Négerek harca az alagútban. A Humboldt Forum új néprajzi kiállításáról

Hát ez is eljött. Nyolc év betonkalapács és toronydaru, építkezési palánk és forgalomelterelés, a város szívén át labirintusszerűen kanyargó rózsaszín csövek a sittnek és kékek a víznek után végre másodszor is ott magasodik Berlin közepén a barokk királyi palota. Nem olyan szépen, a régi mesterek részletekre ügyelő gondosságával megépítve mint az első, inkább úgy elnagyolva, hogy „so umgefähr, ennek alapján már el tudják képzelni, milyen lehetett az eredeti”. És persze mindez csak a külső homlokzatokon, mert belül tök modern az egész, mint egy középszerű bevásárlóközpont, látszik, hogy ebből a szcénéből jött a mester, ehhez volt érzéke. A velencei Franco Stella majdnem nyolcvan éves, de igazán jelentős épülete nem volt még. Talán azért ő vállalta 2008-ban ezt a munkát, mert igazi darázsfészek volt ez, amit kevesen piszkáltak meg. Teljesen elpusztult történelmi épület újjáépítése a semmiből (a palotát lebombázták, majd a maradványokat az új keletnémet vezetés helyreállítás helyett eltakarította, hogy az NDK azbesztbeton-parlamentjét építse fel a helyén), egy olyan időszakban, amikor a Hauszmann-terv még nem tette szalonképessé az ilyesmit, ráadásul egy történelmileg és ideológiailag ennyire kényes helyszínen: a tervezés és építkezés teljes folyamatát viták és kritikák kísérték végig. Európa legköltségesebb kulturális intézményének megnyitása a tervezett 2019-ről 2021-re csúszott, de hát semmi ez ahhoz képest, hogy Európa legköltségesebb repülőtere ugyanebben a városban majdnem tíz évet késett, vagy hogy egyetlen német vonat és S-Bahn sem érkezik meg időben.

A Humboldt-Forumot, ahogy az új palotát hívják, alapvetően a nem-európai kultúrák múzeumának szánták, „a British Museum német megfelelőjének”, ahogy a német sajtó fennhéjázza. Gyűjteményeinek – a Néprajzi Múzeumnak és az Ázsiai Művészetek Múzeumának – a Dahlem-múzeum adott otthont eddig, pontosabban a költözés 2015-ös megkezdéséig. Azóta is fájóan hiányzik ez a kitűnő múzeum, amelyről ennek a blognak az egyik első bejegyzése is szólt. Nagy várakozással megyek megnézni, hogyan múlja fölül az új múzeum a már amúgy is világszínvonalú korábbit, mivel gazdagítja a tágasabb tér és a kortárs múzeumtechnika a tárgyak kiállítását.

A gyűjtemények elhelyezése még mindig folyik. Eddig két részleg nyílt meg: Afrika-Óceánia és Ázsia. Az utóbbinak tényleg jót tett az új hely: a korábbi színvonalon sokkal több tárgyat tudtak kiállítani, jobban áttekinthetőek az egyes kultúrák és összefüggések. Ezekről majd külön akarok írni. De az első benyomás, az afrikai kiállítás lehangoló. Mintha egy teljesen más múzeumban lennénk, mint az ázsiai részleg: minden amatőrebb, a szervezéstől a kiállítás módján át a feliratozásig.

A régi Dahlem-múzeumban az volt az egyik nagy truváj, hogy az elsők között alkalmazták a tárgyak pontszerű megvilágítását egy félhomályos teremben, miáltal a tárgyak egyedivé váltak és plasztikussá, kisugárzásuk, aurájuk lett. A Humboldtban az ázsiai részlegen ezt meg is tartották. Az afrikai-óceániai részlegen viszont a tárlók hátterét sötétre vették (miért? amikor a tárgyak túlnyomó része szintén sötét), és szemből kapják a pontfényeket, miáltal becsillog az egész tárló, tükröződik benne a terem, az ablakok és a látogatók, és a tárgyakból látni a legkevesebbet a sok-sok fénypont lézervihara közepette. Hogy az alábbi felvételeken ez kevéssé látszik, az azért van, mert igyekeztem a kevésbé fénysújtotta darabokat fényképezni, illetve sok fénypontot kiretusáltam belőlük, de az élményt inkább olyannak képzeljék el, mint az alábbi festmény, a polinéziai Greg Semu – az ottani drMáriás – Önarckép tizenkét tanítvánnyal avagy Az utolsó kannibál vacsora, mert holnap már megkeresztelkedünk című kortárs képe ugyancsak erősen retusált fotóját.

Talán jó is, hogy kevéssé látjuk a tárgyakat, mert mindjárt felmerülne bennünk a kérdés, hogy melyik micsoda. Márpedig a kiállítás koncepciója nem az, hogy az egyes tárgyakkal bíbelődjék a néző, illetve a muzeológus. Az afrikai gyűjtemény hatalmas központi termében a három oldali tárlókban ömlesztve sorakoznak a tárgyak, mint egy gyarmati szuvenírboltban, minden felirat nélkül, csupán a lábán visel egyik-másik egy kis olvashatatlan dögcédulát. Hihetetlen, de így van. Emlékszem, a 90-es évek ukrajnai Bradt-útikönyvében írta a szerző a lembergi Ateizmus Múzeumáról (amely azóta, változatlan anyaggal, a Vallás Múzeuma nevet viseli), hogy olyan a kiállítása – a bezárt templomok és zsinagógák ide ömlesztett berendezési tárgyai – mint egy ószeres boltja. A lembergi gyors most Berlinbe is elért. Csak abban reménykedem, hogy ez átmeneti állapot; hogy ahogy az afrikai részleg alaprajzán szereplő termek sokasága még berendezés miatt zárva van, úgy a már megnyitott termekre is jut majd némi utólagos figyelem és rendező elv, és majd megtudjuk egyszer, honnan vannak, mit jelentenek, mire szolgáltak az amúgy kiváló színvonalú afrikai műtárgyak.

Reményünket csírában fojtják el a már jobban berendezett kisebb termek, ahol a tárgyak mellé jutott felirat. Ezeket mintha két muzeológus rendezte volna be: az egyik az egyes tárgyakkal foglalkozott, és többnyire alapos információkat adott róluk, míg a másik feladata az általános koncepció megalkotása volt. Minthogy a tárgyak nagy része az egykori afrikai és óceániai német gyarmatokról származik – ezek története most reneszánszát éli, számos kisebb-nagyobb kiállítással, kiadvánnyal, személyes fotógyűjtemények és memoárok közzétételével –, ezért a második muzeológus azt tartotta feladatának, hogy a gyarmati múltra koncentráljon. És ezt különös módon ugyanúgy teszi, mint száz éve tették, csak ellenkező előjellel. Míg az 1920-as és 1930-as évek nosztalgia-kiállításai elsősorban azt hangsúlyozták, milyen sokat adott a fehér – az árja – ember a feketéknek, a mostani kiállítás az általános német bűntudat jegyében a gyarmattartók bűneire koncentrál. Nem azt mondom, hogy nem kell a szembenézés, de egy Afrika-kiállításra nem azért jövök, hogy a németek rossz lelkiismeretéről tudjak meg még többet, hanem az afrikai kultúrákról. Na arról itt semmit nem fogok. És ez a nagy bűntudat közepette újabb rúgás a már megrugdalt kultúrának.

Európait ábrázoló maszk, 1880-as évek, Pápua-Új-Guinea New Ireland szigetéről (korabeli nevén Neumecklenburg)

A Dahlem-múzeumban nem volt ilyen hiányérzetem. De ha lett volna, azt bőségesen csillapíthattam volna a múzeum egészen kitűnő könyvesboltjában, amely a legjobb néprajzi-antropológiai könyvesbolt volt talán egész Európában. A Humboldt szuvenírboltja – könyvesnek nem nevezném – ehhez képest, de bármely más múzeumhoz képest is mélységes csalódás. Bögrék, puzzle-ok, trikók, plüssfigurák. Könyv, katalógus talán ha egy tucatnyi. Akinek kell, rendeljen magának az Amazonról. Persze ne a siralmas, harmadik világbeli német interneten, inkább megbízható levélben vagy kőtáblán.

Humboldt-shop, avagy a bűntudat leveti álarcát

Hiányzó nők

a kép innen

„Hány betű van a kínai ábécében?” A gyakran elhangzó kérdésre nem egyértelmű a válasz. Mindenekelőtt: a kínai írás nem ábécé, azaz nem betűket, hanem képekből absztrahált szójeleket használ, amelyek száma sokszorosan felülmúlja a leggazdagabb ábécét is. A legnagyobb kínai szótárak és a kínai nemzeti karaktertábla több tízezer – az 1992-es kiadás 48 ezer – karaktert tart számon, de ezek legnagyobb része történelmi vagy elavult kifejezés, amelyről nem lehet határozottan állítani, hogy még részei „a kínai ábécének”. A szépirodalmat olvasók átlag 3-4 ezer írásjegyet ismernek, a szakirodalmat is olvasók 5-6 ezret. A szárazföldi Kínában 2013-ban kiadott standard 8105 írásjegyet tartalmaz, ezzel gyakorlatilag mindent le kell tudni írni.

Ez a szám azonban csupán kétharmada a háború előtti átfogó karakterkészletnek, és a mai írásjegyek túlnyomó része sem pontosan úgy néz ki, mint azok, amelyeket azelőtt évezredeken át használtak.

Kínában a századforduló táján megindult, majd az 1912-es polgári forradalom után megerősödő modernizálási láz hevében egyre többen hirdették, hogy a kínai írás bonyolultsága az ország fejlődésének egyik legnagyobb akadálya. Sokan a latin írásra akartak áttérni – amit azonban a kínai nyelv egyértelmű leírására használni szinte lehetetlen –, vagy legalábbis az írásjegyek számát akarták csökkenteni, illetve bonyolult formájukat egyszerűsíteni. A reformok ellenzői szerint ez az írásjegyekbe kódolt gazdag történelmi örökség végzetes elszegényedését jelentette volna.

A kínai kommunista párt – hivatalosan az írástudás előmozdítására, de egyszersmind a múlttal való szakítás céljából is – végül 1956-ban vezette be a mai egyszerűsített írásrendszert, amelynek keretén belül nagyon sok írásjegy formáját leegyszerűsítették, és ugyanakkor az írásjegyek közel egyharmadát kiiktatták a használatból. Ez a rendszer csak a népi Kínában hivatalos: Hongkongban, Tajvanon és a régi kínai diaszpórákban – így Amerikában, Angliában vagy Indokínában – továbbra is a régi írásjegyeket használják.

A kínai írásjegyek túlnyomó része két részből áll. Ez onnan ered, hogy a Kr. e. 3-2. században összeállított első kínai szótárakban az írásjegyeket szemantikai csoportokba rendezték, majd az adott csoport nevének írásjegye beleépült az egyes alárendelt írásjegyekbe is, így megkönnyítve megjegyzésüket, illetve kikeresésüket a szótárban. Egyszersmind új írásjegyeket lehetett létrehozni azáltal, hogy egy már létező írásjegy elé új csoportjelzőt – 部首 bùshǒu, „a csoport feje”, angolul radical, magyarul gyök – tettek, s ezzel új jelentést kapott. Például a ló jelentésű 馬 mǎ (amelyen még kivehető a ló sörénye és négy lába, de 1956 utáni egyszerűsített formáján 马 már nem) elé a nő 女 nü jelét téve gyöknek a 媽 mā „mama” írásjegyet kapjuk (egyszerűsített formája 妈), azaz egy olyan szót, amelyet „úgy ejtünk ki, mint a lovat, de a nők csoportjába tartozik”. A nő 女 és gyerek 子 együtt 好 hǎo, azaz „jó” (kalligráfiáit lásd itt jobbra), a nő 女 és régi 古 együtt nagynéni 姑 gū. A 妻 qī „feleség” szóban a nő jele alul szerepel: amit fölötte látunk, az a lány hosszú haja, amit éppen konttyá fon össze a kezével. A három nő 姦 jiān együtt pedig „gonosz”-at jelent… talán a többnejűség nyomasztó emlékeként.

És ha már a nőkről van szó, közismert, hogy a kommunista párt által bevezetett „egy gyerek”-törvény és nyugdíjrendszer együttese milyen módon ferdítette el Kína demográfiai fáját. Minthogy a házaspárok öreg korukra nyugdíjukra nem, csak fiaik támogatására számíthatnak, ezért nyilvánvalóan azt szeretnék, ha az az egy gyerek fiú lenne, mert a lány a férje családját fogja eltartani. Ezért amióta előre meg lehet állapítani a születendő gyermek nemét, azóta jóval nagyobb arányban abortálják a leány magzatokat, mint a fiúkat. 2001-ben a szárazföldi Kínában 100 nőre 117 férfi jutott, azaz a férfiak közel 20%-a a hiányzó nők miatt nem fog magának odahaza feleséget találni.

Mindezt szükséges tudnunk, hogy megértsük azt a lakonikus festményt, amely a berlini Humboldt Forum nemrég megnyílt kínai kiállításán látható. A Száz nő című 2016-os képet az 1979-ben született Jia 嘉 festette, aki sokat dolgozik kínai írásjegyekkel. A képen száz olyan karakter sorakozik sakktábla formában, amelyek mindegyikében benne van gyökként a nő írásjegye, azaz mindegyik valami nőkkel, nőiséggel kapcsolatos dolgot jelent. Az írásjegyek másik közös vonása, hogy a kommunista írásreform mindegyiket száműzte az elfogadott karakterek készletéből. Ezekkel többé nem lehet kifejezni olyan fogalmakat, amelyek árnyalt lejegyzésére a sok évezredes kínai irodalom kitalálta őket. A kínai kultúra „nőiesség-tartalma” csökkent a tiltással, éppúgy, ahogy a kommunista születésszabályozással is. A festmény kiáltvány-jellegét és üzenetét egyértelműsíti, hogy a Jia által választott tipográfia megegyezik a korai kommunista falragaszok karaktertípusával. Mintha a rezsim által halálra ítélt száz nő névsorát tenné közzé.

Karácsony Mallorcán

A „hol a legszebb a karácsony” kérdése érzelmes archetípusokat pendít meg. Kinek a magas hegyekben (aleset: a havason), ahol még igazi hó van és olyan óriási fenyők rengetege, amelyből a legkisebb is lepipálja a parlamenti karácsonyfát. Kinek a déltengeri szigeteken, ahol nincs hó és fenyők, ezzel szemben van tenger és pálmák és meleg. Mindegyikben közös a kilépés a hétköznapokból, át egy másik, tisztább, ideális világba. Nekem ott, ahol sok minden más is a legszebb: a tengerpart, a narancs- és olajligetek, és karácsony éjszakáján az elsötétített katedrálisban egyetlen szoprán hangon felhangzó hétszáz éves Sibiŀla-ének.

El Cant de la Sibiŀla, Mallorca. Jordi Savall, Montserrat Figueras, La Capella Reial de Catalunya, 1998 (36'50)

Az ideális világ akkor is üzen, ha az ember nem tud eljutni oda. Erről a képről senki nem gondolná, hogy karácsonyi képeslap, pedig az. Felül, csupán jelzésszerűen, ugyanaz a tenger, mint az imént bekötött poszt képein, alatta az olajfák koronái. Az előtérben Wang Wei kertje, benne egy súlyos hiánnyal: annak a gyönyörű és szeretett fenyőfának a tönkjével, amelyet egy éve csavart ki a vihar, rá a házra. De nem ez a hiány hangsúlyos a képen, nem a veszteség, hanem az elébe tornyosuló kicsi piros ígéret. Mint Fereidun Moshiri Bízz a tavaszban-ában.

A képeslap kis házi Kunstkammeremben, a másik tengeren talált mediterrán Vénusszal együtt

Betlehem Córdobában

A córdobai egykori zsidó negyed árkádos belső udvaros reneszánsz paloták körül szerveződik, amelyek 1492-ig vagyonos zsidó kereskedő családok, utána pedig kasztíliai arisztokraták tulajdonában voltak. Hamarosan írok is róluk. Most csak arról az egyről akarok, amelyben az 1492-es kiűzetés után ötszáz évvel is találunk zsidókat. Mit zsidókat, egy egész zsidó várost. Sőt esetleg kettőt.

A Motilla márkik 16. századi palotája – az övék a 10. századi Almodóvar, a legjobban karbantartott spanyol vár is, ahol a Trónok Harca számos jelenetét felvették – ma katolikus ifjúsági központként működik. Kapuja a karácsony előtti hetekben hívogatóan nyitva áll: ilyenkor teszik közszemlére az udvaron Betlehem modelljét.

Mediterrán vidéken a belén vagy presepe amúgy is reprezentációs műfaj, plébániák és közösségek versenyeznek, ki tud elevenebb, meghatóbb karácsonyi jelenetet állítani, de itt mintha tényleg az ókori Betlehemet akarták volna terepasztalra vinni, az udvar teljes hosszában.

A város modellje Betlehem egyetlen kapujánál kezdődik. Körben a Közel-Kelet jellegzetes agyagkockaházai, köztük a háttérben a rómaiak (eunt domus!), amint éppen kihirdetik Augustus összeírási rendeletét. Az előtérben érkeznek is már Betlehembe az innen elszármazottak, balra a fogadónál alkudoznak szállásra. A nyúl a veteményeskertben totális biztonságban érzi magát, hiszen nem kóser állat. Jobbra a földszintes ház a valószínűleg teli vödörrel, contrappostóban kilépő asszonnyal és a tűzifás szekérrel, igazi olasz neorealista filmkivágat.

Egy ácsműhelybe látunk be, az ács dühödten fűrészel, kisfia a földön ülve áhítattal nézi. Persze, miért is ne lett volna Betlehemben ácsműhely. De ha kicsit arrébb megyünk, a hátsó szobában az üldögélő fiatal feleséget is látjuk: túl sok ez így együtt, hogy ne a Szent Családot lássuk bennük. De akkor már néhány évvel később vagyunk, és egy másik városban, Názáretben.

John Everett Millais, Krisztus szülei házában (Az ácsműhely), 1850

Hogy Betlehemben már Názáret is jelen van, azt a következő jelenet igazolja, ahol ugyanezt a fiatal nőt názáreti szobájában köszönti az angyal. A Szentlélek galambja épp most ér a tető fölé.

És máris egy másik angyali jelenést látunk: a jelentést a pásztoroknak, akik mindjárt terelni kezdik nyájaikat a város felé. De a háromkirályok tevéi már előbb odaértek, épp most térdelnek le, hogy levehessék róluk az ajándékos táskákat.

És közben a város házai között megállás nélkül zajlik az élet: vásárt tartanak, szőnyeget, cserepet, zöldséget válogatnak, a patakban mosnak és horgásznak. „Míg az öregek áhítattal, mohón várják a csodás születést / mindig kell legyenek, akik nem törődnek vele…”

És végül a kamera, mint egy panorámafelvételnél, körbefordulva visszatér kiindulópontjára, a városkapuhoz. De közben eltelt az idő. A házaspár, amely az imént még belépett a kapun, most már egy gyermekkel megszaporodva kifelé igyekszik, el a városból, el az országból, el Egyiptomba. A történet itt leesik a terepasztalról, és etióp freskókon folytatódik tovább.

Az Elefánt Kútja

Córdobától tíz kilométerre nyugatra fekszik Medinat Al-Zahra, a Ragyogó Város, amelyet III. Abdurrahmán építtetett a világ legszebb városának 929-ben, abból az alkalomból, hogy a bagdadi szunnita és a kairói síita kalifától való függetlenségét deklarálva andalúz kalifának nyilvánította magát. A városnak ma már csak központi része áll, az is minden díszétől, faragványaitól, nemes burkolataitól megfosztva, de még romjaiban is nyilvánvalóan tanúskodva egykori szépségéről és gazdagságáról.

Közvetlenül a város fölött magasodik a Sierra Morena hegylánca, nagyrészt nemzeti park, amelynek forrásai egykor vízzel látták el a várost. Néhány kilométerrel a város fölött, a mai Santa María de la Trassierra faluban – amelyet a kalifák korában a Rózsák Völgyének neveztek – a főtéren fakad az egyik ilyen forrás, vagy hát inkább a főtér alakult ki a forrás körül. A forrást ma szabályos gránit kútkáva övezi, a kútkáván rózsaszín mészkőből faragott nagy testű állattal. Formája, füle, lába elefánté, csupán orra sikerült túlságosan rövidre, mintha az egykori szobrász hihetetlennek ítélte volna, hogy létezzék olyan állat, amely az arcán hordja a farkát.

A szobor, noha réginek néz ki, csupán egy régi szobor másolata. Eredetije egy kilométerrel arrébb, az erdőben állt ezer éven át, egészen 1988-ig, amikor átvitték a córdobai érseki palota udvarára. Azóta az eredeti helyen is másolat áll, de a falu, hogy ne csak a túrázók, hanem a falu minden más látogatója előtt – például akik a szemközti kitűnő Candil étterembe jönnek ebédelni – is büszkélkedhessenek vele, 2013-ban ide, a főtérre is felállította egy másolatát. A három példány közül egyik mellett sincs semmilyen tájékoztató felirat.

Szénizotópos időmeghatározás szerint az eredeti szobor valamikor 982 és 1193 között, tehát nagyjából a Ragyogó Város virágzása idején keletkezhetett. Okát és funkcióját is ismerjük. A szobor a valdepuentesi vízvezeték, római nevén Aqua Vetus vagy Aqua Augusta mellett állt, amely Augustus császár idejétől fogva vízzel látta el a terjeszkedő Corduba városát. A Ragyogó Város építésze, Maslama ben Abdallah a 930-as években ezt a vízvezetéket újította fel a kalifa-város vízellátására. És nem sokkal később Abdurrahmán kalifa vagy valamelyik magas rangú udvaronca itt, a Rózsák Völgyében építtetett egy pihenőkertet, amelyet ugyancsak az Aqua Vetus vize öntözött. Az elefánt, mint homlokán a nyílás és a halántékán feltárt vezeték-ágy tanúsítja, ennek a víznek a kútszobra volt valahol a kert egy kiemelt pontján, akárcsak az oroszlán-kútszobrok az Alhambra kertjében.

Az elefánt keletkezését, mint a legtöbb arab emlékét, legenda övezi, amelyet Manuel Pimentel emelt be a Medina Azahara legendáit összegyűjtő könyvébe. A legenda az Ezeregyéjszaka meséihez hasonlóan örvényes szerkezetű: föléje hajolva egy másik legendát pillantunk meg. A történet szerint Maslama ben Abdallah a Sierra Morenát járta, építőanyagot kutatva a kalifa új városához, s mindenütt szóba elegyedett a helyiekkel, akiktől a legjobb információkat remélte a helyben található anyagokról. Így találkozott az erdőben egy remetével, a kétszáz évvel korábbi keresztény világ hagyományainak ismerőjével, aki a következő legendát mesélte neki:

A rómaiaknak Dél-Hispánia meghódításakor a punokkal kellett háborút viselniük, akik a vidéket saját gyarmatbirodalmuk részének tekintették. Hogy hozzájuk hasonló fegyverekkel vegyék fel a harcot, nagy csapat harci elefántot hoztak át Észak-Afrikából, s ezek segítségével sikerült is kiszorítaniuk a punokat. Az elefántokat ezután a légió központjában, a Sierra Morena lábánál állomásoztatták, de takarmányozásuk a száraz és terméketlen években erősen próbára tette a tábor logisztikai kapacitását. Végül a tábort irányító centurio úgy döntött, hogy mivel a pun veszély már elmúlt, ezért az elefántokat le kell ölni. Gondozójuk azonban, aki együttérzett velük, inkább szabadon eresztette őket. A csorda megindult a zöldellő hegyvidék felé, s ott a vezérelefánt a völgy egy pontján megállva hatalmas súlyával kifordított egy nagy sziklát a földből, amely alól bőséges víz fakadt, s nagy tóvá gyűlt össze a sziklák tövében.

Harci elefánt. Kr.u. 5. századi római mozaik a galileai Huqoq településről

A centuriót értesítették a forrásról, s a helyszínre sietett. Az újonnan keletkezett tó iszamós partján azonban megcsúszott, s a vízbe zuhant. Páncélja lehúzta volna a víz fenekére, ám a vezérelefánt ormányával utána nyúlt, és partra emelte őt. A centurio ezután elrendelte, hogy az elefántok halálukig bőséges ellátást kapjanak. A tótól vízvezetéket építettek a tartomány központja, Corduba ellátására. S a következő évtizedekben a két öregedő férfit, a centuriót és az elefántot még sokszor látták együtt sétálni a város fölötti hegyekben.

Pilátus és kutyája Ha-Nocrival sétálnak az idők végezetéig Vlagyimir Bortko Mester és Margarita filmjében

Maslama ben Abdallah a történet hallatán az időközben tönkrement római vízvezetéket felújítva az új kalifai városba vezette le az Elefánt Kútjának vizét. Majd amikor a remete meghalt, az ő és története emlékére egy elefánt-kútszobrot faragtatott kunyhója helyére, a tó partjára.

Az eredeti szobor az Aqua Vetus mellett az 1930-as években

Idáig a legenda. Magva minden bizonnyal magyarázat-kísérlet a vízvezeték romja mellett felgyűlt tó eredetére. Az elefánt pedig a helyreállítás utáni arab kútszobor, egyedülálló alkotás a muszlim művészetben, amely amúgy irtózik a szobroktól és az élőlények megmintázásától, de az európai kultúrával szorosan érintkező al-Andaluzban ez a tilalom, mint még látni fogjuk, sok esetben felpuhult.

A bölcs nyúl és az elefántkirály a Hold Kútjánál. A Kalila wa Dimna arab állatmesegyűjteményből, 16. sz., MET