Russzkaja doroga

Százhúsz éve és három napja, 1891. május 31-én volt, hogy az orosz trónörökös, a későbbi II. Miklós cár Vlagyivosztokban elhelyezte a transzszibériai vasút alapkövét.


Az extra három napban arra vártam, hátha a kerek évforduló alkalmával felbukkan valami új, izgalmas anyag az orosz neten, de úgy látszik, a hozzáférhető dokumentumok javát már ellőtték a száztizedik évfordulón. Akkoriban én is nagy archív anyagot gyűjtöttem össze a vasút építéséről és korai éveiről, amelyet lassanként közzé is teszek. Ma tehát azokkal kezdem, akik a Miklós cárt követő további alapköveket elhelyezték, a talpfákról és a zúzalékról nem is beszélve: a kényszermunkásokkal.



Igor Rasztyerjajev: Orosz út. A Русская дорога (2011) CD címadó száma.

A transzszibériai vasutat 1891 és 1903 között felépítő fegyencekről sok fotó maradt ránk, mégpedig nemcsak orosz fényképészektől, hanem – ami akár csak húsz évvel később is már elképzelhetetlen lett volna – amerikai fotóstól is, mégpedig az egyik legismertebb korabeli amerikai fotográfustól, William Henry Jacksontól (1843-1942).


Jackson Amerikában főleg a Vadnyugat fotósaként vált híressé az 1860-as évek legvégétől, amikor az Union Pacific Railroadon végigutazva tízezer fotót készített a new yorki Edward Anthony megbízásából: ezeket 1870-től kezdve számos albumban és különnyomaton terjesztették. Nem ennyire köztudott azonban, hogy szabadtéri és vasúti fotós tapasztalatainak köszönhetően 1894 és 1896 között a World’s Transportation Commission is leszerződtette, hogy fotókat készítsen a transzszibériai expressz távol-keleti építkezéséről.


A fényképekből egy sorozatot őriz a Brigham Young University könyvtárának L. Tom Perry különgyűjteménye, akik egy részét adatbázisukban is közzétették. Innen gyűjtötte ki őket one-way, akinek nyomán mi is közöljük őket. Minthogy az eredetileg nagy üvegnegatívra készült képeken lekicsinyítve elvesznének a sokatmondó részletek, ezért minden képnek csak központi kivágatát teszem be, s arra rákattintva lehet látni nagy méretben a teljes fotót.










Jackson végig lefotózta a postaállomásokat is, ahol szánfogatot váltottak, a kocsisokkal, lovakkal, fogadósokkal, tevekaravánokkal együtt.

Tevekaraván kel át a befagyott Amuron

A vasút Vlagyivosztokból induló szakaszának építése ekkor az orosz-kínai határvidéken, az Amur – kínaiul 黑龙江, Hēilóngjiāng, „Fekete Sárkány” – középső folyásánál tartott. Ezt a térképen piros ponttal jelölt vidéket hagyományosan a tunguz nanajok halásznépe lakja, akiket a korábbi források viseletükről „halbőrruhás tatároknak” emlegettek. Éppen ekkor, a vasútépítés kapcsán kezdték az orosz etnográfusok is először bejárni ezt a vidéket, köztük 1902-től 1907-ig Vlagyimir Arszenyev, aki 1923-ban megjelent világhírű könyvében állított emléket öreg nanaj vezetőjének, Derszu Uzalának. Az amerikai expedíció is áthaladt ezen a vidéken és sok fényképet készített a nanaj halászokról. Jacksonnak, aki vadnyugati vándorlásai során évtizedeken át élt és fotózott az indiánok között, ismerős lehetett a helyzet, ami meg is látszik oldott, közvetlen fényképein. Nem tudom, megadatott-e akárki másnak akkoriban – s a hamarosan bekövetkező változások miatt valaha is –, hogy egyaránt fényképezhessen a legtávolabbi Kelet és Nyugat őslakói között.

Kendő, kendő, kendő,

minden mennyiségben, méretben, formában, színben. A legelső dolog, amivel az isztambuli repülőtéren az érkezési oldalra kilépve találkozik az ember, az Armine divatcég plakátja, amelyen egy rendkívül csinos fiatal kendős nő látható. Ettől kezdve az egész város tele van kicsi, nagy, óriás és gigantikus plakátokon különféle csodaszép kendős nőkkel. És nem csak a plakátokon. Mire beértem a belvárosba, teljesen fel voltam lelkesülve: Isztambulban divat lett a kendő.

Der makām-ı Şūri Semâ’i (Mss. D. Cantemir 256). Savall: Istanbul, 3'33"

Négy évvel ezelőtt innét mentünk Perzsiába, ahol teljesen el voltam bűvölve attól, hogy micsoda elképesztően kifinomult divatozást lehet művelni a szigorúan szabályozott fekete csadorral, de az isztambuli kendőviselet semmilyen különösebb benyomást nem tett rám, s nem tűnt úgy, mintha lényegesen különbözne a nálunk szokásostól.


Most azonban azonnal feltűnő, hogy milyen sok nő hord kendőt. Nemcsak az idősebbek és szegényebbek, hanem tömegével a fiatalok, a nyilvánvalóan jómódú és magasan kvalifikált nők is, a még a szemet is eltakaró lepeltől kezdve az egészen artisztikus és extravagáns kompozíciókig mindenféle kendőt viselnek. És ebben láthatóan nagy örömet találnak.

Kétségtelen, hogy a fiatalok körében az Armine cég határozza meg a trendet: decens, kifinomult pasztell tónusok, virágos minták, természetes, finom anyagok. Nemcsak kendőt árulnak, hanem egész kollekciókat, ruhát, kiegészítőket, mindent mindennel harmonizálva.

Emellett azonban sokan vannak, nemcsak fiatalok, hanem idősebbek is, akik élve a hatalmas kínálat adta lehetőséggel a kendő és a ruha kompozíciójában hasonlóképpen kifinomult, de egyéni összeállításokat viselnek.


Azt hiszem soha életemben nem láttam még olyan divatot, amely ilyen mesebeli sokféleségben és gazdagságban mutatta volna fel, hogy mi mindenféleképpen lehet szépnek és nőiesnek lenni.