Dartsedo / Kangding, Tibet kapuja (Utazás Khamban 2.)

Utazás Khamban • Dzsashidelej! • Temető az égben • Kangding, Tibet kapuja • A kangdingi szerelmes dal • Tagong kolostora • Drakgo Buddhái • A Himalája tornyai • Nomád esküvő Tibetben

Tibetből hagyományosan öt út vezetett a külvilágba. Kettő délen Indiába, ahonnét a vallás, kultúra és művészet áramlott fel ezer éven át Tibetbe. Egy északkeleten, Amdo – ma Qinghai – tartományon át érte el az ujgurisztáni Selyemutat, majd azzal a Yang-kapun át vonult be Kínába. A negyedik és ötödik pedig Kham tartományon keresztül lépett ki keletre, Szecsuánba illetve délkeletre, Yünnanba. Ezt a kettőt nevezik hagyományosan a tea és ló útjának az itt szállított két legfontosabb árucikkről. A kínai teatermő vidékekről ugyanis téglákba préselt teát szállítottak fel Tibetbe, onnan pedig a nomádok által tenyésztett kitűnő lovakat le a kínai elit számára.

A Historical atlas of Tibet (2015)-ből vett alábbi térkép azt mutatja, hogy Tibet központjából, Lhasából hagyományos úton hány hét alatt lehetett eljutni a szomszédos vidékekre. Szecsuánba vagy Yünnanba például tizenkét héten, azaz három hónapon át tartott az út.

A térkép alábbi kivágásán pedig külön kiemeltem pirossal a tea és ló útjának két, szecsuáni és yünnani ágát. Ezen látszik, hogy Chamdóhoz, Kelet-Tibet központjához elérve az út két ágra oszlott, s így vonult végig Kham tartományon. Az északi ág Dergén és Garzên keresztül érte el Dartsedót, a mai Kangdingot, míg a déli ág Batangon és Litangon át ért ugyanoda. Az északi a mai 317-es, a déli a 318-as autóút, ez a kettő a mai Nyugat-Szecsuán avagy Garze Tibeti Autonóm Prefektúra két főútja.

A déli ágról ágazott le Markamnál délkelet felé a yünnani útvonal, amely Lijiangon, a naxi királyság fővárosán, és Dalin, a bao nemzetiség Nanzhao-királyságának székhelyén át vonult le a dél-yünnani teamezők felé.

Ez az az útvonal-együttes, amelyet szeptemberi túránkon – immár sokadszor – végigjárunk: először a szecsuáni kettős útvonalat, aztán a yünnani utat. Ezek bejárását írom le ebben az „Utazás Khamban” posztsorozatban.

Szecsuánból, Chengdu felől érkezve – amely egészen a 18. század elejéig csupán határváros és helyőrség volt Tibettel szemközt – a karavánok Dartsedo, a mai Kangding városban léptek tibeti területre, ezt tekintették hagyományosan Tibet kapujának, mint ahogy ma is az: a chengdui busz az egykor három hétig tartó utat négy óra alatt, rengeteg alagúton keresztül megtéve az itteni buszpályaudvaron áll meg, innen lehet helyi buszokkal vagy taxival tovább menni Kham-Tibet belsejébe.

Dartsedo a 20. századig Chakla „királyság” illetve tusi fővárosa volt. Kham tartomány hagyományosan olyan törzsi területek patchworkje volt, amelyek központja egy-egy kolostor- és vásárváros volt. Ezek folyton igyekeztek kivonni magukat a tibeti kormány fennhatósága és főleg adóztatása alól, és független királyságoknak nyilvánítani magukat. Ennek érdekében gyakran szövetkeztek a kínai birodalommal, amely nagylelkűen és önzetlenül támogatta őket Tibet rovására. A 17-19. századi Kham történetét ezeknek a kis törzsi területeknek a viszonyai, s Tibet és Kína közötti hintapolitikája határozzák meg. Kham 18. század eleji kínai meghódítása után a Qing-dinasztia az itteni törzsfőnököket tartományi kormányzóknak, tusinak ismerte el, akik megőrizték dinasztikus, apáról fiúra tovább öröklődő hatalmukat saját „királyságuk” fölött. Kína ilyen tusi-rendszer alapján irányította a nyugati és déli határvidékeket egészen addig, míg 1911-ben bele nem tagolta őket az egységes birodalmi kormányzatba. Az 1666-ban Tibettől függetlenné vált Chakla fővárosa, Dartsedo is ekkor kapta a kínai Kangding nevet a korábbi Dajianlu helyett, amely a tibeti név egyszerű átírása volt.

A város mély és szűk völgyben fekszik, a Dar és Tse folyók összefolyásánál, amelyekből a városon végigfutó Dartsedo folyó születik. A város maga csupán néhány utca a folyóval párhuzamosan, többnek nem volt hely a völgyben. A jobb parton vannak az elegáns utcák a szállodákkal és éttermekkel, a bal parton a piac. A fő áruk a hegyi gombák, a tibeti fennsíkon nevelt jakhús és a szecsuáni alföldről felhozott zöldség-gyümölcs.

Hely híján a város központja is egy hídon van, amelyen az út a baloldali piacról a jobboldali bevásárlóutcákba átvezet. A hídon padok vannak, le lehet ülni rájuk, szóba elegyedni a már ott ülőkkel, vagy látványosan távolságot tartani tőlük, és azt a hegyet bámulni, amely a híddal szemközt bemerészkedett egészen a folyó partjáig, de pórul járt, mert a helybéliek telepingálták tibeti istenképmásokkal. Ezek látására még a falusiak is bejönnek ide. Áhítatosan bámulják az isteneket, s az imádság modern formájaként telóval fényképezik őket totálra.

A folyó partján, az egykori városkapu helyén kis szoborcsoport emlékeztet a tea és ló útjára. A kapun ki- és bevezető utat sokan járják, elsősorban a Tibet felé induló teakaravánok. A tea és ló útjának déli, yünnani ágától eltérően, ahol a széles folyóvölgyekben lovakat, öszvéreket, majd a fennsíkon jakokat is használhattak a tea szállítására, a szecsuáni ágon kizárólag emberek voltak képesek végighaladni a nagy táblában hátukra szíjazott nyolcvan-száz kilónyi tea súlya alatt. Olykor még ők sem: a hideg, a viharok, a csúszós sziklák megkövetelték a maguk áldozatait. A Kangding fölötti Dafengwang-hágót nem véletlenül nevezték „a Fehér Csontok Pagodájának”.

Kangding lakói hagyományosan tea- és lókereskedők, karavánvezetők és főként ladók voltak, kemény kötésű és renkívül szegény tibeti parasztok vagy nomádok, akiknek egyetlen megélhetési forrása a tea szállítása volt. Egy három-négy hetes útért (amelyet majdnem ugyanennyi idő követett a Tibetből a teáért lovakat szállító karaván kíséretében) nagyjából annyi rizst kaptak fizetségül, amennyi teát a hátukon felvittek a fennsíkra. Néhány öreg lado, akik gyerekként kisebb teherrel követték apjukat az utolsó utakon az 1940-es évek végén, még ma is él; a velük készült interjúkat, életrajzi kiadványokat láttam könyvesboltokban.

Dartsedói ladók. David Crockett Graham felvételei, 1929

A ladók mellett ott vannak azok az egykori figurák is, akik a régi fényképek és elbeszélések tanúsága szerint a városkapu környékét mint közösségi teret látogatták és színesítették: vándor mutatványosok, hátukon majommal, a mesemondó és hallgatósága, borbély és kuncsaftja, koldusok és segítőik, tea- és gőzgombóc-árusok, buddhista lámák és a francia katolikus pap, aki hordárja kíséretében Tibet felé gyalogol, hogy ott létrehozza azokat a máig élő katolikus szigeteket, amelyekről egy korábbi úton írtam.

Kangding mai látogatói pedig boldogan vegyülnek el a felidézett történelmi miliőben és fotózkodnak figuráival.

És kicsit arrébb a jellegzetes kínai faszadizmus jegyében csupán egy megmaradt fallal – de azon egy szoborjelenettel és egy rekonstruált kapuval – jelzik az egykori központi karavánszeráj és teafüstölő, a Gáz-torony helyét.

Alkonyodik. A folyó két partján kigyúlnak a fények. A folyóparti főutca egy kiszélesedésében pedig megindul a zene. Kangdingban, mint Tibet minden más városában is, az emberek esti táncra gyűlnek össze.

A folyó bal partján ilyenfajta erősen beatesített tibeti lakodalmasra táncolnak. Átellenben, a jobb partján egy kisebb téren viszont jóval hagyományosabb dallamokra: