A Himalája tornyai (Utazás Khamban 5.)

Utazás Khamban • Dzsashidelej! • Temető az égben • Kangding, Tibet kapuja • A kangdingi szerelmes dal • Tagong kolostora • Drakgo Buddhái • A Himalája tornyai • Nomád esküvő Tibetben

A síksági népek, akik fölé elérhetetlen magasságban borul az égbolt, kupolákat emelnek annak mintájára: jurtát, mecsetet, dómot. Tornyokat a hegyi emberek építenek, mintha már csak az a húsz méter hiányozna a maguk ezer vagy kétezer méteres alépítményéhez, hogy elérjék a karnyújtásnyira lévő eget. Assisi és San Gimignano, az albániai Theth-völgy, a marokkói kasbahok, Szvaneti, Tusheti és Ingusföld tornyai után újabb bizonyítékát adják ennek a kelet-tibeti Kham tornyai.

Ezek a tornyok végig állnak a han nyelvterület és a mai tibeti határ közötti úgynevezett „törzsi folyosón,” Kham és Amdo tartomány hegyeiben, amelyeket a tibeti nomádok mellett számos olyan kis néptöredék lakik, akik valamikor a Kr.e. első évezredtől kezdve szivárogtak le északról és északnyugatról, a mai Mongólia felől, de még a mongolok előtti ottani népességből. A régi kínai krónikák ezeket a népeket egységesen qiangnak nevezték, és a 羌 írásjellel jelölték, amely a legelső kínai szótár, a Shuowen Jiezi szerint a juh 羊 és az ember 人 írásjegyéből áll össze, egyszóval pásztornépre utal. De ezek a népek nagyon sokfélék voltak. Az apajogú pásztortársadalmak mellett voltak és maradtak fenn matriarchális földművelő csoportjaik is. A kínaiak a tibetiek őseit is a qiangok közé sorolták, s nagy részük valóban ezzel a hullámmal vagy inkább lassú áradással érkezhetett mai területére. De ennek az áradásnak a lerakódásai a mai Nyugat-Szecsuánban és Nyugat-Yunnanban élő yi, qiang, naxi, moxuo, bai és más kis etnikumok is.

Ilyen kis etnikai és nyelvi csoportok lakják a kelet-khami Dadu folyó völgyét is, ahol a legtöbb ilyen torony áll. Az itteni őslakosokat a kínai állam az egyszerűség kedvéért a tibetiekhez sorolta az 1956-ban hivatalosan megállapított 56 kínai nemzetiség közül, s ők maguk is elfogadták ezt a besorolást. Valójában azonban szinte minden falu más nyelvet beszél, annyira, hogy – mint ezt az itteniek mesélik – ha valaki a folyó túlpartjáról házasodik, otthon kínaiul fognak beszélni, mert másként nem értik egymást. De minek is házasodna onnan, hiszen a folyó nyugati partján matriarchális falvak élnek, ahol – mondják borzongva – a ház, a föld és a vezetéknév is anyai vonalon öröklődik.

A Dadu folyó völgye

Az itt beszélt nyelveket angolul Qiangic néven szokás összefoglalni: ez a nagyobb gyarong nyelvi csoporthoz tartozik, amely a népes tibeto-burmai nyelvcsalád tagja. Beszélőik azonban genetikailag összetettek. Egy friss kínai tanulmány kimutatta, hogy a Dadu völgyének lakói egyfelől délről érkező földművesekből, másfelől északról érkező nomádokból olvadtak össze.

Talán nem véletlen, hogy épp egy ilyen bonyolult etnikai-nyelvi-társadalmi mozaik-világban építenek ennyi tornyot, védelmül a másik várható támadásával szemben.

A tornyokra, amelyek százszámra állnak a Dadu folyó völgyében – s valószínűleg még sokkal többen voltak, mielőtt a gyakori földrengések megtizedelték volna őket – a kínai építészettörténet egészen a 2000-es évekig nem sok figyelmet fordított. Marginális vidéken épültek, marginális népcsoportok történelmébe és építészeti kultúrájába illeszkednek, nem volt hol elhelyezni őket a mainstream fonalán. Frederique Darragon figyelt fel rájuk 1998-ban, s hét évet töltött kutatásukkal és dokumentálásukkal, olyan mélységig, hogy fa szerkezeteikből vett mintákon szénizotópvizsgálatot végeztetett koruk meghatározására. 喜马拉骓的神秘古碉 – Secret towers of the Himalayas (2005) címmel két nyelven megjelent könyve az első és mindmáig legnagyobb monográfia ezekről a különös, titokzatos és archaikus építményekről. Ebben kimutatta, hogy a tornyok túlnyomórészt 1000 és 1500 között épültek, egy olyan időszakban, amikor az északi nomádok nagy intenzitással nyomultak dél felé. Noha eredetileg mind magányosan álltak, s a ma hozzájuk tapadó lakóépületek sok száz évvel későbbiek, mindazonáltal ezek a lakóépületek és a falvak többi házának ácsmunkái is ugyanolyan megoldásokat követnek, mint a tornyok belső famunkái, ami azt jelenti, hogy ugyanaz a népesség építette őket, aki ma is ott lakik körülöttük. És Darragon külön kiemeli egy sajátos és gyakori típusukat: a nyolcszögű csillag alaprajzú tornyokat, amelyekhez fogható más vidéken nincs. Csak találgatni lehet, hogy ez egy eltűnt építészeti kultúra védjegye-e, vagy a földrengéses vidéken akartak ilyen módon nagyobb stabilitást biztosítani a tornyoknak.

A tornyokat az irodalom Danba városhoz kapcsolja, danbai tornyoknak nevezik őket. Ez azonban félrevezető. Danba város a tornyok építésekor nem létezett. Ez a modern város az elmúlt évszázadban jött létre a Dadu és négy mellékfolyója összefolyásánál lent a völgyben. A tornyok azonban mind a hegyoldalakon állnak, kicsi falvakban, mint Zhonglu vagy Suopo, a két „legtornyosabb” helység. Danba az a járási központ, amelyre keresni lehet, ha az ember szállást akar foglalni ezekben a falvakban, netán egy tornyos házban, mert ezeknek egy részét az utóbbi évtized belföldi turisztikai boomja során átalakították nagyon kényelmes, de még mindig rusztikus és gyönyörű családi szállássá.

Zhonglu (északabbra) és Suopo (délebbre) torony-körzete a Dadu kanyonjában. Lent: Családi szállásunk Zhongluban

A falvakat nagy fehér udvarházak alkotják, amelyek magányosan, tanyaszerűen állnak széles kukoricaföldektől körülvéve. Különös mikroklíma ez, amelyen 2600 méter magasságban megterem, mégpedig bőven, a kukorica. A völgyben ritkán havazik, és soha nincs fagy. A kukoricaföldeket műanyag fóliával takarják le, amelyből a kukoricatövek egy szabályos négyzetrács lyukain át nőnek ki: így megspórolják a kapálást és nedvesen tartják a földet.

A házak is a kukoricatermeléshez igazodnak. Erőteljes, széles, háromemeletes lakótornyukhoz kétemeletes ház kapcsolódik, amelynek lapos teteje alapvetően a kukorica szárítására szolgál. A lakótorony legfelső emeletéhez fából készült kiugró, tornácos erkély járul, illetve valahol elrejtve egy ugyancsak kiugró apró zárt fa illemhely, amelyből a széklet a torony aljában kőfallal körülvett emésztőgödörbe hullik. Innen viszik ki az értékes trágyát a földekre.

A házak kapuján vagy kerítésfalán a nomád qiang eredetű falvak szokása szerint jak- vagy marhakoponyák riasztják el impozáns szarvaikkal a beszüremleni kívánó gonosz szellemeket. Egyik-másik falba beillesztve nagy, megkopott régi tibeti nyelvű felirat is olvasható.

A kapukra ragasztva vallásos fametszetek, részben buddhista motívumokkal, részben a buddhizmus előtti helyi kultuszok védő szellemeivel. És a kapukon kis fülkékben, mintegy a legfőbb jó materializálódásaként, tibeti szútrák alatt egy-egy cső kukorica.

A táj egyébként is tele van hintve szent jelek sokaságával, kezdve az emberfej nagyságú hegyes fehér kövekkel, amelyeket primitív sztúpáknak tekinthetnénk, de a helyi hagyomány a vidék ősi vallásához kapcsolja őket, s olyan háborúról beszél, amelyet a hódítók egy álom sugallatára fehérre festett fegyverekkel nyertek meg. Ilyen kövek állnak a házak tornyainak sarkain, de egymagukban is az utak mentén.

De állnak fehérre festett igazi sztúpák is mindenmerre, akár magányosan, akár többen egy sorban, mint a zhonglui domboldalon, a Zibalon-hegy alatt. A Zibalon a Dadu-völgy körüli négy szent hegy egyike. Mint istenség arra vigyáz, hogy az emberek ne használjanak fel többet a természetből – fát, vizet, földet, követ –, mint amire ténylegesen szükségük van. A sztúpa-sor fontos helyi zarándokhelynek számít, a sztúpák közé tibeti szútrákkal faragott kőtáblákat dugdosnak, színes műselyemre nyomtatott szentképeket, almákat és más adományokat helyeznek. A sztúpák mellett egészen kicsi buddhista szentély is áll, épp csak akkora, hogy belsejében meg lehessen forgatni a nagy imakereket, és kis gyertyakemencéjében gyertyát gyújtani. Előtte kis kőkertben látni az ősi szellemiség és a modern népi esztétika egy meghökkentő szerelemgyermekét, olyan nagy műanyag virágokat, amelyek egyszersmind éjjel-nappal buddhista szútrákat zümmögő, napelemmel működő hangszórók.

Az idegenforgalom előmozdításán fáradozó danbai önkormányzat itt is megtalálta a niche-t, s egy „Legjobb fotópont” feliratú táblával hirdetik azt a pontot, ahonnét a legjobb kilátás nyílik a völgyre.

Másutt egy egész színes sátor áll néptelenül a mező közepén, s belülről hallatszik a folyamatos felvétel, hol buddhista szútrák, hol inkább talán tibeti népdalok.

A természet energiáit másként is igénybe veszik a fenntartható örökimádás céljára. A hegyoldalon lefutó kis patakok nagyon praktikus módon imakerekeket, vagyis hát így már imamalmokat hajtanak.

A tanyák között itt-ott kicsi buddhista kolostorok is állnak, amelyeket messziről csak arany tetejükről lehet megkülönböztetni. Az egyik legnépszerűbb a Murdo-kolostor, amely ugyan buddhista, négy szerzetessel, de egyszersmind a helyi istenségnek tekintett Murdo-hegy (4820 m) kultuszát is szolgálja. Tetején friss aranyozás ragyog: 2002-ben restaurálták. Egyes szobrok fölött akkori tábla függ, hogy 1800, 1850 vagy még több évesek (egyik fölött egyenesen 18000, de ez elírás lehet). A templom előtt most épp nagy sitthegy áll: lebontották a kolostor egyik szárnyát, hogy buszbeállót építsenek a helyén zarándokok és turisták számára. A négy szerzetes a kimenekített tárgyakról mosogatja a bontás porát.

Elindulunk a folyótól fel a hegyoldalon Suopóba a kanyargós úton. A szemközti hegyoldalt tornyok sokasága koronázza. Az egyik ház támfalának oldalán, mintha tudnák, hogy nem jutunk el oda, a tibeti hegyek számunkra lehozott sziklarajzai.

Suopo régi faluközpontjába, Moluóba igyekszünk, a leggazdagabb torony- és régi ház-együtteshez.

Az együttest egy nagy öreg ház alkotja vaskos saroktoronnyal, tornácos udvarral, s egy négyzet és egy nyolcszög alaprajzú ezeréves toronnyal. Mellette hasonló korú tornyok és más régi házak állnak. A kapun krétával írt telefonszám, ezen fel lehet hívni a tulajdonost, aki a szomszéd házban lakik.

A berendezés olyan, mintha utolsó öreg tulajdonosa csak nemrég hagyta volna el, aminthogy így is van. A berendezés minimális, de autentikus, nem rendezték át lakásmúzeummá. A földszinten a szoba közepén nyitott teatűzhely. A nagyszoba falain színes buddhista freskók. Az emeleten kis kápolna Buddha-oltárral.

A háztól nem messze különös modern sztélé áll kínai és tibeti felirattal: 东女人家 – A keleti nő háza.

A sztélé nyilvánvalóan egy családi panziót hirdet, de nem hagy nyugodni a felirat. Ki lehet az a keleti nő? Rákeresek a kínai neten, s hamarosan egy pompás történet bontakozik ki, amelyet az itt született, de az USA-ban antropológiát végzett Jinba Tenzin írt meg részletesen In the land of the eastern queendom. The politics of gender and ethnicity on the Sino-Tibetan border (2014) c. PhD-dolgozatában.

A Tang-kori (618-907) kínai krónikák említést tesznek „a keleti női királyságról” valahol Kelet-Tibetben, amely fölött asszonyok uralkodnak. A homályos utalások alapján ez a királyság több helyen is lehetett, de az egyik lehetőség éppen a danbai tornyok vidéke. A helyi turisztikai hivatal a 2000-es évek elején fedezte fel az idézetet és a benne rejlő marketing-lehetőséget, s a Keleti Királynő egykori székhelyét Suopóba lokalizálták, még palotája maradványait is megtalálni vélték. A helyi lakosság is kapva kapott az ötleten. Nemcsak turistacsalogató volta miatt, hanem azért is, mert egy ilyen identitás, egy egykori misztikus női királyság leszármazottainak lenni nagyban emelné a vidék presztízsét. Amióta ugyanis Kína a tibeti nemzetiséghez csapta őket mint resztlit, azóta kétszeresen is marginalizáltak: a kínaiak tibetinek tekintik őket, de a tibetiek is kívülállóknak tartják őket, hiszen sem nyelvük, sem kultúrájuk nem tibeti. A királynő-történet végre nevet adhatna másságuknak. Suopóban a helyi tanítók és pártkáderek részvételével megalakult a Moluói Turisztikai Szövetség, amely rendszeres ülésein a hatóságokhoz intézett petíciókat fogalmaz Suopo mint a Keleti Királynőség egykori székhelyének hitelesítéséért.

Nem tudni, megkapja-e Suopo ezt a címet, s ha igen, megindul-e a turisták rohama. Szerény véleményem szerint a falunak jót tesz, hogy nem fordul feléje akkora figyelem, s autentikus emlékeit nem alakítják skanzenné. A danbai show-t ugyanis a folyó túloldalán épült Jiaju már lenyúlta. Ebben a kis faluban dübörög a turistaipar. A hegy lábához hatalmas buszparkoló épült, ahonnét elektromos kisbuszok szállítják fel a futószalagon vezetett kínai turistákat a falu melletti két kilátópontra. Onnan végigtekinthetnek a falu házain és a Dadu völgyének tornyain, majd beülhetnek egy étterembe. Szomorú tapasztalatom szerint Kínában egy-egy szép vidéken szükség van egy-egy ilyen helyszínre, amely – kellő bevétel fejében – feláldozza magát a turisták rohamának, hogy a vidék többi helyszíne békében élhessen tovább.

Mi azért elszivárgunk a kilátópontról és behatolunk a falu házai közé. Az egyik szép hagyományos ház előtt idős asszony jelzi, hogy fejenként öt yuanért – kb. fél euróért – bemehetünk megnézni. Jiajuről a túloldalon azt beszélik, hogy még megőrizte matriarchális társadalomszerkezetét. Tenzin könyve után már nem tudom, tényleg így van-e, vagy ez is csak a Keleti Királynő mítoszának turisztikai kiaknázása, de tény, hogy a háziasszony nagyon határozott matrónának néz ki. A ház valóban gyönyörű, de Suopóban és Zhongluban is van sok ilyen, minden turisztikai felhajtás nélkül. Reméljük, úgy is maradnak.