Oroszország lángokban

A tüzek kiterjedése július 31-én, I. Cherski blogjáról (még több térképpel). A tűz azóta tovább terjedt.

„Május vége óta tart már a forróság”, írja Léna Jaroszlavlból. „Szünet nélkül. Enyhülés nélkül. Eső nélkül. Folyamatosan harminc, de inkább negyven fok fölött. Éjszaka jó, ha lemegy huszonnyolcra. Nincs szél, még egy kis szellő sem. Ha lezuhanyozok, mire a szobába érek, már megint leizzadtam. És nálunk, Jaroszlavlban még istenes. Moszkva környéke ég. Rjazany ég, ötven méterre sem lehet ellátni. Nyizsnyij Novgorod ég. Szükségállapotot hirdettek. Idáig elér a füst [több mint száz kilométerről], áll a szmog a városban, 35 fokban. Az utakat lezárták, az erdőkbe senki nem mehet. A város tűzoltóinak felét Moszkvába küldték, mert az összes ottani autó Moszkva alatt oltja a tüzet. Egyes újságokban olyan cikkek jelennek meg, hogy ez az új klímafegyver, amelyet az USA Oroszországon tesztel. Marhaság.”

Nagyításért kattintson a képekre

„A Rjazany melletti Kriusa faluban”, írja képriportjában drugoi, „július 29-én reggel egyetlen pillanat alatt égett le a főutca összes háza, az iskola, sőt a temető. A környező erdők még most is égnek. Az ott lakóknak sikerült kimenekülniük az utcára, de csak a legfontosabbakat tudták összekapkodni, iratokat, pénzt. Iván és Szása Moszkvából vittek le nekik holmikat, én is befértem még az Izvesztyija újságírójával együtt. A ruhákat a klubban raktuk le, az élelmiszert a kórházban, ahol a hajléktalanná váltak laknak. Úgy tűnt, túl vannak már az első sokkon, s bizakodnak a jövőben. „Itt járt a kormányzó, azt ígérte, mindenkinek új házat építenek”, mondják. Az emberek nyugodtak, nincs bennük az a világvége-hangulat, ami minket elfog az elpusztult főutca láttán. Tartják magukat, él bennük a remény. Majd szeptember-októberben jön a neheze, amikor megérkeznek az esők, alábbhagy a tűz, és odafönt megfeledkeznek ezekről a falvakról. Az itteniek akkor majd csak magukra számíthatnak a bajban.”

Bikafarok

A lovas bikaviadal hátborzongató látvány;
de némi képzelőerő líraivá változtatja
(Eugenio Noel, Nervios de la raza, 1915)

Július 28-án Katalónia vette magának a bátorságot, hogy betiltson egy annyira sajátosan spanyol intézményt, mint a bikaviadal. A spanyol nacionalizmus, amely akkor is féltékenyen ügyel jelképeire, ha azok egyébként nem tesznek jót az ország imázsának, szinte az állam és legmélyebb kulturális alapjai elleni támadásnak tekinti a katalán parlament döntését, és minden eszközt bevet, hogy España egész területén életben tartsa az úgynevezett „nemzeti ünnepséget”.


Különös, hogy amikor a Kanári-szigetek vezetése 1991-ben ugyanígy döntött, az a legcsekélyebb mértékben sem kavarta fel a spanyol nemzeti érzületet. „A Kanári-szigetek ügye”, mondták, nem tulajdonítva mélyebb jelentőséget a dolognak. A katalánokkal azonban egészen más a helyzet: parlamentjük minden határozatát mély gyanakvás kíséri. A központi média számára, amely már eddig is véget nem érő vitát folytatott az új katalán alkotmányról, a mostani törvény újabb bizonyítékát adja, hogy a jelenlegi kormány a csőd szélére vitte az országot, és ragyogó alkalmat nyújt az uborkaszezonban az újságok példányszámának növelésére.


Persze a katalán nacionalizmus függetlenségi szárnya is felfedezte a lehetőséget, hogy az új törvény kapcsán rávilágítson a Katalónia és Spanyolország közötti áthidalhatatlan különbségre, de ez a vonulat keveseket vonz. A bikaviadal, noha itt is van néhány szenvedélyes híve, sosem vert mély gyökeret Katalóniában. A spanyol jelképek – zászlók, címerek, pasodoble, molinók, díszfésűk – és a katalántól gyökeresen elütő képi világuk hivalkodó felvonultatását az ilyen alkalmakkor a nézők többsége kihívásnak érzi, és gyakran meg is adja rá a keresetlen választ.





A politikai viták mögött szinte eltűnnek a törvény valódi támogatói, az állatkínzást ellenző szervezetek. Hasonló törvény kapcsán minden más országban az ő érveik állnának a vita középpontjában, itt azonban hangjuk elvész az ideológiai összecsapás zajában, ami újra rámutat, milyen gyenge szálak tartják össze az ibériai félsziget egykori királyságainak szövetét.



Pedig a bikaviadal kegyetlensége már jócskán alábbhagyott a 20. század eleje óta, amikor a „suerte de varas” során a bika a picador teljesen védtelen lova ellen támadt, felhasítva hasát, és kiontva beleit az aréna homokjára. Voltak bikák, amelyek öt, hat, sőt tíz lovat pusztítottak el, vérbe és mocsokba borítva az egész arénát és az „ünnepség” valamennyi szereplőjét. Még magunk is találkoztunk olyan tiszteletreméltó és jámbor idős hölggyel, aki keserűen panaszkodott, amiért megfosztották fiatalságának kedves időtöltésétől, az arénában agonizáló és tulajdon beleiken tapodó lovak látványától.



Ennek a véres szórakozásnak kétségtelenül megvan a maga esztétikai vonzereje, ahogy annyi más erőszakos cselekménynek is. Valószínűleg az utóbbiak némelyikét is elég lenne néhányszor megismételni ahhoz, hogy egyesek elidegeníthetetlen kulturális hagyománynak tekintsék őket. A bikaviadal rítusa minden pillanatban elszigeteli, eltávolítja és szinte láthatatlanná teszi a rajongók számára azt, amit valójában néznek: hogy egy emberi lény egy másik lény nevetségessé tételével és halálra kínzásával szórakoztatja közönségét. A dolognak ez a nézete nem hízelgő az emberi méltóságra nézve. Vagy talán még mindig szükségünk van az állatok fölötti hatalmunk efféle demonstrációjára, és katartikusnak érezzük a természet erőinek ilyenfajta megzabolázását? A bikaviadal esztétikája a torero „fényruhájának” minden csillogása ellenére is nyilvánvalóan messze áll a 21. századtól, s éppolyan szomorú dolog, mint a nagyüzemi bálnavadászat, azzal a súlyosbító körülménnyel, hogy itt egy egész közönség ujjong a bika kigúnyolása és lemészárlása fölött.




Mallorcán a bikaviadalnak nincs nagy hagyománya. A Coliseo Balear azonban valamikor nagy látogatottságnak örvendett. Múlt szombaton körbejártuk, s ezeket a fotókat készítettük. Nem láttunk graffitiket sem a bikaviadal ellen, sem mellette, talán csak egy bátortalankodott a szolgálati kapun. Nem mehettünk be, mert éppen a Cranberries koncertjére rendezték át az arénát. A Mallorcán csak „az Építészként” emlegetett Gaspar Bennázar által tervezett épület már régóta sokkal inkább koncertek, sportesemények és német tévéshow-k helyszíne, semmint bikaviadaloké.







A bikaviadal teljes eltűnésének egyik legszomorúbb következménye az lesz, hogy sokkal nehezebb lesz hozzájutni bikahúshoz. Pedig nem szívesen mondanánk le például a jól elkészített bikafarok élvezetéről. De senki ne aggódjon: Kína, úgy tűnik, megment minket a katasztrófától. 2004. október 23-án Shanghaiban megrendezték az első ázsiai bikaviadalt, s amúgy is növekszik az érdeklődés minden iránt, ami spanyol. Minthogy azonban gyanítjuk, hogy a kínaiak még nem tudják, hogyan kell megfelelően elkészíteni ezt a csemegét, itt közöljük saját, sokszor bevált receptünket. Alapanyagai:

1,5 kg feldarabolt bikafarok • 4 felszeletelt répa • 5 hagyma • 4 gerezd fokhagyma • 1 babérlevél • 1/4 liter paradicsomszósz • 1 liter vörösbor • fahéj • fekete bors • só • olivaolaj • liszt

A recept bikafarkat ír elő, de készíthetjük ökör- vagy tehénfarokból is. A farkat csigolyákra vágjuk, s egy éjszakára borban áztatjuk (minél jobb minőségű a bor, annál jobb lesz a végeredmény), hagymával, répával, néhány szem egész borssal és babérlevéllel együtt. Utána megsózzuk-borsozzuk, lisztben megforgatjuk, forró olivaolajban kisütjük (nem nagyon, éppen csak hogy kívülről megbarnuljon), majd félretesszük. Serpenyőben megfuttatunk répát, hagymát, fokhagymát. Hozzáadjuk a paradicsomszószt – amelyet olivaolajban gyengén megsütött érett paradicsomból készítünk, egy csipet sóval és cukorral –, s néhány percig az egészet együtt pároljuk. Ráöntjük a vörösbort, amelyben a farkat áztattuk, egy csipet fahéjat adunk hozzá, és tűzön hagyjuk egy kicsit lefőni a levét. Most hozzáadjuk a kisütött farokdarabokat, ha kell, vizet öntünk hozzá, hogy ellepje, és lassú tűzön másfél órán át főzzük. A szószt kézzel vagy turmixszal összetörjük, ha kell, egy kicsit lefőzzük a levét. A farokdarabokat tálra helyezzük, ráöntjük a szószt, és néhány zsályalevéllel vagy egy rozmaringággal díszítjük. Sült krumplival vagy krumplipürével tálaljuk.

Lesko, szefárd zsinagóga

Ha a Duklai-hágónál lépjük át a szlovák-lengyel határt, s az első adandó alkalommal jobbra fordulunk, a Beszkideken ötven kilométeren át vezető gyönyörű hegyi úton jutunk el Leskóba.


Térkép nagyítása

Az ötezer lakosú városka ma az ország délkeleti kiszögellésében fekszik, innen már csak a vadregényes Beszkádok – Bieszczady – hegységbe vezet tovább az út, fel az ukrán határig. A háború előtt azonban évszázadokon át itt haladt keresztül a Krakkóból Krosnón át vagy Bártfáról a Duklai-hágón át Lwówba vezető út, a kereskedők itt vagy a közeli Sanokban keltek át a San folyón. Lesko a 16. századra fontos kereskedelmi és kézműves központtá vált.


A hely 1436-ban került Jan Kmita przemyśli és lwówi várnagy birtokába, a város máig az ő címerét viseli. Kmita nagyapja krakkói várnagy volt, s leszármazottai is fontos tisztségeket viseltek, krakkói, belzi, sandomierzi, ruténiai vajdák voltak. Az ő pártfogásuk alatt alakult ki a leskói zsidó közösség.




A 16-17. századi lengyelországi zsidóság gazdasági és társadalmi helyzete, mint Heiko Haumann írja A keleti zsidóság történetében (1998), összehasonlíthatatlanul kedvezőbb volt, mint bárhol másutt Európában. Gyakorlatilag ők lettek az összekötő kapocs nemesség és parasztság, város és vidék között. Intézőként vagy haszonbérlőként szinte monopóliumuk volt a nemesi birtokok igazgatására, s minden egyéb vidéki gazdasági tevékenység – gabonafelvásárlás, kocsmatartás, iparcikk-árusítás – is az ő kezükben volt. A lengyel nemesség között az a mondás járta: „Lengyel nemes zsidó nélkül nem teljes”, míg a zsidók véleményét a 16. századi nagy krakkói törvénytudó, Móse Isszerlész tolmácsolja: „Jobb egy szelet száraz kenyér békében ezen a vidéken, ahol a gyűlölet nem csap össze felettünk, mint akármennyi a német tartományokban.”



A leskói – jiddisül linski – zsidó közösség különlegessége az volt, hogy nem Németországból bevándorolt askenáziak, hanem spanyol nyelvű szefárdok voltak, ami ritkaság volt Lengyelországban. A város idővel több más zsidó közösségnek is központjává lett, mindenekelőtt a haszidoknak, minthogy itt született Naftali Cvi, a ropsici rabbi, hat haszid dinasztia ősatyja. Apja, a helyi rabbi sírjához a leskói zsidó temetőben máig messze földről zarándokolnak, kérőcédulákat, kvitliket helyezve el rajta.



Minden egyes közösségnek megvolt a maga zsinagógája. A többit azonban 1942-ben mind elpusztították. Csak a szefárd zsinagóga maradt fenn.




A szefárd zsinagógát 1626 és 1654 között építették a Lengyelország-szerte elterjedt manierista stílusban. Homlokzatához az előcsarnok mögött egy kerek torony csatlakozik, amely a dokumentumok szerint a zsidók saját börtöneként szolgált: a közösség autonómiájához ugyanis a belső igazságszolgáltatás joga is hozzátartozott. Faragott tóraszekrénye a lwówi Arany Rózsa zsinagógáénak mintájára készült. Ez azonban 1942-ben a teljes belső berendezéssel együtt elpusztult. Ma már csak archív fotók tanúskodnak egykori állapotáról.


A zsinagóga homlokzatán a törvénytáblák alatt a Teremtés könyvéből (28,17) vett idézet hirdeti: Mily félelmetes ez a hely; nem más ez, mint Isten háza és ez az ég kapuja:

מה־נורא המקום הזה אין זה כי אם־בית אלהים וזה שער השמים׃

A Molotov-Ribbentropp paktum által 1939-ben meghúzott határvonal éppen a San folyót követte. Lesko a szovjet oldalra esett. Zsidó lakosságát, amely a háború előtt a város 60%-át és vidékének 10%-át jelentette, ezért csak 1941 közepétől, a Szovjetunió lerohanásától kezdve hurcolták el. A városban gyűjtőgettót állítottak fel, amelynek lakóit 1942 végéig a belżeci megsemmisítőtáborba vitték.

Az 1942-es lengyelországi zsidó deportálásokat ábrázoló térkép részlete. A csillagos helyeken
kétezer főnél nagyobb gettó működött, a csillagos sírkövek helyén tömegmészárlás
folyt. A lila vonalak az 1942 májusáig, a sárga vonalak a júniustól szeptemberig
lezajlott deportálások útvonalát jelölik. A teljes térkép a képre kattintva
látható. Forrás: Wysiedlenia, wypędzenia i ucieczki 1939-1959.
Atlas ziem Polski (A lengyelországi kitelepítés, száműzetés
és kivándorlás atlasza, 1939-1959)

Hamvaik ma közös sírban nyugszanak a leskói temetőben.

נגזרנו לנו
העצמות האלה כל בית ישראל המה

El vagyunk vágva!

Ezek a csontok, Izrael egész háza azok.

(Ez 37,11)

Leskóban ma egyetlen zsidó sem él. A zsinagóga a környékbeli művészek kiállítóterme. A temetőben – Kelet-Lengyelország egyik legszebb zsidó temetőjében, amelyről hamarosan írunk még – a derékig érő gaz között csöndesen pusztulnak a sírkövek.