Az özönvíz és a majom

Hol is kezdjem ezt a szerteágazó történetet? Annyi apró figura nyüzsög a kezemben, amelyek más- és máshonnét bújtak elő, de aztán elvegyültek egymással, s közben a puszta megértésükhöz is annyi mindent kell elmondanom, hogy már nem is tudom, melyikükkel kezdjem, hogy a történet a legérthetőbb és a legütősebb legyen.

Kezdjük azzal, ami a legmegfoghatóbb, a lijiangi királyi palotával. Erről is van bőven mit magyaráznom.

Lijiang gyönyörű kis város, „Kína Velencéje” – legalábbis az egyik, mert a másik a keleti-parti Suzhou – a Himalája lábánál, az egykori naxi királyság fővárosa. A naxik (az angolul valamelyest beszélő naxi bennszülöttek ezen a ponton apró karlendítéssel és egyidejű fejcsóválással jelzik, hogy az X matters) nyelvileg a tibeti-burmai nyelvcsaládhoz tartoznak, etnikailag pedig ahhoz a qiang áramlathoz, amely valamikor a Tang-korban (618-907) érkezett messze északnyugat felől ide a Himalája alatti „törzsi folyosóra”, mint azt az előző posztban megírtam. Önálló királyságuk a mongol hódítással vált Kína részévé, de ez után is hosszan splendid isolationben éltek. Az alább idézendő Peter Goullart szerint még az 1940-es években sem élt közöttük han kínai, és nagyon kevesen tudtak közülük kínaiul. Törzsfőnöküket a Ming-dinasztia emelte tusi rangra, azaz a császár által kinevezett királyságra, de ezt a rangot aztán erodálta, hogy 1723-ban a Qing-dinasztia közvetlen irányítás alá vonta a területet, illetve az 1912-es köztársaság be is tagolta Lijiangot és vidékét a kínai közigazgatásba.

A Ming-korban épült királyi palota azért mindmáig jelentőségteljesen áll a város közepén emelkedő dombon, tornya az óváros bármely pontjáról jól látható.

A kivilágított királyi palota a dombtetőn, szállodánk teraszáról nézve

Itt kell szabadon engednem egyik színes figurámat, aki önmaga is megtöltene egy egész fejezetet. Peter Goullart, Пётр Гуляр, az orosz születésű és amerikai-kínai neveltetésű kalandor pompás és élvezetes karriert futott be a két világháború közötti Kínában, bejárta Kelet-Tibetet, kilenc évet töltött el Lijiangban a nemzeti kormány helyi gazdaságfejlesztési ügynökeként, megtanult egy sereg helyi nyelvet, interakciózott ezer helyi figurával, s minderről színes és humoros emlékiratokat tett közzé, miután a kommunista kormány kiebrudalta őt Kínából. A Forgotten kingdom. Nine years in Yunnan, 1939-48 (1955) c. könyve minden egyes fejezete egy napi felkészülést spórol meg az idegenvezető számára a tea és ló útján. Ebben azt írja a palotáról:

„A Rézművesek terétől nem messze elegáns utca vezetett fel a Mu királyok palotájához. Az utca elején álló diadalív jelezte az arisztokrata negyed kezdetét. A palota maga kínai stílusban épült szövevényes együttes volt, s ekkoriban már iskolának használták. Mellette házak sora állt, amelyekben a volt király, családja és más rokonai éltek. A királyi épületegyüttes előtt gazdagon faragott nagy kőív állt, rajta két kínai írásjeggyel: „Hűséges és igazságos”, amelyet az egyik Ming császár adományozott a királynak a 17. században. A királyi vagy törzsfőnöki cím, amelyet az emberek még mindig használtak a Mu családról beszélve, valójában tiszteletbeli volt csak. A mandzsu dinasztia idején a király feudális státuszát eltörölték, és Lijiang fu kormányzóság lett. Egy darabig még a Mu királyok kormányoztak mint örökletes fu tisztviselők, de aztán ezt a hivatalt is elvették tőlük, és kínai hivatalnokoknak adták át. A Muk a dicsőséges Tang dinasztia korára vezették vissza eredetüket, s számos kiváló és igazságos uralkodót mutathattak fel néhány hitvánnyal együtt. A mandzsu dinasztia vége felé a Muk királyi családja már megindult a hanyatlás útján. Magukévá tették az ópiumszívás szokását és a kínai udvar néhány más elegáns bűnét, s bukásuk gyors volt. Kiterjedt birtokaik jövedelmétől megfosztva a királyi család tagjai arra kényszerültek, hogy kielégíthetetlen ópiuméhségük csillapítására eladogassák fehalmozott műkincseiket és őseik más értékes mementóit. Egyes hercegek állítólag bútoraikat és feleségük esküvői ruháját is áruba bocsátották. E jeles család minden tekintélye és hírneve úgy eltűnt, mintha a szél fújta volna el..”

A leírásban említett utca, díszkapu és az arisztokrata negyed is mind megvannak, s csak kicsit csodálkoznék, ha valamelyik bolt mélyén az eladó is odasuttogná, hogy ő a királyi család egy mindent túlélő tagja. Áll a királyi palota is, ámde berendezését a kulturális forradalom alatt elpusztították a vörösgárdisták, akik jobb híján a döglött oroszlánba belerúgva igyekeztek bizonyítani az Eszméhez való hűségüket. Miután az 1980-as évekre kiderült, hogy az Eszmét Mao Elnök tudtán kívül meghamisították, s a négyek bandája személyében ennek felelőseit is megtalálták, az ország megkönnyebbülten lélegzett fel és látott hozzá az elpusztított kulturális örökség legalább részbeni helyreállításához.

A palota fa lépcsőházát pótolták, ám a földszinti nagyterem faláról a valószínűleg Qing-kori freskók minden nyoma eltűnt. A helyreállítás vezetői úgy határoztak hát, hogy a 2000-es évekre megváltozott ideológiai légkörben a helyi őslakosság folklórját viszik fel a falakra. Korábban a nemzetiségek egyfajta homokszemnek számítottak a kommunista Kína olajozott gépezetében, de ekkorra már megtalálták helyüket a fejlett kínai kapitalizmus munkamegosztásában. Ők lettek azok az egzotikus elem, akik miatt a keleti parti tehetős kínai turisták – menedzserek, vállalkozók, pártkáderek, az új rend oszlopai – felkeresik a turizmusra kijelölt nyugati és délnyugati területeket, s miközben itt pihenve megújítják termelőerejüket, egyszersmind bőséges pénzköltéssel járulnak hozzá a vidék fejlesztéséhez, és erősítik Kína régióinak kohézióját. A nemzetiségek ebben a felfogásban stilizált vidám gyermekekként táncolnak vagy dolgoznak a Vörös Kína napja alatt; saját ügyeik felnőttként való intézése nem rájuk tartozik.

Ezt a megközelítést látjuk a Mu királyi palota földszintjének falain is, ahol a naxi mitológia vízözön-történetét festették meg nyolc képen olyan stílusban, amely a szocialista realizmusnak ezt a naiv etnikus változatát ötvözi a naxi dongba rajzok alakjaival.

Újabb ismeretlen az egyenletben: mik azok a dongba rajzok? A naxik valamikor a Kr.u. első századokban saját piktogram-írást fejlesztettek ki, elsősorban a recitálandó rituális szövegek lejegyzésére, amelyen mókás kicsi állatok és pálcikaemberek sürögnek, mint valami tesz-vesz városban. Itt egy példa ebből az írásból, pont az a „Dongba Genezis”, amely az emberiség történetének a vízözöntől az újjáalapításig tartó történetét meséli el, s amelynek alapján a királyi palota új képei is készültek:

A képek a kézirat 2023-as leideni publikációjából származnak, amely átírásukat és fordításukat is közli. Így néz ki például a legelső képcsoport, a címlap fordítása:

A „Dongba Genezis” alapján a nyolc kép története a következő:

Kezdetben az ég és föld egyek voltak. Egy isteni madárpár egy fészekalja tojást rakott, amelyből kilenc erős fivér és kilenc bölcs nővér kelt ki. Együttesen szétválasztották az eget és a földet, házat építettek, fehér szarvasokkal szántottak és tigriseken lovagoltak.

Minthogy az emberek ész nélkül pusztították a hegyeket, erdőket és vizeket, az istenek vízözönt bocsátottak a földre. Csak egy kivételesen tiszta szívű férfi, Coqssei-leel’ee éli túl a vízözönt jakbőrbe varrva. Az özönvíz elmúltával párt keres magának, s egy gyönyörű erdei szellem csábítja el, akivel állatokat nemz, míg végül a szellem elhagyja őt.

Coqssei-leel’ee elindul új párt keresni, s találkozik Cheilheeq-bbvbeeq istennővel, aki szintén párt keresni szállt alá a földre. Első pillantásra egymásba szeretnek, s az istennő darui felrepítik őket az égbe.

Zzee’laq-epv mennyei atya nem akarja a lányát emberhez adni, és egy sor lehetetlen próbatétel elé állítja a férfit, amelyet az az istennő tanácsaira hallgatva old meg. Itt kilencvenkilenc hegy erdejeit kell kiirtania, a hegyeket újra beültetnie, s az új fák termését a mennyei atya elé szállítania, mégpedig mindezt egyetlen nap alatt.

Ezután hegyi kecskét kell vadásznia a veszélyes sziklákon, halat fogni a veszélyes tóból, végül három csepp tigristejet vinnie a mennyei atyának, akinek ezek után nincs más választása, mint hogy az emberhez adja a lányát.

Coqssei-leel’ee és Cheilheeq-bbvbeeq a mennyei atyától kapott bőséges hozománnyal visszatérnek a földre.

A férfi és az istennő berendezkednek a földön, de elfelejtenek áldozatot bemutatni a mennyei atyának és tisztító szertartást végezni, ezért különféle bajok érik őket: a kézirat szerint az, hogy nem születik gyermekük, egyes szóbeli változatok szerint pedig az, hogy születik három fiuk, de mind a három néma marad. Végül rájönnek, mi az oka, és elvégzik a tisztító szertartást. A kéziratnak ez a szertartás a tulajdonképpeni tárgya, az egész történet csupán bevezetés volt hozzá.

A tisztító szertartás után a három fiú megszólal, mégpedig három különböző nyelven: tibetiül, naxiul és baiul, amelyek valóban rokon nyelvek, de ami fontosabb, három egymás mellett élő, közös qiang nomád eredetű nép nyelvei.

Minthogy a kézirat a tisztító szertartás szövegével ér véget, ezért az utolsó kép már modern hozzátoldás, amely a népek barátságát van hivatva kifejezni. Csodálkozom is, hogy a kínai han nemzetiség képviselőjét nem ábrázolták a képen. Lehet, hogy ő maga a mennyei atya.

A történetnek nemcsak a naxik, hanem a környező népek között is számos változata él. A Lugu-tó körül matriarchális társadalomban élő mosuo nép például egy olyan változatát meséli a kitűnő 泸沽湖畔的摩梭人 (A Lugu tó menti mosuók, 2012) antropológiai leírás szerint – amelyből egy későbbi posztban majd még idézek –, amelyikben az istennő gonosz nővére megirigyli húga szerencséjét. Vörös szarvasünő képében maga után csábítja a vadászó férfit az erdőbe, majd távol az erdő mélyén nő alakjában jelenik meg előtte, s friss vízzel kínálja. A férfi iszik a vízből, amelytől húsz hosszú éven át tartó álomba merül.

Odahaza az istennő hiába várja férjét, végül a majmot kéri meg, hogy keresse meg őt. A majom úgy tesz, mintha égen-földön keresné, majd az istennőhöz visszatérve azt mondja, sehol nem találja, lehet, hogy visszament az égbe. Ő viszont, mármint a majom, itt van a földön, s feleségül venné az istennőt. Ez utóbbi hozzá is megy. Amikor aztán a férfi húsz éves álmából felébredve hazatér, s látja, mi történt, a majmot agyoncsapja, de feleségének a majomtól született gyerekeit az iránta való szeretetből megkíméli. Így jön létre a vízözön utáni emberiség, nem a valódi embertől, hanem félig egy istentől, félig a majomtól.

Zseniális befejezése a történetnek, amely a romantikát megelőlegző módon ad magyarázatot az emberben egyszerre lakó állatira és istenire. Ahogy Okudzsava énekli:

Красивые и мудрые как боги
и грустные, как жители земли

Szépek és bölcsek, mint az istenek
és szomorúak, mint a föld lakói.


Bulat Okudzsava: Песня о московском муравье (Dal a moszkvai hangyáról, 1959)

Mosuo földön járva, s a Lugu-tó partján az egykori matriarchális nagy házban kialakított daluoshuoi Mosuo Múzeumba látogatva döbbenettel látom, hogy a ház nagytermében, ahol az ősök bálványait szokták felállítani, egy kis oszlopon egy majom szobra áll. Idáig jutott volna ez a nép, hogy Darwint megelőzve elismerte a majomtól való leszármazást, és tisztelettel adózott férfiági ősének?

A szobor mellé kitett kínai nyelvű ismertető azonban másról beszél. Eszerint az özönvizet túlélő ember nem a földön találkozott istennő párjával, hanem az égben, ahová a bölcs öreg majom kalauzolta fel őt. Ezért tisztelik a mosuók a majmot a Dongba Genezis itteni változata szerint, amely nyilvánvalóan más, mint az antropológusoké.

Nincsenek megjegyzések: