Az égből alászállt zászló


A reneszánsz Tallinnban – akkori német nevén Revalban, hiszen német polgárok lakták ezt a várost, az észtek, az Undeutsche csak polgárjog nélküli szolgákként élhettek itt –, szóval Revalban, ebben a pedáns német városban a városi tanács rendelettel írta elő, hogy mikor kilencet üt az óra, fel kell állni az ivóba’ – pedig hol volt még akkor a kovid?! Akit kilenc után italozáson kaptak, az duplán fizetett, és vele együtt a kocsmáros is.

Igen ám, de melyik kilenc óra után? A városban négy toronyóra volt, s az órák akkori megbízhatatlansága mellett az első és az utolsó kilenc órás harangütés között akár egy óra is eltelhetett. A korhelyek így hivatkozhattak arra a kocsmákat inspektáló városi strázsának, hogy őket mondjuk a Miklós-templom harangja hidegen hagyja, ők az Olaf-temploméra esküsznek. A tanács ezért 1636-ban felkérte a négy templomot, hogy kössenek szerződést Greiger Richter órásmesterrel a négy óraszerkezet karbantartására és összehangolására. Szándékuk nyomatékául pedig megbízták a Königsbergből jött Christian Ackermann városi szabad mestert, órást és fafaragót, hogy a tanács hivatalos kápolnájaként szolgáló Szentlélek-templom kapuja mellé készítsen egy pompás díszórát, amely ettől fogva a hivatalos időt jelezte Revalban. Természetesen ez sem volt pontos. De Ackermann egy napórát is készített mellé, s a szerződött órásmester annak alapján állította be az órát minden nap. A nap csak nem téved.

De eljött az a nap is, amikor már a nap is tévedett. Az időzónák 19. századi bevezetésével a helyi időt mutató napórák hamissá váltak. A napóra ezért eltűnt a falról, s csupán Ackermann díszórája maradt mind a mai napig. Ma már nem jár, ezért naponta kétszer pontosan mutatja az időt.

A Szentlélek-templom tornya olyan magas, hogy a szemközti Nagy Céhház ablakából nem lehet egy képbe befogni az egészet. Itt a díszóra látszik, a harangtorony pedig a tanácsháza tornyából készült alábbi felvételen.


Tallinn óvárosának látnivalói. A nagyobb piros pontok azokat jelzik, amelyekről posztot is írtam. A Szentlélek-templom a központi nagy piactértől északra áll.

A Szentlélek-templomnak azonban nem ez az egyetlen jelentős történelmi emléke. Az 1525-ben lutheránussá lett templom szentélyében áll még a pompás Szentlélek eljövetele-szárnyasoltár 1483-ból, a lübecki Bernt Notke műhelyéből. A késő középkori Reval gazdagságát jól mutatja, hogy tucatnyi ilyen pompás szárnyasoltár maradt fenn a városban. És nemcsak német nagyvárosok műhelyeiből, de a késő gótika legelitebb központjaiból is, Bruges-ből, Jan van Eyck városából, és Brüsszelből. Legtöbbjük ma a múzeummá alakított Szent Miklós-templomban látható.


A templom a konfesszióváltás után is tovább gyarapodott, festett karzatokkal és emberalakos karzat-konzolokkal, epitáfiumokkal, faragott szószékkel. Ebben az időben, 1566-tól 1600-ban bekövetkezett haláláig volt a templom lelkipásztora az a Balthasar Russow, aki 1578-ban megírta a balti tartományok nagy krónikáját, s aki a legnagyobb észt regényíró, Jaan Kross főművének, a magyarra még le nem fordított háromkötetes Három csapás között-nek a főhőse.

holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1

A legszokatlanabb tárgyat azonban a bejárathoz legközelebb eső oszlopon találjuk: egy vörös alapon fehér keresztes dán zászlót.


Hát ez meg hogy kerül ide, egy észt templomba?

Sora van annak.

Dán és egyéb skandináv kereskedők évszázadok óta jártak már Észtországba, amely a legalkalmasabb kikötőt jelentette az értékes szőrmékkel kecsegtető novgorodi piac felé. Természetes módon felébredt bennük a vágy, hogyan lehetne az itteni észt fejedelmek által szedett kikötői és útvámokat kiküszöbölni. És természetesen jött a válasz is: hódítás révén.

A hódítás előtti észt fejedelemségek és várak

A hódításra a 13. század elején adódott jó ürügy, amikor a szaracénok szorongatta Szentföldről visszatérő keresztesek azt sugallták, hogy a szentföldi pogányok helyett a helyben lévő kelet-európai pogányokhoz kellene elvinni fegyverrel a szeretet vallását, s ehhez mindjárt felajánlották fegyvereiket is. A misszióhoz sikerült megnyerni III. Honorius pápa jóváhagyását is. 1219-ben az északi német és déli skandináv fejedelmek két irányból indultak meg a pogány balti népek ellen: északról II. Valdemar dán király és Anders lundi érsek dán, német és vend (észak-európai szláv) csapatokkal, délről pedig a német keresztesek. A dánok június elején érték el Lindanise (a mai Tallinn) kikötőjét, ahol partra szálltak, és letáboroztak a part mellett emelkedő dombon. Ezt a tábort nevezték az észtek Taani-linn-nek, azaz „dán vár”-nak, s innen ered a város mai észt neve. A domb később a német Domberg nevet kapta, amit az észtek Toompea formában asszimiláltak: ez volt évszázadokon át a város közigazgatási központja.

Az ún. Dán király kertje a Toompea keleti peremén, ahol a zászlócsoda megtörtént

A dánok és az észtek között megindult a hosszan tartó követváltás, amit az észtek arra használtak fel, hogy minél nagyobb sereget gyűjthessenek össze a környező vidékről. Végül június 15-én öt oldalról rohamozták meg a dán várat. A védők meginogtak, és egyre inkább vesztésre álltak. Anders érsek letérdelt és buzgón imádkozott. És mikor az észtek már éppen betörtek volna az erődbe, akkor lám: egy zászló hullott alá az égből, vörös alapon fehér kereszttel. A védők a csodától új erőre kaptak, legyőzték a támadókat, s a következő hónapok során leigázták a mai Észtország északi részét, ahol megalapították a dán korona észt hercegségét. Ez a dán zászló, a Dannebrog, a világ legrégibb nemzeti zászlajának születésnapja, amelyet a dánok máig minden évben megünnepelnek.

C. A. Lorentzen: A Dannebrog aláhull az égből, 1809, Koppenhága, Statens Museum for Kunst, és ugyanez a jelenet egy 19. sz. végi koppenhágai szivardobozon


A Dannebrog legkorábbi ismert ábrázolása IV. Valdemar király címerén, 1370

A történetnek persze megvannak a maga előképei: Nagy Konstantin égen látott keresztje az e jelben győzni fogsz mottóval, és, időben közelebb, Bouillon Godfrey keresztes vezér vörös alapon fehér keresztje, amelyben a legenda szerint a szaracénokat legyőző ereje rejlett.


De miért van kitűzve az elnyomók zászlaja a szabad Észtország egy templomában?

A dán uralom nem tartott sokáig Észtországban. A rablók összekaptak a koncon, s a német lovagrend délről egyre inkább fenyegette a dánok balti területeit. 1332-ben trónválság tört ki Dániában, s a dánok a bizonytalanná vált politikai helyzetben azt tették, amit minden okos kereskedő a csőd előtt: eladták észt területeiket a német lovagrendnek. Hatszáz éven át tehát a németek voltak az elnyomók, mégpedig annyira, hogy törvénybe iktatták, hogy észt – Undeutsch – nem viselhet hivatalt, de még városi polgárjogot vagy céhtagságot sem kaphat. Az 1700-as évek elejétől pedig az orosz cári elnyomás társult hozzájuk. Az új elnyomók elmosták a régi emlékét. Annyira, hogy amikor Észtország 1920-ban függetlenné vált, a dán kormány a balti szolidaritás nevében ajándékozott egy dán zászlót Tallinn városának, ahol a zászló született, s a város örömmel tűzte ki azt a tanács templomában.

Kræsten Iversen: A lyndanisei csata, 1935. Bornholm Art Museum

Dán önkéntesek az 1920-as észt függetlenségi háború idején

Aztán 1940-től újabb elnyomók jöttek, a szovjetek, a németek, majd megint a szovjetek. A dán zászló egyiküknek sem volt kedves. A tanács még időben elrejtette a relikviát, s a szovjetek nagy erővel nyomoztak utána, sokakat letartóztattak miatta, de hiába. A zászló elrejtve várta meg Észtország újabb függetlenségét, így gyarapítva a szovjet időszak elrejtéstörténeteinek számát, amilyen például az umanyi haszidok története, akik az 1920-as szovjet bevonuláskor elrejtették csodarabbijuk, a breszlavi Nachman koporsóját, és a folytonos zaklatás ellenére házaknál rejtegették egészen Ukrajna 1990-es függetlenségéig. Észtország ugyanebben az évben vált újra függetlenné, s a rejtekhelyéről előhozott dán zászlót ünnepélyesen újra kitűzték a Szentlélek-templomban.

A balti szolidaritás jegyében azóta többször is került sor Dannebrog-ünnepségekre Tallinnban, a leglátványosabban 1994-ben, amikor négy ejtőernyős dán katona ugrott le egy hatalmas dán zászlóval tízezer méter magasról pontosan az egykori csodás alászállás helyszínére.

Valdemar-napi zászlóalászállás Koppenhágában

Így vált az egykori elnyomó zászlaja a nagy áldozatok árán elért észt szabadság jelképévé.

A Tallinn városcímerévé lett Dannebrog a Szentlélek-templom Bernt Notke-féle szárnyasoltárának (1483) Magyarországi Szent Erzsébet-tábláján

1 megjegyzés:

pera írta...

Nekem még Marcus Aurelius esőcsodája jut eszembe. Érdekes, köszönjük!