日暮送夫君 湖上一回首 山青卷白云。 chuī xiāo líng jí pŭ rì mù sòng fū jūn hú shàng yī huí shŏu shān qīng juăn bái yún fuvolaszó mellett érünk a túlsó partra napnyugtakor búcsúzom nemes barátomtól a tó fölött fejemet még visszafordítom a hegy zöld fejét fehér felhő takarja |
Akinek nemes barátja van, fájdalmas tőle az elválás. Wang Wei olyan szerencsés volt, hogy több nemes barátja is volt, így több verset is írt az elmúlás fájdalmáról. Az egyik, A Yang-kapu három dala a kínai klasszikus zenei repertoár egyik alapvető darabjává vált.
Talán a nemesség része, talán az elválás fájdalmában való hosszú gyakorlat teszi, hogy ezekben a versekben éppen a fájdalomról esik a legkevesebb szó. A Yang-kapu csak egy utolsó poharat említ, és a kaputól nyugatra várakozó magányra utal. Itt a magányába visszatérő Wang Wei tesz finom árulkodó gesztust. Még egyszer visszafordítja fejét, de a kép kétszeresen is aszimmetrikus. Barátja feje helyett már csak a hegy zöld fejét látja, s azt is fehér felhő takarja.
Nincs helye itt az esti ködöknek, írta A magnólialiget ragyogásában. Hát akkor hol van? Itt, ebben a versben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése