Mezopotámiától Mezopotámiáig. Még egy szó a Szépművészeti kiállításáról

Még a megnyitásakor írtam a Szépművészeti Múzeum új Mezopotámia-kiállításáról. Ebben alapvetően azt írtam meg, amit egy ilyen kiállításnak be kellett volna mutatnia, de nem tette. Másfelől pedig azt, hogy a kiállítás koncepciója olyan, mint Karinthy Frigyes A cirkuszának hegedűse, akinek egy egész cirkuszi állványzatot kell építenie, hogy a tetején eljátszott kedves hegedűszólója figyelmet kapjon. A Mezopotámia-kiállítás kurátora is voltaképpen kedves mezopotámiai pecsétgyűjteményét szerette volna bemutatni, de ehhez muszáj volt egy olyan látványszínpadot kreálnia, amelynek tartóoszlopai a babiloni Istar-kapu és egy tucatnyi jelentős műtárgy néhány nagy gyűjteményből találomra összekoldulva, a közönséget ébren tartó komikus Papagénója a vicces Pazuzu démon, s a narrátor, aki közel hozza hozzánk ezt a távoli témát, a Bábel-torony ábrázolása a németalföldi művészetben és a klasszikus kortárs magyar festészetben. Ez a színpad abszolút minimálszínház jellegű, amennyiben nem áll össze egy koherens egésszé, hanem csupán körvonalakat jelez néhány random tárggyal, s a látogató együttműködésén múlik, rekonstruál-e belőlük egy értelmes kontextust.

Legalábbis így hittem idáig. Mert egy könyv, amely a napokban került a kezembe, azt sugallja, hogy a részletes kontextus egyszer már megvolt valahol, s a színpad, amelyet a budapesti kiállítás összeácsolt, ennek csupán vázlatos kivonata.

A Metropolitan Museum of Art Assyria to Iberia at the dawn of the Classical Age. Art and culture in the Iron Age című 2014-15-ös kiállítása ugyanazt a korszakot mutatta be, mint a Szépművészeti Múzeumé: a bronzkori civilizáció Kr.e. 11. századi összeomlása után felemelkedő új városállamokat és birodalmakat, az újbabiloni birodalommal bezárólag. De mennyivel másként! Ha a budapesti kiállítás váza olyan, mint egy őshüllőé, amelynek néhány véletlenszerűen fennmaradt csontjából kell rekonstruálnunk az egykori csontvázat, a new yorki kiállításon minden csont megvan, és egyben látjuk az állatot. A Metropolitan kiállítása logikusan bemutatja a korszakváltás lépéseit, az ún. „tengeri népek” invázióját, a nagy birodalmak összeomlását és a kis újhettita, kánaáni és nyugat-anatóliai városállamok ezt követő felemelkedését, majd az asszír és a babiloni birodalom magára találását, kapcsolatukat a mediterrán perifériával, vallásukat és irodalmukat. Mindazt, amit már a korábbi recenzióban is hiányoltam a Szépművészeti kiállításáról.

Tulajdonképpen a new yorki kiállítás mutatja meg, hogy hogyan kellett volna megrendezni a budapestit. Nem a beleölt pénzre és a prémium tárgyakra gondolok. Hanem hogy a Metropolitan kiállítása egy összefüggő, érthető és megvilágosító erejű történetet mond el, a Szépművészetié pedig néhány véletlenszerű tárgy alibije mögé bújva pont ettől fosztja meg a látogatót.

És ezzel együtt attól is megfosztja, hogy a pecséteket – amelyeknek a kurátor valóban szakértője – a maguk helyén és dimenziójában értékelhessük, azzal a figyelemmel, amelyet megérdemelnének, egy kamarakiállításon. A véletlenszerű nagy tárgyak egy másik dimenzió resztlijévé, töltőanyaggá teszik őket.

De ennél még érdekesebb, hogy a budapest kiállítás meghatározó darabjai mintha a new yorki csontváz hiéna módjára elcsent egyes csontjai volnának.

A babiloni szekciót ugyancsak az Istar-kapu domborművei és pontosan ugyanaz a kudurru, határkő képviseli a berlini múzeumból. Az utóbbi annyira minden összefüggés és kontextus nélkül áll a budapesti kiállításon – nem úgy, mint a new yorkin –, hogy nem is írtam róla a múltkor.

Pazuzut ugyanaz a két amulett a Louvre-ból. Csak ott logikusan, a kiállítás kontextusába ágyazva, nem daemon ex machinaként, mint Budapesten.

És a new yorki kiállítás, hogy, hogy nem, ugyancsak egy olyan szekcióval ér véget, amely a Bábel tornyát követi végig a németalföldi művészetben.

Még ha a tárgyakon lehet is töprengeni, de ez aztán tényleg a nagy gondolkodók csodás találkozása, hogy mindkét kiállítás véletlenül pont ugyanazzal a kanyarral, a Bábel tornyának festészeti recepciójával zárul. Annyi különbséggel, hogy a Metropolitanben ez szervesen nő ki az előzményekből, Budapesten viszont csak úgy hozzá van csapva a mezopotámiai anyaghoz.

Véletlen? Aligha!

Lehet azt mondani, hogy a két kiállítás ugyanarról a korszakról szól, hát nagyjából ugyanazokkal a tárgyakkal szemléltetik őket. Hozott anyagból dolgozunk. De azért az a hozott anyag még európai múzeumi perspektívában is jóval gazdagabb annál, mint hogy pont ugyanazokra az ikonikus tárgyakra és motívumokra kelljen felépíteni a kiállítást. A Szépművészetinek egy nagy sansza volt, hogy pont tavaly zárt be tizenöt év rekonstrukcióra a berlini Pergamon, pontosabban a Vorderasiatisches Museum, s ez megkönnyítette onnan tárgyak kölcsönzését. Mégis a Metropolitan forgatókönyvét követték ott is, ahol az ikonikus tárgyakat máshonnét kellett beszerezni.

Mi történhetett itt?

Én valahogy úgy rekonstruálom, hogy a kurátor beballagott a Szépművészeti Múzeumba, hogy megbeszélje az ösztöndíja által előírt kamarakiállítást az általa kutatott mezopotámiai pecsétekről. Baán László főigazgató összevonta a szemöldökét. „Ez így túl pimf a Szépművészetinek. Kéne mellé néhány nagyobb darab, ami feldobná.” „De hát az anyag nem azokról szól. Semmi közük a pecsétekhez”, vetette ellen a kurátor. „Hát azt hiszed, észreveszi ezt a közönség? Mezopotámia – Mezopotámia. Amúgy is most vonult kórházba Pergamon tante, a tévé tetejéről kölcsön lehet venni néhány nippet, észre sem veszik.” „És mi legyen a koncepció?” kérdezte szorongva a kurátor, aki annyi éve beleásta magát a pecsétekbe, hogy jószerével semmi másra nem emlékezett már Mezopotámiából. „Hát nem volt valami hasonló kiállítás mostanában valahol?” „De, de”, rémlett a kurátornak, „mintha jött volna a tanszékre egy katalógus a Metropolitanből.”

Felütötték a katalógust, becsillagozták azt a néhány népszerű tárgyat, amit muszáj elkérni, kihúztak egy csomó oldalt, amire úgyse lenne remény… és előállt a Szépművészeti Mezopotámia-kiállítása. Inkoherens ugyan a koncepció, és lötyög a pecséteken, mint kiskutyán a bőre… de a miénk.