A térképész utazó

A Szíriusz tudósai már régóta tanulmányozzák a Földet. Olykor, egy-két évszázadonként, amikor megvan rá az anyagi lehetőségük, a szíriuszi akadémia kiküld egy-egy kutatót, hogy bejárja ezt a különös világot, és új ismeretekkel térjen haza. Ez alkalommal azonban hibát követtek el. Az utazót Budapest egyik utcáján tették le anélkül, hogy előtte megtanították volna magyarul.

Az utazó több napon át bolyongott a városban, éjszakára a házak udvarán és a lépcsőházakban húzta meg magát, elemezte a beszédfoszlányokat és próbálta megfejteni a feliratokat és plakátokat, ám a nyelv titka nem tárult fel előtte. Az utazó nem vesztette el a türelmét, s a város életének számos vonása amúgy is ismerős volt számára, még ha az egész együtt rejtélyes is maradt. Minden emlékeztette a korábban tanultakra, felidézte benne harmadéves építészettörténeti tankönyvét, mintha a város lakói és épületei a már olvasott könyvekből sorjáztak volna elő, felismerte a villamost és megtalálta a metrót, de mindez valami furcsa zűrzavarban gomolygott: nem talált kulcsot a városhoz.

Az egyik reggel aztán benyitott egy kis patika ajtaján valahol Buda egy régi házában. A végeláthatatlan beszélgetésben elmerült két idős hölgy kis örömkiáltásokkal fordult feléje, az egyik egy jegyet nyújtott át neki (az utazó nem volt híján a pénznek, a Szíriusz tudósai mindenre gondoltak), míg a másik egy kötegnyi tájékoztatót csúsztatott a kezébe számos nyelven, tele nevekkel és évszámokkal. Meg sem próbálta elolvasni.

Az első szobával gyorsan végzett, a másodikat már hosszabban tanulmányozta. Felismerte a múmia fejét, rácsodálkozott a különös tengeri teremtményre, belenézett minden tégelybe.


Majd elérkezett az alkímista szobájába.


Azonnal sikerült azonosítania a denevért. Majd háromszáz évvel korábban egy másik szíriuszi látogató már hozott magával egy ilyen különös állatot Franciaországból, amelyet annyira franciának talált, mert hogy nem volt igazán sem ez, sem az. A denevér csodálatos módon alkalmazkodott a Szíriusz körülményeihez, és számos tudós tanulmánynak szolgált tárgyául.



Az utazó végre felfogta, hol van.

Le Cuer d’Amour espris, René d’Anjou, 1480 – 1485 k., Bibliothèque Nationale

Ennek a kis hermetikus bazárnak a nyelve végre ismerős volt számára. A Szíriusz csúcsos süvegű akadémikusai, noha sűrű gúnyolódások közepette, részletesen bevezették az embereknek ezekbe a különös hiedelmeibe, például hogy miként igyekeztek az alkímisták az elemek különféle kombinációi révén megfejteni az élet titkát, és elérni a halhatatlanságot. A szíriuszi utazónak a maga sok ezer éve súlya alatt szintén nevethetnékje támadt, ha erre az igyekezetre gondolt.

Mattheus Platerus, 1470 k.

Ettől kezdve azonban nem bánta, hogy nem ért magyarul. Az alkímia és asztronómia itt feltáruló útmutatása bőségesen elegendő volt számára ahhoz, hogy megértse a város jeleit.

Az alkímisták és csillagászok, asztrológusok és anatómusok mindegyike a maga módján kutatta a világ tökéletességét, vonalakat húztak, tereket konstruáltak, ezáltal igyekezvén formába önteni megszerzett tudásukat. Az egek mozgása összekapcsolódott a világot alkotó elemekkel, a tűz, a víz és a levegő kis bolygókként jelentek meg, egyenlő távolságra a Földtől, a hideg párban állt a meleggel, s középen egy vörös karom jelképezte a végső titkot.

Anglia, 1080 k. St John's College, Oxford.

Nürnbergi Krónika, Anton Koburger, 1493

Isten a teremtéskor ezt a bölcsességet plántálta a világba, a szférák körülölelték, az egek sorra követték, a bolygók szemmel tartották egymást. Utazónknak, aki egészen más tudással érkezett a Szíriuszról, tetszett ez az elképzelés, s ha már a városban való bolyongása elvezette őt a denevérhez, ezt útmutatásnak tekintette ahhoz, hogy az alkímista szemével vizsgálja tovább Budapestet.

Nem is kellett soká keresgélnie: a világ ábrázolásai ott voltak minden falon. Még a színek is alig változtak a régi idők óta.


Meglepetéssel állt meg a rendszer nyilvánvaló szimmetriája láttán, mielőtt felfigyelt volna a lyukak és vonalak szabályos hiátusaira a jobb oldalon. Istent középre lokalizálta, a vízszintes nyílásokból álló rombusz mögé, felismerte a Kopernikusz előtti rendszert, azonosította a hold szokásos ábrázolását az alsó sor fényes és sötét körének kettősében, s a napot a középső fekete körben (de miért fekete?) Hosszan tépelődött a 861-es számon.

Örült felfedezésének.

Folytatta útját a városban, s hamarosan számos épületre bukkant, amelyek alátámasztották geometriai intuícióját.


Felismeréseit összevetette a villamos pályájával, és számos különös eltérést olvasott ki belőle.


Lehetséges, hogy a város valójában a görbe vonalakat kedveli az egyenesekkel szemben, amelyek első látásra meghatározni tűnnek terét és gondolkodásmódját? Hogy a merev és archaikus rendszer mögött a város csupa ellenkezés, kitérő, menekülés, körülírás?


Hogy ezek a feltornyosuló és volutákba pöndörödő elemek a vonal uralmával szembeni ellenállás megtestesítői, egyfajta diadalmas eretnekség a görbe nagyobb dicsőségére?


S azonfelül az építészek itt is, ott is emberi testeket helyeztek el a kövek közeiben. Vajon ez volna az eretnekség központi tétele? A térnek egy olyan felfogása, amely a testet emeli zászlajára? A test mint a világ mátrixa? Hiszen a testet csupán egyetlen lépés választja el a csillagoktól annak számára, aki a teremtés minden titkából képes kiolvasni az egeket.

Az emberi test és az állatövi jegyek. Limbourg fivérek, 1485-1486, f.14v., Musée Condé, Chantilly

Testek sokasága, szanaszét hintve a város falain. Nyilvánvalóan valami különös temetkezési kultuszra utaló jelek, amelyek egyetlen hatalmas nekropolisszá teszik Budapestet. A szíriuszi utazó, aki zöld üvegkalickákban élte szinte halhatatlan életét, képes volt értékelni ezt a folytonos emlékeztetőt a halálra, ezeket a lassan málló sok emeletes szarkofágokat a dicsőséges lovagok és robusztus munkások megcsonkított vagy megdicsőült testeivel, a levágott fejekkel, a maszkok sokaságával.


Az utazó Budapest utcáin bolyongva, s az egyik jelet a másik után megfejtve úgy érezte, kezdi érteni a magyart.


Itt egy csodalényt imádnak.


Itt megkettőzik az isteneket engesztelő formulákat.


És mindenütt ezek a felragasztott, aztán letépett cédulák, ezek a kódolt üzenetek, ezek az élénk vörös számokkal borított különös dobozok, ezek a nyomtatott papírok, ezek a számlálók, amelyeknek csövei összekötik a felszíni tereket a Föld középpontjával.


Ez előtt az üzenet előtt sokáig állt. Mire szolgálhatnak ezek a behasított és félig letépett kis papírszelvények? Imádságok? Kódolt imádságok? Budapest istenei matematikusok lennének? Macskák? Matematikus macskák?


Az utazónak végre sikerült megalkotnia Budapest mentális térképét. Mégpedig magyarul. Vonalakból, jelekből, bolygókból, koordinátákból, sugarakból, az élet leheletéből.


S ha képes lett volna becsukni a szemét, és álmodni (ami igen ritka dolog a Szíriuszon), még mielőtt elhagyta volna ezt a helyet, hogy további világokat keressen fel, immár ő is be tudta volna népesíteni a várost a maga képére alkotott teremtményekkel.

„Amazónia” kiállítás, Budapest, Néprajzi Múzeum

Odesszai mesék

Az Operaház, a város büszkesége, építette 1887-ben Fellner és Helmer, a békebeli Európa sztárépítészei, névjegyüket mutatja a homlokzat a kifelé domboruló földszinti résszel és fölötte a két emeletet egybefogó nagy ablakkal, akárcsak a tizennyolc évvel később szintén általuk tervezett pesti Vígszínházon. Mellette a Salieri kávézó, szemben vele, immár teljes egyetértésben, a Mozart étterem, eggyel arrébb a Figaro cukrászda – operavároshoz méltatlan elfogultság, az olasz opera hívei, előre mondom, hiába is keresnének Verdi pizzeriát vagy Nabucco night clubot, ahogy az orosz fanatikusok is Godunov pirogdát vagy Kijevi Nagy Kapu rusztikus sörözőt. A Lanzseronszkaja itteni szakasza a kevés utca közé tartozik, amely e kaotikus parkolású városban már meghallotta a kapitalizmus szavát, és pénzt szed a közadóból fenntartott közterület álló gépjárművel történő ideiglenes lefoglalásáért. „Jonapot”, mondja a parkolóőr, miután benavigált két fekete BMW közé. „Budapest, Kecskemet.” „Turista volt ott?” kérdezem meglepve. „Á, nem.” „Dolgozott?” „Igen”, mondja. Aztán eszébe jut még: „Szekesfehervar”. Nekem meg egy régi szovjet vicc poénja jut eszembe, és világosság gyúl az agyamban. „Katona volt ott?” kérdezem. „Igen”, mondja megkönnyebbülten, hogy nem neki kellett kiböknie. „És milyen volt?” „Ó, nagyon jó”, mondja. „1975-ben volt. Davnym-davno, réges-régen. Istenem, de fiatalok voltunk.” „Balaton!” jut még eszébe. „Mit csináltak a Balatonnál? Üdültek?” kérdezem naivan. „Ah, kapali, ástunk mint a vakond”, mondja. Eszembe jutnak a bakonyi szovjet-magyar téli harckocsigyakorlatok, soha annyit nem fáztam életemben. „Ástam én is magukkal tíz évvel később”, mondom. „Ó, hogyne!” mondja „Csencseltünk, adtunk-vettünk, kinek mije volt, jól kijöttünk egymással.” Ahogy a húsz hrivnya parkolódíjat előguberálom, tizennégy után nagyvonalúan legyint, hat hrivnyára taksálja az egykori barátságot.

Egy óra múlva visszatérve ott találom szorosan a kocsi mellett. Az arca felderül, mikor meglát. „Esztergom”, böki ki, mint egy rég keresett kincset. „A székesegyház a folyó partján. A határon.” „Volt is bent?” „Egyszer, november hetedikei városnézésen.” „Nem tudom,” mondja még, miközben kiállok. „Ennyit tudok magyarul.” „A legfontosabb, amit egy közkatonának tudnia kell”, bátorítom. „Nem is volt szükség többre”, mondja.


A Gyeribaszovszkaja mögött parkoló autók egysávosra szűkítik le a valaha kétsávos utcát, az autónyi résen a szembejövők a két kicsi kecske elvén adnak utat egymásnak. Hatalmas fekete maffiózó BMW nyomul velem szemben a résen át. Eszembe jut Ilja Varlamov ökölszabálya az odesszai KRESZről: a drágább kocsinak van elsőbbsége. De nem ezért kezdek el tolatni, hanem mert Pesten is ezt tenném. Intek a BMW-nek, lassan elindul. Mikor mellém ér, leereszkedik az ablak, kihajol a kopasz fej. Már várom, hogy új fordulattal fogja gyarapítani orosz szitoktáramat. „Keszenem szépen”, mondja mosolyogva. Visszamosolyogni sincs időm, sietős a BMW-k dolga.


Egész délelőtt a Moldavankát járva, Babel nyomait keresve. A Moldavanka már régen nem az a tolvajvilág, ami volt; Misa Japoncsik háza ugyan áll még, udvarán Benya Krik galambdúcával, de a kerület tisztes munkásnegyeddé lett a szocializmus évtizedei alatt, bezárt gyárakkal, kiugró munkanélküliséggel. Beszédes tény, hogy az egész negyedben egyetlen kávézó sincs, csak a főtéren, amelyet az orthodox Szent Mihály templom karitásza tart fönt gyermekjátszótérrel és istentisztelet alatti gyermekmegőrzővel egybekötve. „De hát miért jött ki ide a külvárosba?” kérdezi a kávésnéni. „Itt még turista soha nem járt.” „Olvastam Iszaak Babel elbeszéléseit, és kíváncsi voltam a vidékre, amelyről írt.” „Babel nagy író volt”, bólogat elmélyülten. „De tudja mit? Menjen be egy kicsit a templomunkba is. Ott békességet talál az ember.”

Kínai tégla

Biztos van akinek ismerős ez az addikció. A romok fényképezése felpiszkálja bennem a kincsvadászt. Vissza kell menni, vissza kell menni! Úgy érzem, hogy valamit még otthagytam. Aha, például azok a szép kis fém galambok, amik az ablak alatti virágtartókat díszítették! Azt milyen jó volna megmenteni. Ha otthagyjuk, úgyis szemétbe kerül, nem fogja azt onnan senki leválogatni. Súlya alig van, nem éri meg, a külső homlokzatról macerás is leszedni. Igaz, ez nekem se lenne egyszerű.

A telekre simán be lehet kanyarodni, se kapu, se kutyák, csak a munkagépek által összegyűrt sár.
Csinálok pár képet, kibelezett babaház, zöld virágos pvc, egy asztalka tartja kétségbesetten a rázúdult téglákat, fény esik a második emeleti fürdőszoba otthagyott tükrére, kiborult marokkó, por, por. A körfolyosót néhány szép öntöttvas oszlop tartja épp szemben, kár értük, megy majd ez is a levesbe, milyen jó volna házat építeni.


Éles fütty, na, ez nekem szól. És még jó, hogy nem a kutyáknak.
Hogy mennék innen gyorsan, mert ez magánterület, jön három férfi.
Akinek derékszíja is van, az a biztonsági őr, akinek inge sincs, az a Lacika. Aztán végül elbeszélgetünk, még a galambok is szóba kerülnek, konkrétan nem tudnak ugyan segíteni, viszont jöjjek vissza munkaidőben, és beszéljem meg az építtető képviselőjével, ha fontos. Sokan próbálnak még mindenfélét kiguberálni innen, hátha nekem is sikerül. Közben már nem is érzem annyira fontosnak, jó lesz ez a pár kép, a fémgalambokat hova is vigyem. Nem sok minden vész itt kárba, aminek lehet, lesz gazdája még, nekem akkor legjobbak innen a képek, a vasat nem én fogom kigyűjteni.

Közben a kis vékony ember mondja, hogy az utca másik oldalán ő őrzi a bontást, ha szeretnék fényképezni, beenged szívesen. Közben hozza két műanyag kannában a vizet, mert a saját helyén már folyóvíz nincs. Valamibe meg kell mosakodni.

Félrehúzza a deszkakerítést, bemegyünk. A bicikli alig áll meg magában az arasznyi mély laza porban, hát már nagyrészt el van ez pucolva, a telekhatárokon áll még leginkább az egykori épület, onnan a legmacerásabb bontani. Mondja a Laci, hogy ezek azért maradtak még meg, mert félnek, hogy a szomszéd udvar felé dől, az már a másik irodaházhoz tartozik. Meg a másik, a Váci úti oldal, hogy ott meg megy a forgalom.


És mennyi jó bontott tégla van itt. Itt vannak ezek a feliratosak. RKF. Ebből rengeteg. Néha jönnek is, akik akarnak venni. beépíteni a garázsba, meg a kerítésbe dísznek. De van amiből kevés van, ilyen négyszögletes, amin kínai jel van.

A „kínai jel” - tényleg gyönyörű. Tudja valaki a megfejtését?

De hogy mennyi mindent itthagytak, hát még jó bútorokat, asztalt, franciágyat is. Amiket újra megvenni biztos pár ezer forint lenne. A vezetékeket is ki lehetne szedni. Leégetni a szigetelést róla. Igaz, oda a megmaradt részbe már nem lehet felmenni.
Itt szokott aludni. Hogy? Itt az első üléseken? Igen, keresztben, Jó puha. Ide tette azt a szép téglát is, amit most nem talál, valaki kidobta, úgy látszik. Azért lehet itt még találni mindenféle jó dolgot.

Arcok

az odesszai Városi Parkból, amelyet Nagy Katalin orosz flottájának katalán admirálisa és Odessza megalapítója, José de Ribas ajándékozott a városnak 1806-ban. Itt láttam először, hogy egy város dicsőségét hirdető oroszlán mellett a város otthonosságát jelképező nőstény oroszlánnak is állítottak szobrot. Nyári délutánonként ezt az otthonosságot élik meg a város lakói, amikor kijönnek ide nézelődni és nézettetni, fényképezni és fényképezkedni, az énekes Utyoszov szobrával, a Tizenkét szék egyikével, csincsillával, boával, leguánnal, egymással.

Leonyid Utyoszov: У Черного Моря – A Fekete-tengernél

Szentek visszatérése

Mert az embernek Fia sem azért jött, hogy néki szolgáljanak,
hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért. Márk 10:45

Andrzej Bobola az egyik legnépszerűbb lengyel szent, Lengyelország mártírja. Hittérítő tevékenysége közben, 1657-ben a Bohdan Hmelnickij-féle felkelés alatt a kozákok elfogták és embertelen kínzások után meggyilkolták.


Csodálatos módon épen maradt földi maradványait 1701-ben találták meg. 1853 októberében boldoggá IX. Pius, 1938 áprilisában pedig XI. Pius pápa szentté avatta. A testet számos fordulat után – a Szovjetunióba és Olaszországba is elkerült – 1938 júniusában hozták vissza Lengyelországba, és – hasonlóan a Szent Jobbhoz az épp akkor zajló magyarországi Szent István-évben – különvonaton körbehordozták Lengyelországban.


A katolikus Lengyelországban ez természetesen nagy társadalmi eseménynek számított. A vonat számtalan helyen megállt, a hívők ezerszám zarándokoltak a koporsóhoz. A vonatútról a Polska Agenczyja Telegraficzna (PAT) készített filmriportot.

Hitért és Hazáért.
Az egyik vágókép azon az állomáson készült, amely 1938-ban még nem jelentett többet a Habsburgok egyik hercegi címénél.

A zarándokok Oswięcim (Auschwitz) vasútállomásán, előtérben Bobola koporsója

Közel három évvel később számtalan lengyel pap került ide vissza, természetesen közel sem önszántából. Köztük volt az egykori lwówi/lembergi novícius, a lapokat kiadó és rádióállomásokat üzemeltető főpap, Maximilian Kolbe is.

Maximilian Kolbe – balról a szakállas figura – 1938-ban, középen Ignacy Móscicki köztársasági elnök.

1941. augusztus elsején egy szökést megtorlandó a tábor parancsnoka tíz embert halálra ítélt, közöttük a kétgyermekes, akkor 40 éves Franciszek Gajowniczek egykori katonatisztet is. Az ítélet kihirdetésekor a családjára gondoló Gajowniczek zokogásban tört ki: „Mi lesz a gyermekeimmel és a feleségemmel?” Ezt hallván Kolbe önként átvállalta a halálos ítéletet. A tíz foglyot együtt zárták egy bunkerbe, hogy éhhalál végezzen velük. Két hét alatt folyamatosan szólt az ének és az imádság a bunkerból, ahol lassan sorban meghaltak az emberek. Két hét múlva már csak az agonizáló Kolbe atya volt életben, akit ekkor méreginjekcióval gyilkolnak meg, augusztus 14-én, épp hetvenegy éve. Holtteste ugyanúgy krematóriumba került, mint más millióké. Agóniájában a bunker falára körmével véste fel a megfeszített Krisztust.

Franciszek Gajowniczek

Maximilian Kolbét 1971-ben boldoggá VI. Pál, 1982-ben a lengyel pápa, II. János Pál szentté avatta. Mindkét eseményen jelen volt a csodálatosan magas kort megért Franciszek Gajowniczek, aki 1995-ben, 94 éves korában hunyt el.

Maximilian Kolbe ábrázolása Szombathelyen.

De mit adtak nekünk a rómaiak?

Csernovic, Bukovina, Ukrajna, az Egyetem és az Eliezer Steinbarg utcák sarkán. Lásd még itt és itt is.