesten, a papa matróz, majd hajógyári munkás:

innen

• Tényleg újévi vacsora mind a kettő? Mert az atlétatrikós megoldás mást sugall, sőt a kis srác meztelen felsővel áll. Vagy ilyen jól fűtöttek a 30-as években?
Grimpixnek igaza van, az első képen görcsösen ülnek, mereven, még a nagyszüleim is így ültek a fotózáskor. Kihozták a házból a székeket és két sorban állva komolyan üzentek Kronosznak. Nem játszottak, grimaszoltak, eredetieskedtek a kamera előtt. A világ hierarchiája működött, mint a csinovnyik/kispolgári család fotóján: Isten alatt a cár, s alatta mi. Irigylésre méltó rend.
A másik képen a modernitás. Nekem Ortega y Gasset mondata jut eszembe: „a tömegek brutális uralma alatt élünk”. Az ember vágyna egy kis arisztokratizmusra, exkluzivitásra, de helyette a kommunalka boldog bambaságát látja, bár a berendezésből ítélve ez nem társbérlet…

• Újévkor a dácsán nagyon is bedurranthattak így: olcsó a fa, a vaskályha melegét nemigen lehet szabályozni, rakjuk meg ahogy csak lehet, úgyis hamar leég.

• Már csak a Kulesov-effektus miatt is azt kell mondanunk, hogy a képek sorrendje befolyásolja, mit érzünk. A második változatban a régebbi kép résztvevői nagyon szomorúan és deprimáltan néznek ki, mintha halotti toron ülnének, noha az elsőn csupán komolynak és összeszedettnek tűntek, mintha imádkoznának. Abban azonban nem vagyok biztos, hogy az újabb kép sokat változik-e az átrendezéssel.
Nyilvánvaló, hogy a két kép két világ, még ha a tea, a sütemény és az alkohol ott is van mindkét asztalon. De felöltözöttség és nekivetkőzöttség, a díszített és a csupasz fal, a fény és a félhomály különbségénél is jobban megérint az az újfajta viszony, amit a fényképezőgép személyes birtoklása jelent: a fényképész a külső, hűvös (talán történeti) megfigyelőből empatikus, belső megfigyelővé válik. Ami az újabb képből hiányzik, noha a régebbin megvolt, a részletek, a pontosság, némi idegenség, de erő is, és a felfüggesztet időben való nyugodt várakozás érzése, azt itt a vidám tekintetek és az arcok melege ellensúlyozza. De talán nemcsak időbeli különbségről van szó, hanem a helyszínekéről is: Észak- és Dél-Oroszország?
Akárhogy is, mindkét képről nagyon jó történeteket lehetne írni.

A Kulesov-effektus

• Az egyik kép beinvitál; a másikon csupán néző maradok. Azt hiszem, ez abból fakad, hogy milyen volt a fényképész viszonya az általa fényképezett eseményhez.

Az egyik kép, amelyiket a balról, felülről beáramló nappali világosság áraszt el, merev és formális, sőt bizonyos mértékű boldogtalanság is vegyül bele. A fényképészt valószínűleg erre az alkalomra hívták meg, hogy családi fényképet készítsen. Ő rendezte el a résztvevőket és a tárgyakat, ő csinált helyet az asztal feléje eső szélén, hogy a súlyos, háromlábú kamera képén majd világosan látsszék minden arc. „Ne mozogjanak”, mondja, hogy a lassan exponáló üveglemezen minél élesebb legyen a kép. Jobboldalt a kisgyerek, úgy tűnik, nem hallgatott a felszólításra, arca ezért kicsit elmosódott.

A másikon a fényképész a vacsora vendége. Éppen nála van a gép. „Na, lekaplak titeket”, mondja, s erre mindenki ránéz. Valaki oldalról középre jön, hogy rajta legyen a képen. Amatőr kamerát használ, s egyetlen fényforrása a mennyezetről lógó lámpa, amely súlyos, sötét árnyékot vet a szemöldök, orr és áll alá. A kép láttán mégis a fotós bőrében érezzük magunkat. Meghívott vendégként részt veszünk a vacsorán, nem maradunk távolságtartó professzionális megfigyelők.

A két kép történeti viszonyban áll egymással. Az első pár története arról szól: „Ez volt akkor, ez van most.” A második inkább azt: „Itt vagyunk most, emlékeztek, milyen volt akkor?” Nyilvánvalóan leolvasható valami arról a társadalmi változásról is (ha narratív kontextusban gondolkodunk), amely a két kép között végbement. A boldogtalan szereplők gazdagok, a kevésbé gazdagok egy kicsit boldogabbak. Könnyű lenne ebből oda kilyukadni, hogy az anyagi veszteség alkalmat nyújt a morális nyereségre, de jól tudjuk, hogy a dolgok nem így működnek. Akárhogy is, nyilvánvaló, melyik vacsorán szeretnék részt venni.

• Senki többet?

Két ünnep

A posztnak igazából azt a címet kellene adnom, hogy „A képek hatalma”, mert hát erről akarnék beszélni.

Vagy maguk milyen címet adnának egy posztnak, amely csupán e két orosz újévi vacsora fényképét közölné egymás után, minden szöveg nélkül?

Jobbnak érzik-e az egyik kép által megjelenített világot, mint a másikat? Szívesen élnének-e valamelyikben? Látnak-e valamilyen morális (vissza)fejlődést a kettő egymásutánjában, s ha igen, milyet?

Milyen logikai összefüggést vetítenek a két kép közé? Időbelit? Ilyen volt, ilyen lett? Ha igen, milyen történetet írnak le? Vagy párhuzamot, ellenpontot? Míg azok úgy, ezek így? Ha igen, melyik kép ábrázolja azokat és melyik ezeket?

És mit gondolnak, ha valaki egy posztba rakná fel a kettőt, mit akarna velük sugallni?

És most nézzenek meg abszolút friss szemmel két teljesen másik képet két egészen más ünnepről.



Tegyék fel ugyanezeket a kérdéseket.

Befolyásolja-e a válaszokat a képek sorrendje? Jobban azonosulnak-e azzal, amelyiket elsőnek látnak, vagy azzal, amelyik másodjára következik mint ellenpont vagy csattanó? Idegenebb lett-e az, amelyik az imént szimpatikus volt?

Abba az egyszerű grammatikába, amely ott van kivétel nélkül minden szemünk elé kerülő kép tálalásában, s amely nemcsak azért olyan meggyőző, mert jórészt tudattalan konvenciók irányítják, hanem azért is, mert előállítása a legtöbb esetben ránk van bízva, kiváltképpen hasznos belegondolnunk a mai időkben.

Мин нет

A nyolcvanas években, amikor elkezdtem járni a várost, még bőségesen volt belőlük, ha vakolatba fakulva, festésen átütve is. Sablonnal fújva vagy kézzel pingálva, az ellenőrző tiszt nevével vagy anélkül, de mindig a kötelező formulával: ПРОВЕРЕН – МИН НЕТ, ellenőrizve, aknamentes. A legfeltűnőbb a Mátyás-templom gótikus kapubélletének bal oldalán, 1945. február 14-i dátummal, egy nappal a Vár bevétele után, szemmel láthatólag a nyolcvanas években újrafestve. Pontosan húsz éve, életem első tévéinterjúján még tizenvalahányat mutattam végig a stábnak.

Amikor két éve Wang Weinek akartam végigmutatni őket, már csak kettő volt meg belőlük. A Mátyás-templomot kiglancolták, a Vörösmarty utca sarkát az Almássy tér felé újravakolták, a Csanády utca műkő burkolatát lecsiszolták. Csak a Hunyadi tér sarkán, a harmincas évekbeli Ericsson Nyugdíjpénztár bérházán volt meg még a felirat, meg az Ilka utca elején, a körbelőtt kőszűz alatt, amely csak ilyenkor, télen látszik a bokroktól.







Tegnap, az új év első napján Kőbányán fotóztam, a háború előtti Pongrácz-telepen, amely mellett felnőttem. A telepre belépve, az első ház oldalán sosem látott, mégis ismerős felirat fogadott. Olyan élénken, világosan, mintha csak nemrég pingálták volna a téglaburkolatra: az ablak boltíve megóvta az időjárás viszontagságaitól. És olyan természetesen, mintha csupán egy lenne a telep számos graffitije közül. Évtizedeken át türelmesen várta, hogy végre megjöjjek és észrevegyem.




Aki tud még ilyenről, írja meg nekünk!

Teljes képernyőn

Drezdában, a Régi Képtár utca felőli oldalán, és másutt a 2000-es években

Update: A szovjet megszállás egy hasonló emlékeiről, a mátyásföldi repülőtér fáinak szovjet típusú lefestéséről lásd az Urbanista beszámolóját.

Az újratöltött jövő

Újév alkalmából updatáltam a jövőt, beillesztettem a térképre azt az év közben talált néhány további képeslapot, amelyek hűen ábrázolják, hogyan kellene kinézniük a magyar városoknak, ha a múlt a megfelelő vágányon haladt volna. És ismét eltűnődtem azon, mennyire változatlannak képzelték dédapáink a jövőt, mennyire úgy gondolták, hogy a szédületesnek érzett technikai fejlődés alapjában semmilyen hatással sem lesz életformájukra, öltözködésükre, városépítészetükre. Voltaképpen feltalálták a steampunkot.


Egyetlen képeslapon csillan csak fel valami gyökeresen új, valami, ami a dolgok alapvető változását vetíti előre. Nem is magyar városban, hanem a száz évvel ezelőtt elképzelt mostani Hamburgban, az egzotikus állatokat és embereket Európában körutaztató Hagenbeck cég székhelyén. Az elegáns Jungfernstieg sétányon korunk megszokott jeleneteit látjuk, a felsővezetékes égivasutat, a menetrendszerű léghajókat, az emberi ésszel felfoghatatlan sebességgel száguldó, s ezért balesetet balesetre halmozó bicikliket és automobilokat. Ám e száz éve közhelyszámba menő kellékek között váratlanul feltűnik az elképzelhetetlen, a lehetetlen, az, ami épp annyira abszurd, mint a felső sarokban a gyermeket hozó gólya – és az egyedüli, ami végül is az összes közül valósággá vált. Egy néger. Egy néger Európában. A korzón, frakkban, cilinderben. És szabadon.