Rózsaszínű levelek 16b

Ebből a bejegyzésből hiányzik a rózsaszínű tábori levelezőlap. Timó Károly honvéd ezidőtájt az ezerkoronás lövésből váratlanul ölébe pottyant lábadozási idő utolsó heteit tölti, a már korábban megjelölt budapesti, Molnár utcai hospiciumban, majd odahaza Óbudán. Egy időre a levelek folyama megszakad.

Közben azért ott motoszkál száz évnyi távolságban, hogyan válhatott ez a ház, szinte két lépésre a nyüzsgő belvárosi forgalomtól lábadozó katonák ideiglenes kórházává.

*

Száz éve a ház még teljesen újszerű állapotban volt. Az épületet Bloch Alfréd tervezte 1910-ben a Kereskedő Ifjak Társulatának klub- és lakóháza céljaira. A földszinten disz- és táncteremmel, felette könyvtárral és biliárdszobával, és mindenféle kiegészítő helyiségekkel.

A klubház terve, Bloch Alfréd 1910

A ház Molnár utcával párhuzamos keresztmetszete. Valamennyit visszaad a klub kialakításáról

A napjainkban elhagyott térség látványos előcsarnokában és a főbejárat két oldalán Homonnay Jenő domborműve és szobrocskái a kereskedelmet szimbolizálták. Ő a háború után stílust váltott, és az egyik legtöbb megbízást kapott művész lett a világháborús és trianoni emlékművek elkészítésében.

A klubház bejárata. Homonnay Jenő szobrocskái porladó bőségszarukkal

Az alig néhány éves épület funkciói a háborúban teljesen megváltoztak. A kereskedő ifjak zömmel a harcmezőkön, esetleg a hónapok alatt megroggyant kereskedelemben a folyamatos nincsek és drákói szabályozások közötti napi küszködésben. Hamarosan áruhiány lett a korábbi bőségből, elszabadultak az árak, békebeli ésszel nehezen felfogható hatósági rendszabályok léptek életbe, korlátozó fejadagokkal, élelmiszerjegyekkel, a készletek összeírásával

Hogy milyen ellátási viszonyokat élt meg a fronton harcoló katona meg a hátország hétköznapi lakossága, közöttük a két állapot között lebegő, otthon lábadozó honvéd, fogalmat lehet alkotni a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban, ahol éppen a napokban hosszabbítottak meg egy kiállítást arról, hogyan süllyedt el szűk egy év alatt a boldog békeidők Krúdy-világa. Bejegyzésünk szereplői a Kiskorona utca 52-ből bizonyára többet tudnának beszélni a tőlük pár lépésre, az utcából nyíló Korona téren található múzeumi kiállítás részleteiről.

Egy a kiállításon látható rendelkezések közül

A frontokról szerelvények végeláthatatlan sora szállította a hátországba a sebesülteket. Csak magában a fővárosban legalább húsz ideiglenes kórházi osztály működött a hivatalos kórházak területén kívül. Így eshetett a választás a Molnár utcai, célját elvesztő klubház tágas tereire.

Ettől fogva sohasem nyerte vissza eredeti formáját és célját, ahogy azt Budapest Főváros Levéltárában őrzött tervrajzokkal nyomon lehet követni. 1927-ben már a Budapesti Nőiszabó Ipartestület székháza, a második világháborút követően, 1947-ben a Budapesti Nőiszabó, Leányruhakészitők stb. Ipartestülete, 1951-ben pedig a KIOSZ Budapesti Élelmezési és Szolgáltatóipari Szakosztájok Központja működhetett benne. A továbbiakban is mindenféle szerveződő, egyesülő, szétváló maszek (vagyis magánszektoros) kisiparosok inkább kényszeres, mint önkéntes szerveződései. A legutolsó, kimutatható szervezet a Magyar Országos és Budapesti Fodrász, Fogtechnikus, Kozmetikus, Kéz-, Lábápoló és Műkörömépítő, Szikvízkészítő, Kelmefestő-Vegytisztító Szakmai Ipartestület központja volt. Látva a nevüket, csak az jut az ember eszébe, vajon milyen logika sodorta egybe ezt a konglomerátumot. Hát a kárpitosok, szemfelszedők, esernyőjavítók vagy kalaposok miért nincsenek közöttük? A leépülés folyamata, a hivatali útvesztők terjengős szaporodása jól nyomon követhető a tervrajzok egyre hitványabb minőségén.

1927 — megkezdődik az eredeti terek felosztása

1951 — iroda iroda hátán a mindenféle szakosztájok (!) számára

1951-ben már egy csomagolópapír minőségű fénymásolatra kerültek a szakosztályok részére szánt tervrajzok.

Aztán valami irodabútor raktár lehetett, a bejáratra felszögezett tűzvédelmi utasítás legalább is egy valamikori cég szomszéd utcában lévő kiürített, szutykos portálú, eladásra szánt irodaházára mutat.

A legutolsó életnyomok egy tánciskola működésére utalnak. Most lezárva, üresen és elhagyatva várja, hogy újra történjen vele valami.

Érdekes lenne körülnézni benne, de hónapokon át csak telefonokon kapott halogatás és elutasítás jön a vagyonkezelőségtől. Ismerve az elmúlt évek zavaros önkormányzati helyiségeladásait körüllengő gyanúkat, ez részben érthető. A reménytelen kíváncsiskodást a továbbiakban feladva levonható a következtetés, hogy a házaknak, akár a könyveknek, megvan a maga sorsuk.

Nincsenek megjegyzések: