A grúz hadi út, Grúzia legfontosabb északi főútja Tbilisziből indul, az Aragvi mentén halad felfelé, majd a Nagy-Kaukázus gerincén a Szent Kereszt-hágón átkelve és a Terek folyó mentén leereszkedve ér Vladikavkazba és azon túl Moszkvába. De pontosabb lenne azt mondani, hogy Moszkvából indul és Tbiliszibe érkezik, mert alapvetően erre az irányra építették ki a 18. század végétől, miután II. Katalin cárnő és II. Erekle, Kelet-Grúzia uralkodója 1783-ban aláírták a georgievszki szerződést. Ebben a grúz király hűséget fogad a mindenkori orosz uralkodónak, az pedig katonai segítséget ígér a perzsa és török fenyegetéssel szemben. A segítség sosem érkezett meg. A perzsa sah a szerződésen felbőszülve akadálytalanul pusztíthatta végig Grúziát, s már a teljes keresztény lakosság áttelepítését tervezte Perzsia belsejébe, mint elődje, Nagy Abbász sah tette a 17. században Dél-Örményország és Kelet-Grúzia népével. Az orosz hadsereg csak azután jött le a hadi úton, hogy egy orgyilkosnak köszönhetően a perzsa veszély pillanatnyilag elmúlt, s ekkor mindjárt Oroszországhoz is csatolta a kivéreztetett Grúziát. A georgievszki szerződés kétszázadik évfordulóján, 1983-ban a Tbilisziben tartott ünnepségek fényéhez a Sakartvelo szamizdat folyóirat különszámmal járult hozzá, amelyben részletesen leírták, hányszor és hogyan rúgta fel Oroszország a megállapodás alapvető pontjait.
Emlékművek a grúz hadiút mentén. Térkép:
Baedeker Russland 1914 (nagy méretben itt)
Ezen ünnepségek keretében avatták fel a Szent Kereszt-hágó alatt néhány száz méterrel, ahol az első szép látvány nyílik a Kaukázus déli lejtőire Oroszországból jövet, vagy az utolsó Grúziából távozva, az Orosz-Grúz Barátság Kilátót, avagy ahogy orosz oldalakon emlegetik, az Арка Дружбы-t, a Barátság Ívét, Zurab Tsereteli munkáját. A kilátóról tényleg lenyűgöző panoráma tárul a szemünk elé: a mélyben az Aragvi legfelső szakasza, amely itt már szinte csak patak, s amelyet oroszul az ördög völgyének neveznek, fenn pedig a Kaukázus északi oldaláról lefelé sodródó hatalmas felhők. Nem csoda, hogy mindenki letér itt a hadi útról egy fotózkodásra. Itt hallottam először tizenéves lányoktól a давай поселфимся, „szelfizkedjünk!” kifejezést.
A kilátó mozaik-dekorációjának olvasása középről indul. Itt anya ül gyermekével, három-három grúz ill. orosz sárkányölő lovagtól, szekuláris Szent Györgyöktől közrefogva, távoli Madonna-motívum, amely itt valószínűleg „a jövő nemzedéket” jelenti. Mellette a két nyelven olvasható Rusztaveli-idézet szerint a barát szívből segít barátjának, s ezt látjuk kibontakozni, alapvetően jobbról, az orosz oldalról balra, a grúz oldal felé. Az oroszok már a középkorban is a harangokat félreverve siettek a grúzok segítségére (itt valószínűleg nem a grúz-orosz kapcsolatok első fejezetére gondolnak, amikor Jurij Bogoljubszkij fejedelem a 12. században kétszer támadt muszlim szövetségben Grúziára, s Tamar királynő mindkétszer legyőzte őt és megbocsátott neki, csak harmadszorra zárta életfogytig börtönbe). A mesefigurák után egyéb hősök jönnek, a Forradalom vörös tengerésze és polgárháborús katonái, a horogkereszten tapodó szovjet hős, és végül a szép új világ képe. A grúz oldalon a grúz élet bukolikus-etnográfikus ábrázolásai után ugyancsak nagy ugrással jönnek a népi felkelések alakjai, majd ugyanez a szép új világ. Napról napra örömtelibb az élet. Mintha még az épület formája is a himnusznak azt a sorát illusztrálná: дружбы народов надежный оплот, „erős bástya a népek barátsága!”
Союз нерушимый республик свободных – Szövetségbe forrt szabad köztársaságok
Az ünnepi alkalomból a hadi útnak nemcsak közepén, de a két végpontján is emeltek egy-egy barátság-emlékművet. Mindkettővel ugyancsak Zurab Tseretelit bízták meg, aki azóta is páratlan simulékonysággal szolgál ki minden rendszert túldimenzionált emlékműveivel. A Tbilisziben, a hadi út kezdetén álló Узы дружбы, „A barátság köteléke” című szobrot, ahol két egymásba fonódó gyűrű belsejére volt felírva a georgievszki szerződés szövege, 1991-ben lebontották, s nem sikerült róla fotót találnom. Moszkvában azonban ma is áll a Дружбы навеки, „Örök barátság” című oszlop, amelynek tetejét orosz kalászkoszorú koronázza, oldalán grúz szőlő fut fel, s két nyelven rakták ki rajta a „Barátság”, „Egység”, „Munka” és „Béke” szavakat. Az oszlopot az egykori Gruzinszkaja szlobodán, VI. Vahtang grúz király egykori birtokának központjában állították fel. A téren hosszú ideig grúz piac volt, s a moszkvai városvezetés ennek kisöprésével biztosított helyet az orosz-grúz barátság oszlopának.
Két év múlva, 1985-ben újabb emlékművet avattak Grúziában, az Aragvi folyón lejjebb létesített zhinvali vízierőmű gátja mellett, ahogy hatvan évvel korábban a Zages mellett is Ez azonban nem Lenint ábrázolja. A betonból öntött építmény ősi grúz erődtornyot formáz, amelyen kívül harcosok állnak kopjával, hogy védjék a belül a falhoz simuló nőket és gyermekeket.
Az emlékművön nincs felirat, s a neten szinte nem is találni utalást rá, mit ábrázolhat. Az orosz oldalak „háborús emlékműnek” nevezik, sőt van, amelyik „a zhinvali víztározó építésén dolgozó munkások emlékművének”. Csupán a Google Mapen olvasható mellette, csak grúz nyelven, a „300 არაგველი”, „a háromszáz aragvi” felirat.
A háromszáz aragvi az innen, az Aragvi-folyó mentéről származó háromszáz grúz katona volt, akik az 1795-ös perzsa betörés idején, amikor hiába várták a szerződésben megígért orosz segítséget, háromszáz spártai módjára halálukig harcoltak a perzsa túlerő ellen, hogy biztosítsák a király megmenekülését. Nekik állítottak névtelenül emlékművet itt, az északi hadi úton, világosan jelezve, ki az, akire számítani lehet, ha meg kell védeni a hazát, és melyik irányból kell megvédeni azt. Ez az emlékmű a ki nem mondott, de minden grúz által megértett válasz a Barátság Kilátó hivatalos frázisaira. Belsejében, mint a koromból látszik, gyertyákat szoktak gyújtani, mint a templomokban. A központi vasoszlopot körbefutó vaslemezbe vésett felirat kiböngészése még grúznak sem egyszerű feladat:
სამშობლოს არვის წავართმევთ, ნურც ნურვინ შეგვეცილება, თორემ ისეთ დღეს დავაყრით მტერსაც კი გაეცინება
„Nem raboljuk el senki hazáját, de tőlünk sem rabolhatja el senki, mert olyan ádázul harcolunk érte, hogy a halottak is nevetnek kínjukban”
Az idézet, mondja Jacopo, míg a fordítást csiszolja, a nagy hazafias költő, Vazha-Pshavela (1861-1915) verséből való, amelyet már a szovjet időkben is többször megzenésítettek és nem-hivatalos himnuszként énekeltek.
Egy harmadik emlékmű is áll a hágón, közvetlenül a hágót jelző oszlop, s a hegytetőn a hagyomány szerint még Tamar királynő által állított kereszt mellett. A térképen azt látjuk, egy kis temető van itt, a hágó legtetején, sok-sok kilométerre minden lakott helytől. Felkelti a kíváncsiságunkat, megállunk. Keresztek hármas csoportokban. A középső, magányos kereszt alatt felirat: „Hier ruhen Kriegsgefangene, Opfer des zweiten Weltkrieges.” – „Hadifoglyok nyugszanak itt, a második világháború áldozatai.” Berlinbe hazatérve nézek utána a haditemető-nyilvántartásban, hogy 1943-tól német hadifoglyok építették itt az utat a Szent Kereszt-hágón át. A temető méreteiből ítélve a hadifogoly-élet nem volt mindenütt olyan idilli, mint Hubert Deneseré Uglicsban. Ehhez az emlékműhöz, az értelmetlen háború után értelmetlenül elpusztult kiskatonák emlékéhez nem tartozik sem győzelmi, sem hazafias ének. Csak a kamionok zaja, ahogy húznak felfelé az orosz határra, a csepergő hólé, a mezők felett szálló varjak károgása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése