Reggel Daliban

Virrad. Az Erhai-tóból felbukkanó nap még nem látszik, de fénye már felragyog a Himalája előhegysége, a Cangshan-hegy gerincén. Dali óvárosában életre kel a piac. Először a locsolóautó jön a szürkületben, harsány kínai operaáriát játszva, hogy időben ki lehessen térni előle. Aztán kofák jönnek a környező falvakból, bai népviseletben, hátukon, kosárban, vagy kétkerekű kordén hozva az éjszaka szedett termést.




A halal húsboltban ínycsiklandozó húsdarabokat függesztenek ki, az elhaladó férfiak lelassítanak, hozzáértően méregetik őket. A baiok egy része a mongol hódítás óta muszlim, boltjaikon és kifőzdéiken kínai és arab betűs a felirat. A boltban bai népzene szól, a boltos kislánya kiperdül a bolt elé, önfeledten táncol rá.


A piaci kifőzdékben miant mérnek, forró, csípős tésztalevest, tetején kanál darált hússal. Az árusok felváltva jönnek enni egy-egy tállal, a Himalája alatt hideg a reggel, míg fel nem kel a nap. A másutt bambuszgőzölőben árult töltött batyukat, a zöldséges baozit és a húsos jiaozit itt nem kapni, azok két yüannal többe kerülnek, túlságosan drágák már a piac népének.



Idős bai asszony gyógynövényből készült illatos gömböket árul. „Mire jók ezek?” „Mosdásra, kedveském. Szappannak. Vegyenek, csak két yüan darabja.” Mindannyian veszünk, a néni arca ezer jókedvű ráncba szalad. „Kérdezd meg, hány éves!” sürgetnek. „Nyolcvan vagyok, fiacskám”, neveti el magát. A ráncai többre vallanak, de a mosolya lánykora óta nem öregedett. „Aztán el ne felejtsék, ez szappan, mosdásra való. Nehogy megfőzzék teának!”