Egy év Kárpátalján

Január 17-én, amikor Végh László kárpátaljai képei megjelentek a Magyar Nemzetben, megosztottam őket a Wang folyó Facebookján. Most, hogy április végi galíciai utunkra készülve újra megnéztem, azt gondoltam, a blogon is megosztom. Hogy még többen lássák, s hogy ne csak magyar nyelven olvassák.

Olena több évtizeddel ezelőtt költözött Moszkvából Kőrösmezőre

„A Magyar Nemzet Magazin fotóriportere a Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjnak köszönhetően többször is megfordult Kárpátalján. Találkozott frontról hazatérő katonákkal, családtagjukat gyászolókkal, Krímből menekült tatárokkal. S nem mindennapi vendégszeretettel.

Egy nagyobb fotóriport elkészítésénél az ember nem indul csak úgy neki a nagyvilágnak, így én is tájékozódni kezdtem a témában. Először is felvettem a kapcsolatot egy kárpátaljai újságíróval, aki rengeteg helyszínre elkísért, sokaknak bemutatott, s ha kellett, tolmácsolt nekem. Ő volt a fixerem. (Fixernek nevezik azokat a helyismerettel rendelkező embereket, akik egy-egy nagyobb újságírói munka során kalauzolják, segítik a külföldi zsurnalisztákat, fotósokat.)

Márciusban mentem először. Tisztán emlékszem a napra. Egy kelet-ukrajnai harcokban elesett katona temetésére indultam Verbőcre. Háromszáztizenhat kilométer után megérkeztem a határra. Útlevél. Papírok. Ellenőrzés. Érkezés Kárpátaljára. Rossz utak. A múlt lenyomatai mindenhol. Szürkeség. Szakadó eső. Majd Beregszászról kifelé menet rendőrségi bírság. Nem is kevés. És közel egy óra késés. Elcsigázva tértem vissza a szállásomra.

Márkusz Viktor temetése. A katona a 128-as hegyi gyalogdandárnál szolgált

Bármennyire is igyekeztem, az első néhány alkalommal sehogy sem sikerült felvennem az ottani ritmust, majd egyre több embernek mutattak be, egyre többen segítettek. Például Szláva néni, akinek a fia 22 éves és szerződéses katona. Ő folyamatosan kapcsolatban van a fronton harcoló kárpátaljai katonákkal, minden kérdésemre tudta a választ, és mindig mindenben segített. Szláva néni egyébként egy kétnyelvű iskola magyar osztályában tanít ukránt.

És nagyon sokszor szegődött mellém a szerencse. Például Kőrösmezőn, ahol véletlenül rossz irányban indultunk neki a hegynek, és így botlottunk bele Olenába, aki Oroszországból költözött Kárpátaljára. Vagy amikor egyik este a szálláshelyünkre tartva halványan pislákoló gyertyalángot pillantottunk meg a szomszéd ház ablakában. Szállásadóink – egy magyar család – mondták, hogy ott egy idős néni lakik, akit András Máriának hívnak, és minden reggel-este így imádkozik. Sikerült is bejutnunk hozzá, és megengedte, hogy imádkozás közben készítsek róla néhány kockát. Vagy Frédi papó Fancsikán, aki hallotta a faluban, hogy Kárpátalját járom, és fotózom az emberek hétköznapjait. Szólt a faluban lévő ismerősömnek, hogy szívesen megmutatná a galambjait.


És ott voltak azok a magyar családok, amelyek elvesztették szeretteiket a háborúban. Órákat töltöttem el náluk. És volt, hogy elő sem vettem a fényképezőgépemet, csak beszélgettünk. Szeptember 16-án temették Lőrinc Sándort Fancsikán. Amikor megtudtam a temetés időpontját, kocsiba ültem, és előző nap megkerestem a családot. Bemutatkoztam, és elmondtam, hogy ki vagyok, honnan jöttem, mit szeretnék. Sokat beszélgettem Sándor édesanyjával, Anna nénivel. A virrasztásnál is jelen lehettem a kicsi ház kicsi szobájában, amelyben ott állt az ukrán zászlóval letakart koporsó. Másnap a temetésen rengetegen voltak, a falu apraja-nagyja. Ukrán katonák, akikkel márciusban Verbőcön is találkoztam. Odajöttek hozzám, és azt mondták, remélik, legközelebb valami vidámabb eseményen látjuk viszont egymást.

A temetés után indultam volna vissza Budapestre. Anna néni azonban azt mondta, nem mehetek el addig, amíg meg nem ebédeltem velük. Szabadkoztam, de nem engedtek el. Még fánkot is csomagoltak az útra. Budapest messze van, jól fog majd esni.

A kelet-ukrajnai harcokban elesett magyar katona, Lőrinc Sándor temetése Fancsikán

Amerre jártam az elmúlt időszakban Kárpátalján, mindenhol barátságos fogadtatásban volt részem. Pedig nem csak magyar családokhoz jutottam el. Megfordultam Krímből menekült tatár családnál, amelynek tagjaival számítógépes fordítóprogram segítségével beszélgettünk. A gyerekek nagyon élvezték, hogy néha nem értjük, mit mond a másik, s kézzel-lábbal mutogattuk el mondandónkat. Activity. Jártam katonáknál, önkénteseknél, akik a háborúban harcoló kárpátaljai katonáknak gyűjtenek élelmiszert, ruhát. Aknaszlatinán, a régi sóbánya romjai között belebotlottunk Jura bácsiba, aki régen ott dolgozott, jelenleg pedig éjjeliőr a bánya területén. Találkoztunk Béla bácsival, akinek a kertje végében hatalmas „kráter” tátong, mert beomlott a föld.

A Kárpátalján élő magyarok száma drasztikusan csökken, 2001-ben, a népszámláláskor százötvenezren vallották magukat honfitársunknak. Sok a vegyes házasság, amelyben a gyerek már nem beszél magyarul. A kilátástalan gazdasági helyzetben aki csak teheti, külföldön próbál szerencsét. Nehezebb dolguk van a maradás mellett döntőknek. Kevés pénzből élnek, egyik napról a másikra, de hiszik, hogy nem reménytelenül tartanak ki, és van jövőjük szülőföldjükön. Amely a történelem szeszélye folytán az utóbbi száz évben ötször cserélt gazdát.”

Kőrösmező

Az örmény ábécé

Andrej Bitov kora ellenére – jövőre lesz nyolcvan – az orosz posztmodern irodalom kiemelkedő figurája. A Дворец без царя (Palota cár nélkül) szürreális elbeszélés-gyűjteményéért kapta meg 2006-ban az Ivan Bunyin díjat. Első jelentős műve azonban az 1978-ban, negyvenkilenc éves korában megjelent Уроки Армении (Leckék Örményországról), amelyben örményországi utazásai során összegyűjtött hétköznapi megfigyeléseit és elmélkedéseit állítja össze szubjektív enciklopédiává. A könyv tavaly nyerte el az egyik legrangosabb orosz irodalmi elismerésnek számító Jasznaja Poljana-díjat. Alább az „Ábécé” szócikkből fordítunk egy részt.


„Ha nem is az első, de a második kérdés, amelyet örmény földre érkezve feltettek nekem, az volt: „Na hogy tetszik az ábécénk? Nagyon, ugye? Mondd meg, de igazán, melyiket találod szebbnek, a tiédet vagy a miénket?”

Nagyszerű ábécé ez, amelyben a hangzás pontosan megfelel a grafikus ábrázolásnak. Az egész egyetlen célra irányul, egyetlen körré zárul össze. Az örmény beszéd konok hangzása („az örmény nyelv – vadmacska”, írta Mandelstam) egybevág az örmény betűk kovácsoltvas formájával, az írásba foglalt szó láncként csörren. Világosan el tudom képzelni, hogyan jöttek létre ezek a betűk a kovácsműhelyben: a fém meghajlik a kalapácsütések alatt, a salak kiég belőle, és csupán az a kékes csillogás marad vissza, amely számomra minden örmény betűben jelen van. Ezekkel a betűkkel eleven lovat lehetne patkolni. Vagy kőből is faraghatnák őket, mert a kő Örményországban éppolyan természetes, mint az ábécé, s az örmény betűknek sem keménysége, sem alakíthatósága nem áll ellentétben a kővel. És az örmény betűk felső íve éppannyira hasonlít a régi örmény templomok vállára vagy boltozatára, amiképpen ez az ív tűnik fel hegyeiknek körvonalában, vagy a női mell kontúrjában. Ennyire egyetemes érvényű az örmények számára a keménységnek és lágyságnak, a merevségnek és hajlékonyságnak, a férfinak és nőinek ez a meglepő összefonódása, a tájban éppúgy, mint a levegőben, az épületekben és az emberekben, az ábécében és a beszéd hangzásában.

Ezt az ábécét egy zseniális ember, aki mélyen átérezte szülőföldje szellemét, egyszer s mindenkorra, máig tökéletes formában alkotta meg. Ez az ember Isten képmása volt a teremtés pillanatában. Az ábécét megalkotván ez volt az első mondat, amelyet írásba foglalt:

Ճանաչել զիմաստութիւն եւ զխրատ, իմանալ զբանս հանճարոյ

Čanačʿel zimastutʿiwn ew zxrat, imanal zbans hančaroy

És a mondat pontosan azt jelentette, amit magában foglalt:

A bölcsesség és tanítás megismerésére; az értelem szavának befogadására.

(Salamon Példabeszédei, 1,1-2)

Amikor ezt a mondatot írásba foglalta – nem leírta, nem papírra vetette –, felfedezte, hogy egy betű még hiányzik. Ekkor ezt a betűt is megalkotta. Ettől az időtől, Krisztus után 405-től fogva „áll” az örmény ábécé.

Számomra nem létezik meggyőzőbb ennél a történetél. Ki lehet találni egy embert, és ki lehet találni egy betűt is, de nem lehet kitalálni egy embert, aki kifelejtett egy betűt. Ez csakis így történhetett. Tehát ez az ember létezett. Nem puszta legenda, éppolyan történelmi tény, mint ez az ábécé. Meszrop Mastoc a neve.

Ha rajtam állna, ennek az utolsó betűnek a szobrával állítanék emléket Mastocnak, mint kőszilárd bizonyítékkal, hogy igaza volt.”

Az örmények számára azonban minden betű egyformán fontos. Ezért ők minden egyes betű khachkar (középkori örmény kőkereszt) formájában megfaragott szobrával állítanak emléket Mastocnak Oshakanban, az általa alapított kolostorban, ahol sírja 440 óta zarándokhely az örmény hívők számára, valamint a közeli „Örmény ábécé mezején”.

A többi kép a ganzasari kolostorból származik, Karabahból, ahol Mastoc elsőként hozott létre kolostori iskolát az örmény írás tanítására

A héber tengerész

Póla bájos kisváros az Isztrián, az Adriai-tenger mély öblében. Van római amfiteátruma és diadalkapuja, középkori főtere és reneszánsz városházája, velencei erődje, Monarchia-kori vásárcsarnoka és permanensen bezárt régészeti múzeuma. És száz éve még hadikikötője is volt.

Póla térképe az 1910-es Baedeker Österreich-Ungarn-ból. Nagy felbontásban itt. A régi képeslapok bármelyik pontra kattintva végiglapozhatóak.

A Habsburg-haditengerészet a pólai kikötőt 1859-ben választotta ki a birodalom legfőbb támaszpontjának és hajóépítő központjának. Az is maradt egészen 1918. október 31-ig, a háború utolsó napjáig, amikor a D’Annunzio által lelkesített olasz katonatisztek végbevitték az olasz haditengerészet legnagyobb hőstettét, s titokban felrobbantották a kikötőben állomásozó Viribus Unitis csatahajót, a Monarchia zászlóshajóját. A dolog szépséghibája volt, hogy a hősök nem tudták: a háborúnak már vége, s a hajót már átadták az újonnan megalakult délszláv államnak, amelynek így négyszáz tengerésze veszett oda a robbanásban.

Ebből is látszik, hogy a kikötő és a flotta legénysége mindig is soknemzetiségű volt, akárcsak maga a Monarchia. Manapság különösen a csehek éreznek nagy nosztalgiát történelmük első és utolsó tengere iránt – már ha a Shakespeare-től kapottat nem számítjuk –, s tavaly nagy kiállítással és memoárkötetekkel emlékeztek meg a Monarchia cseh és morva haditengerészeiről, amelyekről hamarosan tudósítunk. Ők és a németek a korabeli statisztikák szerint főleg műszaki és szervezeti feladatokat láttak el, magyar volt a tüzérek nagy része, a tengerészek pedig főleg olaszok és horvátok. De tudunk ruszin, lengyel és román tengerészekről is, sőt a századforduló táján négy zsidó tengerésztiszt is szolgált Pólában. Héber tengerész azonban csak egy volt a Monarchiában: Göndör Aurél, a századforduló népszerű pesti komikus színésze.



Göndör Aurél: Héber tengerész, 1909 k.

Tudja rólam mindenki, hogy nem vagyok merész Leider mégis vagyok én egy héber tengerész. Tauli * lettem, be is hívtak engemet Pólába S ott tartottak tengerésznek ebbe a gúnyába Refr: Hej, mondd Lipi, hitted-e, hogy tengerész leszel Hogy életedben a hajón szolgálatot teszel No de sebaj, nem busulok, sorsom bár nehéz: Én vagyok az egyedűli Jordán-tengerész. Hogyha már a kegyetlen sors engem idetett, Ó, Jehova, hallgasd meg az én kérésemet: Zsidó vagyok, vitorlázom sima Adrián, Add meg nékem, Jordán vizén legyek kapitány. Refr, azzal az utolsó sorral: …én vagyok az egyedűli zsidó tengerész.

Hogyha járnak dühös szelek, s minden háborog A hajó kész ringlispíl, amely forog-forog. Én áthajlok a korláton, s mérgem kiadom Fájó lelkem ott kóvályog zsidó piacon (?) Refr: …én vagyok az egyedűli Jordán-tengerész. Én Istenem, hogy hiányzik a hajón a nő. Éjjel csupa tűz a testem, és a fejem fő. A tengertől ovakodjék Izráel szent népe: Csak álmában áll előtte Vénusz asszony képe. Refr: Lipi, Lipi, ne busulj, ha letelik időm Hazamegyek, szabad leszek, lesz is szeretőm Szőke-barna, mindenfajta, zsidó-keresztény, Minden leány így kiált: Lipi derék legény!

Hogy a „jordán tengerész”-t hogyan kell helyesen írni, afelől kétségem van. Népnév, mint a „héber” és „zsidó”, nem lehet. A szerző nyilván nem gondolhatott még az 1946-ban önállósult jordán királyságra, amellyel amúgy sem azonosult volna. Talán inkább Jordán-tengerésznek képzeli el magát, ahogy azt hő imájában kéri is. Az utalás jelzi a dal post quemjét, a 19-20. század fordulóját, amikor mind a cionizmus, mind az énekes-színész első nagy sikereit aratta. Az pedig, hogy szabadon hangoztathatja a keresztény nők iránti sóvárgását, egy szomorú ante quemet is, amelyet szerencsére Göndör nem ért meg. 1917-ben hunyt el, még mielőtt az osztrák-magyar Póla is semmivé lett volna.

Ő az talán, Göndör Aurél, pólai kimenőn? (Fortepan)

…és szolgálatban?

Az 1909 körül kiadott gramofonlemezt a Gramofon Online digitalizálta, Göndör Aurél több más lemezével együtt. Most pedig a pesti Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár köszönti ezzel a múzeum százéves fennállásának ünnepére holnap, szombat este 20:15-kor nyíló centenáriumi kiállításukat. Amelynek meglátogatását minden olvasónknak ajánljuk. Mazel tov!

Minden test fű

Öræfi falujának néhány háza erre a síkságra, s azon túl a tengerre tekint

Ma olyannak látjuk, mint az alábbi fényképeken. De el tudjuk képzelni, milyen lehetett a dél-izlandi Öræfi falucska tőzegtemploma (Hofskirkja) akkor, amikor még egyszerű tanyaház volt, a tenger menti elhagyott mezőkre tekintő menedékhely és az összeszedődés helye. A közösség itt temette el halottait is, a kevéssé barátságos földbe, egy nehéz munkával töltött élet végén. Ez a vidék mindig elkülönült a sziget többi részétől, mert az áradásoknak kitett környező síkságon lehetetlen volt bármilyen utat tartósan fenntartani, s a mögötte emelkedő meredek sziklák minden alternatíva lehetőségét kizárták. Ma, az izlandi körgyűrű megépülésével Öræfi rövid autóútra van csupán Reykjaviktól.


Az élet a Hof farmján nem sokat változott, amióta a mai templom 1883 és 1885 között megépült. Egészen biztosan egy másik templom fölé építették, amelynek legrégebbi írott említése 1343-ból származik. A mai épület strengurból, tőzegből kivágott méter hosszú, 5-10 cm vastag téglákból áll, s amikor épült, ez a típus még általános volt egész Izlandon. A néhány hasonló fennmaradt épület sürgős karbantartásra szorul, ha másért nem, hát egy ma már nagyon távoli múlt tanúiként. És persze arra, hogy bekössék őket a szigetet tápláló turistaipar hálózatába.


Nagyon úgy tűnik azonban, hogy épp az épületeknek mint a világörökség részeinek megóvására tett kísérlet fog elvezetni pusztulásukhoz. Építőanyaguk nagyon labilis – hiszen végső soron élő anyag –, amely állandó gondoskodást és gyors helyreállítást igényel. A jelenlegi konzervatív kulturális politika, amely úgy tekint ezekre az épületekre, mint a középkori festményekre, amelyeken minden áron meg kell őrizni az eredeti festő ecsetvonásait, azt eredményezte, hogy az a néhány hagyományos mester, aki még ezzel a technikával dolgozik, a helyreállításban való minden részvételt elutasít, sérelmezve, hogy minden beavatkozáskor meg kell számozniuk az egyes blokkokat, s az eredeti helyükre visszarakni őket. Számukra az épület nem valami egyszer s mindenkorra rögzített struktúra, hanem olyan élő organizmus, amely csakis önmagát regenerálva, s ha kell, teljesen megújítva képes fennmaradni, ahogy a természet újul meg évről évre a téli fagy után ezen a vulkáni szigeten.

A templom körül névtelen sírok, lágy földhalmok sok-sok generációja. Némelyiken megújították a keresztet, s a táblácskák az elhunyt nevével és évszámaival világosan olvashatóak. És persze van néhány valóban új is. Izland földje a hosszú téli hónapok jégpáncélja alatt minden évben megújul, s tavasszal újra mindenütt a felszínre bukkan a szigetet hordozó vulkáni kőzet. Ebben a temetőben nem nehéz átérezni az uruguayi Juana de Ibarbourou szürrealisztikusan szentimentális versét:

Amante: no me lleves, si muero, al camposanto. A flor de tierra abre mi fosa, junto al riente alboroto divino de alguna pajarera o junto a la encantada charla de alguna fuente. A flor de tierra, amante. Casi sobre la tierra, donde el sol me caliente los huesos, y mis ojos, alargados en tallos, suban a ver de nuevo la lámpara salvaje de los ocasos rojos. A flor de tierra, amante. Que el tránsito así sea más breve. Yo presiento la lucha de mi carne por volver hacia arriba, por sentir en sus átomos la frescura del viento. Yo sé que acaso nunca allá abajo mis manos podrán estarse quietas. Que siempre como topos arañarán la tierra en medio de las sombras estrujadas y prietas. Arrójame semillas. Yo quiero que se enraícen en la greda amarilla de mis huesos menguados. ¡Por la parda escalera de las raíces vivas Yo subiré a mirarte en los lirios morados!

Ne temetőbe vigyél, ha meghalok, szerelmem, a felszínen áss gödröt nekem, közel egy madárház vidám, isteni zsongásához, egy forrás bájos csevegéséhez. A felszínen, szerelmem. Szinte még afölött, ahol a nap melegíti csontjaim, és szemem megnyúlt kocsányon bukkan fel ismét látni a vörös napnyugták vad villámait. A felszínen, szerelmem. Hogy az átmenet rövidebb legyen. Előre érzem, testem hogy harcol majd, hogy felszínre kerüljön, hogy atomjai érezzék a friss szelet. Tudom, hogy odalent kezeim sosem nyugodhatnak majd: akár a vakond járnak körbe, a földet kaparászva összepréselt, szűkös árnyak között. Szórj rám magot. Hogy gyökeret verjen bomló csontjaim sárga agyagjában, s az élő gyökerek barna létráján feljöhessek ismét téged nézni a bíbor liliomokból.

Az égi nap az óceán fészkére szállt (Iceland’s Folksong Heritage. A Classic Collection albumból, szerk. Bjarni Dorsteinsson)

Kaptam egy verset

az éjjel, ehhez a susai mecsetről feltett képhez a Facebookon. Nem is én kaptam, hanem ő. Ismeretlen brit olvasó, akousmata írta a kép megosztása mellé. Aztán néhány órával később még egy második versszakkal is megtoldotta. Nem tudom, magát a bejegyzést olvasta-e, de a vers nagyon illik a történethez és az álomszerű, anyaméh módjára befogadó mecset szépségéhez.

its raining outside. theres an enemy in the garden. inside, silent. just our breaths. inside our temple, light. I have bread for you, hidden from the storm

its still raining outside. theres an enemy in the garden still. inside, you and me. we walk, naked, towards the glass. the enemy becomes blind, deaf and mute and lost. inside our temple, I cover with clothes your nakedness, and likewise. we are sister and brother

Utoljára tíz éve kaptam verset blog képéhez, Wang Weitől. Hosszú időnek tűnik, de tíz évente egy jó verset ihletni nem is rossz arány. Várakozással tekintek a következő elébe.

Susa, a csodák városa

„Midőn híres-nevezetes ősatyáink, ó kán, erre a földre léptek, ahol idővel nagy és rettegett nevet szereztek, így kiáltottak fel: „Kara bak!” – „Nézzétek, hó van ott!” Azóta is Karabahnak hívják ezt az országot. Régebbi neve Szjunik volt. Mert tudnod kell, kán, a mi hazánk igen régi és híres. A karaulik, a sötét szellemek hegyeinkben élnek, és mérhetetlen kincset őriznek. Erdeinkben megszentelt kövek vannak, és szent források fakadnak. Megvan mindenünk. Eredj végig a városon, nézz körül – vajon dolgozik-e valaki? Jóformán senki! Szomorú-e valaki? Senki! Józan-e valaki? Senki! Csak bámulsz majd, ifjúuram!

Csakugyan bámultam, micsoda pompás hazudozók ezek az emberek. Nincs olyan mese, amit ki ne találnának hazájuk dicsőítésére. Csak tegnap próbálta elhitetni velem egy pocakos örmény, hogy Susában a keresztény Maras templom ötezer esztendős.

Susa a csodák városa. A hegyekben épült, ötezer méter magasan, erdők, folyók karéjában. Békességben élnek itt egymás mellett örmények és mohamedánok. Évszázadokon át ez volt a híd a kaukázusi országok, Perzsia és Törökország között. A helybéliek szeretetre méltóan gyermekes nagyzolással néha palotának nevezik kis vályogkunyhóikat. Ezek az emberek sose unják el, hogy az ajtajukhoz vezető lépcsőn üldögéljenek, pipaszó mellett, és számtalanszor elmeséljék egymásnak, hányszor mentették meg az orosz birodalmat és magát a cárt a karabahi generálisok, s micsoda szörnyű sors lett volna az osztályrészük, ha a védelmüket bárki másra bízzák.”

Kurban Said: Ali és Nino, 1938. (A párizsi emigrációban írt azeri regény az 1914 előtti Susáról szól)

Késő délután érkezünk Susa, azeriül Şuşa, örményül Shushi városába. A vályogkunyhóknak már rég nincs nyoma, helyükön szovjet panelházak épültek. A paloták, a faragott kőből épült 18-19. századi kétemeletes kőházak közül még sok áll az óvárosban. Ami közös bennük, hogy részben vagy teljesen tető nélkül, kiégve állnak.

Ahogy kapaszkodunk fel a meredek utcákon, megértjük, miért volt a karabahi háborúban Sztepanakert kulcsa Susa, miért tartott ki itt az azerbajdzsáni tüzérség akkor is, amikor 1992 februárjában az örmény hadsereg már bevonult a szomszédos Khojalyba, elvágva őket repülőterüktől és lemészárolva a település azeri lakosságát, s miért vállalta a sztepanakerti örmény főparancsnokság, hogy hatalmas vérveszteség és pusztítás árán megostromolja és beveszi a hegyi várost május 8-9-én, a Győzelem Napján, amely számukra is elhozta a Karabah fölötti győzelmet. Letekintünk a mélybe a városfal maradványairól. Alattunk hatszáz méterrel, csak néhány kilométer távolságban terül el Karabah fővárosa, amelyet az azeri tüzérség január 10-től négy hónapon át bombázott, szinte minden házát romba döntve és kétezer civilt megölve.

Susa pusztulását nem is elsősorban a rövid ostrom okozta, hanem jóval inkább az, hogy a hadsereg nyomán benyomuló örmény civilek kifosztották és felgyújtották az elmenekült azeriek lakásait. De Susának nem ez volt az első pusztulása ebben az évszázadban. Az első világháborút követően, a rövid ideig független Örményország és Azerbajdzsán területi konfliktusa során, 1920. március végén az azerbajdzsáni hadsereg és Susa azeri lakói négy napon át mészárolták a város örmény lakosságát és döntötték romba örmény negyedét. A Kurban Said által megénekelt tizenhét templomából kettő maradt épen, amelyek hívek híján raktárrá átalakítva élték túl a szovjet rendszert. A háború előtti negyvenötezer lakosából ötezer maradt. A Kaukázust tíz év múlva bejáró Oszip Mandelstam még 1931-ben is azt írhatta:

…Так, в Нагорном Карабахе, В хищном городе Шуше Я изведал эти страхи, Соприродные душе. Сорок тысяч мертвых окон Там видны со всех сторон И труда бездушный кокон На горах похоронен.

...És Hegyi Karabahban, Susa felprédált városában a lelket éppígy megrendítő szörnyűségeket láttam. Negyvenezer halott ablak ásít mindenfelől, s az egykori munkálkodás kiüresedett bábja mint temető fekszik a hegyen.

Susa, az örmény negyed romjai, 1920 k.

Ma fordított a helyzet. Az örmény székesegyházat helyreállították, s több házat is a környéken. Itt él az 1992 előtt 15 ezer lakosú város mai négyezer lakója, főleg Azerbajdzsánból menekült örmények. Ma az azeri negyed halott.

Az egykori piactérre kanyarodva olyan érzésünk van, mintha kijutottunk volna a városból. Az aszfalt megszűnik, az olvadó hó mély tócsái között, iszapban botorkálunk. A panelházak ablakai feketén ásítanak. A szovjet művelődési háznak csak homlokfala maradt a sztálinbarokk timpanonnal. A tér végén még áll az 1787-ben épült Felső mecset. Előtte a fekete tábla örmény és angol nyelven hirdeti, hogy állami védelem alatt áll. Kertjében a kis azeri temetőt, Julfa temetőjével ellentétben, valóban nem dúlták fel. Az állami védelem azonban nem véd az időtől, amely lassan emészti a minaretek mozaikborítását, a mecset boltíveit és téglahomlokzatát. 2007-es képeken még áll a tető a minaretek fölött, ma csak egy furcsa szerkezetet látunk helyette, amely valószínűleg az életveszélyessé vált tető leemelésére szolgált.

Susa, Felső mecset, 1988

A piactértől lejjebb, az egykori művelődési ház mögött 1874-ben épült Alsó mecset hasonló állapotban van. Udvarán gyerekek játszanak. Mikor megpillantanak, teljes természetességgel avatnak bizalmukba, megmutatják a környező romok alól összeszedett fegyvergyűjteményüket. „Azeriek. Mind az azeriek hagyták itt.” „És ők hova lettek?” „Hát visszamentek Azerbajdzsánba.” „Ti meg onnan jöttetek?” „Dehogy. Mi innen vagyunk, Shushiból. Nem vagyunk mi bezsencek, menekültek!”

Megmutatják a titkos feljáratokat a minaretekbe, a kupolák tetejére. Az épület boltívei alulról nézve még épek, de felülről látni, hogy a tető nélkül maradt kupolák között már nőnek a csemetefák, amelyek majd idővel szétfeszítik a téglaboltozatot.


Kísérőink mellénk szegődnek, mindent meg akarnak mutatni. „Ezek perzsa házak voltak.” „Nem azeriek?” „Nem, nem. Az azeriek ott laktak. Itt a perzsák.” „És velük mi lett?” „Ők is elmentek.” „És itt volt a börtön”, mutatnak a művelődési ház beomlott pincéjére. Nem kérdezzük, ki kit tartott fogva ott.

Ahogy visszafelé indulunk a főutcán, Musztafa aga tanácsa szerint megnézzük, dolgozik-e valaki. Örömmel látjuk, hogy szinte minden kapualjban munkálkodnak, szamarat málháznak, húst vágnak, varrnak és cserepet készítenek, fotográfus örökíti meg műtermében, milyen volt az, amikor még Susában békességben éltek egymás mellett örmények és mohamedánok.

„– Ó, kán – mondta Musztafa aga – a te őseid háborút viseltek, de te a Bölcsesség Házában ültél, és tanult ember vagy. Hallottad hát a művészetek hírét. A perzsák büszkék Szádira, Háfizra és Firdauszíra, az oroszok Puskinra, és a távoli nyugaton élt egy Goethe nevezetű költő, aki verset írt az ördögről.

– Ezek a költők is mind Karabahból származnak? – érdeklődtem.

– Nem, nemes uram, de a mi költőink jobbak, még ha nem hajlandók is szavaikat holt betűk börtönébe zárni. Büszkébbek annál, semhogy leírják verseiket – eldalolják őket.”


Qubanin ag almasi (Quba fehér almái), Bayati Shiraz mugham modusban, énekli Miralan Miralanov. Az Azeri szerelmes dalok CD-ről. Karabah, és különösen Şuşa a hagyományos azeri mugham zene központjának számított.