Egyszerű történet

„Vajon milyen érzelmekkel, reményekkel hagyhatták el ezeket a házakat, ha még a családi képeket, emlékeket is otthagyták? Vagy nem végleg tervezhették a távozást?” – kérdezik olvasóink a pusztuló orosz falvakról szóló bejegyzésben, ahol az elhagyott házak tele vannak az egykori lakók otthagyott fényképeivel. Erre válaszol az alábbi írás, amelyet kopanga – ugyancsak az Archnadzor örökségvédő egyesület aktivistája – tett közzé „Egyszerű történet” címmel és a mellékelt fotókkal.

„Ez egy nagyon egyszerű történet. Hősei valaha egy kis házban éltek, amelynek ablakait vidáman faragott ablakkeretek szegélyezték. Bár hogy pontosabb legyek, nem mind itt éltek: egyikük-másikuk az itt élők rokona, barátja vagy szomszédja volt. A házikó egy kicsi faluban állt a mező szélén, az erdő ölelésében. Az erdő az egyik irányban egy szakadékhoz futott le, amelyben egy gyors folyócska szaladt, a másik irányban pedig olyan messzire elterült, hogy nem volt nehéz elveszni benne. Az erdő tele volt gombával és szamócával, s hőseink gyakran mentek gyűjteni őket, a mezőn pedig illatos szénát kaszáltak, amelyet aztán a szénapadláson tároltak. Minden télen annyi hó esett, hogy teljesen belepte a faluba vezető utat, s attól fogva se ki, se be. A házikó lakói ilyenkor vendégségbe mentek szomszédaikhoz, s együtt írtak levelet a különféle hatóságokhoz, hogy micsoda dolog ez már, hogy megint nem küldtek hókotrót. Aztán megjött a hókotró, s egy idő után a posta is megindult, elvitte a leveleket a különféle hatóságoknak, és hozott helyette más leveleket a rokonoktól. A rokonok némelyike igen messze lakott, és soha nem látogatott el ide, mert ahol laktak, onnét rettentő sokba került volna a jegy. De azért rendszeresen írtak, s a levél lapjai közé becsúsztatták fényképeiket is, hogy a vidáman faragott ablakkeretes házikó lakói el ne felejtsék, hogy is néznek ki. A házikó lakói időközben egyre öregebbek lettek, míg végül nyugdíjba mentek. Gyerekeik befejezték az iskolát, és elmentek a nagyvárosokba, ahonnét leveleket és fényképeket küldtek, nyaranta pedig hazajártak illatos szénát kaszálni. A szomszédok ugyancsak megöregedtek és elmentek innét, beszögezve házuk ajtaját-ablakát, vagy csak madzaggal megkötve az ajtó kilincsét, mintha csupán gombáért vagy szamócáért mentek volna az erdőbe és mindjárt megjönnének. Végül a házikó lakói egészen öregek lettek, s egyetlen szomszédjuk sem maradt. Akkor a gyerekeik eljöttek értük, hogy magukkal vigyék őket a nagyvárosba, és soha többé ne térjenek vissza a vidáman faragott ablakkeretes házikóba. A fotókat pedig itt felejtették.”