倒影入清漪 不学御沟上 春风伤別离。 fēn háng jiē qĭ shù dào yĭng rù qīng yī bù xué yù gōu shàng chūn fēng shāng bié lí pompás fasor fordított árnyak a víz tiszta tükrén nem mint a császári csatornán, ahol a tavaszi szél fájdítja az elválást |
Két fasor. Mindkettő pompás: emerről Wang Wei maga mondja, amannak meg nyilvánvalóan pompásnak kell lennie, ha a császári palotát övező csatorna partján áll. Az első itt és most van, a Wang folyó völgyében, ahol Wang Wei egységre jutott a természettel és önmagával, a víz tiszta tükre – az érzelmek illuzórikus világa – már nem fodrozódik.
De a vers igazi tárgya a másik fasor, valahol a múltban, egy a sok elválás közül, amelyet még mindig fantomfájdalomként idéz fel ami csak emlékeztet rá. Annak a víznek a tükre még mindig fodrozódik – tavaszi szél vizet áraszt –, még mindig nem lehet tisztán látni benne azokat a füzeket. Ott még Wang Wei nem elég összeszedett ahhoz, hogy jól bevált módszerével kihelyezze fájdalmát egy külső tárgyra, egy felemelt pohárra vagy egy felhő koszorúzta hegyre.
A múlt hullámzása nehezen csillapul. Hiába van ősz, az a tavaszi szél még most is fúj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése