Márton lúdjai

Ha az ember Szent Márton napján, november 11-én az osztrák határ felé autózik, vagy át is lépi a határt, és Bajorország vagy Csehország felé halad, az út mentén az éttermek Márton-napi lúdvacsora-hirdetései csábítgatják, többnyire ínycsiklandó fotók kíséretében. Hat-hét éve, amikor Szent Márton 1700-adik születésnapjára készülve végigjártam emlékhelyeit szombathelyi szülővárosától tours-i sírjáig, magam is ettem olyat és készítettem ilyet. A fotóim azonban elvesztek, és a születésnapra tervezett könyvből nem lett semmi. Helyettük ha valaki igazán ínycsiklandó fotót küld egy ma esti Márton-napi lúdvacsoráról, azt beteszem ide.

Márton és a ludak kapcsolatát arra a legendás történetre szokás visszavezetni, amely szerint a szerzetes Márton Tours-ban egy libaólban bújt el az őt püspökké választani akaró tömeg elől, de a libák gágogása elárulta őt. Márton kései híve tehát az árulásért kíván bosszút állni a szárnyasokon. Fönséges érzés, hogy az ínyenc vacsora élvezete mellett még a szent igazságtétel részesei is lehetünk, fehérebb lélekkel, mint a néhai ludak tolla.

A vándortörténetek gyűjtőjének azonban ez a gágogás ismerősen hangzik valahonnan, több száz évvel messzebbről. Livius szerint Kr.e. 390-ben, Róma gall megszállása idején jelezték a capitoliumi Juno-templom szent libái hangos gágogással, hogy a gallok egy titkos rejtekúton igyekeznek felkapaszkodni a rómaiak végső menedékére, a Capitoliumra. A támadást így visszaverték, s ettől fogva a római éjjeli őrjáratoknak egy liba is tagja volt, míg ellenben az alvó kutyákat bírósági tárgyaláson ítélték el, s egyet, valószínűleg az élalvót, fel is akasztottak közülük.

English Bestiary, 1230-40. MS Harley 4751 © British Library

A lúd mint harcias állat – amelyből sok disznót is győz – Mars istennek, Juno fiának is szimbóluma volt, így nem csoda, hogy Mártonnal – aki, mint római katonatiszt fia, a Martinus, „Marsé” nevet kapta – is kapcsolatba hozták.

Egy képi forrás, amelyre ebben a kontextusban még nem hívták fel a figyelmet. Piero della Francesca Szent Kereszt Legenda-ciklusában az arezzói San Francesco-templomban (1452-1466 k.) a két csatajelenetben, ahol keresztény uralkodók mérnek vereséget pogány ellenfeleikre, a lázadó Maxentius társcsászárra (312, fent), illetve Khosrow perzsa sahra (612, lent), az ellenfelek utálatos zászlók (sárkány, mórfejek) alatt menekülnek, míg a keresztények római katonai jelképek alatt harcolnak: ezek a sas, az oroszlán, a kereszt és – a lúd.

De elég-e egy nyilvánvalóan utólag fabrikált népi legenda és egy bizonytalan sorsú vándortörténet egy ilyen mélyen meggyökerezett szokás magyarázatára?

Nem lehetséges, hogy nem a libák szálltak fel Márton vonatára, hanem pont fordítva, Márton volt az, aki saját népszerűségének növelésére a maga nevére vette a libákat, akiket így is, úgy is ezen a napon fogyasztottak volna el?

A libatartás munkaerőintenzív ipar. A libát terelni kell, őrizni kell, takarmányozni kell. A tyúkkal és a galambbal ellentétben, akik télen is kikapirgálják a megélhetésüket, a libát el kell látni zöldtakarmánnyal. Ezért tehát ahogy a szintén takarmányigényes disznóból, úgy a libából is le kell vágni a tél beálltakor mindazokat, akik nem szükségesek a tavaszi szaporulathoz. A levágás legkésőbbi dátuma pedig éppen Márton napja, november 11. Miért?

A katolikus Európában a második vatikáni zsinatig (1962-65) a karácsonyt éppolyan negyven napos böjt előzte meg, mint a húsvétot. Ennek emlékét őrzi, hogy a legtöbb katolikus családban december 24-én este, ami még böjtös napnak számított, ma is halat esznek, szemben a protestáns pulykával. Ez a negyven nap pedig éppen november 11-ét követően kezdődött. Márton napja tehát olyanfajta utolsó dőzsölési alkalom volt, mint húshagyó kedd, farsang utolsó napja a húsvéti böjt előtt.

Pieter Baltens: Szent Márton-napi kermis, 16. sz. második fele, Rijksmuseum

Márton-nap estéjén egy sor olyan szokás maradt fenn még a protestáns Európában, Nagy-Britanniában és Németországban is, mint a Martinmas vagy Martinmesse, a lampionos felvonulás a hamarosan beköszöntő advent előtt, amely a Jézus megszületésére várakozó évezredek sötétségét jelképezte.

This little light of mine. Martinmas lantern walk

November 11. tehát adott az advent előtti utolsó nagy libadőzsre és világításra. Miért éppen erre a napra esik Szent Márton ünnepe is?

Egy szent ünnepe rendszerint az a nap, amelyen meghalt, az ő mennyei születésnapja. Szent Márton november 8-án halt meg. Akkor miért 11-én ünnepeljük mégis?

Márton mint Tours püspöke bevezette a visitatio canonica intézményét, azaz plébániáinak rendszeres évi bejárását. 397-ben egy ilyen bejárás során hunyt el egy olyan faluban a Loire partján, amelyet ma emiatt Candes-Saint-Martinnak neveznek. A helyiek természetesen meg akarták tartani a püspök testét mint szent ereklyét. A tours-iak viszont a magukénak követelték. Végül tours-i hajósok jöttek érte, és kicsempészték a testet a plébániáról. Ha nem vesztek volna el a fényképeim, most megmutathatnám, hogyan ábrázolják ezt a szomorú eseményt Candes-Saint-Martin plébániatemplomának gótikus üvegablakán. Aztán a Loire-on felhajózták Tours-ba, ahol hatalmas tömeg várakozása közepett elhelyezték előre elkészített sírjában.

Mindez november 11-én történt. A szokással ellentétben most nem a halál, hanem a temetés napját tették a szent ünnepnapjává.

Nehéz elhessegetni, hogy ez azért történt, mert november 11. mint húshagyó ünnep már amúgy is fontos nap volt, és csak keresztelésre várt. A keresztelés pedig Márton nevére történt.

Szent Márton mindent kimaxolt életében. Volt katona, aki Krisztus kardtilalmára hivatkozva megtagadta a fegyverviselést. Volt szerzetes, aki az első kolostort alapította Európában. Volt püspök, aki elsőként mutatott példát egy egyházmegye megszervezésére. De nagyságához legalább ennyire hozzájárult, hogy mindezek után tudott jókor meghalni. Vagy majdnem jókor, de voltak barátai. A ludak valószínűleg nem tartoztak közéjük. De ha már muszáj, csak jobb egy lúdnak is Szent Márton nevében meghalni. Ahogy egy malacnak is Szent Antal ünnepén.

* * *

Epilógus. A zsidók értelemszerűen nem különösebben ünneplik Szent Márton napját. A Szent Márton-napi liba azonban mégis a jeles magyar zsidó hagyományok közé tartozik.

Magyarországon 1840-ig zsidó nem kapott letelepedési jogot szabad királyi városban. Erről a városok keresztény polgársága gondoskodott, akik konkurrenciát láttak a zsidókban. Egy kivétel mégis volt: Pozsony. Itt a Habsburg-királyok személyesen adtak letelepedési jogot a zsidóknak, pontosan a Szent Márton székesegyházzal szemközt. A pozsonyi zsidóság ezért minden év Szent Márton-napján egy hizlalt, rituálisan levágott és kitűnően megsütött libát szállított fel a bécsi udvarba ezüsttálcán, mégpedig gyalog, nehogy a szekér összerázza a kiváló jószágot. A szokásról megemlékezik Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumának Márton-napi fejezete éppúgy, mint az ugyancsak szegedi Glässer Norbert kitűnő Kötődések-blogja, amelyből az alábbi 1942-es cikk-montázs származik.

A szokás egészen addig fennált, amíg voltak Habsburgok Bécsben, akiknek lehetett libát vinni. Hogy mennyire közismert volt, arra jó tanúság a Borsszem Jankó élclap 1918. november 13-i száma. Ez a szám az 1918. 11. 11-én, tehát Márton napján 11 órakor kihirdetett általános tűzszünet után jelent meg, amikor a vesztes hatalmak uralkodóinak helyét már köztársaságok foglalták el. Az élclap még minden kommentár nélkül, tehát a kontextus széles körű ismeretére bazírozva teheti fel a kérdést: Vajjon hova vitték az idén a pozsonyi zsidók a Márton-napi ludakat?

Régi dicsőségünk

November hetedike a dicsőség napja. Ezt jól tudja mindenki, akit még iskolai ünnepségeken emlékeztettek erre, s még az erről elnevezett téren kellett keresztülutaznia Buda vagy a Városliget felé. De hogy Irán számára is a dicsőség napja lett, az vadonatúj, egészen pontosan tegnapi fejlemény.

Irán és a dicsőség liaisonjában a közelmúltban elhidegülés állt be. Bár ennek voltak már előjelei a közeli sőt a távolabbi múltban is, visszanyúlva egészen a 680-as kerbalai csatáig, ahol a síiták legnagyobb vereségét a perzsák minden évben, Ashura napján legnagyobb ünnepükként ülik meg. Mondhatni, egész társadalompszichológiájuk rituálisan a vereségre van szocializálva. De a vereségek sorozatában is kiemelkedő mélypontot jelentett, amikor idén júniusban az izraeli és az amerikai hadsereg pillanatok alatt súlyos légicsapásokkal zúzta szét az iráni légvédelmet és bombázta le nukleáris létesítményeiket.

Az iráni rezsim, amely ezt a vereséget éles ítélőképességgel saját totális csődjeként és önnön fél évszázados működése megkérdőjelezéseként értékelte, tegnap csattanós választ adott a Nyugatnak. Igaz, ehhez elég messze kellett visszamenni az időben, az utolsó értékelhető győzelemig, amelyet II. Shapur szaszanida sah 260-ban aratott Edesszánál Valerianus római császár fölött. A császár és hadserege nyomtalanul eltűnt a perzsa birodalomban, Shapur pedig ennek a győzelemnek az ábrázolásával díszíttette Perszepolisz melletti sziklasírját. A domborművön a legyőzött császár térdel a lovon ülő sah előtt, vállán a köpenyt a helyzethez nem illően dagasztja a pátoszformula.

Az iráni rezsim, állítólag Khamenei nagy ajatollah személyes ötletére, ennek a domborműnek szobor változatát állíttatta fel és leplezte le tegnap, november hetedikén, pénteken Teherán központjában, az Enghelab, azaz Forradalom téren. A szobor, írja az iráni sajtó, komoly figyelmeztetés a Nyugat számára. Leleplezését tömegek éljenezték, már csak azért is, mert az ünnepség popkoncerttel volt egybekötve.

Az üzenetet két gigászi figura, egy szaszanida és egy mai perzsa harcos egyértelműsíti, pajzsukon azzal a felirattal: مقابل ایرانیان دوباره زانو مزید moqâbel-e Irâniyân dobare zânû mizid, „Fogtok még újra térdelni az irániak előtt”. Noha az üzenetet a Nyugat számára jórészt ismeretlen perzsa nyelven írták, az Iránt ölelő tengerek neve angolul olvasható. Ez azt sejteti, hogy a tervezők saját hazájuk térképét is nyugati weboldalról töltötték le, ami a térdeplés egy speciális formája

A Nyugat valószínűleg dekódolja a komoly figyelmeztetést, és összecsinálja magát tőle. De van a gesztusnak egy további finom jelentésárnyalata is, amelyet szintén érdemes dekódolnunk. Az iráni rezsim eddig mereven tartózkodott az iszlám megérkezése előtti perzsa történelem magasztalásától, egyfelől mert az az igaz hit előtti dzsahilijja, a sötétség kora volt, másfelől pedig mert az 1979-es forradalom által megbuktatott Pahlavi sahok rendszere éppen arra építette legitimitását. Talán először fordul elő, hogy a rendszer egy szaszanida sahot állít ünneplése középpontjában. Ráadásul pont azon a központi téren, amelyet ők neveztek át Sah térről Forradalom térre. Vajon annak belátását jelenti ez, hogy az iszlamizmus eszméje már kifújt, s hogy az országnak, mint minden hasonló bukott ideológia országának, saját legitimitásának erősítésére vissza kell térnie a jól bevált nacionalizmushoz?

A monumentális élőképről, amelyet Reza Pahlavi sah rendezett 1971-ben Perszepoliszban, a perzsa birodalom megalapításának 2500. évfordulóján, azóta közvélekedés, hogy banális volt, dagályos és kisszerű. Az Enghelab téri élőképnél ezen kívül még az operatőri munka is pocsék.

A papírtigris legyőzésének azonban nem Irán adta első példáját. A kereszténység is átélt hasonlóan megsemmisítő, önbecsülését és biztonságérzetét szétzúzó vereséget, amikor a törökök 1453-ban bevették Konstantinápolyt. A vereségnek hatalmas visszhangja volt Nyugaton, s ez alkalomból mi is állítottunk emléket egy nagyon régi győzelemnek a pogányság komoly figyelmeztetésére. Ez pedig a Szent Kereszt legendájának freskóciklusa Piero della Francescától az arezzói ferences templomban (1450-63). A ciklus utolsó jelenete azt ábrázolja, amint Heraclius császár 628-ban a ninivei csatában legyőzi II. Khosrow perzsa sahot, és visszaszerzi tőle a Jeruzsálemből elrabolt Szent Keresztet. A sah a földön térdel a keresztény parancsnokok gyűrűjében, akiket Piero a korábbi képekkel szemben nem római ruhában, hanem kortárs öltözékben aktualizál. Mintha azt sugallná, hogy várjatok csak, muszlimok! ahogy akkor visszavágtunk a pogánynak, úgy most is visszavesszük majd Konstantinápolyt. A pogányok azóta is várnak, talán már bele is fáradtak.

A két műben hasonló a dicső múlt és a szégyenletes jelen feszültsége, a tehetetlenség enyhítése és a remény felszítása egy múltbeli példa felmutatásával. De tudják mit? Ahogyan az ismert viccben: a miénk szebb.

Háztűznézőben miaóknál

A miaók Kína egyik legszínesebb nemzetisége. Már csak azért is, mert a tízmilliós hivatalos nemzetiség nem is egy, hanem legalább negyven különféle etnikai csoportból áll. Amikor ugyanis a kínai állam az 1950-es években összeállította a kínai nemzetiségek hivatalos listáját, itt, a délnyugati hegyekben olyan sok apró etnikai csoporttal szembesült, hogy a taxonómiai bíbelődés helyett mindet egységesen a „miao” kategóriába söpörte bele. Hiszen a kínaiak amúgy is évezredek óta ezzel az eredetileg lenéző kifejezéssel illették az összes kis „déli barbár” hegylakó törzset.

Ugyanaz történt itt, mint amit a kelet-tibeti Dadu folyó völgye, az „etnikai folyosó” kis néptöredékeiről megírtunk: hogy a kínai állam az egyszerűség kedvéért valamennyiüket hozzácsapta a tibeti nemzetiséghez, miközben sem őnekik nincs tibeti identitásuk, sem a tibetiek nem tartják őket magukfajtának.

A „miao” név hallatán legtöbbünknek az jut eszébe: aha, bizonyára fölöttük laknak a vauk, valamivel lejjebb pedig a cinek. A vicc ebben az, hogy nem vicc: a népnévnek tényleg van köze a macskához. A népnév kínai írásjegye 苗 miáo: ez egy négy részre osztott mezőt 田 ábrázol, rajta sarjadó növénykékkel 艹, s eredetileg csírát, friss hajtást, vetést jelent. A népcsoport a hasonló hangzás miatt kapta ugyanezt az írásjegyet, bár a kínai hagyomány ennek úgy igyekszik utólag értelmet adni, hogy a miaók voltak a legősibb földműves nép a mai Kína területén. A macska írásjegye pedig 貓 māo, amelynek bal oldala a „kis állat” gyökjel, jobb oldala a 苗 miáo hangzó elem – tehát olyan kis állat, amelyet, vélhetőleg hangja miatt, miao/mao néven hívnak. Tudtommal ez az egyetlen kínai állatnév, amely hangutánzáson alapul. Igaz, a legősibb kínai értelmező szótár, a Kr.e. 100 körüli Shuowen Jiezi egy kommentárja ezt is magyarázni igyekszik: 鼠善害苗。貓能捕鼠，故字从苗。– „Az egér pusztítja a vetést. A macska elkapja az egeret, ezért a 貓 »macska« írásjegye a 苗 »vetés«-ből ered.” De ez eléggé a „lucus a non lucendo” latin etimológiai elvére emlékeztet.

A „miao” név legalább negyven etnikai csoportot foglal össze, akik körülbelül tizenkét nyelven és negyven nyelvjárásban beszélnek. Minthogy a miao női viselet rendkívül színes és gazdag, ezért a csoportokat főként a női viselet alapján különböztetik meg egymástól. A guangzhoui Langde faluban a „hosszúinges miaók” élnek.

Langde 郎德 – pontosabban Shanglangde 上郎德, Felső-Langde, mert a nagy országút mellett fekvő Alsó-Langde már modern településsé nőtte ki magát – kis hegyi falu a Bala folyó partján, Qiangdongnan miao és dong autonóm prefektúrában, a Leigong-hegy lábánál, amely a Miaoling-hegység legmagasabb csúcsa. A falu diàojiăolóu-házai (吊脚楼 = lábasház, magas oszlopokra épült fa ház, amelynek második és harmadik emeletén laknak) egymás mögé rétegződve emelkednek a folyóparttól fel a hegyoldalban.

A faluszéli házak egyfajta fallá állnak össze, amelyek között kapukon át lehet bejutni a belső részre. Az alsó házak négyzetes főteret fognak körbe, amelynek egyik oldalán a közösségi ház áll, benne dobokkal, nagy ezüst faluszimbólumokkal és helytörténeti kiállítással, a többi oldalon pedig kis helyi boltok és étkezdék. Egy másik teret tágas halastó tölt be, közepén kőbivallyal: hagyományosan itt szaporították a később a rizsföldekre kivitt halakat, s ez a tűzoltáshoz szükséges víztartály is. A két tértől meredek utcák futnak fel a hegyoldalban, majd hosszú ösvények vezetnek ki a falu szélére, ahonnét gyönyörű kilátás nyílik a falu háztetőire és a folyóra. A folyón dong típusú fedett fa virághíd, vagy kínaiul szél- és eső-híd vezet át, de nem olyan szépen kidolgozott, mint a dong eredetiek.

A falu érintetlen építészeti öröksége és gazdag zenei és rituális hagyományai miatt 2012-ben, a „Kínai Hagyományos Falvak” cím alapításakor az elsők között nyerte el ezt a címet.

A falu kb. 1600 lakója mind miao, a hmong nyelv 2,3 milliós hmu dialektusát beszélik. Patrilineáris nagycsaládokban élnek, vallásuk animizmus és sámánizmus, természet- és őskultusz. Akik a faluban élnek, elsősorban rizsföldeket művelnek, de minthogy magas szintű az iskoláztatás, sok fiatal megy el városba. A faluban a többség még népviseletben jár: a férfiak indigókék hosszú talárban, a nők ugyancsak indigókék alapú, de gazdagon, színesen hímzett hosszú ruhákban, rendkívül sok ezüst ékszerrel, köztük bikafej formájú mell-lemezzel és hatalmas ezüst koronával, rajta nagy holdszarvakkal.

Kínában általános, hogy klánon belül nem házasodnak. Ezért ha egy kis hegyi falu csak egyetlen klánból áll, mint Langde, akkor muszáj alkalmat teremteni a fiataloknak a más falvakkal való ismerkedésre. Ez a kényszer alakította ki a miao fogadóünnepek szokását, amelyeket ma már alapvetően identitásuk megőrzésére folytatnak.

Szokás szerint minden falu más-más napon tartott „leányvásárt”, ahol a falu szülői közösen, rituálisan fogadták a más falvakból érkező érdeklődőket, bevezették őket a főtérre, ahol a lányok táncot jártak, majd a szülők őrző tekintete alatt lehetőség volt kettesben is beszélgetni. Ezt a rítust adja elő ma is a falu időről időre, immár tét nélkül, csak a maguk örömére, identitásuk őrzésére, és az ilyenkor ide érkező, főleg belföldi turisták szórakoztatására. Bár annyi ösztönzőjük most is van, hogy a résztvevők az önkormányzattól talonokat kapnak, amelyeket hónap végén pénzre válthatnak, ilyenformán a rítusban részt venni fizetéskiegészítést is jelent.

Az ünnep délelőttjén tizenegy óra tájban az alsó kapu előtti domboldal, amely a folyóra és a folyó mellett érkező útra néz, megtelik az ünnepi viseletbe öltözött falusiakkal. Ez a valódi népviseletük, az otthon őrzött darabok, s a nők rengeteg ezüst ékszere és finoman megmunkált ezüst koronái is valódiak. Ilyen ezüst ékszereket ma már nem, de eredeti népviseletet, akár régit, akár újonnan készült autentikusat, még mindig kapni a falu boltjaiban.

A folyótól a kapuhoz felvezető út mentén kis asztalokat állítanak fel, tizenegyet, mindegyik mellett két-három idősebb asszony áll. Az asztalon korsóban enyhe gyümölcsbor van. Az érkezőket minden asztalnál két-két csésze borral kínálják, illetve a kapunál, a tizenkettedik állomásnál egy egész tülöknyivel, úgyhogy a legényeknek az előadás kezdetére már megvan a jó hangulatuk, és valószínűleg csökkent az ítélőképességük is.

Közben a férfiak, akik a domb tetején egy vonalban álltak fel, rázendítenek qeejnek (ejtsd: kʰejng) nevezett bambuszorgonáikra. A qeej a hmongok legelterjedtebb hangszere. Nem egyszerűen zeneszerszám, hanem – mivel a hmong nyelv zenei nyelv – a beszéd kódolására is szolgál; a hmong mesemondók pusztán a qeej fújásával történeteket tudnak elbeszélni. A hangszer a szellemekkel is kommunikál. Temetésnél ezzel vezetik az elhunyt lelkét túlvilági nyugvóhelyére, ezzel kérnek tanácsot az ősöktől, és ezzel kérik áldásukat ilyenkor, háztűznéző idején.

Utána a zenészek és az asszonyok is bevonulnak a főtérre, s a vendégek követik őket.

A vendégek a közösségi ház lépcsőire telepszenek le. Innen nézik, ahogy a vendéglátók a különféle átjárókon át a főtérre besorjázva különféle táncokat adnak elő.

A táncok rendjének megvan a maga jelentése. Az első táncot az anyák mutatják be, felvezetésként, a „nézd meg az anyját, vedd el a lányát” jegyében, talán nem is annyira a legényeknek, inkább a velük egykorú szüleiknek, akik ebből megítélhetik, még mindig milyen erős és fürge lesz fiuk választottja, mire az ő fia-lánya is eladósorba kerül.

A második tánc a fiatal lányoké: ez a portéka bemutatása. Kecses, finom, magakellető tánc. A zene is megváltozik: míg az anyák táncát hagyományos miao zene kíséri, ezt modern kínai pop, az ő generációs zenéjük, közös nyelvük a néző fiúkkal.

Idén már harmadszor vagyok ezen az ünnepségen, harmadszor nézem ugyanazt a táncrendet, de a táncok minden alkalommal mások. Úgy tűnik, nagy repertoárjuk van, s minden alkalommal másik kettőt választanak belőle, hogy el ne unják magukat.

Két leány-tánc között kislány jön ki a boltból, s önfeledten tánclépésekben, kezét is táncosan lengetve lejt végig a bolttól a nagylányok csoportjáig, addig is gyakorolva leendő szerepét, míg majd csatlakozhat hozzájuk.

A harmadik műsorszám, a nagyanyáknak a vendégeket köszöntő kórusa mintegy az eddigieket ágyazza bele a hagyományba.

Negyedszerre az apák lépnek be a térre, bambuszorgonákkal körbejárva, az ősökkel kommunikálva és áldásukat kérve a párválasztó napra.

Végül, ugyancsak a bambuszorgonák szavára, az összes eddigi csoport belép a térre, és körbe-körbe járnak, a közösség összetartozását kifejezve. Ekkor már csatlakoznak hozzájuk a nézők is, illetve annak idején a legények, akik itt kiválasztottjuk mellé sodródhattak, és szülei jelenlétében szóba elegyedhettek vele.

Mit láttunk itt? A cinikus pesti ember legyint: csak turistáknak készült show-t. De ne legyünk ennyire biztosak ebben. Tételezzük fel, hogy a kínai ember is szeretheti saját hagyományait és éppannyira megélheti azokat saját örömére, mint mondjuk az erdélyi ember a táncházban. Az örömből és lelkesedésből legalábbis ez jön át. És igaz, hogy jönnek rá a turisták, de például januárban alig egy-ketten voltak, mégis megvolt az előadás. És akkor is megrendeznék, ha nem volna turista – hiszen hogy van-e, az csak az előadás kezdete után derül ki. Az öltözék valódi, még hétköznap is hordott népviselet, a táncok is autentikusak. A zenében ugyan befigyel némi modern pop, de ez csak a szokás élő voltát jelzi. És hogy a résztvevők az önkormányzattól pénzt kapnak a jelenlétért, az semmit nem von le az ünnep valódiságából. Bárcsak máshol, akár Kelet-Európában is így támogatná a hatalom a hagyományok fennmaradását és az etnikai kisebbségek identitásának erősödését azok megélése által.

A dong kocsma és a miao király

A kínaiak nem bírják az italt. Az alkohol lebontásáért felelős két enzim közül az egyik a hanok jelentős részénél inaktív, ezért az alkohol lebontása csak az acetaldehidig jut el, amelyik súlyosan mérgező. A kínai üzletekben kapható italok emiatt többnyire alacsony alkoholfokúak, s azokból is csak keveset isznak. A férfi-összejöveteleknek persze náluk is része a kakaskodás, az inni tudás demonstrálása, de ez érthetően szerény korlátok között marad.

Emlékszem, első kínai utamon, 1995 szilveszterén szörnyű hideg volt Pekingben. A sivatag felől fúvó fagyos szél kegyetlenségén csak a külvárosi boltban betárazott kétdecis mongol Kétfejű Ló pálinkák enyhítettek, ezek segítettek túl az ítéletidő napjain. Ahogy visszafelé a reptéren sorba álltunk, a biztonsági ellenőrzés kiszúrt a kabátom belső zsebében egy utolsó ottfelejtett ellenállót, amelyet a biztonsági ember el akart venni. De hogy adnám oda a barátomat, aki megmentette az életemet? S már csavartam is le a kupakját, hogy ott helyben megigyam. A biztonságis vasmarokkal szorította meg a kezemet, hogy megakadályozza a kínai számára végzetesnek tűnő gesztust. De ekkor útitársam, Chen doktor megszólalt mögöttem: „Hagyd, ezek meg tudják inni.” A biztonságis elengedett, sőt kollégái is körém gyűltek, hogy tanúi legyenek a nem mindennapi és irigyelt mutatványnak.

A hanok által hagyományosan csak „déli barbárokként” emlegetett népcsoportoknak, a dongoknak és miaóknak azonban, akárcsak nekünk, megvan az acetaldehidet ecetsavvá alakító enzimjük, így a méreganyag rövid időn belül eltűnik a szervezetükből. Náluk ezért jelen van egy olyan népszerű intézmény, ami a hanoknál nincs: a szeszfőzde és kocsma.

A dong kocsma kicsit más, mint a miénk. Nem iszogatva beszélgetésre való helyiség: arra ott van a dobtorony, a dongok közösségi központja. A kocsma szíve a lepárló, amelyből folyamatosan csöpög a szesz. És micsoda szesz! Nagyon tiszta, 50-53 fokos gyümölcspárlat.

A párlót azonban nem székek veszik körül, hanem az eredménnyel telt hatalmas korsók, rajtuk a 酒 jiŭ, „ital” kalligráfiával. A sokféle korsó és a különféle kiegészítő tárgyak, lopótökök, kosarak, hangszerek és feliratok régiségbolt vagy múzeum hangulatával töltik meg a helyiséget, mint itt Chengyang dong falu Ma’an falurészében.

A korsóktól közrefogva mint az antikvárius asztala áll egy teaszertartáshoz használatos asztal, amelyen az apró kóstolópoharakba (品茗杯 pĭn míng bēi) nem teát, hanem szeszt öntenek. A kiválasztott italt pedig nem helyben fogyasztja el a vendég, hanem korsóba vagy palackba kimérve viszi magával, hogy barátaival otthon vagy valamely közösségi térben igyák meg azt.

A kocsma dekorációjának fontos része a marha- bivaly- vagy jakkoponya is, amely hatalmas szarvaival egyfelől bajűző szerepet játszik, másfelől a férfiasság konnotációját hordozza.

Ilyen dekorációt ismerős pásztoroktól szerez be az ember. Akinek pedig ilyen ismerőse nincs, az szaruboltban veszi. A szarubolt szintén a dongok népszerű intézménye, ahol mindenki megtalálhatja a neki valót, a tehénszarvból készült ajándéktárgyaktól a hatalmas lapockákra vésett kalligráfiákig és a teljes nagyszarvú koponyákig.

A zhaoxingi szarubolt cégére szép példája annak, hogyan oszcillál a kínai kalligráfia a kép és írás között. A 牛 niú „marha” írásjegy, amelyet háromezer éve egy ökör fejének elölnézetéből stilizáltak ecsetvonásokká, a bolt feliratában váratlanul ismét stilizált képpé, totemmé változik, hatásosan rájátszva a körötte függő nagyszarvú koponyák formájára és archaikus hangulatára.

Zhaoxingben már nemcsak dong italmérések vannak. A faluban jelen vannak a Guizhou tartomány hegyeiben a dongok között élő miao nemzetiség boltjai is. A városkát átszövő csatornák partján, mint Velencében, árkádos folyosók futnak, s azokról nyílnak a boltok, közöttük a 苗王 miáo wáng, a Miao Király régiségkereskedése és italmérése.

A miaóknak természetesen nincs és soha nem is volt királyuk, már csak azért sem, mert számos olyan törzsből állnak, akik hagyományosan nem tekintették magukat egyazon népnek, csak a környező népek, köztük a kínaiak fogták össze őket miao néven. De a dús hajú és nagy szakállú, erős termetű férfi, aki számos képen szerepel a bolt ajtajában és az italos palackokon, valóban úgy néz ki, mint egy nomád nép királya.

Egy kis teremben fából faragott durva trónszék is áll, természetesen két szarvval koronázva, körben a miaók ünnepi tárgyaival, mintha a király itt fogadná alázatos alattvalóit.

A trónszék azonban most üres. Helyette a pult mögül emelkedik fel egy addig ott alvó férfi, aki döbbenetesen hasonlít a fényképeken látható Miao Királyra. Mint kiderül, nem véletlenül: az unokája.

A Miao Király Itala családi vállalkozásuk, odahaza főzik miao szülőfalujában. A bolt földszinti helyisége főleg ezt az italt reklámozza többféle változatban, az idei friss főzetektől a négy- és nyolcéves érlelt, díszdobozos változatokig. Természetesen a dong kocsmákból már ismert antikvárius feelinggel megbolondítva.

Ahogy beszélgetünk, egy idő után beljebb invitál. Az emeleten valódi régiségkereskedés működik, raktárszerű jelleggel: ide csak a beavatottakat és a komolynak tekintett vevőket vezeti fel, akik a földszinten kiállított tárgyaktól kedvet kaptak többet látni. Kibont egy régi taoista tekercsképet: megdöbbentő az ábrázolt bölcs hasonlósága hozzá és nagyapjához.

A földszintre visszatérve elővesz egy arany fonállal sárkányokkal hímzett gyönyörű régi köpenyt, amelynek láttán összefut a szájamban a nyál, de árat nem merek kérdezni. Felölti, fejére miao turbánt tesz, s így ül modellt nagyapja képe előtt, nagyapja pipájával.

A műsorért kötelességemnek érzem vásárolni egy palack nyolcéves díszdobozos Miao Király Italát. Kétszáz yüan, kb. 20 euro. Kérek hozzá tizennégy kis poharat is, hogy útitársainkkal megosztozzunk rajta. Egy dong halétteremben érem utol őket. Egyöntetű ítéletünk szerint ez a legjobb szeszes ital, amelyet valaha csak ittunk Kínában.