„A mély, feneketlen sárban, szitáló esőben, kínos nyikorgással halad előre a trénkocsi. Kékblúzos, öreg trénkatona pipázva hajtja. Aki mellette ül, csukaszürke ruhában, borotválatlanul, három nyelven káromkodva, noszogatja előre az alkotmányt. Magyar ember, aki három hónappal azelőtt, egy budapesti postahivatalban vizsgálta a békés csomagokat, vajjon jól vannak-e lepecsételve. Lehet, sőt valószínű, hogy ha elpihennek a fegyverek, jövőre ugyanezt fogja csinálni. De most katona. Sárga parolával, őrmesteri sávval a nyakán, csillag helyett azonban villanyszikrás kürt jelzi minőségét.
Hátul puskás trénkatona ázik, a ponyva fölött. Szembejövő, málhát cipelő állatok, szekerek, vánszorgó sebesültek közt, így megy előre a tábori posta. Az út, amelyen halad, nem könnyű s nem rövid. A határszéli városig automobil hozta, a rendes boszniai postaautó, de onnan már nem lehet motorral vontatni a terhet. Lovak kellenek, kettő, négy, mert a kocsin egy egész hadosztály postáját hozzák, vagy huszonötezer mindenfajta katona és mesterember részére. A lezárt zsákokban békésen megfér egymás mellett a büszke honvédhuszár és nagyszakállú morva hegyitüzér levele. Ott van az a levél, amelyet az aranypápaszemes tábori rabbi éppen olyan türelmetlenül vár, mint odafönt a sáros hegyekben ázó horvát baka…
Mennyi levél, uramisten. Rózsaszín, zöld, sárga lapok, fehér levelek, piszkos papirrongyok közt illatos, elegáns borítékok, délceg női betűkkel; mennyi vágy, sóhaj, szerelem és életfájdalom a tömött zsákokban! De az út nem lesz járhatóbb, a lovak nem pihentebbek, hogy hamarabb juthasson céljához a trénkocsi drága terhe, a háborúban élő katona egyetlen nyugodt boldogsága: a tábori posta. De lám, egyszer csak mégis odaér. Néhány rongyos kis ház az út mellett és a hegyoldalban, kettő -háromból csak az üszkös gerendák maradtak, köröskörül a réten szekerek, lovak, sátrak: — ez a hadosztályparancsnokság. A trénkocsi nyögve megáll egy kis putri előtt, mely valaha pékműhely és mészárszék volt, az ajtóból katonák jönnek ki és nekifognak a szekér lerakásának: ez a tábori postahivatal. Még tábla is jelzi, hogy „Tábori postahivatal”, csak a levélszekrény hiányzik az ajtó mellől. Aki belép a „hivatalba”, persze bajosan találkozik a hazai posták higiénikus kényelmével. Csúf kis odu, alig léphet benne egyet-kettőt az ember és tele van sárga gyékény kofferekkel. Tulajdonképpen ez a néhány láda a tábori postahivatal: egyik a pénztár, másik a nyomtatványraktár és így tovább. Ha a hadosztályposta költözik, az állványokat, székeket, bélyegzőket, leveleket beteszik a ládákba, a ládák kocsira kerülnek, a két postafőtiszt – főhadnagyi rangban – felül ártatlan lovacskáira s a hivatal megy tovább, más kunyhóba, esetleg csak sátorba. A zsákokat hát lerakják és előkerülnek a levélkötegek. Ezredenkint vannak feldolgozva, de néha hoz a pesti posta olyan kötegeket, melyek már századonkint és ütegenkint vannak rendezve. Emberfölötti munka. Külön csomóban jönnek az újságok: aki teheti, rohan rájuk és keresi a legújabb híreket, bár azokat nem nagyon kell keresni, elég vastagon vannak nyomtatva.
Ahogy lerakják, osztályozzák a postát, lassanként jönnek a kliensek. A kegyelmes úr küldönce; a nagybajuszú tábori csendőr; a főtisztelendő urak – felekezeti különbség nélkül –; aztán érkezik a nem harcoló csapatnemek néhány vakmerő képviselője, aki ambicionálja, hogy átjöjjön a postáért ide, ahol néha elpukkan egy srapnell a karóhoz kötött tehenek és füstölgő kemencék között. De az ilyen vakmerőt is jobbról-balról fegyveresek őrzik, oldalán revolver, jobbjában hősi kardja, mely hasztalan remeg a vágytól, hogy ellenség vérében fürödjék. Néhány óra alatt beérkezik minden ezredtől a postaátvevő tiszt. A pénzesleveleket és csomagokat csak tisztnek adják ki, a leveleket ismerős altisztek is elvihetik egyes kikülönített alosztályok részére. Élénk élet van ilyenkor a tábori postán, híreket cserélnek egymással.
A hadosztálytörzshöz tartozók szent áhítattal hallgatnak egy tüzérhadnagyot, aki mindennap tizenöt kilométert lovagol, hogy elvigye a postát az ütegének, mely egészen elől küzd a rajvonalban. A hadnagy mosolyogva veszi tudomásul a rémületet, melyet néhány idetévedt lövedék kelt.
– Jönnétek hozzánk — biztatja a postásokat –, hallhatnátok a „Kalimegdánt” és a „Sveti Nikolát”. (Így nevezték el a szerbek két legnagyobb kaliberű ágyúját.) A posta persze nem jön oda, nem is volna helyes és a postások megelégszenek az ajándékba kapott ellenséges „cünderekkel.” Folyik a postaválogatás, hozzák a feladni való leveleket. Fantasztikus papirosok, amikre a levelek legnagyobb része íródik. Bizony hamar kifogy a tábori levelezőlap-készlet és jó akármiféle papiros. Sokan hazulról hozatják az üres tábori lapot, hogy írhassanak. De a tábori posta elvisz mindent, sőt a kézbesíthetetlen, rosszcímzésű levelek is visszaérkeznek a feladóhoz, mintha csak békében volnánk. A magyar postahivatalokat a táborban is a legaprólékosabb gondosság és találékonyság jellemzi. Az érkező leveleken sokszor csak egy betű igazítja útba a postát, de ez az egy betű is elég, hogy a levél megtalálja a címzettet, ha még él… Mert van olyan is, aki után már nem küldhetik el. Az ilyen levélre a csapattest írja rá, hogy meghalt és másnap viszi a posta a messzi haza felé. Megint nyikorog a sárban a trénkocsi, izzadnak a lovak, a puskás trénkatona huszárosan pipázik a saroglyában és döcögnek hazafelé a levelek falvakba, városokba, aggódó szülőknek, síró feleségeknek, bánatos kedveseiknek. A harcosok szívét viszik.”
In: Csataképek a nagy háborúból. Összeállította és előszóval ellátta Nagy Endre.
Budapest, 1915, Singer és Wolfner. (A Káfé Főnix nyomán)
Budapest, 1915, Singer és Wolfner. (A Káfé Főnix nyomán)
Tábori postáról sokszor írtunk már az első és második világháborúból, a front mindkét oldaláról, és fogunk is még. A nagy háborúk új műfajt teremtettek. A családtól évekig távol, folyamatos életveszélyben lévő férfiak milliói cenzúrázott levelezőlapok százmillióit írták haza, amelyekben jóformán semmit sem írhattak mindarról, ami nap mint nap körülvette őket, csupán arról, ami belül zajlott: a honvágyról és a szerelmes vágyakozásról, hogy egészségesek és kitartanak, és őrzik a reményt, hogy élve hazatérnek.
Családok ezrei ma is hasonló levelek tízezreit őrzik nagyapáktól és dédapáktól, s szerencsés esetben az általuk hazahozott válaszleveleket is.
„…jól vagyunk, itt vagyunk egyik hágónknál, s őrizzük az ezeréves határt. … Meggyőződésünk, hogy itt az Árpád-vonalon ellenség át nem jöhet!”
Az Árpád-vonal felrobbantott bunkere a már sokat emlegetett Kőrösmező fölött, a hegyekben, a Wikipedia „Árpád-vonal” szócikkéből. Lent: a régi magyar határon 600 kilométer hosszan kiépített Árpád-védővonal, innen.
Kovács Zoltán orvos főhadnagy két nappal azelőtt írt menyasszonyának Kolozsvárra az Árpád-vonal áttörhetetlenségébe vetett meggyőződéséről, hogy Románia átállt volna a szovjetek oldalára, s ilyenformán a szovjet hadsereg hátulról, román területről foglalta el az állásokat. Ez az utolsó levelezőlap, amely fennmaradt tőle Fellner János gyűjteményében.
A családok által őrzött lapok ugyanis a kívülállónak csak ritkán, esetleg egy-egy kiállítás alkalmával hozzáférhetőek. Amit a tábori levelekről tudunk, azt főleg olyan szenvedélyes gyűjtők jóvoltából tudjuk, akik antikváriumokból és ócskapiacról, filatéliai és árverési szájtokról halásszák ki és mentik meg az elárvult hagyatékoknak ezeket a kevésbé feltűnő darabjait. És meg is osztják őket, többek között azon a tábori postának szentelt Facebook-oldalon, ahonnan Kovács Zoltán lapjait kaptam Fellner Jánostól, az oldal adminisztrátorától.
Mire a tábori lapok a gyűjtőkhöz eljutnak, többnyire elvesznek mögülük azok a személyes történetek, amelyeket egy család még őrizhet a birtokában lévő levelek feladóiról és címzettjeiről. Ezért azonban némileg kárpótol a közkinccsé tett lapok mennyisége, amely már lehetőséget ad komoly tipológiai és történeti statisztikákra, valamint a lapokhoz hozzászóló gyűjtők alapos ismeretei. Tömegével kerülnek elő például a muszka földön lassan vánszorgó postás csigák, amelyekkel már korábban is találkoztunk, és Fellner János megerősíti, hogy ilyenek valóban nem fordulnak elő a tábori lapokon a Karády-dal 1942-es megjelenése előtt.
És muszka földön valóban lassan járt a pósta. A Huszadik Század sajtószemléjéből
A levelezőlapokon előfordulnak a Muszkaföld más, nem kézzel rajzolt, hanem központilag nyomtatott, és lelkesítőnek szánt ábrázolásai is. Mint ez az 1942-es lap, ahol a magyar legény immár levágta a bolsevik sárkány Sztálinra hajazó Vöröshadsereg-fejét, s már csak a bánatosan hunyorgó zsidó feje van hátra.
Szerencsés esetben az a magyar legény is tovább írhatta a tábori lapokat, amelyiknek nem sikerült megbirkóznia a sárkánnyal. A csoport bőven rak fel oroszországi hadifogoly-lapokat is mindkét világháborúból. Sőt olyan táviratot is találunk, amelyet „az ázsiai Oroszországba” küldött a fogolynak édesapja, pénzt mellékelve neki. Természetesen az első világháborúból, akkor még Muszkaföldön is gyorsabban járt a pósta.
Némelyik lap csak akkor válik érdekessé, sőt hátborzongatóvá, ha képesek vagyunk – mint a rutinos gyűjtők teszik – desifrírozni a kódolt táboriposta-számokat, és feltárni a mögöttük lévő történetet. Ezt a levelet például Radnóti Miklós bori munkatáborának parancsnoka írta haza feleségéhez Kispestre. A szöveg a szokásos: szabadságot vár, hiányzik, szép őszi idő van. Tulajdonképpen ugyanaz, mint amit Radnóti is írt ugyanonnan a „Levél a hitveshez”-ben, persze mindkettejük a maga módján.
De hogy ne ilyen tragikus végszóval fejezzük be szemlénket, megtaláljuk a közös gyűjteményben a tábori lapok legkorábbi példáit is, az áldott békeidőkből. Akkor is panaszkodtak a katonák, hogyne panaszkodtak volna. Nem tudták még, hogy a fiaik majd boldogan möchten ihre Sorge haben.
„Kelt levelem Budapest, 1888. deczember 20 dikán
Szeretett kedves édes anyám és kedves testtvéreim tudósitok sorsom és állapotom felöll hogy nem a leg jobb sorom van mert a kórházba vagyok a füllemel és nem tudom hogy mikor mehetek ki hol rivok hol kárromkodok hogy ide jútottam itt lesz hoszu a karácsony meg szegény mert a mit föznek nem birom meg enni ojjan mit a rontás”
Fellner János arra biztatja a tábori lapok gyűjtőit: csatlakozzanak a csoporthoz és osszák meg kincseiket. Mi is erre biztatjuk a magunk részéről azokat, akiknek még a család lapjai vannak a birtokában, s a történettel és más dokumentumokkal-képekkel is tudják illusztrálni őket, ahogy a „Rózsaszínű levelek” sorozatban tesszük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése