Tábori posta

„A mély, feneketlen sárban, szitáló esőben, kínos nyikorgással halad előre a trénkocsi. Kékblúzos, öreg trénkatona pipázva hajtja. Aki mellette ül, csukaszürke ruhában, borotválatlanul, három nyelven káromkodva, noszogatja előre az alkotmányt. Magyar ember, aki három hónappal azelőtt, egy budapesti postahivatalban vizsgálta a békés csomagokat, vajjon jól vannak-e lepecsételve. Lehet, sőt valószínű, hogy ha elpihennek a fegyverek, jövőre ugyanezt fogja csinálni. De most katona. Sárga parolával, őrmesteri sávval a nyakán, csillag helyett azonban villanyszikrás kürt jelzi minőségét.

Hátul puskás trénkatona ázik, a ponyva fölött. Szembejövő, málhát cipelő állatok, szekerek, vánszorgó sebesültek közt, így megy előre a tábori posta. Az út, amelyen halad, nem könnyű s nem rövid. A határszéli városig automobil hozta, a rendes boszniai postaautó, de onnan már nem lehet motorral vontatni a terhet. Lovak kellenek, kettő, négy, mert a kocsin egy egész hadosztály postáját hozzák, vagy huszonötezer mindenfajta katona és mesterember részére. A lezárt zsákokban békésen megfér egymás mellett a büszke honvédhuszár és nagyszakállú morva hegyitüzér levele. Ott van az a levél, amelyet az aranypápaszemes tábori rabbi éppen olyan türelmetlenül vár, mint odafönt a sáros hegyekben ázó horvát baka…

Mennyi levél, uramisten. Rózsaszín, zöld, sárga lapok, fehér levelek, piszkos papirrongyok közt illatos, elegáns borítékok, délceg női betűkkel; mennyi vágy, sóhaj, szerelem és életfájdalom a tömött zsákokban! De az út nem lesz járhatóbb, a lovak nem pihentebbek, hogy hamarabb juthasson céljához a trénkocsi drága terhe, a háborúban élő katona egyetlen nyugodt boldogsága: a tábori posta. De lám, egyszer csak mégis odaér. Néhány rongyos kis ház az út mellett és a hegyoldalban, kettő -háromból csak az üszkös gerendák maradtak, köröskörül a réten szekerek, lovak, sátrak: — ez a hadosztályparancsnokság. A trénkocsi nyögve megáll egy kis putri előtt, mely valaha pékműhely és mészárszék volt, az ajtóból katonák jönnek ki és nekifognak a szekér lerakásának: ez a tábori postahivatal. Még tábla is jelzi, hogy „Tábori postahivatal”, csak a levélszekrény hiányzik az ajtó mellől. Aki belép a „hivatalba”, persze bajosan találkozik a hazai posták higiénikus kényelmével. Csúf kis odu, alig léphet benne egyet-kettőt az ember és tele van sárga gyékény kofferekkel. Tulajdonképpen ez a néhány láda a tábori postahivatal: egyik a pénztár, másik a nyomtatványraktár és így tovább. Ha a hadosztályposta költözik, az állványokat, székeket, bélyegzőket, leveleket beteszik a ládákba, a ládák kocsira kerülnek, a két postafőtiszt – főhadnagyi rangban – felül ártatlan lovacskáira s a hivatal megy tovább, más kunyhóba, esetleg csak sátorba. A zsákokat hát lerakják és előkerülnek a levélkötegek. Ezredenkint vannak feldolgozva, de néha hoz a pesti posta olyan kötegeket, melyek már századonkint és ütegenkint vannak rendezve. Emberfölötti munka. Külön csomóban jönnek az újságok: aki teheti, rohan rájuk és keresi a legújabb híreket, bár azokat nem nagyon kell keresni, elég vastagon vannak nyomtatva.

Ahogy lerakják, osztályozzák a postát, lassanként jönnek a kliensek. A kegyelmes úr küldönce; a nagybajuszú tábori csendőr; a főtisztelendő urak – felekezeti különbség nélkül –; aztán érkezik a nem harcoló csapatnemek néhány vakmerő képviselője, aki ambicionálja, hogy átjöjjön a postáért ide, ahol néha elpukkan egy srapnell a karóhoz kötött tehenek és füstölgő kemencék között. De az ilyen vakmerőt is jobbról-balról fegyveresek őrzik, oldalán revolver, jobbjában hősi kardja, mely hasztalan remeg a vágytól, hogy ellenség vérében fürödjék. Néhány óra alatt beérkezik minden ezredtől a postaátvevő tiszt. A pénzesleveleket és csomagokat csak tisztnek adják ki, a leveleket ismerős altisztek is elvihetik egyes kikülönített alosztályok részére. Élénk élet van ilyenkor a tábori postán, híreket cserélnek egymással.

A hadosztálytörzshöz tartozók szent áhítattal hallgatnak egy tüzérhadnagyot, aki mindennap tizenöt kilométert lovagol, hogy elvigye a postát az ütegének, mely egészen elől küzd a rajvonalban. A hadnagy mosolyogva veszi tudomásul a rémületet, melyet néhány idetévedt lövedék kelt.

– Jönnétek hozzánk — biztatja a postásokat –, hallhatnátok a „Kalimegdánt” és a „Sveti Nikolát”. (Így nevezték el a szerbek két legnagyobb kaliberű ágyúját.) A posta persze nem jön oda, nem is volna helyes és a postások megelégszenek az ajándékba kapott ellenséges „cünderekkel.” Folyik a postaválogatás, hozzák a feladni való leveleket. Fantasztikus papirosok, amikre a levelek legnagyobb része íródik. Bizony hamar kifogy a tábori levelezőlap-készlet és jó akármiféle papiros. Sokan hazulról hozatják az üres tábori lapot, hogy írhassanak. De a tábori posta elvisz mindent, sőt a kézbesíthetetlen, rosszcímzésű levelek is visszaérkeznek a feladóhoz, mintha csak békében volnánk. A magyar postahivatalokat a táborban is a legaprólékosabb gondosság és találékonyság jellemzi. Az érkező leveleken sokszor csak egy betű igazítja útba a postát, de ez az egy betű is elég, hogy a levél megtalálja a címzettet, ha még él… Mert van olyan is, aki után már nem küldhetik el. Az ilyen levélre a csapattest írja rá, hogy meghalt és másnap viszi a posta a messzi haza felé. Megint nyikorog a sárban a trénkocsi, izzadnak a lovak, a puskás trénkatona huszárosan pipázik a saroglyában és döcögnek hazafelé a levelek falvakba, városokba, aggódó szülőknek, síró feleségeknek, bánatos kedveseiknek. A harcosok szívét viszik.”

In: Csataképek a nagy háborúból. Összeállította és előszóval ellátta Nagy Endre.
Budapest, 1915, Singer és Wolfner. (A Káfé Főnix nyomán)

Tábori posta-csomagforgalom az Isonzó-fronton

Tábori postáról sokszor írtunk már az első és második világháborúból, a front mindkét oldaláról, és fogunk is még. A nagy háborúk új műfajt teremtettek. A családtól évekig távol, folyamatos életveszélyben lévő férfiak milliói cenzúrázott levelezőlapok százmillióit írták haza, amelyekben jóformán semmit sem írhattak mindarról, ami nap mint nap körülvette őket, csupán arról, ami belül zajlott: a honvágyról és a szerelmes vágyakozásról, hogy egészségesek és kitartanak, és őrzik a reményt, hogy élve hazatérnek.

Családok ezrei ma is hasonló levelek tízezreit őrzik nagyapáktól és dédapáktól, s szerencsés esetben az általuk hazahozott válaszleveleket is.

„…jól vagyunk, itt vagyunk egyik hágónknál, s őrizzük az ezeréves határt. … Meggyőződésünk, hogy itt az Árpád-vonalon ellenség át nem jöhet!”

Az Árpád-vonal felrobbantott bunkere a már sokat emlegetett Kőrösmező fölött, a hegyekben, a Wikipedia „Árpád-vonal” szócikkéből. Lent: a régi magyar határon 600 kilométer hosszan kiépített Árpád-védővonal, innen.

Kovács Zoltán orvos főhadnagy két nappal azelőtt írt menyasszonyának Kolozsvárra az Árpád-vonal áttörhetetlenségébe vetett meggyőződéséről, hogy Románia átállt volna a szovjetek oldalára, s ilyenformán a szovjet hadsereg hátulról, román területről foglalta el az állásokat. Ez az utolsó levelezőlap, amely fennmaradt tőle Fellner János gyűjteményében.

A családok által őrzött lapok ugyanis a kívülállónak csak ritkán, esetleg egy-egy kiállítás alkalmával hozzáférhetőek. Amit a tábori levelekről tudunk, azt főleg olyan szenvedélyes gyűjtők jóvoltából tudjuk, akik antikváriumokból és ócskapiacról, filatéliai és árverési szájtokról halásszák ki és mentik meg az elárvult hagyatékoknak ezeket a kevésbé feltűnő darabjait. És meg is osztják őket, többek között azon a tábori postának szentelt Facebook-oldalon, ahonnan Kovács Zoltán lapjait kaptam Fellner Jánostól, az oldal adminisztrátorától.

Tábori hentesek, saját készítésű tábori lap előoldalán, 1914

Mire a tábori lapok a gyűjtőkhöz eljutnak, többnyire elvesznek mögülük azok a személyes történetek, amelyeket egy család még őrizhet a birtokában lévő levelek feladóiról és címzettjeiről. Ezért azonban némileg kárpótol a közkinccsé tett lapok mennyisége, amely már lehetőséget ad komoly tipológiai és történeti statisztikákra, valamint a lapokhoz hozzászóló gyűjtők alapos ismeretei. Tömegével kerülnek elő például a muszka földön lassan vánszorgó postás csigák, amelyekkel már korábban is találkoztunk, és Fellner János megerősíti, hogy ilyenek valóban nem fordulnak elő a tábori lapokon a Karády-dal 1942-es megjelenése előtt.

És muszka földön valóban lassan járt a pósta. A Huszadik Század sajtószemléjéből

A levelezőlapokon előfordulnak a Muszkaföld más, nem kézzel rajzolt, hanem központilag nyomtatott, és lelkesítőnek szánt ábrázolásai is. Mint ez az 1942-es lap, ahol a magyar legény immár levágta a bolsevik sárkány Sztálinra hajazó Vöröshadsereg-fejét, s már csak a bánatosan hunyorgó zsidó feje van hátra.

Sz. Erika családi gyűjteményéből

Szerencsés esetben az a magyar legény is tovább írhatta a tábori lapokat, amelyiknek nem sikerült megbirkóznia a sárkánnyal. A csoport bőven rak fel oroszországi hadifogoly-lapokat is mindkét világháborúból. Sőt olyan táviratot is találunk, amelyet „az ázsiai Oroszországba” küldött a fogolynak édesapja, pénzt mellékelve neki. Természetesen az első világháborúból, akkor még Muszkaföldön is gyorsabban járt a pósta.

Némelyik lap csak akkor válik érdekessé, sőt hátborzongatóvá, ha képesek vagyunk – mint a rutinos gyűjtők teszik – desifrírozni a kódolt táboriposta-számokat, és feltárni a mögöttük lévő történetet. Ezt a levelet például Radnóti Miklós bori munkatáborának parancsnoka írta haza feleségéhez Kispestre. A szöveg a szokásos: szabadságot vár, hiányzik, szép őszi idő van. Tulajdonképpen ugyanaz, mint amit Radnóti is írt ugyanonnan a „Levél a hitveshez”-ben, persze mindkettejük a maga módján.


De hogy ne ilyen tragikus végszóval fejezzük be szemlénket, megtaláljuk a közös gyűjteményben a tábori lapok legkorábbi példáit is, az áldott békeidőkből. Akkor is panaszkodtak a katonák, hogyne panaszkodtak volna. Nem tudták még, hogy a fiaik majd boldogan möchten ihre Sorge haben.

„Kelt levelem Budapest, 1888. deczember 20 dikán Szeretett kedves édes anyám és kedves testtvéreim tudósitok sorsom és állapotom felöll hogy nem a leg jobb sorom van mert a kórházba vagyok a füllemel és nem tudom hogy mikor mehetek ki hol rivok hol kárromkodok hogy ide jútottam itt lesz hoszu a karácsony meg szegény mert a mit föznek nem birom meg enni ojjan mit a rontás”

Fellner János arra biztatja a tábori lapok gyűjtőit: csatlakozzanak a csoporthoz és osszák meg kincseiket. Mi is erre biztatjuk a magunk részéről azokat, akiknek még a család lapjai vannak a birtokában, s a történettel és más dokumentumokkal-képekkel is tudják illusztrálni őket, ahogy a „Rózsaszínű levelek” sorozatban tesszük.