Az eltűnt temető

A krakkói Kazimierzzsel ellentétben Szingapúrban nem „köti enyv a múltat a jövőhöz”. A föld kevés, az épületek felhőkarcolók, a bevásárlóközpont szentély, és a holtak nem versengenek az élőkkel. De az élők előbb-utóbb mindig csatlakoznak a holtakhoz.

„Az [első] európai temető közvetlenül a kormányzói ház előtt volt. Hamarosan azonban ennél jobb helyet kerestek, s ekkor létesítették a régi temetőt, amely 1865-ig, a bukit timahi út megnyitásáig volt használatban. Manapság nagyon kevesen látogatják a régi temetőt, pedig a gondozás hiányában gyorsan pusztuló sírkövekről egész történelem lenne leolvasható. A gránitba vésett feliratokat szinte teljesen lekoptatta már az idő, a gipsz síremlékek pedig felirataikkal együtt összeomlottak már. Még a márványba vésett nevek állják a leginkább az idő ostromát. Az egyik 1821-es sírkövet minden bizonnyal még az előző temetőből, a mostani zászlórúd helyéről hozták át ide.”

A temető 1819-ben a Raffles-villa előtt volt, a Government Hillen, a zászlórúd közelében, amelyet a gyorsan fejlődő város 1822-es Jackson főhadnagy-féle térképe is jelöl. Hamarosan ennél nagyobb temetkezőhelyre volt szükség, s 1822-ben nyitották meg a domb alján fekvő temetőt, amely 1865-ig volt használatban. A kalkuttai Wilson püspök által csupán 1834-ben felszentelt temetőt eredetileg csak az anglikán egyház híveinek és „egyéb protestánsoknak” szánták, de 1835-ben északi részét a katolikusok számára különítették el. Korábban nem foglalkoztak a halottak megkülönböztetésével.

„A középső rész fölött fal választja el a protestáns részt a római katolikus résztől, amellyel kapcsolatban Padre Beurel és Butterworth kormányzó kiterjedt levelezést folytatott. Azelőtt sok éven át nem volt ilyen megkülönböztetés, minthogy, úgy mondják, Indiában is ez volt a gyakorlat.”

1846-ban a temetőt téglafallal vették körül, amelyen egy-egy Charles Faber kapitány által tervezett monumentális északi és déli kapun keresztül nyílt bejárat. Abban az időben az enyhén lejtős temető a tenger felé nézett, inkább véletlenül, semmint bármilyen szimbolikus megfontolás folytán. A gyorsan emelkedő középületek és a kikötő beépítése már régen elvették a temető elől ezt a kilátást, de a város fejlődése hamarosan földjére is igényt tartott.


1863-ban a temetőt megteltnek nyilvánították és lezárták a további temetkezés elől. A trópusi klíma, s a téglából és gipszből készült sírok hamarosan pusztulni kezdtek, s a kövek felirata olvashatatlanná vált. S mint sok más helyen, a köveket itt is egyéb célra használták fel.

„E könyv összeállítója egy alkalommal a temetőbe látogatva, hogy megbizonyosodjék az egyik első szingapúri telepes halálának éve felől, azt tapasztalta, hogy a temető bennszülött felügyelője az egyik régi sírkőből faragott kővel őrli a curryt, s még a felirat is rajta volt a kövön.”

Halotti anyakönyvnek, ha létezett valaha, legkésőbb 1867-ben nyoma veszett, amikor a Kelet-Indiai Társaság átment a korona tulajdonába. A sírkövek fizikai romlása és a nyilvántartás hiánya miatt hosszú ideig sokan felszólaltak, de a gyorsan fejlődő kereskedelmi központ számára mások voltak a prioritások.

„A domboldali régi temető sírkövei most mintha Szingapúr legrégebbi lakosainak gyorsan eltűnő emlékezetét szimbolizálnák, s nem az ott nyugvóknak állítanak emléket. A még álló sírok is hamarosan összeomlanak, s a feliratok olvashatatlanná válnak. Magánszemélyek és a közmunkaosztály szorgalmából a régi feliratokat olykor még megtisztítják vagy újrafestik, s a lehullott téglákat vagy a ledőlt gránitköveket ismét felállítják. Amikor Sir Frederick Dickson volt a gyarmati titkár, ő végezte el ezt utoljára 1886-ban. Nagyon sajnálatos, hogy ezeknek a régi feliratoknak nyoma vész. A kormányzat igazán alkalmazhatna egy írnokot egy vagy két hónapra, hogy másolja le a még olvashatókat, s aztán állítsa össze ábécésorrendbe könyvtári megőrzés céljára, annál is inkább, mivel a temetőben nyugvókról semmiféle halotti anyakönyv sem található. Lehet, hogy van egy másolata Kalkuttában, de nagyon kétségesnek tűnik. Az 1867-es átadás [ti. a Kelet-Indiai Társaságé] előtti iratanyag rendkívüli szűkössége igen figyelemre méltó.”

Talán mindenkinek érdekében állt, hogy bizonyos iratok veszendőbe menjenek az Átadás idején.

A nyilvántartást végül csak 1912-ben készítette el és publikálta H. A. Stallwood a Journal of the Straits Branch of the Royal Asiatic Society 61. kötetében. A szingapúri Nemzeti Könyvtár ennek csupán mikrofilm-másolatát őrzi, amelynek olvasását a soronkénti görgetés és a fekete-fehér ábrák negatív fordítása kínszenvedéssé teszi. (Pedig mennyire elterjedt volt valamikor a mikrofilm használata!) A British Libraryben bizonyára lenne eredeti példány, de a jó szerencse folytán magam is találtam egyet a párizsi Oriens antikváriumban, s meg is vettem. Pompás kötet, tökéletesen visszaadja a már hanyatló temető látványát, még mielőtt végképp eltűnt volna. A temetőnek ezt a „who’s who”-ját használjuk majd vezérfonálként a róla szóló következő bejegyzésekben is.


A világtörténelem nagy eseményei, nem utolsósorban a krími háború, a Kínai-tengeren megjelenő orosz hadihajók és az indiai Zendülés által zaklatott 1859. évben határozat született a kormányzói villa lebontásáról, hogy helyén erődöt építsenek, amelyet Canning főkormányzóról és első indiai alkirályról (1856-62) neveztek el: ennek következtében a temető is a Fort Canning Cemetery nevet kapta. Az erőd soha nem volt igazán hatékony: a kilátást erőteljesen zavarta a Pearl’s Hillen már álló erőd, s azonfelül túl messze volt a parttól. Még a 68 fontos ágyúkkal sem igen értek el a partig. Végül csupán jelzőállomásnak, tűzfigyelésnek és időjelzőnek használták: egy kisebb ágyút sütöttek el minden reggel 5-kor, délben, majd este 9-kor. 1896-tól ez is abbamaradt, s az erődöt 1927-ben lebontották.


1954-re a temető pusztulása annyira előrehaladt, hogy a legtöbb sírkövet – mint Vlagyimir Asztafjev cári főhadnagyét – eltávolították. Néhányat az északi és déli falba illesztettek, ahol ma is láthatóak. A következő húsz év során a sírokat felszámolták, s ma a temető park, divatbemutatók, esküvői portfóliók és szabadtéri koncertek helyszíne. A falba épített kövek azonban tovább pusztulnak, s ma már legtöbbjük teljesen olvashatatlan, zuzmók lepik be és hangyák laknak alatta. Wabi-sabiként értelmezni túlságosan is hízelgő volna. Egyesek újabb nyilvántartásokat készítettek róluk az elmúlt években, és a National Archive of Singapore dörzslenyomatokat őriz róluk, amelyek segíthetnek majd az eltűnt szövegek értelmezésében. Néhány következő bejegyzésben még visszatérünk ide, hogy megnézzük, kik nyugodtak valaha e kövek alatt.

Források.
Journal of the Straits Branch Royal Asiatic Society, 1912, 61, 77
An Anecdotal History of Old Times in Singapore, Charles Buckley, 1902