A Wang folyó versei

Gorgan

A perzsa fotó, akárcsak a perzsa film, a legjobbak között van a világon. Szorosan össze is tartoznak: a perzsa fotót sajátosan filmkocka-szerűvé teszik a váratlan kivágások, a közeli és távoli síkok kontrasztjai, a mozgás hangsúlyozása, míg a perzsa filmek jellegzetes fenséges tájainak színei, élessége, meditatív kompozíciói lassan végigpásztázott állóképekre emlékeztetnek.

Nem véletlen, hogy az 1979-es fordulat óta eltelt harminc évben éppen a film és fotó vált világszínvonalúvá Iránban. Az iszlám forradalom a legtöbb művészeti ágat – zenét, táncot, festészetet – betiltotta vagy háttérbe szorította. Darius Mehrjuinak, a 70-es évek nagy filmrendezőjének azonban az iráni paraszti életet abszurd metaforává sűrítő Gaav – „A tehén” – című filmjével egy magánvetítésen sikerült meggyőznie Khomeini ajatollahot a film mint propagandaeszköz fontosságáról. A filmkészítés szabad kezet és állami támogatást kapott, és mindmáig jelentős függetlenséget élvez. A filmművészet és a hozzá kötődő fotózás érzékeny és tehetséges fiatal művészek sokaságának jelentett kibontakozási lehetőséget, s aki a mai Iránba látogat, kiterjedt és eleven filmes és fotós világgal találkozik.

De míg a perzsa filmek legalább a filmszemlékre eljutnak Európába – ahol jelentős díjakat nyernek –, a perzsa fotóból alig ér el hozzánk valami. Iránban sok kitűnő fotóalbum és képes folyóirat jelenik meg perzsa nyelven, de ezek nemigen kerülnek ki az országból. A perzsa blogoszféra nagyon eleven – a világ blogjainak negyedik leggyakoribb nyelve a perzsa –, de a perzsa blogok nagyon individualisták, és kevés az olyanfajta gyűjtőportál, amelyek Nyugaton vagy Oroszországban is megkönnyítik áttekintésüket. Hosszú böngészés eredményeképpen, olykor a legváratlanabb helyeken bukkanunk elképesztően szép fotókra.

Ilyen például a گرگان ما Gorgân-e mâ, „A mi Gorganunk”, Golesztán tartomány székhelyének internetes krónikája, amelyben a hírek és szokványos sajtófotók között elszórva gyakran bukkannak fel helyi fotósok kitűnő képei. Ilyen ez a sorozat is, Hamid Khurshidi képei a Gorgan környéki türkmén pásztorokról.

Golesztán tartomány a Kaspi-tenger délkeleti partján terül el, s az Elbrusz négyezer méter magas déli hegyvonulatától az északi türkmén pusztákig terjed. Enyhe éghajlata és termékeny földje Irán egyik legfontosabb mezőgazdasági vidékévé teszi. „Mintha Isten a világ teremtésekor egy kis helyen akart volna kísérletezni különféle vidékekkel, erdőkkel, hegyekkel, síksággal és tengerrel, úgy hozta létre Gorgant és vidékét”, írja Hamid Khurshidi. „Ezek a képek a Gorgan fölötti síkságot és népét mutatják be.”

Mohammad Javad Martabi a Gorgantól hét kilométerre a hegyek között fekvő Ziyarat faluról tett közzé ahhoz nagyon hasonló képeket, ahogyan Abbas Kiarostami mutatta be a kurd falucska teraszos házait és a környező hegyvidéket az Elvisz minket a szél-ben.

Abotaleb Nadri pedig a Gorgan környéki téglavető falvak gyerekeiről készített fotósorozatot. A nagyon magasra emelt perspektíva arra emlékeztet, ahogyan Samira és Hana Makhmalbaf vagy Majid Majidi filmezik felülről gyerekszereplőiket, képileg is hangsúlyozva kiszolgáltatottságukat.

Gorganban született a klasszikus perzsa zene nagy öregje, Mohammad Reza Lotfi is. Ez a darab a Sheyda együttessel készített Vatanam Iran (Hazám, Irán, 2008) album záró tétele (2'18").

Vox populi

Az orosz Banksynak titulált Шарик – „Léggömb” –, aki a krími Szimferopol üres falait tölti meg alkotásaival, az utóbbi hónapokban az orosz net egyik sztárjává vált. Noha graffitijei nem annyira szellemesek, sem nem annyira kidolgozottak, mint névrokonáéi, nagy helyzeti előnyük, hogy kifejezetten a mai orosz valóság toposzait ábrázolják: a maffiózó menedzsert, akinek mindenki másról megvan a tömör véleménye (хуй = fasz), a Coca-Colával jelképezett Nyugat térhódítását, a hatósági erőszakot, a minden ideológiából való kiábrándultságot, és így tovább.

Az alábbi graffiti mintha a tízes sorozat utolsó darabjára adna vizuális választ. Sztálin, a Gazda – „aki alatt még rend volt”, „aki naggyá tette a Szovjetuniót” – visszatér, és az orosz népet megnyomorító minden ideológiát és külföldi mételyt elsöpör, ahogy az öntudatos munkás tette annak idején a forradalmi plakáton.

Sajnos ez a graffiti is a mai orosz valóság egy népszerű toposzát fogalmazza meg. Méghozzá egyre népszerűbbet.

Tükör

Giovanni Tiso blogja, a Bat, Beam, Bean (A Weblog on Memory and Technology) a „lassú blognak” ahhoz a sajnálatosan ritka műfajához tartozik, amely hosszan és figyelmesen tanulmányozza tárgyát, végiggondolja minden vonzatát, s elméleti keretben tálalja a végeredményt. Minden posztjából sokat lehet tanulni.

Éppen ezért nagy megtiszteltetés számunkra, hogy a Bat, Beam, Bean legutóbbi bejegyzésének tárgya nem más, mint a Wang folyó versei. És ha a kommentekben többen is köszönetet mondanak Giovanninak, amiért bemutatta nekik ezt a blogot, nekünk is köszönetet kell mondanunk ugyanezért. Pontos recenziója nekünk is segít kívülről látni saját blogunkat, olyan szemszögből és összefüggésekben, ahogy még sosem láttuk. Érvényességét bizonyítja, hogy amikor nekiláttunk, hogy néhány köszönő szót írjunk a szerzőnek, a recenzióban felvetett gondolatok szinte maguk gondolták magukat tovább, kinőve a komment kereteit, és önálló bejegyzés formáját öltve. Az alábbiakban nem akarjuk összefoglalni az egész recenziót, hanem csak azt a néhány szempontot, amelynek továbbgondolására ösztönzött.

1. Utak. Giovanni felvezetésképpen azt latolgatja, milyen sorrendben „helyes” olvasni egy blogot – például ahhoz, hogy eléggé megismerjük egy recenzióhoz. Az elejétől a végéig, mint a könyvet? A blog szerzője többnyire nem ezt tekinti a legjobb megközelítésnek, hiszen a blog újabb témáit és állapotát szinte mindig kiforrottabbaknak érzi a korábbiaknál. Akkor hát fordítva, a mai naptól visszafelé, ahogy legtöbbször kezdjük? De az újabb posztok korábbi szálakat folytatnak, amit visszafelé haladva jó darabig nem érzékel az olvasó. Azonfelül csak a legfrissebb néhány poszttal találkozik, s a blog belseje jórészt ismeretlen marad számára. A Wang folyón ezért igyekszünk az egész blogot átjáró utakat kiépíteni, utalásokkal, gyűjtőposztokkal, képes tartalomjegyzékkel. „A szem bejárja a számára a műben megépített utakat”, írja Paul Klee a Pedagógiai vázlatkönyvben. A blog ettől olyanfajta privát enciklopédia formáját ölti, mint Alberto Savinio Nuova enciclopediája, amely tényleg ihlető hatással volt ránk a Wang folyó megindulásának idején.

2. Nyelvek. A Wang folyó többnyelvűsége, amelyet Giovanni jó érzékkel hangsúlyoz, nemcsak annyit tesz, hogy minden bejegyzést lefordítunk egy vagy több nyelvre, hanem visszahat arra is, hogy miről és hogyan írunk. Ami az egyik közönségnek triviális, az a másiknak egzotikus. Amit az egyiknek bennfentes kódokkal rövidítve mondanék el, azt a másiknak ki kell fejtenem. Nagyon sokat tanul az ember abból, hogy minden alkalommal meg kell találnia a kettő között az egyensúlyt. A többféle közönség egyszersmind azt a garanciát is kínálja az olvasónak, hogy a kultúrájától távol eső posztokat az adott kultúrában jártas olvasók is ellenőrzik, s helyreigazító kommentjeikkel vagy jóváhagyó hallgatásukkal hitelesítik.

3. Képek. A blogok többnyire illusztrációként használják a képeket, az „egy kép többet mond tízezer szónál” jegyében. A Wang folyón a képek nem “mondanak” semmit. Nem szavak helyett állnak, hanem önálló szálat alkotnak a szöveggel párhuzamosan és kiegészítve azt. Nem illusztrálnak, hanem az olvasóra bízzák, hogy asszociációk révén fűzze össze őket az értelmezés egy második síkjává. Ezért is kell olyanoknak lenniük, hogy felkeltsék az olvasó kíváncsiságát és bevonják az értelmezésnek ebbe a játékába. Ebből ered a Wang folyó Giovanni által említett „visually sumptuous” jellege.

4. „Native digital form.” Giovanni kiemeli, hogy a Wang folyó versei a blogok többségével ellentétben nehezen képzelhető el egy nyomtatott folyóirat rovataként. Túl azon, hogy nyomtatásban képtelen volna eljutni sajátosan soknyelvű közönségéhez, egész szerkezetét – az egymásra mutató linkek, térképek, galériák, indexek együttesét – is alapvetően a digitális kontextus alakította ki. Számunkra ez nagyon izgalmas szempont. A Wang folyó a Studiolum által készített CD-k és honlapok tapasztalatából nőtt ki. Ezekben a munkákban pedig kezdettől fogva az izgat bennünket, hogyan lehet a digitális közegben visszaállítani a szövegeknek azt a nem-lineáris, sokféle párhuzamos módon olvasható és egymásra hivatkozó formáját, ahogyan a kommentárok, glosszák, interlineáris szövegek, lábjegyzetek, értelmezések, szövegváltozatok sokaságával körülvett szövegek éltek a középkori glosszás bibliák, a reneszánsz szövegkiadások, vagy akár még a Bayle-lexikon lapjain is: hogyan lehet a szöveget szövetté alakítani.

5. És még egy váratlan szempont, amit Giovanni egyik olvasója vet fel: „Emlékszem, amikor először olvastam bele a Wang folyó verseibe, enyhén elbizonytalanodtam: hol is vagyok? Számomra éppen az az izgalmas ebben a blogban, hogy nem lehet egyértelmű nyelvi, földrajzi vagy tematikus kategóriákba sorolni.” Noha ez az elbizonytalanítás nem szándékos, mégis örülünk neki. Ez azt jelenti, hogy sikerült valamit átadnunk az ismeretlennel való találkozás izgalmából, ahogyan mi közelítünk azokhoz a dolgokhoz, az ismertben is a váratlant keresve, amelyekről beszámolunk itt a Wang folyón. Nagyon köszönjük.

Kalocsa, a főszékesegyházi könyvtár és az áprilisban részvételünkkel szervezett kiállítás részletei

Fényiratok

Emlékszem, hogy Antonioni egy terepfelmérés során Üzbegisztánban három idősebb muszlimnak odaadta a róluk készült polaroid képeket. A legidősebb, ahogy rápillantott a képekre, mindjárt vissza is adta őket ezekkel a szavakkal: „Minek megállítani az időt?”

(Tonino Guerra: Tarkovszkij polaroidjai)

„Minden fotó egy emlék, de semmi sem emlékeztet nála jobban az idő törékenységére és tűnékenységére. Ezért minden alkalommal, amikor előveszem a fényképezőgépet, eltölt az öröm, hogy most megállítom az időt, és a szomorúság, mert ami a kezemben marad, az csak egy darab papír.”

(Ryszard Kapuściński: Afrika)

Derék tűzőreink

Moszkva, 1900-as évek eleje

„Tűzvész Pervoprisztolnojéban. A rendkívüli hőség folytán Moszkva-szerte oly mértékben megszaporodtak a tűzesetek, hogy gyakorta kettő is esik egy napra, míg a korábbi években egész nyáron át egy vagy két tűzeset történt csupán. Derék tűzőreink lankadatlan figyelmének és áldozatkész munkájának köszönhetően azonban a tűz mindezen esetekben szinte csírájában elfojtatott, és csupán csekély kár okoztatott. Az utóbbi napokban a környező falvakban is tűzesetekre került sor.”

Московскiя ведомости (Moszkvai Tudósítások), 1880. június 14, szombat

1880-as évek

1920-as évek

A moszkvai hetes számú tűzoltóbrigád, 1930-as évek. E. Evzerihin fotója

Az utóbbi hetek legfőbb oroszországi hősei kétségtelenül a tűzoltók és az őket támogató nagy számú önkéntes, akik életüket sem kímélve – eddig négyen haltak meg közülük – dolgoznak folyamatosan az erdőtüzek oltásán. Előttük tisztelgünk a századforduló moszkvai tűzoltóinak fotóival, amelyeket elsősorban dedushkinnak a moszkvai tüzek és tűzoltás történetéről írott gazdag bejegyzéséből merítünk.

1920-as évek vége. Az Arbat tűzoltóbrigádja a Sztolovaja utca és a Rzsevszki pereulok sarkán

1920-as évek vége. Tűzoltó-bemutató a Vörös Téren.

1900-as évek vége. Tűzoltó-felvonulás a Vörös Téren.

Moszkvában, amelynek két-háromszintes épületei hagyományosan fából épültek, a középkor óta gyakori volt a tűz, amely jó néhányszor szinte az egész várost elpusztította, utoljára 1812-ben, Napóleon seregének bevonulásakor, amikor a 6591 faépületből csak 250 maradt fenn.

Az 1812-es moszkvai tűzvész ábrázolásai. További képek itt.

A moszkvai tüzek figyelése és oltása hagyományosan a katonaság feladata volt. Az első önálló tűzoltóság 1823-ban alakult meg Moszkvában. Az 1500 tűzoltó közül 354 egyszersmind utcai lámpagyújtogatóként is dolgozott. A tűz figyelését lovas kozákok látták el. Az első lóvontatású tűzoltókocsikat 1837-ben állították üzembe, s ugyanekkor rendelet engedélyezte, hogy a moszkvai börtönök „jó magaviseletű foglyai” börtönbüntetésüket legalább hároméves tűzoltósággal válthassák meg. Az első tűzoltóautók 1908-ban jelentek meg Moszkva utcáin.

Az első moszkvai Daimler-List tűzoltóautó, 1908

A tűzoltóbrigádoknál rendszeresített felszerelés bemutatója, 1903

Tűzoltók gyakorlatoznak a terepen…

…és Moszkva utcáin, 1900-as évek eleje

A moszkvai és más városi lapok külön „Tűz” rovatot vezettek, ahol minden eseményről beszámoltak, s a Московскiя ведомости fenti idézetével szemben a nyári hónapokban nem volt ritka a napi két-három, sőt olykor tíz-tizenkét kisebb-nagyobb tűzeset, amelynek látványára mindig nagy tömeg csődült össze. M. M. Bogoszlovszkij akadémikus írja emlékirataiban: „Moszkvában mindig léteztek a tüzek szenvedélyes rajongói, akik ki nem hagytak volna egyetlen nagyobb tűzesetet sem.” A tűzoltás látványosság-értéke különösen nagyot nőtt az 1880-as években, amikor Vlaszov moszkvai rendőrfőnök újjászervezte a tűzoltóságot, külföldi tűzoltókocsikat, létrákat és felszerelést hozatott, új, díszes tűzoltó-egyenruhát terveztetett, és az egyes tűzoltókapitányságok számára egységes színű lovakat írt elő: a Precsisztenszkaja fekete lovakkal vonult ki, az Arbat pej színűekkel, és így tovább.

A Mjur és Meriliz (Muir & Mirrielees) kereskedőház égése, 1900 november

A Metropol szálló égése, 1901. december 14

A mai Operettszínház helyén álló egykori Bolsaja Dimitrovka 6 számú ház égése, 1871. Alább a kép közepének kinagyított részlete: a mentést irányító tűzoltóparancsnok és segédje