A létra

A görög szerzetes kitárja a kapu két szárnyát, a jeruzsálemi Szent Sír-templom homlokzatán felragyog a kora reggeli napfény. A tér még üres. Majd csak órák múlva kezdik megtölteni a zarándokcsoportok, színes ruhás peruiak és afrikaiak, ujgurok hosszú fehér köntösben, szír szerzetesek hímzett csúcsos sapkában, az ég alatt minden népből.


A Szent Sír-templom mint sokszor csonkolt ezeréves olajfa, mint csupa-heg öreg elefánt magasodik fel Jeruzsálem közepén. A Golgota szikláját és Jézus sziklasírját magában foglaló negyedik századi bazilika főhajója egészen a város észak-déli főutcájáig, a cardo-ig, a mai Suq Khan ez-Zeitig avagy Beit Habadig, a Textilkereskedők utcájáig ért, de az évszázadok pusztításai és ad hoc bővítései folytán mára csupán fele olyan hosszú, viszont számos hozzátoldással kiszélesített robusztus épületegyüttessé alakult. A térre néző mai főhomlokzata valójában csupán az egykori déli oldalbejárat, amely a fatimida kalifák 1009-es pusztítása, majd a keresztesek száz évvel későbbi újjáépítései során jött létre a mai formájában. Ilyennek látjuk már az egyik legkorábbi fennmaradt ábrázoláson is, Bernhard von Breidenbach 1486-os útleírásában, amelyről már korábban írtunk.

A Szent Sír-templomegyüttes és az előtte nyíló Hezékiás ciszternája a Dávid tornyának nevezett oszmán kori erődből nézve. Az együttest a Jézus sziklasírja fölött emelkedő Rotunda (másnéven Anastasis, azaz Feltámadás helye), és mellette a főbejárattól balra álló keresztes-kori csonka harangtorony uralja.

A Szent Sír-templomegyüttes mai (fent) és 4. századi (lent) struktúrája. Az ókori templom főbejárata a Propylaeumból és a keleti Atriumból nyílt, amelyek helyén ma a bazár van. A Golgota sziklájától balra nyíló déli bejárat bővült a mai főhomlokzattá.

A jeruzsálemi Szent Sír-templom Bernhard von Breidenbach 1486-os mainzi latin kiadásából.

A templom homlokzata a Detroit Publishing Company 1890-1900 közötti fotokrómján

A templom főhomlokzata ötszáz év alatt nem sokat változott. A kettős kapu közül a jobboldalit Szaladdin szultán befalaztatta, akárcsak a tőle jobbra lépcsőn át megközelíthető Frank kápolnát, amely az egyedüli közvetlen bejárat volt a Golgota sziklájához. De fölötte továbbra is nyitva áll az örmény Szent János-kápolna kettős ablaka, s attól jobbra a kisebb ablak a latin Golgota-kápolnára. A felső párkány fölött a templom kisebbik kupolája magasodik. A harangtorony legfelső szintje a kupolával földrengés áldozatául esett, az 1890-es fotó óta egy lapos lezárást is kapott. Egyetlen érdekes részlet van csupán, amely a Breidenbach-metszeten még nem látható, de az 1890-es fotón már igen, és azóta is mindmáig. Egy létra a jobboldali ablak alatt, az emeleti párkányra támasztva.

A kettős ablak 1890 körül…

…és 2017 karácsonyán.

A létra úgy tűnik, mintha csak alkalmilag lenne odatámasztva, éppen csak valami javítás céljából, s mindjárt el is kerül onnan. De jól tudjuk, hogy az ideiglenes dolgok a legmaradandóbbak. A létra már 1890 előtt is szerepel minden felvételen. Sőt már a fotográfia kora előtt is, az orientalista David Roberts 1839-es Szentföld-albumának címlapján.

Virágvasárnapi körmenet, 1900 k. Library of Congress

Az American Colony felvétele, 1898-1914 között. Library of Congress

Egy 1895-ös felvétel, innen

A Detroit Publishing Company felvételének egy másik változatán, 1890-1900 között

Illustrerad verldshistoria, tredje delen, Stockholm 1892, 240.

Picturesque Palestine, Sinai and Egypt, New York, 1881-1884

Josiah Wood Whymper rajza, aki 1874-ben és 1878-ban megjelent palesztinai könyvekhez készített illusztrációkat

Félix Bonfils: Kereskedők a jeruzsálemi Szent Sír-templom kapujánál, 1865 k.

James McDonalds felvétele, 1864

1862. április 6. Journey of the Prince of Wales to the Middle East, 1862, Part 1.

James Robertson fotója, 1857

Auguste Salzmann fotója, 1854

The Holy Land… from drawings made on the spot by David Roberts, 1839.

Adrien Egron, La Terre-Sainte et les lieux illustrés par les apôtres: Vues pittoresques, Paris 1837. Az előszó datálása 1836 július, a kép valószínűleg 1832 táján készült.

A jeles jeruzsálemi örmény fotográfus-család, a Kahvedjianok egy 1958-as felvételén a restaurálás alatt álló homlokzat állványzata mögött is jól látszik, és az állványzat elbontása után sem tűnik el vele együtt. Ilyenformán legalább száznyolcvan éve szerves része az épületegyüttesnek.



Az „ottfelejtett” létra problémáját először James E. Lancaster járta körül 1998-ban publikált, és azóta is folyamatosan bővített tanulmányában. Azóta többen számos további részletkérdést is tisztáztak.

A Jézus életének és a megváltás történetének legfőbb helyszínein épült szentföldi templomok minden keresztény felekezet legszentebb helyei. A kérdés épp ezért az, hogyan osztozzanak rajtuk. Ennek szabályozása a Szentföld oszmán meghódításától kezdve a Porta és az oszmán hatóságok kezében volt, akiknek alapvető érdeke volt a keresztény felekezetek megosztása és a szent helyekért való versengés gerjesztése, ami az oszmán hatalomtól való függésüket erősítette. A Porta mindenekelőtt az oszmán alattvalóknak számító görög és örmény egyházak igényeit támogatta a latinokkal szemben. A katolikus zarándokok lelki gondozását az oszmánok által megtűrt ferences rend látta el, s őket erősítette a konstantinápolyi francia követség is, amely az oszmán birodalom katolikus lakossága képviselőjének tekintette magát. Mellettük ott voltak még a kisebb felekezetek, a szír jakobiták és nesztoriánusok, a maroniták, a grúzok, az egyiptomi koptok, vagy az etióp orthodoxok is, akiknek jogai mindig attól függtek, mennyire tudták lefizetni az oszmán hatóságokat.

„Szükségemben az Urat hívtam / meghallotta hangomat templomából” (Zsolt. 18,6-7). Kopt szerzetes a Szent Sír-templomban.

Az 1750-es évektől az európai nagyhatalmak érdeklődése egyre mohóbban fordul a gyengülő oszmán birodalom felé, s a keresztény kisebbségek támogatása a befolyásszerzés egyik eszköze lesz. Az orosz birodalom az orthodoxok képviselőjeként lép fel, akik emiatt nagyobb részesedést követelnek a szent helyekből is. A Porta ezért először 1757-ben hirdet status quo-t, azaz a legszentebb keresztény helyek felekezeti tulajdonviszonyainak megváltoztathatatlanságát. Amikor száz év múlva az orosz előrenyomulást elkezdi ellensúlyozni a franciák növekvő oszmán befolyása és az általuk támogatott katolikusok szentföldi térhódítása, a kettejük konfliktusából kirobbanó krími háború előestéjén, 1853-ban a szultán újabb rendelettel erősíti meg a status quo-t. Az azóta végbement számos szentföldi politikai hatalomváltás ellenére a status quo lényegében máig érvényben maradt, amin az érintett felekezetek őrködnek a legféltékenyebben. Ma is gyakoriak a vélt vagy valós hatásköri túllépések miatti összetűzések, sőt fizikai összecsapások. 2004-ben, a Szent Kereszt felmagasztalásának szertartásán egy nyitva felejtett ajtó miatt verekedtek össze görög és ferences szerzetesek. 2002-ben egy kopt szerzetes tolta székét a napról az árnyékba, etióp területre: az ezt követő összecsapás után tizenegy szerzetest kellett kórházba szállítani.

Görög és ferences szerzetesek összecsapása a Szent Sír-templom előtt. Fortunino Matania rajza a L’Illustrazione Italiana 1901/48, december 1. számában. Az eset leírása ugyaninnen itt.

A két, 1757-es és 1853-as szultáni fermán ugyanis csupán annyit mondott ki, hogy mindennek úgy kell maradnia, ahogy van. De hogy hogy van, az számos részletkérdésben tisztázatlan maradt, s az egyes felekezeteknek más-más hagyománya van róla. A status quo-nak a kilenc legfőbb szent helyre vonatkozó szokásjogait, történetét és problémáit elsőként L. G. A. Cust foglalta össze 1929-ben, a palesztinai brit kormányzó számára írott The Status Quo in the Holy Places című memorandumában, s máig ez a legjobb összegzés róla. A Szent Sír-templom felekezetek közötti felosztásának és konfliktusainak leírása huszonhárom lábjegyzetelt oldalra rúg benne. A konfliktusok természetének illusztrálására érdemes teljes egészében idézni a fejezet bevezető áttekintését.

A Szent Sír-templomegyüttes mai felekezetközi tulajdonviszonyai

„Ahogy a többi szent helyen, úgy itt is csupán a három [görög, latin, örmény] jeruzsálemi patriarchátust tekintik tulajdonosnak a templomban, eltekintve a koptok tulajdonában lévő kis kápolnától. Egyedül ők kérhetik, hogy nyissák ki számukra a templom kapuját, ők vonulhatnak be körmenetben, és ők tarthatnak rendszeres szertartásokat saját döntésük szerint. Ahogy másutt, úgy itt is a Szentföldi Custodia ferencesei az egyetlen katolikus szerzetesrend, amelynek joga van önálló misézésre. A koptoknak sok évszázad szívós ittlét után a 16. században sikerült végleg megvetniük a lábukat, ám nincs itt formális lakhatási engedélyük. Nem tarthatnak napi szertartásokat, csupán tömjénezhetnek a szentélyeknél. Ugyanígy a szír jakobitáknak sincs formális lakhatási engedélyük, és csak a szent napokon misézhetnek. Sem a koptok, sem a szír jakobiták nem tarthatnak önállóan körmenetet, hanem csak az örményekkel együtt, kivéve nagypéntek délután, amikor mindketten önállóan vonulnak be, az orthodoxok és a latinok előzetes értesítése után. Az etiópoknak sem lakhatási, sem semmiféle szertartási engedélyük nincs a Szent Sír körzetében, kivéve húsvéti szertartás végzését a Szent Ilona-kápolna tetején, amely körül laknak.

A templom különféle részeinek jelenlegi jogállapotát a következőképpen foglalhatjuk össze:

(1) A főkapu, a homlokzat, Krisztus halotti kenetének köve, a Rotunda előtere, a nagy kupola és a Krisztus sírja fölötti Aedicula közös tulajdon. A három nagy felekezet közösen és egyenlő arányban viseli mindenfajta javítás költségét. A főkapu közös használatban van, de csak az orthodoxoknak van joguk tisztítani azt.

(2) A Katholikon kupoláját az orthodoxok kizárólagos tulajdonuknak tekintik. A többi felekezet nem ismeri el ezt, s úgy tartják, hogy a kupola a templom általános konstrukciójának része, így ők is részt követelnek maguknak minden javítási költségből. Az orthodoxok azonban elutasítják, hogy bármely másik felekezettel osztozzanak a költségeken. Mutatis mutandis ugyanez áll a Szent Ilona-kápolnára, amelyet az örmények, s a Szent Kereszt Feltalálásának kápolnájára, amelyet a katolikusok tekintenek kizárólagos tulajdonuknak.

(3) A Szűz Hét Boltívének tulajdonjogán a katolikusok és az orthodoxok, a Szent Nikodémus-kápolnáén az örmények és a szír jakobiták, a Deir al-Sultanén a koptok és az etiópok vitatkoznak. Ezek esetében egyik fél sem engedi meg a másiknak, hogy bármilyen javítást végezzen, vagy osztozzék a költségeken.

(4) A Megjelenés és a Kálvária kápolnája, illetve a megemlékező szentélyek mind egyik vagy másik felekezet kizárólagos tulajdonában vannak, de a többieknek bizonyos jogaik vannak szertartásokat végezni ezekben. Minden tervezett újításról vagy javításról értesíteni kell a többi felekezetet.

(5) A Katholikon, a galériák és a homlokzat előtti tér körüli kápolnák (a nyugati orthodox kápolnák kivételével) mind egyik vagy másik felekezet kizárólagos tulajdonában vannak, de a Szent Sír-templom együttesére vonatkozó status quo általános elvei érvényesek rájuk.

A három jeruzsálemi patriarchátus mindegyikét egy-egy elöljáró és klérus képviseli a templom területén belül, s egyetlen más felekezetnek sem engedélyezett, hogy hasonló módon képviseltesse magát.”

A Szent Sír-templom papsága és hívei. Életképek századeleji képeslapokon

Az összefoglaló hosszan részletezi a homlokzat tulajdonviszonyait is. Az ablakok eszerint az örmény Szent János-kápolnához tartoznak, ám az alattuk lévő párkány hovatartozása vitatott. Maga a párkány a görögöké, de az örmények a magukénak tekintik a felületét, ahová az ablakból a létrával le lehet ereszkedni, s ezt nagy ünnepeken rendszeresen használják is kilátónak. Ezen a ritkán alkalmazott praktikumon túl a létra mindenekelőtt arra szolgál, hogy vizuálisan állandósítsa az örmények jogigényét a szent hely néhány további négyzetméterére.

A görög orthodoxok nagypénteki Lábmosás-szertartása a főhomlokzat előtt az 1900-as évek elején, nézőkkel az örmény kápolna ablakai alatti párkányon. Két változat, valószínűleg más-más évből.

De mikor került a létra az ablakba? Mondhatnánk, hogy amikor örmény szerzetesek először ereszkedtek le a párkányra, hogy végignézzenek egy szertartást a templom előtti téren. De vajon akkor miért nem verték őket vissza a máskor oly harcias görögök, elejét véve a további jogbitorlásnak? Vagy mondhatnánk azt is, amit Lancaster feltételez, hogy valamikor régen egy kőműves végzett javítást itt a homlokzaton, s aztán ittfelejtette a létráját, ami idővel a status quo részévé, s ilyenformán mozdíthatatlanná vált. De akinek volt már komolyan dolga kőművesekkel, az tudja, hogy nem felejtenek ott csak úgy egy cédrusfa létrát. Inkább még a tiédet is magukkal viszik.

A magyarázatot a Cust-szöveg folytatása adja meg. Évszázadokon át ugyanis nemcsak a keresztény felekezetek voltak a Szent Sír status quo-jának részesei, hanem a muszlimok is, egészen pontosan a muszlim kapuőrök. Amikor ugyanis Omar kalifa 637-ben elfoglalta Jeruzsálemet, nagylelkűen nem a főtemplomban imádkozott – nehogy követői emiatt mecsetté alakítsák át azt –, hanem vele szemközt, ott, ahol ennek emlékére ma az Omar-mecset áll. A templomot visszaadta Sophronius pátriárkának, és muszlim kapuőrök védelme alá helyezte. Ez a szokás évszázadokon át megmaradt. Az 1289-es szaracén hódítás óta az El Insaibi család volt a kapu őre, majd az oszmán hódítás után a Judeh családdal osztoztak a feladaton: az utóbbiak őrizték a kulcsot, míg az Insaibiak nyitották a kaput. Mindez persze pénzbe került. Egy kapuszárny kinyitása 80 mil-be, mindkettő kinyitása 180 mil-be, amelyen a Judeh és az El Insaibi család 1:2 arányban osztozott. És ez nem volt kis pénz. Az 50 mil-es érme már ezüstből volt. Hagyományosan nem is sokszor nyittatták ki a templomot, hanem csak nagy ünnepekre. A status quo alapján például az orthodoxok fizettek a nagycsütörtöki kapunyitásért, a katolikusok a nagypéntekiért, és az örmények a nagyszombatiért.

Ötven mil-es ezüst érme a brit mandátum idejéből. Ezért már az egyik kapuszárnyat kétharmadáig kitárták volna.

A templom kapuzára ma, arab felirattal

Hétköznapokon azonban, írja Aviva Bar-Am Beyond the Walls: Churches in Jerusalem, 1998 c. könyvében, a szerzeteseknek nem érte meg kinyittatni a kaput. Nekik maguknak nem kellett ki-be járniuk. Ételre-italra viszont szükségük volt. Ezért ereszkedtek le az örmények az emeleti párkányra, ahonnét kötéllel húzták fel a nekik hozott élelmet a templom előtti térről. Ez ellen a görögök a status quo előtt nem tiltakozhattak. A status quo pedig már az ott lévő létrával állapíttatott meg, így hát az ellen sem lehetett szavuk.

A különféle fényképeken és rajzokon emellett még az is látszik, hogy a párkányt, sőt a létra fokait is cserepes zöldségek termesztésére használták. Noha a létra mozdíthatatlan volt, a cserepek szabadon közlekedhettek a párkányon, rájuk nem vonatkozott a status quo.

A főhomlokzat fényképeit végignézve az is jól látható, hogy a létrát legalább 1854-től az 1890-es évekig vaspánttal és szögekkel erősítették a templom falához. Ez egyfelől kizárja a feledékeny kőműves-elméletet. Másfelől arra utal, hogy a létrát ekkor még tényleg használhatták, és fontos volt, hogy biztosan tartsa a le-fel közlekedőket, illetve egy rossz mozdulattal se lehessen lelökni a templom előtti térre, a zarándokok és árusok fejére. 1895-től azonban már rögzítés nélküli létrát látunk itt. Az utóbbi tíz évben pedig még az ablakot is ráccsal zárták le. A létra ilyenformán pusztán reprezentatív céllal maradt az ablak alatt.

A templom kapuja ma már minden nap nyitva van. A létra immár teljesen szükségtelenül áll ott a homlokzaton. Csupán egy impraktikus jav fölött megszerzett jogot jelképez, de ott marad mindaddig, amíg nemcsak a bárány és az oroszlán, de a görög és az örmény szerzetes is testvérnek tekinti majd egymást.

Van valami metaforikus ebben a valaha tágas és osztatlan bazilikából összebarkácsolt épületben, ahol hat felekezet harcol életre-halálra négyzetméterekért és szimbolikus elsőbbségekért egy üres sír és egy láthatatlanná elfalazott szikla fölött. És hogy ennek ellenére ez a hatalmas épület, mint egy szívós öreg olajfa, mint egy csupa-heg elefánt, kétezer éve magasodik a szent város fölé, őrizve és felmutatva lényegét, a feltámadás emlékét.

A feltámadt Krisztus apostolai között. A hívők ujja által rég elkoptatott ikon a Szent Sír-templom görög sekrestyéjében.

A jászol

Betlehemben esik az eső. Már délelőtt rákezdett Jeruzsálemben, és a Fal, amely minden mást olyan hatékonyan tart vissza, ennek az egynek nem állja útját. A csatornákat már eldugította, patakokban folyik le a lejtős utcákon, hullámokat vetnek rajta az erős széllökések. A zarándokok ki-kiforduló esernyővel, vízen járva kapaszkodnak fel a buszgarázstól a Születés templomáig. A hatalmas ókori bazilika apró kőkapujában mélyen meg kell hajolni a belépéshez. Odabent még csönd van, éjfél előtt két órával alig néhányan ülnek az ikonosztáz előtt. Az ikonosztáz alatti kriptában azonban fullasztó a levegő, kínai, maláj, fülöp-szigeti zarándokcsoportok szoronganak áhítattal, énekelnek különös dallamokat, csókolják a nyolcszögű ezüst csillagot, amelynek körüvegablakán át a barlangra lehet letekinteni. A csillag előtt agresszív apáca több nyelven szidja azokat, akik a két lépcső közül a felfelé vivőn jöttek le, ahelyett, hogy kiírnák odafenn, melyik melyik. Fenn az örmény oltár előtt arab rendőrnő imádkozik, készségesen emeli le a kordont, hogy közelről fényképezhessem. A görög bazilika mellé épült katolikus templomban már gyülekeznek az éjféli misére. Túlesek a biztonsági szertartáson, esernyőmet elveszik, majd kifelé adják vissza. A kerengőben fiatal ferencesek állják utamat, közös nyelvet keresünk, a spanyolnál állapodunk meg. Jegyet kérnek. Jegy nincs. Online lehetett volna venni szeptembertől, már rég elfogyott. Mögöttem feltorlódnak, akik szintén nem tudtak erről. A fiatalok tanácstalanok, ötpercenként kérnek egy perc türelmet. Félóra múlva hatalmas termetű arab cserkészparancsnok kerül elő, üvöltve utasítja ki a kis Jézus minden hívatlan látogatóját. Kifelé menet az ernyőmet keresem, de azt már valaki elvitte. A biztonságisok vigyorognak, nemigen érdekli őket a dolog. Ahogy győzködöm őket, valaki másét nyomják a kezembe, elfogadom, nem mehetek ki ernyő nélkül a zuhogó esőbe. A kiűzöttek tanácstalanul állnak a templom előtt. Én visszamegyek a bazilikába, mert körbejárva megfigyeltem, hogy titkos folyosó mélyén nagy, vasrácsos kapu köti össze a két templomot, hogy a katolikusból is át lehessen menni a barlanghoz. Annál állva a görög templomból látni a latin misét. Meghúzódok a kapuszárnál, lassan mások is idetalálnak, megtelik a boltozott kapualj. A latin pátriárka és papság három furcsa oszmán ruhás bej vezetésével bevonul a templomba, kezdődik a zsolozsma, aztán a mise. A kórus alulteljesít, hangjuk erőlködik a magasabb régiókban. A templomban belül, a bejárati oszlopoktól jobbra és balra egy-egy nagy képernyő, a bent lévők azt a kettőt bámulják, mert jobban látszik, mint az oltár. Mindenki szakadatlanul fotóz, szelfizik, a képernyő képét videózza. Nálunk is vörös körmű, szőkített hajú testes nő tör át a rácsnál állókon, hogy telefonjával képeket készíthessen, amelyeken, amennyire látom, semmi nem látszik. Amikor kérdőre vonják a tolakodásért, felháborodottan kiáltja: „Én az iraki keresztényeket képviselem!”

A pátriárka angol nyelvű prédikációját megtapsolják, majd a tömeg nagy része kifelé indul. Fél egy van, 12:40-kor indulnak vissza a turistabuszok Jeruzsálembe, aki a mise második részén is akar maradni, gondoskodjon magának taxiról. Kimegyek a templom elé. Az eső még mindig esik, fekete limuzinok kerekén fröccsen, a potentátok már hazafelé indulnak. Bemegyek, most már senki nem állja utamat. A lassan kiürülő templom szentélyében még folyik a mise. Már senki sem szelfiz, aki még maradt, a papra figyel. Leülök a mellékkápolnába, szemközt a jászollal. Felajánlom, akiket magammal hoztam.

Láthatatlan városok: Róma kútjai

Róma a vízre épült. Nem úgy, mint Velence, vagy Szentpétervár. Róma az ivóvízre épült. Az ókori Európa legnagyobb városa annyi lakost tudott eltartani, amennyit képes volt ellátni ivóvízzel. A császárkori Róma egymilliós lakosságát tizenegy vízvezetékrendszer szolgálta ki összesen 800 km hosszúságban és napi egymillió köbméter vízhozammal, amelyeket az 1. századi Frontinus mérnök részletes leírása és a fennmaradt monumentális falszakaszok örökítettek ránk. Róma hanyatlásával a vízvezetékek is pusztulásnak indultak, ami a város lakosságának radikális csökkenéséhez és a város összezsugorodásához vezetett. A középkori Róma csupán a folyó kanyarulatában fekvő alsó várost, az abitato-t volt képes ellátni az acquarenari, a kordés vízhordók Tiberisből megtöltött dézsáival, s a város felső, egykori legelegánsabb része néptelen legelővé vált.

A pápaság „avignoni fogságának” végetértével és a pápák Rómába való visszaköltözésével a város új mecénásokat kapott, akik meghirdették Róma újjászületésének programját, a reneszánsz első trombitaszóját. Ez számos egyéb szimbolikus, építészeti és politikai program mellett a vízellátás megoldását is jelentette. V. Miklós pápa 1453-ban kezdi meg a vízvezetékek fokozatos helyreállításának és bővítésének háromszáz éven át tartó programját. A vezetékek újjáéledésével élednek újjá Róma kerületei is egyre táguló sugárban, s a vezetékek vonala határozta meg a város főútjait. A vezetékek végpontjain pedig az építtető pápák és főpapok pompás kutakkal hangsúlyozzák mecenatúrájukat, s a kutak Róma tereinek és társadalmi életének csomópontjaivá váltak.

A FUGA Építészeti Központban (Budapest, Petőfi Sándor u. 5.) tartott Láthatatlan városok sorozatunk ötödik darabjában, 2017. december 20-án délután 6 órakor a prágai zsidó negyed, a tbiliszi óváros, a csernovici kultúrváros és a huszas évek Berlinje után a vízre épült reneszánsz és barokk Rómának ezt a láthatatlan hálózatát akarjuk bemutatni, amely máig meghatározza és értelmezi a város struktúráját.

Útrakelni

milyen könnyű a menny a műhely már sötét

Egész nap az évvégi könyvelésen dolgoztam. Mennyi szép utat idéz fel a hotelszámlák madeleine-illata. Léghatlan tasakba helyezem őket, hogy öregkoromban majd belőlük szippantsam Szicília és Grúzia emlékét. Éjjel kettő van, üres az asztal. Erős yünnani teát iszom. Két óra múlva indulok Rómába, aztán még tovább. Az utak csak a kegyelem éveiben vezetnek oda és vissza is, mindig máskor csak elfelé, mint a folyók. Magam mögött hagyom az évet.


Wu Zhen (1280-1354) a maga életében nem számított különösebben híresnek, sem sikeresnek. Csak a mongol uralom után, a Ming-korszakban fedezik majd fel a festők, s emelik a követendő Négy Mester sorába. Hivatalt sosem kapott, kis birtokára visszavonulva élte remete-életét. Hegyeket festett és folyókat, s az egyetlen kicsi, karikatúraszerű figura, aki újra és újra felbukkan képein, egy magányos halász (aki persze egyáltalán nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik: az öreg halásznak nagyon is megvolt a maga társadalomkritikai konnotációja a taoista hagyományban). A kínai képekre olyannyira jellemző ürességbe pedig saját verseit írta.

红叶村西夕照余， 黄芦滩畔月痕初。 轻拨棹，且归与， 挂起渔竿不钓鱼 Hóngyè cūnxī xìzhào yú huáng lú tān pàn yuè hén chū. Qīng bō zhào, qiě guī yǔ guàqǐ yúgān bù diàoyú. vörös leveleken utolsó fény ragyog arany nád korai hold árnyékát veti evezőt moccant, ideje indulni botját elrakta, nem fog már halat

A tágas, nagy űr, amelyet a néző képzelete tölt ki, a Yuan-korban már konvenciónak számított. Szép, ahogy Wu Zhen ezzel a konvencióval játszik. Nem a tágasság közepére helyezi a figurát, ahogy szokták, hanem egészen a kép aljára, úgy, hogy a teljes, nagy láthatatlan tágasság fölötte van. A figura előtt csak egészen kicsi látható tér marad, de a konvenció folytán alája is ugyanakkora tágasságot képzelünk. Ezt a tágasságot nem látjuk, de biztosan tudjuk, hogy ott van, ahogy a figura is biztosan tudja, s rábízza magát, ahogy útrakel.

Szarkák szilvaágon

A gazdag kínai házak többnyire vörös lábazatos, dísztelen fehérre festett, szürke cseréptetős magas fallal vannak körülvéve. Egyetlen ékességük a hatalmas kapu, de annak megadják a módját. Külön kis előreugró, kétemeletes építmény, a felső szinten és a két kapufélfán enyhén ívelt cseréptetővel, s minden felületét freskók és kalligráfiák díszítik, amelyek a ház rangjáról, gazdagságáról és jólétéről tanúskodnak. Ezt az állandó díszítést minden holdújévet megelőzően változó dekorációval is kiegészítik, amely aztán egész évben ott marad: a kapufélfákon felülről lefelé vonuló jeles mondásokkal, a kapuk fölött a boldogság jelével, s a két kapuszárnyon a két óriás kapuőrrel (門神 ménshén), Shenshuval 神荼 és Yuleijel 鬱壘, akik eredetileg a Nyugati Hegyek szorosában állnak a holtak ösvényén, s valahányszor ártó szellem akar feljönni az alvilágból, megragadják és a tigrisek elé vetik azt. Emiatt gyakran őket is tigris-, vagy még inkább bájos macskafejjel ábrázolják a kapukra ragasztott bajűző képeken, már csak azért is, mert a patkányokat távol tartó macska is bajűző jószág, az ő képe is gyakori eleme a kapu állandó dekorációjának.



A kapu két belső oldalát általában két szép zsánerkép díszíti a 文人畫 wénrénhuà, a tudós kalligráfusok – többek között blogunk névadója, Wang Wei – könnyed kézzel odavetett, vázlatos stílusa szerint. Az egyik többnyire szép hegyi tájképet ábrázol, szélcsavarta öreg fenyőkkel, a hegyek között remetelakkal, ahol a mindennapok forgatagában megfáradt lélek, akárcsak ebben a házban, megnyugvásra talál. A másik képen pedig nagyon gyakran madarakat látunk, amelyek virágos ágakon állnak vagy szállnak le éppen, egymással cserregve vagy egymáshoz simulva. A madarak szarkák; a virágzó ágak pedig szilvafa ágai.

Xu Beihong: Szarkák virágzó szilvafán

A kínai festészet egyik legfontosabb műfaja, a „madár-virágon” a 10. században, az Öt Dinasztia (907-960) idején alakult ki. Legnagyobb mestere a szecsuáni Huang Quan (黃筌, 903-965) volt, s az ő híres „katalógus-képén” találkozunk az első kínai szarka-ábrázolással is.

Huang Quan: Madarak, rovarok és teknősök természet után (寫生珍禽圖). Peking, Palotamúzeum

A sokféle szárnyas közül a szarka nemcsak hosszú farkával tűnt ki, hanem azzal is, hogy neve, 喜鹊 xĭquè „boldogságmadarat” jelent. Első szótagja megegyezik a 喜 xĭ, „boldogság” szóval, amelyet újévkor minden ház kapujára felragasztanak: ezt látjuk a poszt kezdőképén, Shaxi egykori leggazdagabb háza, az Ouyang-ház kapuján is (amelyről még írni fogunk). Ugyanez a szótag szerepel a 喜欢 xĭhuān, „szerelem” szóban is, amelynek ilyenformán közvetítőjévé és hírnökévé válik. Egy népszerű legenda szerint például egy híres elválasztott szerelmespár bizonyos időközönként szarkák által alkotott hídon tud ismét találkozni. Emiatt a szarkapár 双喜 shuāngxĭ neve a homonímia folytán egyszersmind „kettős boldogságot” is jelent, amelyet a megkettőzött boldogság 囍 xĭ jelén láthatunk az esküvőkre feldíszített kínai éttermek égő vörös dekorációján.

Xu Beihong: Kettős boldogság. Figyeljük meg a két figura hasonlóságát a 囍 jelhez

A boldogság nagy szó. A kettős boldogság kimondhatatlanul nagy. Hogyan lehet ezt még fokozni? Úgy, hogy a két szarkát virágzó szilvafa tetejére ültetjük. A szilvafa neve ugyanis 梅 méi, ami homonímája a 眉 méi, „szemöldök” szónak. A 喜上梅 xĭshàngméi, „szarka a szilvaágon” pedig ilyenformán homonímája a 喜上眉梢 xĭshàngméi(shāo), „boldogság a szemöldököd tetejéig!” jókívánságnak. Ezért látunk szilvaágon flörtölő szarkapárt a tájkép pandantjaként a legtöbb régi városi palota kapujában. Például ezen a régi shaxi kereskedőházon, amely az 1949 óta eltelt boldogtalan idők – a kifejezés a híres Zhang Yimou-film címének parafrázisa – dacára is ellenáll a depresszió kísértésének.


Guo Gan: Himalaya. Erhu solo

Budapest, az arany város

Lao Shu Huahua: „Ezer mérföld Jiangling, mégis egy nap csupán”

A Lao Shu Huahua, az archaizáló stílusban alkotó népszerű kortárs kínai művész és médiaprofesszor által illusztrált verssor a nagy Tang-kori költő, Li Bai Kora reggeli indulás Baidiból című verséből (759) való. Li Bai ebben, megtudván, hogy száműzetésében császári kegyelmet kapott, örömében úgy érzi, egy nap alatt is képes hazatérni távoli otthonába. Lao Shu ezt a vágybéli utazást jeleníti meg állandó figurája, a köntösös-kalapos Minguo úr hegyek fölött úszó figurájával. De azáltal, hogy az illusztrációt az Air China légitársaság Wings of China c. fedélzeti lapjának októberi száma beemelte reklámnak, új jelentéssel látták el azt, mintegy deklarálván, hogy ők hozzásegíthették volna Li Bait, hogy valóban egy nap alatt eljusson hazájába.

Engem legalábbis hozzásegítettek. Nem is a légitársaság, hiszen éppen fordítva, hazámból Lao Shu Huahua és Li Bai szülőföldjére utazván olvastam az októberi számot. Hanem maga a lap. A Wings of China minden havi száma ugyanis más-más várost állít középpontjába, arról írat esszét egy-egy ismert szerzővel, és ad rövid ismertetőt és hasznos információkat tucatnyi oldalon át. Az októberi szám kiemelt városa pedig nem más, mint Budapest. 布达佩斯，金色城池, Bùdápèisī, jīnsè chéngchí – Budapest, az arany város. S aki esszét ír róla, az a Magyarországon élő legjelentősebb kínai író, Yu Zemin – Esterházy Péter, Kertész Imre, Krasznahorkai László, Márai Sándor, Nádas Péter kínai fordítója, s nyolc, főleg Magyarországról szóló (de magyarra soha le nem fordított) esszékötet és három európai útleírás szerzője.

Ezért a szövegért nemcsak azért lehetünk hálásak, mert nyolcmillió emberhez – az Air China évi 90 milliós forgalma egytizenkettede, az októberi szám olvasói –  hozza közel Budapestet. Hanem azért is, mert nekünk is megmutatja, milyen szépnek láthatja, mennyire magáénak érezheti ezt a várost valaki, aki élete első felét egy egészen más kultúrában élte le a Föld másik felén. Látása ugyanakkor nagyon rokon a miénkkel, akik Budapesten tanultunk meg várost nézni és most már így nézünk minden más várost is. Ahogy lassan, helyről helyre, a részleteken eltűnődve, a történelmet megidézve vonul végig a városon, ahogy a megelevenedő múlt egybefolyik a már leendő múltként szemlélt jelennel.

Yu Zemin: Budapest, az arany város

Ahogy minden embernek más az illata, úgy minden városnak is megvan a maga színe. Ha Athén zománckék színű, és Róma zöld, mint a régi bronzok, Bécs pedig kávébarna, úgy Budapest a legtisztább arany.

Huszonhat évvel ezelőtt egy késő őszi napon egy Moszkvából Bécs felé tartó vonat gördült be a budapesti Keleti pályaudvarra. Amint kinyitottam az ajtót, és kitekintettem, azonnal megragadott a lenyűgöző arany látvány, az opálos üvegablakokkal áttört, aranyszínű árnyalatokban játszó falak, s a hatalmas üvegtető, akár egy gazdag istenség templomának kupolája. A ragyogó, de nem égető őszi napfény vakító sugárban tört át a tető fém és üveg szerkezetén, és visszaverődött a tömör arany falakon. Az állomás levegője egyetlen arany káprázatban remegett.

A Keleti pályaudvar főhomlokzata. Visontay Péter fotója

Az eklektikus stílusú Keleti pályaudvar 1884-ben épült, az Osztrák-Magyar Monarchia virágkorának idején. Az „eklektikus” nem kompromisszumot jelent az épület szellemiségében, hanem azt, hogy többféle stílus formanyelvét ötvözi ahelyett, hogy mereven ragaszkodna az egyikhez. Ha útra kelve végighúzom bőröndömet az állomás termein, s körbenézek, akárcsak egy múzeumban, minden alkalommal újabb részleteket fedezek fel. A legtovább a nemzetközi pénztár hosszú folyosójához csatlakozó Lotz-teremben szoktam időzni. Lotz Károly a 19. század egyik legnagyobb magyar akadémikus festője volt, s mint a terem neve mutatja, az itteni freskók mind az ő gazdag szimbolikával áthatott mesterművei.


Később a pekingi Chang’an sugárút helyi megfelelőjének számító Andrássy út felső részén, az Operaház és a Liszt Ferenc tér között egy még ennél is lenyűgözőbb Lotz-termet fedeztem fel a Párizsi Nagyáruház emeletén. Az áruház elődje, a Keleti pályaudvarral egyazon évben épült Terézvárosi Kaszinó híres zenés-táncos mulatóhely volt. A kaszinó 1910-ben épült át Párizsi Nagyáruházzá, aztán keresztülment a háború füstjén, s a 90-es években született újjá az Alexandra Könyvesház-hálózat boltjaként. Kávét is felszolgáltak, s a közismert könyvesbolt-kávézó késő estig nyitva tartott. Sok törzsvendégük volt, s én is gyakran betértem ide. Sajnos a bolthálózat bezárt, s a könyvesbolt-kávézó is történelemmé vált, de azt remélem, hogy nem telik sok időbe, s a Lotz-termet ismét a kávé illata tölti be.

Budapest látogatóinak többsége kötelességtudóan megnézi a Lánchidat, a Halászbástyát, a királyi palotát és a Hősök terét, de nagyon kevesen ismerik a földalatti város varázsát. A budapesti metróvonalakat négy színnel jelölik, sárgával, pirossal, kékkel és zölddel. A „sárga földalatti” története nyúlik vissza a legrégebbre, ez a világ második legöregebb vonala a londoni után. De két dologban első a világon: az első elektromos metróvonal, s az első, amely elnyerte a világörökség címet. „Millenniumi földalattinak” is hívják, mert 1896-ban épült, annak ezredik évfordulójára, hogy a magyarok ősei megérkeztek és letelepedtek a Kárpát-medencében. Ferencz József, az Osztrák-Magyar Monarchia császára személyesen tesztelte a vonalat. Egyszer David Robinson, a neves brit filmkritikus és filmtörténész Budapestre jött filmet nézni, s megkért, tartsak vele a sárga földalattin. A sárga kocsik hihetetlenül ráztak, de épp emiatt sokkal inkább úgy éreztük, mintha téren és időn keresztül folyna az utazás.

Nemcsak a sárga földalatti, de a Budapest felszínén közlekedő villamosok is sárgák. Az öreg házak között kanyarognak, két megálló között alig van távolság, és rövid időközönként követik egymást. Ez egyfelől megkönnyíti a helybeliek életét, másfelől jól mutatja az óváros kis méretét. A sárga villamosok egyfajta sárga tájképpé állnak össze a körutakon, a Duna két partján, s az óvárost a külvárosokkal összekötő csomópontokon. Számomra sokkal elevenebb jelképei a város életének, mint a Lánchíd vagy a Halászbástya. Az utóbbiak statikus, kétdimenziós formában élnek emlékezetemben, míg ezek dinamikusak és háromdimenziósak.


„Ez egy sárga város. Sárga a tarkán rozsdafoltos villamosszerelvény, amely fémes zajjal vonaglik a sárga homlokzatok, kékesszürke tetők, mély kapualjú, magas ablakú paloták között, dang-dang, ding-ding, hallani mindkét megállóban, ahogy egyiktől a másikig vonul. Ebben a városban minden hang is sárga, aranysárga nap vet okkersárga árnyékokat, a sárga utca félhomálya sárgás fényű molylepkéket vonz. A tavaszi ég alatt a park tele van sárga virágokkal, őszi levelekkel, halott levelekkel, sárgászöld mohával. Még a levegő íze is sárga, rozsdás folyóvíz és bomló növények savanyú illata hatja át. Hosszú búzaszőke hajú lány sétál aranybarna színű vizslájával a sötéten fénylő, egyenetlen macskaköveken, kettejük büszke ragyogása tölti be az egész néptelen kis utcát…”

Így kezdődik 纸鱼缸 Zhī yúgāng (Akvárium) című regényem, amelyet Budapest sárga színében írtam, belülről kifelé, közelről távolra, tőlem neki, a pillanatból a történelembe. Huszonhat éve emigráltam ide, s az azt megelőző és azóta eltelt évek száma megegyezik egymással. Életem első felét a vörös falú fővárosban éltem le, a második fele ezé az arany városé. Számomra még a kék Duna is arany színű. Ha ebben a városban jársz, menj el az arany színben ragyogó Operaházba egy előadásra, a sárga falú Széchényi fürdőbe, ahol egy fél napon át ázhatsz a meleg vizű forrásokban, vagy egyszerűen csak ülj le valahol az aranyló árnyékban, igyál egy csésze kávét vagy egy pohár sört, s engedd, hogy az arany idő lassan beszivárogjon és leülepedjen emlékezetedbe.

ḆΞ₪¡ fotója