Hol is kezdjem ezt a szerteágazó történetet? Annyi apró figura nyüzsög a kezemben, amelyek más- és máshonnét bújtak elő, de aztán elvegyültek egymással, s közben a puszta megértésükhöz is annyi mindent kell elmondanom, hogy már nem is tudom, melyikükkel kezdjem, hogy a történet a legérthetőbb és a legütősebb legyen.
Kezdjük azzal, ami a legmegfoghatóbb, a lijiangi királyi palotával. Erről is van bőven mit magyaráznom.
Lijiang gyönyörű kis város, „Kína Velencéje” – legalábbis az egyik, mert a másik a keleti-parti Suzhou – a Himalája lábánál, az egykori naxi királyság fővárosa. A naxik (az angolul valamelyest beszélő naxi bennszülöttek ezen a ponton apró karlendítéssel és egyidejű fejcsóválással jelzik, hogy az X matters) nyelvileg a tibeti-burmai nyelvcsaládhoz tartoznak, etnikailag pedig ahhoz a qiang áramlathoz, amely valamikor a Tang-korban (618-907) érkezett messze északnyugat felől ide a Himalája alatti „törzsi folyosóra”, mint azt az előző posztban megírtam. Önálló királyságuk a mongol hódítással vált Kína részévé, de ez után is hosszan splendid isolationben éltek. Az alább idézendő Peter Goullart szerint még az 1940-es években sem élt közöttük han kínai, és nagyon kevesen tudtak közülük kínaiul. Törzsfőnöküket a Ming-dinasztia emelte tusi rangra, azaz a császár által kinevezett királyságra, de ezt a rangot aztán erodálta, hogy 1723-ban a Qing-dinasztia közvetlen irányítás alá vonta a területet, illetve az 1912-es köztársaság be is tagolta Lijiangot és vidékét a kínai közigazgatásba.
A Ming-korban épült királyi palota azért mindmáig jelentőségteljesen áll a város közepén emelkedő dombon, tornya az óváros bármely pontjáról jól látható.
Itt kell szabadon engednem egyik színes figurámat, aki önmaga is megtöltene egy egész fejezetet. Peter Goullart, né Пётр Гуляр, az orosz születésű és amerikai-kínai neveltetésű kalandor pompás és élvezetes karriert futott be a két világháború közötti Kínában, bejárta Kelet-Tibetet, kilenc évet töltött el Lijiangban a nemzeti kormány helyi gazdaságfejlesztési ügynökeként, megtanult egy sereg helyi nyelvet, interakciózott ezer helyi figurával, s minderről színes és humoros emlékiratokat tett közzé, miután a kommunista kormány kiebrudalta őt Kínából. A Forgotten kingdom. Nine years in Yunnan, 1939-48 (1955) c. könyve minden egyes fejezete egy napi felkészülést spórol meg az idegenvezető számára a tea és ló útján. Ebben azt írja a palotáról:
„A Rézművesek terétől nem messze elegáns utca vezetett fel a Mu királyok palotájához. Az utca elején álló diadalív jelezte az arisztokrata negyed kezdetét. A palota maga kínai stílusban épült szövevényes együttes volt, s ekkoriban már iskolának használták. Mellette házak sora állt, amelyekben a volt király, családja és más rokonai éltek. A királyi épületegyüttes előtt gazdagon faragott nagy kőív állt, rajta két kínai írásjeggyel: „Hűséges és igazságos”, amelyet az egyik Ming császár adományozott a királynak a 17. században. A királyi vagy törzsfőnöki cím, amelyet az emberek még mindig használtak a Mu családról beszélve, valójában tiszteletbeli volt csak. A mandzsu dinasztia idején a király feudális státuszát eltörölték, és Lijiang fu kormányzóság lett. Egy darabig még a Mu királyok kormányoztak mint örökletes fu tisztviselők, de aztán ezt a hivatalt is elvették tőlük, és kínai hivatalnokoknak adták át. A Muk a dicsőséges Tang dinasztia korára vezették vissza eredetüket, s számos kiváló és igazságos uralkodót mutathattak fel néhány hitvánnyal együtt. A mandzsu dinasztia vége felé a Muk királyi családja már megindult a hanyatlás útján. Magukévá tették az ópiumszívás szokását és a kínai udvar néhány más elegáns bűnét, s bukásuk gyors volt. Kiterjedt birtokaik jövedelmétől megfosztva a királyi család tagjai arra kényszerültek, hogy kielégíthetetlen ópiuméhségük csillapítására eladogassák fehalmozott műkincseiket és őseik más értékes mementóit. Egyes hercegek állítólag bútoraikat és feleségük esküvői ruháját is áruba bocsátották. E jeles család minden tekintélye és hírneve úgy eltűnt, mintha a szél fújta volna el..”
A leírásban említett utca, díszkapu és az arisztokrata negyed is mind megvannak, s csak kicsit csodálkoznék, ha valamelyik bolt mélyén az eladó is odasuttogná, hogy ő a királyi család egy mindent túlélő tagja. Áll a királyi palota is, ámde berendezését a kulturális forradalom alatt elpusztították a vörösgárdisták, akik jobb híján a döglött oroszlánba belerúgva igyekeztek bizonyítani az Eszméhez való hűségüket. Miután az 1980-as évekre kiderült, hogy az Eszmét Mao Elnök tudtán kívül meghamisították, s a négyek bandája személyében ennek felelőseit is megtalálták, az ország megkönnyebbülten lélegzett fel és látott hozzá az elpusztított kulturális örökség legalább részbeni helyreállításához.
A palota fa lépcsőházát pótolták, ám a földszinti nagyterem faláról a valószínűleg Qing-kori freskók minden nyoma eltűnt. A helyreállítás vezetői úgy határoztak hát, hogy a 2000-es évekre megváltozott ideológiai légkörben a helyi őslakosság folklórját viszik fel a falakra. Korábban a nemzetiségek egyfajta homokszemnek számítottak a kommunista Kína olajozott gépezetében, de ekkorra már megtalálták helyüket a fejlett kínai kapitalizmus munkamegosztásában. Ők lettek azok az egzotikus elem, akik miatt a keleti parti tehetős kínai turisták – menedzserek, vállalkozók, pártkáderek, az új rend oszlopai – felkeresik a turizmusra kijelölt nyugati és délnyugati területeket, s miközben itt pihenve megújítják termelőerejüket, egyszersmind bőséges pénzköltéssel járulnak hozzá a vidék fejlesztéséhez, és erősítik Kína régióinak kohézióját. A nemzetiségek ebben a felfogásban stilizált vidám gyermekekként táncolnak vagy dolgoznak a Vörös Kína napja alatt; saját ügyeik felnőttként való intézése nem rájuk tartozik.
Ezt a megközelítést látjuk a Mu királyi palota földszintjének falain is, ahol a naxi mitológia vízözön-történetét festették meg nyolc képen olyan stílusban, amely a szocialista realizmusnak ezt a naiv etnikus változatát ötvözi a naxi dongba rajzok alakjaival.
Újabb ismeretlen az egyenletben: mik azok a dongba rajzok? A naxik valamikor a Kr.u. első századokban saját piktogram-írást fejlesztettek ki, elsősorban a recitálandó rituális szövegek lejegyzésére, amelyen mókás kicsi állatok és pálcikaemberek sürögnek, mint valami tesz-vesz városban. Itt egy példa ebből az írásból, pont az a „Dongba Genezis”, amely az emberiség történetének a vízözöntől az újjáalapításig tartó történetét meséli el, s amelynek alapján a királyi palota új képei is készültek:
A képek a kézirat 2023-as leideni publikációjából származnak, amely átírásukat és fordításukat is közli. Így néz ki például a legelső képcsoport, a címlap fordítása:
A „Dongba Genezis” alapján a nyolc kép története a következő:
Kezdetben az ég és föld egyek voltak. Egy isteni madárpár egy fészekalja tojást rakott, amelyből kilenc erős fivér és kilenc bölcs nővér kelt ki. Együttesen szétválasztották az eget és a földet, házat építettek, fehér szarvasokkal szántottak és tigriseken lovagoltak.
Minthogy az emberek ész nélkül pusztították a hegyeket, erdőket és vizeket, az istenek vízözönt bocsátottak a földre. Csak egy kivételesen tiszta szívű férfi, Coqssei-leel’ee éli túl a vízözönt jakbőrbe varrva. Az özönvíz elmúltával párt keres magának, s egy gyönyörű erdei szellem csábítja el, akivel állatokat nemz, míg végül a szellem elhagyja őt.
Coqssei-leel’ee elindul új párt keresni, s találkozik Cheilheeq-bbvbeeq istennővel, aki szintén párt keresni szállt alá a földre. Első pillantásra egymásba szeretnek, s az istennő darui felrepítik őket az égbe.
Zzee’laq-epv mennyei atya nem akarja a lányát emberhez adni, és egy sor lehetetlen próbatétel elé állítja a férfit, amelyet az az istennő tanácsaira hallgatva old meg. Itt kilencvenkilenc hegy erdejeit kell kiirtania, a hegyeket újra beültetnie, s az új fák termését a mennyei atya elé szállítania, mégpedig mindezt egyetlen nap alatt.
Ezután hegyi kecskét kell vadásznia a veszélyes sziklákon, halat fogni a veszélyes tóból, végül három csepp tigristejet vinnie a mennyei atyának, akinek ezek után nincs más választása, mint hogy az emberhez adja a lányát.
Coqssei-leel’ee és Cheilheeq-bbvbeeq a mennyei atyától kapott bőséges hozománnyal visszatérnek a földre.
A férfi és az istennő berendezkednek a földön, de elfelejtenek áldozatot bemutatni a mennyei atyának és tisztító szertartást végezni, ezért különféle bajok érik őket: a kézirat szerint az, hogy nem születik gyermekük, egyes szóbeli változatok szerint pedig az, hogy születik három fiuk, de mind a három néma marad. Végül rájönnek, mi az oka, és elvégzik a tisztító szertartást. A kéziratnak ez a szertartás a tulajdonképpeni tárgya, az egész történet csupán bevezetés volt hozzá.
A tisztító szertartás után a három fiú megszólal, mégpedig három különböző nyelven: tibetiül, naxiul és baiul, amelyek valóban rokon nyelvek, de ami fontosabb, három egymás mellett élő, közös qiang nomád eredetű nép nyelvei.
Minthogy a kézirat a tisztító szertartás szövegével ér véget, ezért az utolsó kép már modern hozzátoldás, amely a népek barátságát van hivatva kifejezni. Csodálkozom is, hogy a kínai han nemzetiség képviselőjét nem ábrázolták a képen. Lehet, hogy ő maga a mennyei atya.
A történetnek nemcsak a naxik, hanem a környező népek között is számos változata él. A Lugu-tó körül matriarchális társadalomban élő mosuo nép például egy olyan változatát meséli a kitűnő 泸沽湖畔的摩梭人 (A Lugu tó menti mosuók, 2012) antropológiai leírás szerint – amelyből egy későbbi posztban majd még idézek –, amelyikben az istennő gonosz nővére megirigyli húga szerencséjét. Vörös szarvasünő képében maga után csábítja a vadászó férfit az erdőbe, majd távol az erdő mélyén nő alakjában jelenik meg előtte, s friss vízzel kínálja. A férfi iszik a vízből, amelytől húsz hosszú éven át tartó álomba merül.
Odahaza az istennő hiába várja férjét, végül a majmot kéri meg, hogy keresse meg őt. A majom úgy tesz, mintha égen-földön keresné, majd az istennőhöz visszatérve azt mondja, sehol nem találja, lehet, hogy visszament az égbe. Ő viszont, mármint a majom, itt van a földön, s feleségül venné az istennőt. Ez utóbbi hozzá is megy. Amikor aztán a férfi húsz éves álmából felébredve hazatér, s látja, mi történt, a majmot agyoncsapja, de feleségének a majomtól született gyerekeit az iránta való szeretetből megkíméli. Így jön létre a vízözön utáni emberiség, nem a valódi embertől, hanem félig egy istentől, félig a majomtól.
Zseniális befejezése a történetnek, amely a romantikát megelőlegző módon ad magyarázatot az emberben egyszerre lakó állatira és istenire. Ahogy Okudzsava énekli:
Красивые и мудрые как боги и грустные, как жители земли | | Szépek és bölcsek, mint az istenek és szomorúak, mint a föld lakói. |
Bulat Okudzsava: Песня о московском муравье (Dal a moszkvai hangyáról, 1959)
Mosuo földön járva, s a Lugu-tó partján az egykori matriarchális nagy házban kialakított daluoshuoi Mosuo Múzeumba látogatva döbbenettel látom, hogy a ház nagytermében, ahol az ősök bálványait szokták felállítani, egy kis oszlopon egy majom szobra áll. Idáig jutott volna ez a nép, hogy Darwint megelőzve elismerte a majomtól való leszármazást, és tisztelettel adózott férfiági ősének?
A szobor mellé kitett kínai nyelvű ismertető azonban másról beszél. Eszerint az özönvizet túlélő ember nem a földön találkozott istennő párjával, hanem az égben, ahová a bölcs öreg majom kalauzolta fel őt. Ezért tisztelik a mosuók a majmot a Dongba Genezis itteni változata szerint, amely nyilvánvalóan más, mint az antropológusoké.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A Blogger néha megeszi az üzeneteket. Küldés előtt biztosabb kimásolni a hozzászólást, hogy ilyen esetben még egyszer el lehessen küldeni.