Jöjjön velünk a keleti húsvétra Lembergbe!

Lemberg mindig szép, de különösen szép a keleti húsvét idején, amely igazi népünnepély a soknemzetiségű városban. Görögkatolikusok, orthodoxok és örmények egyaránt pompás szertartásokkal emlékeznek meg három napon át a templomokban, az utcákon és tereken, és a skanzenben álló ruszin fatemplomokban Krisztus haláláról és feltámadásáról. A Wang folyón már lassan hagyománynak számít, hogy a keleti húsvét idején hétvégi túrát indítunk Lembergbe, s így teszünk ez évben is, április 10-13 (péntek-hétfő) között, azaz egy héttel a katolikus húsvét után.

Túránk során bejárjuk a lembergi óvárost, az örmény és a zsidó negyedet, a szecessziós városrészeket és a zsidó külváros megmaradt emlékeit, s ellátogatunk a városközponttól nem messze, erdős dombok között fekvő skanzenbe, ahol ilyenkor hagyományos húsvéti szertartást tartanak a fatemplomokban és a fatemplomok előtt. Az egyes felekezetek legszebb húsvéti szertartásainak időpontját jelezni fogom, a részvétel ezeken persze fakultatív, akárcsak az ünnep csúcspontján, a szombat éjszakai orthodox feltámadási misén. A Lembergbe vezető úton meglátogatjuk Drohobycz barokk városkáját, Bruno Schulz szülőhelyét, s visszafelé megállunk körülnézni a Kárpátok fölött a Vereckei-hágón. Részvételi díj (út busszal + kétágyas szoba egy ágya, reggelivel + idegenvezetés): 280 euro. Első jelentkezési határidő (csak hogy lássam, leszünk-e rá elegen, kezdhetem-e a gyors ütemben fogyatkozó szállások lefoglalását): március 18, szerda a wang@studiolum.com címen.

A Lembergről írott korábbi bejegyzéseink összefoglalója és tartalomjegyzéke itt olvasható.

Nyikolaj Rerih: Húsvét, 1934

„მე გადმოვცურავ ზღვას” – „Átkelek úszva a tengeren”

„A moszkvai ideológia különleges odaadással harcolt az Egyesült Államok minden értéke és jelképe ellen, ideértve a farmert is, s ezért a szovjet állampolgárok úgy tartották, hogy ahol farmer van, ott boldogság van. Egy olyan országban, ahol nem gyártanak farmert, nem létezik a magántulajdonhoz való jog sem, amely a függetlenség egyik alapja.”

(Dato Turashvili)

Jacopo Miglioranzi felvételei Tbiliszi Gldani és Zahesi negyedében

„Gépeltérítésnek nevezték, de valójában inkább volt kétségbeesett emberek öngyilkossága. A gépeltérítők úgy öltöztek, mint a köznapi emberek, mindegyikük a farmer-nemzedék szokásos öltözékét viselte, csupán Gia Tabidze zakója mögött látszott a nyakkendő, s egy világtérképet tartott a kezében.”: Hét élet, hét fiatal a sok közül Szovjet-Grúziából. De a történet nem hétköznapi, noha egyszerű vágyakról szól: a vágyról egy farmer, a szabadság iránt.

Gega Kobakhidze, Irakli Charkviani, Giorgi Mirzashvili

„A Szovjetunió összeomlása után már nem tartottam időszerűnek publikálni ezt a könyvet. Naivan azt hittem, hogy Grúzia szovjet múltja képes lesz távoi, keserű emlékké válni. De felfedeztem, hogy a múlt képes visszatérni, különösen akkor, ha mi magunk nem vagyunk képesek eltávolodni tőle. Csupán attól a kortól távolodtunk el, de nem annak az országnak a közös tudatától, amelyet a Gonosz Birodalmának hívtak, ahol olyan ritka volt az irgalom, s ahol, a világ első országában, amely képes volt embert küldeni az űrbe, egyetlen farmert is képtelenek voltak előállítani.”

A történet, amelyet a jeles grúz író, David Turashvili „A farmer-generáció” című könyvében (eredeti címe ჯინსების თაობა, jinsebis taoba, megjelent olaszul 2013-ban Volare via dall’Urss (Elrepülni a Szovjetunióból) címmel a Palombi kiadónál, ford. Ketevan Charkviani) szándékosan „mindennapi” regiszterben elbeszél, úgy, hogy a szavak mintegy egy film kockáiként követik egymást, a 80-as évek Szovjet-Grúziájának legbotrányosabb és legtragikusabb esetén alapul. Hét grúz fiatal, akik magukat „a farmer-generációnak” nevezték, megkíséreltek eltéríteni egy repülőgépet, hogy elmeneküljenek a Szovjetunióból, ami a korban igen súlyos bűncselekménynek számított.

„Tizenöt évvel ezelőtt, 1983. november 18-án egy fiatal nő állt bombával a kezében a Tbiliszi repülőterén földet ért repülő nyitott ajtajában, a meghiúsult gépeltérítési kísérlet után. Az elkerülhetetlen véget váró, elkeseredett arcán esőcseppek peregtek le. A küszöbön állt, kezében a bombával, azt remélve, hogy a szovjet hatóságoknak sikerül mielőbb bevégezniük, amit elterveztek. A döntés halogatása közben a vérfürdő a repülőgép belsejében olyan hosszan tartott, hogy már mindenki csak azt az egyet kívánta, a kint várakozók és a bent levők is: legyen végre vége. A lövedékektől átlyuggatott repülőgépen egyaránt voltak halottak az utasok és a személyzet tagjai közül, sokuk holtteste a folyosón hevert. Sok volt a sebesült is, s a halálos csöndben csak nyögéseiket lehetett hallani, miközben egyikük suttogva azért könyörgött Tinához, hogy ne robbantsa fel a bombát.”

Tina Fethviashvili és Gega Kobakihdze

A fiatalok többségét a szovjet kormány halálra ítélte naiv menekülési kísérletükért, attól való félelmükben, hogy az eset precedensként szolgálhat sok más grúz fiatal számára is.

A politikai erjedés évei ezek a kis szovjetköztársaságban. A bolsevikek 1921-es megérkezésétől fogva, akik véget vetettek a rövid életű mensevik kormánynak (1918-1921), egyre kevesebb próbálkozás történt az új politikai kurzussal szembeni lázadásra. A fegyveres felkelések tétova kísérleteit, amelyeket mindannyiszor véres megtorlás követett, a békésebb időszakok váltották fel, amikor ki-ki igyekezett megőrizni magának a mindennapokban a szabadság kis tereit és pillanatait. „Néhány év múlva, amikor a fegyveres felkelés végképp lehetetlenné vált, a grúzok megkíséreltek békés módon harcolni demokratikus jogaikért. Nyilvánvaló, hogy ilyen módon gyakran nem sikerült elérni céljaikat, de a Tbiliszi főterén a grúz mint hivatalos nyelv védelmében szervezett hatalmas tömegtüntetés eredménye, nem sokkal a gépeltérítés előtt, határozottan pozitív volt,” írja Turashvili.

A szerző a szovjetköztársaság évei alatt maga is az egyik vezetője lett a diákmozgalomnak, amely gyakran szervezett tüntetéseket a kelet-grúziai David Gareja kolostora mellett, amelynek területét a szovjet hadsereg gyakorlótérnek használta.

Dato Turashvili

Vagy 1978. április 14-én, amikor „olyan tengernyi nép sereglett Tbiliszi főútjára, hogy Moszkva ellen tiltakozzék, hogy végül is rábírták a Kremlt a grúzok számára kedvezőtlen döntés visszavonására.”

A gépeltérítés kapcsán a közvélemény élesen kétfelé vált. Sokan terroristáknak tartották a gépeltérítőket, míg mások azt hangoztatták, hogy a szovjet rezsim alatt annyira rettenetes az élet, ami elfogadhatóvá teszi, ha valaki gépeltérítés útján akar elmenekülni onnan.

A bíróság előtt

„Tbiliszi és egész Grúzia közvéleménye nagyon megosztott volt. Az embereket megrázta, ami történt, de senki sem tudott semmi biztosat, hiányoztak a részletek. A rezsim az újságokon és televízión keresztül a számukra legkedvezőbb változatot terjesztette a közvélemény befolyásolására. Az állam, amely totális ellenőrzése alatt tartotta a tömegkommunikáció eszközeit, már a vizsgálat megkezdése előtt jónak látta szörnyetegeknek és bűnözőknek feltüntetni a gépeltérítőket. Azért is volt sürgősen szükség ennek a képnek a kialakítására, mert Grúziában ez időben már léteztek a Szovjetunióval szembeni gondolkodás irányzatai, s a társadalom egy része védelmébe vette és igazolni kezdte a gépeltérítőket.”

A könyv megjelenése előtt a történetet már színpadra vitték, akkor, amikor ismét Eduard Shevardnadze lett az új politikai útra tért Grúzia vezetője. Az állami színház visszautasította a darab bemutatását, ám a magánszínházak örömmel adtak neki helyet. Az előadás óriásplakátját Shevardnadze elnök háza előtt állították fel, emlékezetébe idézve az elnöknek „a farmer-nemzedéket”. Az 1983-ban történt tragédia idején ugyanis Eduard Shevardnadze volt Szovjet-Grúzia első titkára.

Edouard Shevardnadze

„Vazha úr felfogta, miről, pontosabban kiről akar vele beszélni Shevardnadze, s szándékosan farmerben ment a központi bizottság épületébe, ahol fiai sorsáról döntöttek. Vazha úrnak nem volt farmerje, fiai szobájában keresett egyet. Nem volt könnyű megtalálni, mert fiai szobáját annyiszor átkutatták már, s úgy felforgatták, hogy nem is rakta többé rendbe, nem is lett volna értelme, mert a következő házkutatáskor ismét csak fenekestül felforgatták volna. Vazha úr ezért hosszan keresett, míg megtalálta a farmert, amely még fiai szagát viselte, magára öltötte a tükör előtt, s elment a központi bizottság épületébe. A központi bizottság épületének bejáratánál, ahol megadták neki a belépési engedélyt, a legalacsonyabb rangú alkalmazottaktól a legmagasabb rangúakig egyaránt megütközve néztek az emberre, akinek találkozója volt Shevardnadzével, mert első ízben történt, hogy valaki, akit behívattak a központi bizottságra, farmert viseljen. Shevardnadze az íróasztal fölé hajolt, először meg sem hallotta a férfi köszöntését, aztán először Vazha úr nadrágját vette észre, s mikor intett neki, hogy üljön le, jól szemügyre vette a vendég farmerjét. Haragosan nézte, s talán arra gondolt, az apa így akar tiltakozni a fiait sújtó ítélet ellen.”


A Szovjetunióból való menekülés vágya néhány évvel később újra az utcára szólítja a fiatalokat. 1989. április 9. a grúzok számára „a tbiliszi mészárlás” napja, amelyet ma ეროვნული ერთიანობის დღე erovnuli erianobis dghe, a Nemzeti Egység Napjaként ünnepelnek, s amely húsz halottat és sok száz sebesültet hagyott maga után az utcaköveken. És ez a vágy nyilvánul meg az egyik legnagyobb kortárs grúz „bárd”, a fiatalon elhunyt Irakli Charkviani szavaiban is, aki a történtek idején a vádlottak barátja volt:

– De miért, nem akart repülni?
– Mindig repülni akartam, most is akarok, és nem is kétlem, hogy fogok, de nem repülőgéppel.
Az orosz kihallgatótiszt néhány percig csöndben gondolkodott Irakli válaszán, de nem értette, mire utalt ez a fiatal grúz fiú. Végül csak azért tett fel újabb kérdést Iraklinak, hogy megtörje a zavarbaejtő csendet:
– És ha nem sikerül repülnie?
– Akkor átkelek úszva a tengeren.
– Micsodán?
– A tengeren.
– De hogyan?
– A dal erejével.
– Tréfál velem?
– Nem tréfálok.
– Jegyzőkönyvbe vehetjük ezt így, ahogy mondta?
– Igen, uram.
– Hogyan írjuk le?
– Szó szerint.
– Pontosan hogyan?
– Átkelek úszva a tengeren…

Irakli Charkviani (1961-2006): Паспорт / Союз. Majakovszkij „Dal a szovjet útlevélről” c. versének előadása. Szövege oroszul és angolul itt, magyarul itt

Irakli Charkviani (მეფე Mefe – „The King”): მე გადმოვცურავ ზღვას – Átkelek úszva a tengeren

Marsrutka

Elindulunk Szvanetiből, marsrutkával utazunk Mestiából Tbiliszibe egyetlen hosszú napon át. Az út nagy kanyart tesz nyugat felé, át Zugdidin, majd délre Kutaiszinak, mielőtt végre rátérne a kelet felé a fővárosba vezető főútvonalra.

Korán kelünk, a hajnali derengésben óvatosan tapogatjuk ki a jeges lépcsőket a domboldalra épült szállásunkról a mestiai főutcára, ahol a kisbusz várakozik ránk. Az első utasok között vagyunk, de a busz hátuljában már ott ül és jólesően cigarettázik egy férfi. Egy-két órán át még a reggeli félhomályban utazunk a hegyek árnyékában, a reflektor csak olykor-olykor világítja meg az út szélén álló figurák körvonalait. Ha intenek, felvesszük őket, vagy csak a sofőr vesz át tőlük nagy csomagokat, amelyeket a busz csomagtartójában helyez el. Tbiliszi piacait nyilvánvalóan ezek a kisbuszok látják el házi termékekkel az egész országból.


Reggel felé megállunk egy kereszteződésnél, ahol két férfi várakozik az útmenti sárban néhány terjedelmes csomag és bőrönd társaságában. Intenek a sofőrnek, bemondják céljukat, Tbiliszi, felpakolják a csomagokat, s aztán áttörnek a szűk helyen a busz hátuljában üresen maradt ülésig. Egyikük, egy magas fiatalember jellegzetes szvan nemezsapkát visel, amely félbevágott dinnyére hasonlít, tetején fekete kereszttel. Orrán vaskos szemüveg, kezében panduri, hagyományos grúz lant vagy gitár.

Az út szeszélyesen kanyarog, mint kígyó a februári sárban, párhuzamosan a tajtékzó hegyi folyóval. Szerpentinjei és kanyarjai ide-oda lendítik a marsrutka utasait, akik fordított ingaként hol jobbra, hol balra dőlnek. Barna és zöld völgyek fölött haladunk át, amelyek már készülnek a néhány hét múlva beköszöntő ragyogó tavaszra, melynek ígérete még sár, nyirkos sziklák és kopár fák mögött rejtőzik. A sofőr gyakran kényszerül szlalomozni a kövek és olykor sziklatömbök között, amelyek véletlenszerűen hullanak le az útra a magas sziklafalakról. Olykor-olykor nekünk, utasoknak is ki kell szállnunk, hogy segítsünk megtisztítani az úttestet a kövektől, és tovább folytathassuk utunkat.


Néhány mérföldet tovább haladunk az úton, s minden kanyarnál mintha függöny lebbenne fel egy-egy újabb hegyi szín elől, mindegyik ragyogóbb az előzőnél. A kora reggeli fény váratlan részletekre hull: fehér hósapkára egy kék csúcs tetején, sötét felhő előterében ragyogó hegygerincre, a hegyoldalon szikrázóan lezúduló patakra, amely beteríti fényével a meder sötét szikláit. Fekete és fehér juhok és kecskék nyájai szűkülnek-tágulnak a füves völgyekben, ahogy egyre közelebb járunk a síksághoz. Vörös tehenek kóborolnak a mezőkön és a falvakban, s nem ritkán előttünk is az úton.

A busz hátuljában a fiatal szvan, aki eddig céltalanul pengette panduriját, most hirtelen énekelni kezd.


Shenma survilma damlia

შენმა სურვილმა დამლია შენზე ფიქრმა და სევდამან. შორს წასვლამ, ხშირად გაყრამან გულის თვალებით ხედვამან šenma survilma damlia šenze p'ikrma da sevdaman šors č'asvlam xširad gaqraman gulis tvalebit xedvaman .		A szomj utánad kiszárított, rád gondolok, érted fáj a szívem, messze járok, de csak téged látlak szívem szemével.
ცაზედ მოდიან წერონი, მწკრივადა, ჯარის-ჯარადა ვერა ხედავთა ტივლებო, ცრემლი ჩამამდის ღვარადა cazed modian č'eroni mč'k'rivada, jaris-jarada vera xedavta t'ivlebo cremli čamamdis ǧarada .		A gólyák a vízhez repülnek az adzsáriai síkságra. Eltűnnek előlem a hegyek, szemem megtelik könnyel.
შენ ჩემს გულს ვეღარ მაიგებ, ჩემი სათქმელიც ის არის, გადამაგდე და დამკარგე როგორც ჩერქეზმა ისარი. šen čems guls veǧar maigeb čemi satkmelis is aris gadamagde da damk'arge rogorc čerkezma isari		Többé szívem meg nem babonázod, annyit mondok csupán neked: eldobtál engem, és elveszítettél, ahogy a cserkesz nyíl messze száll.

A dal a nagy népdalénekes, Lela Tataraidze változatában:


Lela Tataraidze: Shenma survilma damlia, innen

Tbilisziben a tenger

A tatár mecset az egyetlen mecset Tbilisziben, sőt jószerével egész Grúziában. Noha a „tatár” a Kaukázusban elsősorban a mai azerieket jelentette, a tatár mecsetet mégsem ők, hanem a Volga-vidéki „valódi” tatár kereskedők alapították az 1860-as években a soknemzetiségű grúziai kereskedőváros központjában, a bazártól felfelé induló kis utcán, a török fürdők szomszédságában. Ennek megfelelően szunnita mecset volt, míg a főleg síita azeriek a bazár melletti nagyobbik mecsetet látogatták. Ezt legendás építőjéről Nagy Abbasz sah mecsetének nevezték, noha valójában jó száz évvel később épülhetett, valamikor a 18. században. A zseniális, ravasz és kegyetlen uralkodó emlékművét méltó utódja, Sztálin utasítására pusztították el utóbbi ifjúságának egész városával, a régi Tbiliszivel együtt. A bazár helyén ma széles szovjet körforgalom van, Abbasz sah mecsetének helyén utazási iroda, a tatár mecsetet pedig a grúz főváros kevés szunnita és síita lakója egyedülálló módon közösen használja.

Dmitrij Jermakov, a Kaukázus krónikása felvételei, a róla írott bejegyzésünkből. Fent: Az 1930-as években lerombolt Majdan az Abbasz Sah-mecsettel a Kara hídja mellett. Lent: Utca a Majdanról fel a tatár mecsethez, 1881. Alatta: A tatár mecset és egykori környéke a régi Tbiliszi örmény naiv festője, Vagarshak Elibekyan ábrázolásában.

Felkapaszkodunk a szűk utcán, amely a mecsethez, és túl azon a Narikala citadellához és a füvészkerthez vezet.


A mecset ma a Tbilisziben élő azeriek tulajdonában van. Az utca másik oldalán a népszerű tbiliszi azeri színész, İbrahim Hüseyn oğlu Hüseynzadə, művésznevén İbrahim İsfahanlı (1897-1967) emléktáblája áll. Az azeri negyedet már jórészt restaurálták. Talán a kelleténél egy kicsit jobban is. De a mecset előtti kiugró erkély konzolainak lófejű végződései még ma is olyanok, mint a száz évvel ezelőtti képeken.

A mecsetbe hátulról, az azeri negyed sikátoraiból nyílik a hétköznapi bejárat. A sikátorba befordulva két bájos kislány állja utunkat lakásuk ajtaja előtt, a nagyobbik kezében soknyelvű felirat.


„Képeket vegyenek!” Az eladó képek kiállítása a lakás két ablakára van kifüggesztve, a lépcsőn további műtárgyak készülnek. Ugyanott kézzel festett kagylók alkalmi áron eladók.

„Arşın mal alan!” – „Selymet vegyenek!” A címadó ária Uzeyir Hajibeyov nagy sikerű 1913-as vígoperettje, az első azerbajdzsáni opera 1965-ös filmfelvételéből (a teljes film itt látható). A felvétel helyszíne a régi Tbiliszire emlékeztet.

A nagyobbik kislány nyelve fürgén pereg grúzul, törökül, oroszul és angolul, bár utóbbiban még belegabalyodik a számokba. Kishúga még csak most tanulja az üzletasszonyságot, de már gyakorlottan pózol, amikor megkérdezem, lefényképezhetem-e őket a megvásárolt kagylókkal. „Jöjjenek jövő hétvégén is, minden szombat-vasárnap itt árulunk a ház előtt.” „Jövő héten már nem leszünk itt”, mondom, „de májusban visszajövünk nagy társasággal.” „Jöjjenek, addig lemegyünk szüleimmel a tengerre, hozunk új kagylókat, sokat.”

Grúziai zsidók. Egy diaszpóra története

Zsidó férfi a dél-grúziai Akhaltsikhéből. Dmitrij Jermakov felvétele

Új társszerzőnk, Jacopo Miglioranzi a velencei egyetemen tanult kaukázusi nyelveket és kulturális antropológiát. A dél-grúziai Samtskhe tartományban, Akhaltsikhe városban folytat vallásantropológiai kutatást a helyi örmények és grúzok között. Kutatásairól, reméljük, a Wang folyó olvasóit is rendszeresen tudósítja majd.

A ʻgrúziai zsidók’ (ქართველი ებრაელები, kartveli ebraelebi) a kaukázusi régió egyik legrégebbi közösségét alkotják. Egyesek szerint 2600 évvel ezelőtt érkeztek ide, s ilyenformán egyszersmind ők az egyik legrégebbi fennmaradt diaszpóra-közösség is. Erről tanúskodik számos középkori grúz krónika is, mint például a ʻKartli megtérése’ (მოქცევაი ქართლისაი, moqtsevai kartlisai), a grúziai zsidó közösség történetének egyedülálló helyi forrása. A grúz zsidók régtől fogva sajátos csoportot alkotnak, amely elkülönül nemcsak a helyi őslakos népességtől, hanem más zsidó közösségektől, így az askenázi zsidóktól is.

A grúz zsidók földműveléssel, állattenyésztéssel, kézművességgel és kereskedelemmel foglalkoztak. A diaszpóra-lét körülményeiből fakadóan sokan tartottak juhot és marhát, műveltek szőlőt vagy földet, de ez soha nem számított fő foglalkozásuknak. A gazdálkodásnak ez a fajtája mindig bizonyos mértékig statikus maradt a kereskedelem dinamizmusával szemben, s fő gazdasági tevékenységük a kiskereskedelem volt. A legtöbb kereskedő vándor édességárus volt, akik egész héten a környék falvait járták lovon vagy gyalog, hátukra vagy lovukra kötött zsákkal. Némelyikük munkája miatt hónapokra vagy akár az egész évre is távol volt lakóhelyétől, s csupán a vallási ünnepek nyújtottak alkalmat a családi tűzhelyhez való visszatérésre.

Akhaltsikhei zsidó nő. D. A. Nyikityin felvétele, 1881

Tefler angol utazó szerint Samtskhe tartomány északi részében a kereskedelem szinte teljes egészében Lailashi falu zsidóinak kezében volt. A falvak lakói sót, cserépedényeket, fémeket és háztartási eszközöket vásároltak a zsidó kereskedőktől, s háziállatokkal és bőrökkel fizettek érte. A nyereség igen alacsony volt, a kockázat pedig igen magas, az utak veszélyesek, s a vándor árusok gyakran estek rablók áldozatául.

A vándor kereskedők jómódú nagykereskedőktől vásárolták az árut, akiknek boltjaik vagy pultjaik voltak a piacon. A gazdag kereskedők – akik szép számmal éltek Akhaltsikhe városában – az oszmán birodalomból importálták áruikat. A 19. században, az Európa és Oroszország közötti kereskedelem fellendülésének idején – köszönhetően a vasútépítésnek és a fekete-tengeri kereskedővárosok ezt követő fejlődésének – egyre több zsidó kereskedő vándorolt el innen, főleg az olyan környező nagyobb városokba, mint Kutaiszi, Tbiliszi (akkor még Tiflisz), Batumi és Poti. Ez a helyi gazdaság olyanfajta átalakulásával járt, amely nem ritka a diaszpóra-közösségek esetében: a „mozgásra” alapozott társadalom egy „kevésbé dinamikus”, kézművességre alapozott társadalommá vált. Nem mintha a kézművesség azelőtt hiányzott volna a közösség munkamegosztásából, de mindaddig nyilvánvalóan másodrendű szerepet játszott.

Ahogy azt az akhaltsikhei Rabati erőd múzeumában őrzött rajzok tanúsítják, a 19. század végéig a zsidó kézművesek főként szövéssel és kelmefestéssel foglalkoztak, majd a 20. századtól kezdve egyre többen váltak kalapossá, cipésszé, üvegessé, hordárrá, kocsissá, szappankészítővé, sőt cipőpucolóvá vagy fotográfussá.

Akhaltsike városa a 19. század második felében. A vár alatt, a kép bal szegélyén már kívül fekszik a zsidó negyed

Különösen a török határtól csupán néhány kilométerre fekvő Akhaltsikhe városa érezte meg nagyon a gazdasági változást, minthogy zsidó közössége mindig is az egykori oszmán birodalommal való kereskedelemből élt. Ez a közösség a század elejétől kezdve gyors demográfiai csökkenést élt át, mindenekelőtt azért, mert a tehetősebb zsidó családok a nagyobb városokba és kereskedelmi központokba költöztek át.

A kommunizmus beköszöntével a 20-as évektől kezdődően a kereskedelem további, drasztikus és feltartóztathatatlan sorvadásnak indult, miközben a mezőgazdaság és ipar fejlődése fellendült. Az iparosítás és szekularizáció új politikája, valamint az OZET  (Общество землеустройства еврейских трудящихся, A zsidó mezőgazdasági dolgozók társasága) létrehozása 1927-28-ban, és a zsidó vezetés alatt álló kolhozok 1938-ig tartó kísérlete súlyosan érintették a hagyományos családszerkezetetet. A kicsi, de homogén zsidó közösségek, amelyeknek mindaddig sikerült megőrizniük nyelvüket, a 30-as évekkel kezdődően elszigetelődtek, és felaprózódtak a különféle téeszek között, s így hagyományos közösségi életük egyre inkább sorvadásnak indult.

A kommunizmus valláspolitikájának köszönhetően mára nagyon kevés zsinagóga maradt Grúziában. A legrégebbi akhaltsikhei zsinagógát, amely még ma is működhetne, 1741-ben alapították. A régi zsinagóga azonban már régen nem működik, csupán kőépülete áll két iszapfolyó között, amilyenek az utcák Rabatiban, a város legrégebbi negyedében. A szovjet időkben zárták be és alakították sportpalotává. Az 1902-ben épült, ma is működő új zsinagóga csupán húsz méterrel feljebb áll, jóval szerényebb épületben. Egyetlen ismertetőjele egy kis Dávid-csillag a hagyományos alumíniumtető árnyékában.

Az első akhaltsikhei zsinagóga az új zsinagóga felől nézve, háttérben a várral

Az első akhaltsikhei zsidó közösségek nagyjából ötszáz évvel ezelőtt települtek meg a városban. Manapság csupán egy tucat zsidó él itt, elsősorban a „visszatérés Izraelbe” mozgalmának köszönhetően. Az 1970-es években még közel 100 ezer zsidó élt Grúziában, akik az utóbbi években nagy ütemben vándoroltak ki, elsősorban Izraelbe, az USÁ-ba, Oroszországba és Belgiumba, úgyhogy 2004-ben már csak 13 ezren éltek közülük szülőföldjükön. A kivándorlás a liturgiában is nyomot hagyott: „az akhaltsikhei zsidók kénytelenek szűkített formában imádkozni, minthogy nincs ki a minyanhoz szükséges létszám”. Az egykori nagy számú zsidó közösségről tanúskodik azonban a régi temető, amely a zsidó negyedet övező egyik domb tetején terül el, s a 17. századra megy vissza. Néhány sírkövén a Seigniors, azaz „urak” felirat olvasható zsidó-spanyol ladino tájszólásban. Úgy tűnik, hogy az akhaltsikhei zsidók más grúziai zsidóktól is elkülönülnek ibériai-félszigeti eredetüknek köszönhetően. Egy másik, kisebb zsidó temető is található Atskuri falucskában, a Mtkvari/Kura folyó partján, épp szemben egy másik kicsi épülettel, egy török fürdővel.

Akhaltsike, a vár (fent) és jobbra tőle a kopár hegyoldalon a fallal körülvett hatalmas zsidó temető (lent) a Megváltó örmény templomból nézve

Akhaltsikhében, az egymás mellett élő katolikusok, örmények, orthodox keresztények és muzulmánok sokvallású közegében mindennapos volt a közösségek alkalmazkodása egymáshoz. Az akhaltsikhei zsidó közösség sajátosságát éppen dinamikus és nyitott struktúrája jelentette, akárcsak örmény szomszédaikét, az a „sokértékű identitás”, amely képes volt magába olvasztani minden külső befolyást, ellentétben más zsidó diaszpóra-közösségekkel.

Az évszázadok folyamán e közösség hagyományai és szokásai sok grúz szokást is magukba olvasztottak, a legnyilvánvalóbban a grúz ünnepek és egyház szokásait. A grúz kultúra hatása egyértelmű és számos területen tapasztalható, noha éppilyen nyilvánvaló a grúz zsidók szokásrendjének hasonlósága a kurdisztáni, perzsiai és törökországi zsidó közösségekéhez, ami jól mutatja, hogy Grúzia geopolitikai elszigeteltsége ellenére a zsidók mindig szoros kapcsolatokat ápoltak a közelben élő hittestvéreikkel.

A határok kérdése, amely mára kulcsfontosságúvá vált a kaukázusi országok között (gondoljunk az évtizedes konfliktusra Örményország és Azerbajdzsán között, vagy Samtskhe-Javakheti hovatartozának kérdésére) még nem volt ilyen húsbavágó száz évvel ezelőtt. Épp ellenkezőleg, a régió diaszpóra-közösségei (elsősorban a zsidók és az örmények) a szabad mozgásnak és alkalmazkodásnak köszönhetően virágoztak fel és alakíthatták ki a maguk terét. Mint már említettük, a diaszpóra-zsidóság számos közösségénél megszokott gettóléttel szemben a grúz zsidók, különösen Akhaltsikhében, képesek voltak jobban és aktívan beilleszkedni a társadalmi és városi kontextusba. Ez többek között a város és a falvak közötti sokféle kapcsolatból is fakadt, amely nemcsak kereskedelmi szempontból volt fontos, hanem azért is, mert lehetővé tette a zsidó – és más – közösségek számára határaik és terük kitágítását.

Út a zsidó negyedből a Megváltó örmény templomhoz

Rózsaszínű levelek 16

Kelt [1915.] márc. 1.
A feladó neve: Timó Károly honvéd
A feladó czime: BETEG KATONÁK HOSPICIUMA, Budapest, IV, Molnár-u. 25.

Czím: Szépreményű Zajác Antonia úrhölgynek
III. Kis-Korona utca 52.
Budapest

Előző levelek (térképen szürkével): • Budapest, 1915. február 10. • Kecskemét, 1915. január 30. • Duklai-hágó, 1915. január 11. • Felsőhunkóc, 1915. január 4. • Sztropkó, 1914. december 31. • Budapest, 1914. december 23. • Budapest, 1914. december 21. • Budapest, 1914. december 11. • Budapest, 1914. december 2. • Budapest, 1914. november 28. • Budapest, 1914. november 27. • Budapest, 1914. november 18. • Budapest, 1914. október 27. • Debrecen, 1914. szeptember 25. • Szerencs, 1914. augusztus 28.

Kedves fiam
A ridikül nem tetszik annak az illetőnek hanem papucs kell. Kell neki olyan amilyent te mondtál, azt fogunk csinálni de hogy joban megértsük egymást jöjj be hogy bővebben megmagyarázzam. És én nem tudom hol és milyen selymet vegyek hozzá. Te azt jobban érted. Én itthon leszek bármikor is jösz. Hogy vagy máskülönben, remélem jó.
Más ujság nincs egyelőre.

Ölel csókol szerető
Károlyod.

[A lapból a vitathatatlan lábadozás és gyógyulás jelei tűnnek ki. Apróbb szívességek és kölcsönös boltolások aprócska nyomai. A hőn óhajtott otthoni lábadozás ideje még nem jött el, de a selyemvásárlást, ha értene hozzá Károly, akár maga elintézhetné a Belvárosban.

A sebesülést okozó golyó valóban csodálatra méltóan szerencsés módon hatolt át a testen, és ennek valóban az volt a magyarázata, hogy amint a 651-essel jelölt meredek domb oldalán kúsztak felfelé a magaslatra, a lövedék teljesen ferdén, a váll fölső részén hatolt be, de a lapocka alatt távozott a lövedék. Az ilyen lövéseket ezer koronás lövésnek nevezték maguk között a bakák, hiszen maradandó sérülés nélkül úszták meg, ugyanakkor ezer koronában sem fejezhető ki az a néhány hónap, amit lábadozással, odahaza eltölthettek. Ez akár a túlélést jelenthette.

*

Nem hagyja nyugodni a levelek olvasóját a BETEG KATONÁK HOSPICIUMA. Két lépésre a Corvinus Egyetemtől, a Nagycsarnoktól, az állandóan nyüzsgő Váci utcától; békés század elejei sarokház, egy Sörház utca felőli, kissé félreeső bejárattal. Az első emeletig felfutó tágas ablakok, egy bezárt díszes kapu azonban érezteti, ez az elhagyott térség lehetett  az a valamiféle ideiglenes katonai kórház, bár a K. u. K hadsereg egészségügyi szervezetét taglaló PhD disszertációban (KISS G. 2003) a felsorolt mintegy húsz budapesti ideiglenes kórház között ilyen néven nincs nyoma. Dolgozunk a témán.]

A sarokház, Bloch Alfréd munkája • A Sörház utcai díszes főbejárat

A bejegyzés folytatása: Rózsaszínű levelek 16b – 2015.június 5.