Az utazás íze, 1905


Hány gyerek játszott világhódítót a szőnyegen hason fekve, ólomkatonáival fokozatosan előrenyomulva a szövött kertektől, az Éden kertjeitől Góg és Magóg országáig, át a folyók kék selymén, a Nílustól az Indusig és a Dunától az Oxusig! A gyerekek utazásai faltól falig tartanak, a hegyláncok az asztal és a fotel, s a szőnyeg és az ágy közötti meztelen parketta csak úgy hemzseg a krokodiloktól, amelyek fogait csak hajszál híján kerüli el az ember.

Vidal-Lablache atlasz, 1914-es kiadás

Verne, Nyolcszáz mérföld az Amazonason, Léon Benett illusztrációival, 1881

Hány tudós gyerek görnyedt atlasza fölé, a felfedezésre váró földekről álmodozva, a folyókról, amelyeken majd végighajóznak, a kincseket ígérő dzsungelről, az ismeretlen népekkel való találkozásról. Verne nyomán arról fantáziáltak, hogy majd leereszkednek az Amazonason, vagy egyenesen a Föld mélyébe, elbűvölve a metszetek vonalainak labirintusától, a nyomtatványok édeskésre hangolt színeitől.

Hány fantáziadús kamasz feledkezett bele vizsgáira készülve földrajzkönyve illusztrációiba, és látta magát, amint jakháton kapaszkodik fel Tibetbe, kávét szüretel Ecuadorban, fegyvert csempész Hararéba vagy jezsuita reverendát visel Xi’anban.


Amikor 1912 októberében megkezdte utolsó gimnáziumi tanévét, nagyapámnak még fogalma sem volt róla, hogy három évvel később behívót kap, s élete utolsó hónapjait Verdunnek és közvetlen környékének geográfiájával fogja tölteni. Ekkoriban talán a Bejrút és Damaszkusz közötti, franciák számára ismerős vidékekről álmodozott, amelyeket hamarosan a valóságban is viszontlátott.

Földrajzkönyve részletesen leírta „a világ legfőbb hatalmait”, Nagy-Britanniát és gyarmatait, Belgiumot és Belga-Kongót, Hollandiát és a Holland-Indiákat, a német császárságot és „expanziós politikáját”, az osztrák-magyar monarchiát, Itáliát, az Egyesült Államokat, s végül egyetlen közös fejezetet szentelt Kínának és Japánnak. Nagy formátumú, információkkal és kommentárokkal teli könyv volt ez, amely elsősorban a jövő katonáinak képzésére szolgált.

Míg az iskolai atlasz és a korabeli illusztrált útibeszámolók nagyon is képesek voltak felkelteni az utazás iránti vágyat, ez a tankönyv majdhogynem lehangoló a maga szürke képeivel. Nagyapám szinte semmit sem húzott alá benne. Csak az Ausztria-Magyarországról szóló fejezetben látni néhány szaggatott vonást egyazon város két neve, Lwów és Lemberg alatt. Ez minden. Talán a nevek mágiája volt az, ami a térképek sápadt rózsaszín, kék és zöld foltjai mellett a leginkább hívogatott az útra? Lwów és Lemberg, Tomszk, Irkutszk, Arizona, Taskent és Mandalay, Buenos Aires, Kioto és Nagoya, Zangszkar, Padang, Kalkutta, vagy „Evamkoyo, az északi szélesség 3. fokán”, nem messze (minden relatív) attól a helytől, ahol Stanley rátalált Livingstone-ra.

Vidal-Lablache atlasz, 1914-es kiadás


Dr. Livingstone, I presume

A könyv európai képei főleg gyárakat ábrázolnak, amelyek nem igazán csábítanak utazásra. Az amerikai kontinens új országait, az afrikai gyarmatokat, és mindenekelőtt Ázsiát azonban a legváltozatosabb formában mutatják be: tájak, városok, kikötők, vasutak, különféle helyi szállítóeszközök, férfiak és nők egzotikus tevékenységeik közepette.

A képek helyett sokkal inkább a képaláírások azok, amelyek megakasztják a szöveg sivatagában vándorló szemet és tápot adnak az álmodozásnak. Mint a coloradói Grand Cañon, „ez a fenségesen kitáruló hatalmas völgy, mélyen bevágódva a fennsíkba. Fiatal völgy még ez, s a folyó, amely végigfut rajta, s amely a sziklák között egyre mélyebbre vájja ágyát, csupán az elején tart eróziós ciklusának”, noha sem a szöveg, sem a metszet nem utal a fények rendkívüli játékára a szikla falán. Vagy a Cañon del Muerto, „a sziklaszirt egyik barlangjából nézve, amelyekben az indiánok gyakran vertek tanyát”: az anasazi indiánok, akik a sziklában keresztül-kasul vájt barlangfalvaikkal, sziklarajzaikkal, majd titokzatos eltűnésükkel a 14. században olyan civilizációt képviseltek, amelynek a fotó csupán hiányáról tanúskodik, s amelynek történetét soha egyetlen gimnáziumi tanuló sem ismeri meg. Különös módon a képaláírás „sivatagi tájról” beszél, miközben a fotó a maga éles kontrasztjaival ennél sokkal élhetőbbet sejtet.

Más képek csupán elhagyatott és kevéssé vonzó tájakat mutatnak az Európán kívüli világból: „Oubangui zuhogói, halászhálókkal”, ám egyetlen halász körvonalai sem rajzolódnak ki az elszórt fákkal szegélyezett horizont előtt, amely oly kevéssé képes felidézni az egyenlítői őserdő hangulatát. A kirgiz jurták, szürke buborékok a sivár hegyek előterében, „néhány perc alatt felállíthatóak, s elférnek két teve hátán”. Taskent sem több egy lehangoló pillantásnál az agyagtetőkre, amelyek „félig elvesznek a zöldben”, alig kivehetően a kép szürke árnyalatai között, s ahol „a szűk és poros utcák agyagból döngölt falak között futnak”. A képzeletnek tett egyetlen engedmény „a piszkos bazárok” említése, „ahol mindent adnak és vesznek”, s ahol csak az útleírásokat faló francia gimnazista képes megpillantani a szőnyegek halmait, a rabszolgákat, az álruhás magyar derviseket, a fegyvereket és selymeket, a szamarakat és a fűszerrel telt zsákokat a mauzóleumok és a madraszák tövében.





Az Európán kívüli világ emblematikus épületeinek bemutatása az ókor óta kötelező passzusa az Ázsia-leírásoknak. A kínai nagy falat „a Krisztus előtti 3. században építették a nomádok támadásai ellen, s első ízben csupán 1644-ben törték át a mandzsuk, akik a hírneves Ming dinasztiát felváltva ma is a császári trónon ülnek”. A könyvet 1907-ben adták ki. 1912. októberében azonban már senki nem ül a császári trónon: az utolsó császár, Puyi az év február 12-én mondott le, hat éves korában. A könyv egymás mellett közli a Tiltott Város egy képét és alaprajzát, ugyanazt az alaprajzot, amelyet Victor Segalen is beemelt 1913 és 1914 között írott kínai regényébe, a René Leys-be, melynek főhőse, a poliglott belga kamasz, René Leys arról ábrándozik, hogy a kínai titkos rendőrség tagja lesz, mandarin, az arisztokrácia tagja és a császárnő szeretője, mígnem végül valóban sikerül behatolnia a palotába, ahol összeroppan saját képzeletének súlya alatt. Az elkövetkező években azonban egyetlen gimnazista sem olvashatta a René Leys-t a Somme és Argonne közötti front tűzszünetében, mert a mű csak 1922-ben jelent meg először nyomtatásban. Képzeletük kénytelen volt beérni ezekkel a kicsi és néptelen képekkel, már ha nem találkoztak olyan korábbi fotográfiákkal, amelyeket kínai utazók, kalandorok és misszionáriusok készítettek, amikor René Leyshez hasonlóan a mandarinok közelében éltek.




Hanzhongi császári tisztviselő feleségei és ágyasai. Leone Nani felvétele, 1908 körül

Egy tibeti kolostor a zangszkari völgyben, „ebben a végtelen tágasságban, amelynek korlátlan urai a homok és a szél”, ahol „a homokviharok folytonosan változtatják a dűnék helyét”: ilyenkor „délben is szinte éjszaka uralkodik”: ugyan melyik vidék lehetett volna titokzatosabb az akkori világban Tibetnél vagy a kínai Turkesztánnál? Sven Hedin csak tizenöt évvel korábban járt ott: Stein Aurél 1900-ban járja be először, s éppen 1912-ben teszi közzé Ruins of Desert Cathay: Personal Narrative of Explorations in Central Asia and Westernmost China című könyvét; Paul Pelliot már vasúton éri el Moszkván, Taskenten és Andizsánon keresztül 1906-ban, hogy Dunhuangon át jusson vissza Párizsba 1909-ben.


Egy szibériai város, Tomszk, széles kocsiutakkal, s néhány lappal odébb Nagoya vára Japánban, ahol „az 1868-as forradalom előtt minden hercegnek avagy daïmiónak megvolt a maga vára, s a tartományi fővárosok erődítményei (sirô) szinte városok voltak a városokon belül. Itt székelt a herceg kíséretével, a kerai-okkal (vazallusokkal), a samouraï-okkal (kardforgatókkal) és minden népével együtt”.



Itt vannak Bengália falvai is, ahol a szumátrai rizstárolókat bemutató idilli fotók a francia geográfus felháborodását méltán kiváltó holland elnyomással szembeni bennszülött felkelés leírásába illeszkednek.



És mennyi egzotikus jármű! Képzeletben ott járunk „a tuluni pályaudvaron, Irkutszk kormányzóságban”, a transzszibériai vasútnál, amely „az Európa és a Távol-Kelet közötti leggyorsabb összeköttetést” jelenti, annak ellenére, hogy „a Bajkáltól nyugatra csupán 37 km/h sebességgel halad, ami Mandzsúriában 20 km/h-ra csökken”. De vajon annyival sebesebb-e manapság? Máshol ceyloni bivalyfogatot látunk, amely egészen eltörpül a banyanfák törzse alatt, „nagyorosz szánt”, japán gyaloghintót, és zebuk vontatta elegáns burmai szekeret.






Ó, utazni, jakokkal és zebukkal találkozni…

És ezekben a távoli országokban annyiféle ismeretlen mesterséget űznek: halat szárítanak a Szahalin-szigeteken, csordákat terelnek a pampán. A titokzatos szibériai „samanizálók” birkát áldoznak. De vajon hol vannak a sámánok ezek között a se dobbal, se csengettyűkkel fel nem szerelt férfiak között, akik poharukat emelve néznek a fényképezőgép lencséjébe?




És milyen kevés arcot látunk az egész könyvben. Egy oroszt, egy burmai kocsist, és – különös módon – egész sor japánt. Miközben a szöveg Japán gyors modernizációját hangsúlyozza, amely 1905-ben legyőzte Oroszországot, és megszerezte a Mandzsúria fölötti uralmat, a képek az iparosodásnak semmilyen nyomát sem mutatják, hanem főként a hagyományos női foglalkozásokat ábrázolják: parasztasszonyok teát szüretelnek – „a bennszülöttek az oudji-i teát tartják a legtöbbre” – vagy selyemgubókról gombolyítják a szálat. Végül egy „finom típusú” (au type fin) japán nő „durva típusú” (au type grossier) hordárai között: egy hordszékén heverő nő, aki nem dolgozik, és két férfi, akik dolgoznak, mivel alsóbbrendű fajhoz tartoznak, és szinte teljesen meztelenek: ők a teaivó bennszülöttek. Nem tudunk meg semmit azokról, akik modern országgá tették Japánt. És, tegyük hozzá, az egyedüli nők, akiket a gimnazista a könyvben láthat, mind japánok, összhangban a 20. század elejének legkonvencionálisabb egzotizmusával, Pierre Lotitól Messager-n át Pucciniig. Vagy a La famille Fenouillard-ig, amely ugyancsak az ifjúsági irodalom fontos darabja volt.





La Famille Fenouillard, Christophe, 1895

Utak, távoli vidékek. „Egy napon én is útra kelek!” sóhajtja vágyakozva a gimnazista.

Az iskolaév kezdetén, 1912. október elsején az első darvak már útra keltek dél felé. Néhány héttel korábban indultak Svédországból, Rügen szigetén várták be egymást, s hamarosan Spanyolországban, majd Marokkóban lesznek. Épp ezekben a napokban szállnak Verdun fölött.

23 megjegyzés:

bitxəšï írta...

Gyerekkoromban szerettem olvasni az ázsiai útleírásokat...Ligeti, Stein, Hedin, Germanus stb..az ő hatásukra választottam az orientalisztikát :)

Tamas DEAK írta...

Van egy nagyon izgalmas és érdekes pontja ennek a bejegyzésnek, ami szintén megérne egy külön kutatást, nevezetesen a francia felháborodás a holland gyarmati viszonyokon.
Az abszolút humanista Verne Gyula regényeiben is előfordul ez a politikai tévedés : az angolszász/germán típusú gyarmatosítási módszerek erőszakosságát, a bennszülöttek elleni kíméletlenséget, emberszámba nem vevését (gondoljunk a Grant kapitány...-ban szereplő magát is "elnyomott"-nak tartó MacNabbs őrnagy majmozó kijelentésére, ami a korban teljesen elfogadottnak számított!) de ugyanakkor a francia gyarmatosítás soha nem ilyen, a francia gyarmatosítás mindig valami "kultúrmisszió".
Nem olvastam még többet erről a témáról, de az, hogy már a második alkalommal találkozom ezzel a politikai tévedéssel - amely úgy látszik a korabeli francia gondolkodás szerves része volt - utána fogok lesni.
Az ember azt hinné amúgy, hogy a második világháború után - mely lényegileg egyáltalán nem volt más, mint a XIX. századi gyarmatosító módszerek Európában való alkalmazása - az európai, helyesebben a nyugati társadalomnak megjött az esze, de ez egyáltalán nem így van. Nem csak azért, mert a háború után szemrebbenés nélkül folytatták ott, ahol abbahagyták a gyarmatokon vagy akár Európában (lásd OAS) hanem azért, mert az ezt a korszakot tudatosan meg nem élők is teljesen normálisnak és igaznak tartják.
Volt "szerencsém" egyszer egy húsz (!) éves holland náci gyereket erről a témáról hallani (igen, valódi náci volt, a szó mai világos értelmében, csak neki a muszlimok voltak a "zsidók") aki teljesen gátlás nélkül beszélt erről úgy, hogy mellette ült egy indonéz. (aki aztán meg is magyarázott neki egy pár dolgot később...)

Studiolum írta...

Tényleg érdekes megfigyelés, azt hiszem, magam is találkoztam hasonlóval, de nem tudnám megmondani, hol. Lefordítottam a kommentet a francia és az angol változatban is, kíváncsi vagyok, Catherine mit szól hozzá.

Tamas DEAK írta...

... és főleg úgy, hogy észak-afrikaiként ő is érintett.
A tételt még érdekesebbé teszi, hogy a könyvben van egy félmondat, hogyaszongya:
"..c'etait le systeme des cultures forcees.." - erőszakolt civilizálás.
Ehhez képest az amsterdami Tropenmuseumban külön kis részlet mutatja be a holland nyelvtanítás teljes eredménytelenségét Indonéziában, szerintem kifejezetten karikírozva.Amíg ugye a francia nyelv meglehetősen használatban van mindmáig az egykori kolóniákon ...
Abszolút nem akarom egyik gyarmatosító rendszert sem védeni - ahogy írtam, minden mostani bajunknak ez az oka - de a hollandok legalább annyiban előbbre tartanak (az előző hozzászólásomban emílett példa ellenére) hogy a Tropenmuseum tökéletesen korrekten mutatja be azt, hogy az indonézeknek és másoknak mit is jelentett a gyarmatosítás.

Névtelen írta...

Gyönyörű a szőnyeg. Ezer szín és forma, mégis harmóniában van az egész.

Petrus Augustinus írta...

Hát Deák uram, gyarmatosítás terén sem értünk egyet. :)

És igen: a transz-szibériai vonat ma már gyorsabban megy, mint 20 km/h. :)

pera írta...

A gyarmatosítás módszerei hasonlóak voltak. Ebben különösebb hierarchiát fölállítani nem nagyon lehet: ki volt jobb, ki tekintett kultúrmisszióként elsősorban erre a tevékenységre. Akiben túlbuzgott a keresztényi szeretet, és a barbár bennszülötteket türelemmel és jó szóval, meg a kereszttel akarta civilizálni, azt előbb-utóbb mindenhol háttérbe szorította a nyers hatalmi érdek és basta!
De a legkíméletlenebbeknek kétségtelenül a hollandokat és a belgákat (Kongó!) szokták beállítani.
A francia-angol összehasonlításban én angolpárti vagyok. A franciák mindig beillesztik magába az európai kontinensen található anyaországba az új tartományt, és gyakorlatilag egy tengerentúli departement-ként kezelik. Az angolok gyakorlatiasabbak talán, hamarabb bevonják a helyieket a kormányzásba (India). N-Britannia előbb ismeri föl az átalakítás szükségességét is (Westminster Statutum), tehát megpróbálnak az események elébe menni, amit a franciák nem csinálnak meg a két háború között. Indiában '45 után nem annyira az angolok miatt folyik a vér bőven, hanem a függetlenedő India hindu-muzulmán elitjei nem bírnak magukkal. A franciák pedig még évtizedekig ragaszkodnak Hátsó-Indiához, Észak Afrikához. De Gaulle bölcsessége hoz majd változást...
Jogászok úgy szokták érzékeltetni a különbséget, hogy míg egy volt francia gyarmaton a diktátort lelövik a fölkelők, mint egy kutyát, addig egy volt brit gyarmaton legalább formálisan bírósági eljárás van, utána lövik agyon... Praktikusan ez ugye, a végeredményt tekintve ugyanaz, de kétségtelen, hogy a jog vagy a joguralom csírái jobban megvannak a volt angol területeken, ami a gyarmati kor nem elhanyagolható pozitív öröksége.

Tamas DEAK írta...

Hát pedig a gyarmatosítás (akárki csinálja) messze a legerkölcstelenebb epizódja a nyugati világ történetének, szerintem ezen nem sok értelme van vitatkozni, legalábbis én nem fogok.
Attól hogy vannak (részben) pozitívnak tűnő eredményei, az egész gyarmatosítási rendszer bűnös, és a részeredmények kihangsúlyozása csak a köznapi ember szemlélete. A Kádár-rendszer ugyan bevezette a villamosáramot minden faluba de ettől még az orosz gyarmatosító hatalom üzemeltetője volt, amely szükség esetén fegyvert használt - akár az angolok vagy a franciák a saját gyarmataikon.
De játsszunk el a gondolattal: mi lesz, ha az arab világ kitalálja egyszer, hogy ugyanazokkal a módszerekkel gyarmatosítja Európát mint a 19. században Európa a többi világrészt? Abban lesz valami jó?

pera írta...

A civilizáció térhódításába nem érdemes az erkölcsöt belekeverni...

A föníciai vagy görög gyarmatosítás másképpen zajlott? Vagy Róma terjeszkedése?

A nyugat-európai államok ebből gazdagodnak meg, és részben ma is ebből élnek. A világban nincsenek szimmetrikus viszonyok!

Végül: a Szovjetunió és a csatlós államok viszonya nem klasszikus anyaország-gyarmat viszony. Elsősorban azért, mert a központ nem gazdagodik, a periférián minden lerohadás ellenére magasabb az életszínvonal, munkakultúra, mint a birodalom- és rendszeralkotó nagyorosz területeken.

Studiolum írta...

„A civilizáció térhódításába nem érdemes az erkölcsöt belekeverni”

ööö… értek én mindent, de azért ez a megfogalmazás kissé nyers így, nem?

Tamas DEAK írta...

Hm...

Marguerite írta...

pera
anélkül, hogy a konkrét részletekbe mennék bele,
a tézismondatodat finoman szólva értelmezhetetlennek találom.
mire gondolsz?
kissé úgy hangzik, mitnha azt modnanád, hogy politikai vagy gazdasági kérdésekben nincs helye erkölcsi megfontolásoknak. ?
vagy hogy a döntéshozókat vagy eseményeket nem lehet erkölcsileg megítélni?
vagy hogy nem kell vagy nem lehet számonkérni fair magatartást, hiszen expanzióról van szó? vagy hogy nem kell mindent megtenni, ami megkíséreli ellensúlyozni a kiszolgáltatottabb fél kiszolgáltatottságát? esetleg hogy nem kell törekedni arra, hogy kikényszerítsünk tisztességes eljárásokat?

pera írta...

Finomodik a kín, természetesen...

De mondjatok nekem olyan esetet a korai vagy a XIX. századi klasszikus gyarmatosítás időszakából, amikor úgymond figyelembe vették az alávetett területek lakosságának érdekeit. Vannak árnyaltabban előadható részkérdések, de - és én erről próbáltam beszélni, - az összkép mégis nagyon egyértelmű és brutális.

Egyébként, bocs, de ha észrevettétek, én saját magamnak is ellentmondtam, mert az angolokat mégis, ha egy pöttyet is, de megkülönböztettem a franciáktól. Tehát magam is erkölcsöt vittem a dologba.

"A legerkölcstelenebb epizód" tézissel nem tudok mit kezdeni, azért sem, mert messze nem epizódról van szó. Másrészt azért is érint kínosan, mert magamat is a nyugat részének gondolom, sok szempontból haszonélvezője is vagyok, tehát disszonánsnak és egy kicsit olyan utólagos bölcselkedésnek és moralizálásnak vélem. (Rousseau-t is azért utálom, mert volt egy rakás gyereke, azokat mind árvaházba adta, de baromi tetszetős gondolatokat írt a nevelésről.)

A "bűnös" gyarmati rendszer nélkül - ahogy fogalmaz Deák Tamás - Európa nem lenne az, ami. És nem csak gazdasági értelemben, erkölcsileg is sokat tanult Európa mindabból, ami és ahogy történt. De én ilyet egyszerűen nem írnék le, mert reflektálatlannak érzem, kicsit vulgármarxizálónak.

Na bocs, nem akarok túlterjengeni és senkit se megbántani.

Tamas DEAK írta...

A mellékelt 1769-es történet bő 108 évvel Sztálin születése előtt történt és több hullát eredményezett mint a harmincas évek eleje Ukrajnában.
Azt meg, hogy Európa miket tanult - meg miket nem - erkölcsileg ezekből a dolgokból azt majd megírom a molukkákról szóló cikkben, amit már jó régen megígértem Studiolumnak.

Petrus Augustinus írta...

Az erkölcsöt nem lehet sehonnan sem kirekeszteni, az olyan mint a vallás: egyetemes. Egy, a politikában különösen fontos dologról van szó. Ahol én nem értek egyet Deák Tamással az az, hogy szerintem az imperializmus (vagy inkább: a birodalmi gondolat) és a gyarmatosítás nemcsak, hogy szükséges hanem pozitív is volt. Amellett, hogy a Katolikus Egyház már 1494-ben, a tordesillas-i és a zaragoza-i szerződésnél 1529-ben is tiltakozott, hogy nem egyenlő félként kezelik a bennszülötteket, valamint a rabszolgatartás ellen is szólott, meggyőződésem, hogy a katolikus nagybirodalmaknak erkölcsi kötelessége volt olyan kultúrákat (figyelem, nem személyeket!) elpusztítani, amelyek embereket áldoztak, hogy kielégítsék hamis isteneiket, vagy tizenhárom éves kislányokat metéltek körül érzéstelenítés nélkül, hogy aztán trágyával fertőtlenítsék a sebet (ez ma is folyik). Ezt nem csak azért mondom, mert meggyőződésem, hogy az Igazságot terjeszteni kell minden (mindig a legmegfelelőbb) eszközzel, hanem azért is, mert hiszem, hogy egy kultúra, amely nem embereket áldoz fel isteneknek, hanem az Istent veszi magához minden vasárnap az (nemcsak erkölcsileg) jobb a másiknál.

Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy nem voltak bűnök, túlkapások, nyilván voltak, azok mindenhol vannak, az ember gyarló és a gyarmatosítások is önmagunknak szóltak. Viszont azt tudom és látom, hogy a gyarmatoknak is sokkal jobb volt, mintha ne lett volna. Ez valami sokkal zsigeribb dolog volt, nem az amerikai "vigyünk demokráciát a béka s*gge mögé is" mentalitás, a legjobb példa erre az, ahogy a vallás alkalmazkodott (torzulások nélkül) a helyi hagyományokhoz. A kedvenc példám India; 1947-ig a korona égköve volt, azóta a világ segglyuka. Nemcsak, h rögtön kétfele szakadt, aztán Pakisztán még háromfele, hanem egy nagyon meredek alászállás indult meg ott a muszlimok és hinduk egymást ölése közepette.

Egy szó mint száz: éljenek a (tradicionális) nagybirodalmak és a birodalmi gondolat! :)

pera írta...

A katolikus missziónak vannak nagyon szép oldalai, - Teréz anya! - de összességében az egész gondolatmenettel nem értek egyet. Viszont megígérem, írok egy ímélt II. Lipótnak, hogy szóljon már az esetleg még mindig Szvisovban tárgyaló embereinek, hogy vegyék figyelembe a birodalmi gondolatot és mégse adják oda Belgrádot a töröknek! :)

Sötét tónusokat lehet hozni ezret a kolonizáció történetéből, nem tudom, hogy ez a bengáli ügy miért érdekes, tipikusnak lehet mondani...

Tamas DEAK írta...

@Pera: elég baj, hogy nem érthető a bengáli történet, nem véletlenül írtam oda Sztálint.
@Petrus: én sem értek egy pontjával sem egyet a gondolatmenetnek, ugyanis a keresztény erkölcsöt nem lehet nem keresztényi eszközökkel terjeszteni.
A legszebb bizonyíték pontosan az, hogy növekszik a katolikus hívők száma (persze nem Európában) és éppen olyan területeken, ahol az emberek maguktól ismerik meg a katolikus hitet, és nem használnak velük szemben olyan eszközöket amiket a gyarmatosítók.
A hit legszebb és legpéldamutatóbb eseményeiről lehet olvasni, hallani Dél-Amerikából, a Fülöp-szigetekről, egyre többről Japánból, Kínából. Nem véletlen, hogy a legjobb sporteredményeket például azok a sportolók érik el, akik a pálya szélén keresztet vetnek.
Nagyon is igaza volt a kubai törzsfőnöknek aki anno azt mondta: pusztítsuk el az aranyat, mert az a "keresztények istene" (Prescott: Mexikó és Peru meghódítása). Európának is az, mindmáig, semmilyen változtatás nélkül.

Petrus Augustinus írta...

Mi számít keresztényi eszköznek? Amikor Nagy Károly leigázta a szászokat és kivágta az Irminsul-t, majd megkereszteltette őket, az az volt? A szászok legyőzettek, és úgy vélték, hogy ezzel Krisztus győzőtt az ő hamis isteneik fölött. A keresztelések érvényesek voltak, hiszen ebben a tudatban, önként vetették alá magukat, szabad akaratukkal. Példával keresztelt? Érvényesnek érvényes, hatásosnak hatásos volt.

Mezoamerikában persze lehet azt mondani, hogy az arany volt a konkvisztádorok istene, de már ezt az Egyház és a klérus tevékenységére a kontinensen semmiképp sem: nem véletlen a számos szent a megtért native-ek között. A klérus mindig is igyekezett példával téríteni.

Studiolum írta...

Az angol változatban Catherine válaszolt az első kommentre. Szerintem érthető, de ha kell, fordítom.

Tamas DEAK írta...

Igen, gyakorlatilag igazolja a teóriámat, illetve azt is, hogy a francia társadalomban is továbbéltek ezek a dolgok.

pera írta...

Bocsánat, Tamás, látom, hogy más témában is zajlik egy parázs és érdekes vita, de egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy mire gondolsz a bengáli történet és az ukrajnai holodomor összehasonlításával?!

Az én felfogásom szerint körte és alma, azon kívül, hogy itt is, ott is milliók halnak éhen. De az egyik egy XVIII. századi eset az általam klasszikus gyarmatosításnak nevezett időszakból, a másik pedig a XX. századi Kelet-Európából való, ahol egy telefonnal felszerelt Dzsingisz kán (Buharin) kezdi meg "áldásos" működését.

Mi az, amit észre kéne vennem? Komolyan!

Tamas DEAK írta...

Az, hogy az elv ugyanaz. A MacNabbs-féle félmajmozásból eljutott az európai gondolkodásmód a szociáldarwinizmus mentén arra, hogy a félmajmokat (ukrán,zsidó, kulák stb.) ki lehet, sőt ki is kell irtani. Ennyi. Az ív és az elv tökéletesen ugyanaz. Ez egy "fejlődéstörténet" és látjuk, hogy még mindig nem idegen az európai gondolkodásmódtól, ahogy Catherine is írta a válaszában.

pera írta...

A szociáldarwinizmus modern jelenség, Darwin elméletének nyomán alakult ki és legfeljebb a gyarmatosítás kései szakaszában, a XIX. század végén játszhatott szerepet.

A XX. századi európai diktatúrák esetében is csak a nácizmusnál jön szóba, hiszen a kommunizmus deklaráltan internacionalista volt. Sztálin gyakorlata persze nem, de az már megint egy másik káposzta...

Az ívet te csinálod, de erőltetett és kényszeres, történetietlen.