Hiányzó nők


a kép innen

„Hány betű van a kínai ábécében?” A gyakran elhangzó kérdésre nem egyértelmű a válasz. Mindenekelőtt: a kínai írás nem ábécé, azaz nem betűket, hanem képekből absztrahált szójeleket használ, amelyek száma sokszorosan felülmúlja a leggazdagabb ábécét is. A legnagyobb kínai szótárak és a kínai nemzeti karaktertábla több tízezer – az 1992-es kiadás 48 ezer – karaktert tart számon, de ezek legnagyobb része történelmi vagy elavult kifejezés, amelyről nem lehet határozottan állítani, hogy még részei „a kínai ábécének”. A szépirodalmat olvasók átlag 3-4 ezer írásjegyet ismernek, a szakirodalmat is olvasók 5-6 ezret. A szárazföldi Kínában 2013-ban kiadott standard 8105 írásjegyet tartalmaz, ezzel gyakorlatilag mindent le kell tudni írni.

Ez a szám azonban csupán kétharmada a háború előtti átfogó karakterkészletnek, és a mai írásjegyek túlnyomó része sem pontosan úgy néz ki, mint azok, amelyeket azelőtt évezredeken át használtak.

Kínában a századforduló táján megindult, majd az 1912-es polgári forradalom után megerősödő modernizálási láz hevében egyre többen hirdették, hogy a kínai írás bonyolultsága az ország fejlődésének egyik legnagyobb akadálya. Sokan a latin írásra akartak áttérni – amit azonban a kínai nyelv egyértelmű leírására használni szinte lehetetlen –, vagy legalábbis az írásjegyek számát akarták csökkenteni, illetve bonyolult formájukat egyszerűsíteni. A reformok ellenzői szerint ez az írásjegyekbe kódolt gazdag történelmi örökség végzetes elszegényedését jelentette volna.

A kínai kommunista párt – hivatalosan az írástudás előmozdítására, de egyszersmind a múlttal való szakítás céljából is – végül 1956-ban vezette be a mai egyszerűsített írásrendszert, amelynek keretén belül nagyon sok írásjegy formáját leegyszerűsítették, és ugyanakkor az írásjegyek közel egyharmadát kiiktatták a használatból. Ez a rendszer csak a népi Kínában hivatalos: Hongkongban, Tajvanon és a régi kínai diaszpórákban – így Amerikában, Angliában vagy Indokínában – továbbra is a régi írásjegyeket használják.

A kínai írásjegyek túlnyomó része két részből áll. Ez onnan ered, hogy a Kr. e. 3-2. században összeállított első kínai szótárakban az írásjegyeket szemantikai csoportokba rendezték, majd az adott csoport nevének írásjegye beleépült az egyes alárendelt írásjegyekbe is, így megkönnyítve megjegyzésüket, illetve kikeresésüket a szótárban. Egyszersmind új írásjegyeket lehetett létrehozni azáltal, hogy egy már létező írásjegy elé új csoportjelzőt – 部首 bùshǒu, „a csoport feje”, angolul radical, magyarul gyök – tettek, s ezzel új jelentést kapott. Például a jelentésű 馬 (amelyen még kivehető a ló sörénye és négy lába, de 1956 utáni egyszerűsített formáján 马 már nem) elé a nő 女 jelét téve gyöknek a 媽 „mama” írásjegyet kapjuk (egyszerűsített formája 妈), azaz egy olyan szót, amelyet „úgy ejtünk ki, mint a lovat, de a nők csoportjába tartozik”. A nő 女 és gyerek 子 együtt 好 hǎo, azaz „jó” (kalligráfiáit lásd itt jobbra), a nő 女 és régi 古 együtt nagynéni 姑 gū. A 妻 „feleség” szóban a nő jele alul szerepel: amit fölötte látunk, az a lány hosszú haja, amit éppen konttyá fon össze a kezével. A három nő 姦 jiān együtt pedig „gonosz”-at jelent… talán a többnejűség nyomasztó emlékeként.

És ha már a nőkről van szó, közismert, hogy a kommunista párt által bevezetett „egy gyerek”-törvény és nyugdíjrendszer együttese milyen módon ferdítette el Kína demográfiai fáját. Minthogy a házaspárok öreg korukra nyugdíjukra nem, csak fiaik támogatására számíthatnak, ezért nyilvánvalóan azt szeretnék, ha az az egy gyerek fiú lenne, mert a lány a férje családját fogja eltartani. Ezért amióta előre meg lehet állapítani a születendő gyermek nemét, azóta jóval nagyobb arányban abortálják a leány magzatokat, mint a fiúkat. 2001-ben a szárazföldi Kínában 100 nőre 117 férfi jutott, azaz a férfiak közel 20%-a a hiányzó nők miatt nem fog magának odahaza feleséget találni.

Mindezt szükséges tudnunk, hogy megértsük azt a lakonikus festményt, amely a berlini Humboldt Forum nemrég megnyílt kínai kiállításán látható. A Száz nő című 2016-os képet az 1979-ben született Jia 嘉 festette, aki sokat dolgozik kínai írásjegyekkel. A képen száz olyan karakter sorakozik sakktábla formában, amelyek mindegyikében benne van gyökként a nő írásjegye, azaz mindegyik valami nőkkel, nőiséggel kapcsolatos dolgot jelent. Az írásjegyek másik közös vonása, hogy a kommunista írásreform mindegyiket száműzte az elfogadott karakterek készletéből. Ezekkel többé nem lehet kifejezni olyan fogalmakat, amelyek árnyalt lejegyzésére a sok évezredes kínai irodalom kitalálta őket. A kínai kultúra „nőiesség-tartalma” csökkent a tiltással, éppúgy, ahogy a kommunista születésszabályozással is. A festmény kiáltvány-jellegét és üzenetét egyértelműsíti, hogy a Jia által választott tipográfia megegyezik a korai kommunista falragaszok karaktertípusával. Mintha a rezsim által halálra ítélt száz nő névsorát tenné közzé.


Nincsenek megjegyzések: