Vidék, nyolcvanas évek

„A szerző nem dicsekszik azzal, hogy „a titokzatos orosz lélek” hosszú tanulmányozásának eredményét tárja az olvasó elé. Ezek a képek, amelyek a múlt század nyolcvanas éveinek elején készültek egy kis járási központban és a környező falvakban, elsősorban a szerzőnek az akkori élet valóságához fűződő kapcsolatáról tanúskodnak.

Ez az album, amely csupán egy kis szelete ama valóságnak, nem mutatja fel az olvasónak a szocialista élet számos oldalát, a politikát, ideológiát, katonaságot, űrkutatást, vagy a század nagy építkezéseit. De vajon jellemzőek voltak-e ezek az orosz vidékre és annak nyugodt, provinciális életére? Inkább nem, mint igen. Akkoriban nem voltunk teljesen tudatában a „fejlett szocializmus” eredményeinek és az általa okozott változásoknak. És elsősorban provincializmusunk miatt nem lettünk disszidensekké sem. Én mint amatőr fotós azidőtájt a körülöttem élő emberek valódi képét igyekeztem megragadni, fölösleges bonyolultság, előítélet és képmutatás nélkül, azokat az alapvető és igaz, noha nem mindig egészséges vonásokat, amelyek a nemzedékeket összekötik egymással Oroszországban. Az olvasó ezt az albumot lapozgatva ne tekintse a szerző iróniáját öncélnak, hanem pusztán a decorum loci részének. Hiszen a féligazságoknak azokban az éveiben az irónia volt az egyetlen orvosság a hazugságok ellen.

Hosszú éveken át tartó vágyam teljesült ma ezzel az albummal. Megítélhetik, vajon sikeresen-e. Huszonöt év telt el azóta. S mint a mondás tartja – messziről minden jobban látszik.”

Alekszandr Kalion: Oroszok. A vidék az 1980-as évek elején, 2006

„Számomra az 1980-as évek eleje a fiatalság és a nagy változások időszaka volt. Láttam, hogyan készül elhagyni minket a múlt, s noha egy ideje fényképeztem már, hogy úgy mondjam, kívülről, ám belülről is szerettem volna. Igyekeztem megragadni a körülöttem lévő emberek jellegzetes vonásait. Genetikus emlékezetemmel fürkésztem őket: vajon hasonlít-e egyikük vagy másikuk valakire, akit korábban láttam, esetleg álmomban vagy a múltban? Nem olyan-e, mint egy történet vagy mese figurája, amelyet valaha olvastam? Nem az volt a fontos, pontosan milyen emléket ébresztett fel bennem, hanem hogy a látvány mintha egy tollal csiklandozta volna meg a szívemet: s akkor tüstént megnyomtam a gombot.

Bármerre jártam, a gép mindig ott lógott a karomon, a zár felhúzva, az expozíció beállítva, a távolság – három vagy négy méter… S az utcák szürke hétköznapjaiban egyszerre csak felvillan valami. Akkor nem habozhatsz: tűz! S utána szörnyen izgatott leszel: vajon jó volt-e az expozíció? benne volt-e a mezőben? nem remegett-e a kezed? S végül, hihetetlen, de igaz: a sok homályos és túlexponált kép között épp ez az egy tökéletes és gyönyörű, amelyik annyira fontos volt neked.

Kevés fotót láttam akkoriban, és nem is érdekelt, hogy ki, mit és főleg hogyan fényképez. Nem tanultam ezt a mesterséget, és nem voltak példaképeim. Csak egyetlen fotós volt hatással látásomra: Ian Berry. Miután megismertem az ő „Angolok” című fotóalbumát, elkezdtem egy kis latin R betűt rajzolni az általam kiválasztott fotók hátuljára: R mint Russians. És senkinek nem árultam el ezt a kis titkot.

Egyáltalán nem kívánok sem empátiát, sem nosztalgiát ébreszteni ama kor iránt. A szereplők velem együtt élnek a képeken: boldogok, szomorúak, dühösek és kedvesek, s csak ritkán látni azt a gyászos mártír-arcot, amely mára olyannyira bevett fotós klisévé vált abból a célból, hogy a kép elszorítsa a néző szívét és egy olcsó könnyet facsarjon ki a szeméből.”




„Oroszhon! Oroszhon! Látlak én innen, ebből a csodás, gyönyörű messzeségből. Szegényes, sivár, zord itt az élet. Tárt-nyitott, puszta és sík itt minden; a síkságból, mint pontocskák, mint apró jelek, alig észrevehetően emelkednek ki alacsony városkáid. Semmi sem vonzza, semmi sem ragadja el a nézőt.

Mi hát az az érthetetlen, titokzatos erő, amely engem hozzád vonz? Miért cseng a fülembe szüntelenül a térségeidet széltében-hosszában betöltő, egyik tengertől a másikig áradó bánatos dalod? Mi van ebben a dalban? Mi van benne, ami úgy hív, úgy zokog, oly szívhez szóló? Micsoda hangok azok, amelyek oly fájdalmas gyöngédséggel simogatnak, úgy átjárják szívemet-lelkemet? Oroszhon, mit kívánsz te tőlem? Miért nézel rám így? És minden, ami csak van benned, miért fordítja felém tekintetét olyan várakozóan?

Töprengve, ámulva, mozdulatlanul állok fejem fölött már esőtől terhes, nehéz, sűrű felhők gomolyognak, és a töprengő szellem néma hódolattal borul le térségeid előtt. Mit jövendöl ez a végtelen térség? Hát tebenned ne születnének határtalan, nagy gondolatok, mikor annyi a hely, ahol kifejlődhetnek, naggyá lehetnek? És elfog az áhítat; ez a végtelenség, titokzatos erővel tölti meg a lelkemet, természetfölötti, látnoki képességet ad a szememnek: ó, Oroszhon! milyen ragyogó, nem sejtett csodák földje vagy te!…”

Nyikolaj Gogol, Holt lelkek, 1835, Alekszandr Kalion fotóalbumának utószava